Sokkal korábra terveztem, hogy írok Kij Johnson Vellitt Boe álom-utazása című kisregényéről, ami idén tavasszal jelent meg a Fumax Kiadó gondozásában Acsai Roland fordításával – jelenleg mindössze 1900 forintért megrendelhető -, de bizonyos kozmikus erők eddig ebben megakadályoztak; próbálom magam azzal vigasztalni, hogy talán nem is baj az, ha nem a megjelenés utáni két hétben jelenik meg minden vélemény, kritika, bemutató, hanem egy kis idő elteltével, újra szóba kerül az adott mű. Ezúton is köszönöm a kiadónak, hogy rendelkezésünkre bocsájtott egy példányt. A végén lesz egy spoileres utalás, ott majd vigyázz.

Vellitt Boe a történet főszereplője az utóbbi húsz évben az Ulthari Lánykollégium oktatójaként tevékenykedett, mikor is egyik éjjel kedvenc diákja veri fel álmából. Claire Jurat megszökött a kollégiumból Stephan Hellerrel a való világból származó fiúval. Nem elég, hogy egy diák megszökött, ami tény már magában önmegingatná a kollégium helyzetét az enyhén szólva is hímsoviniszta vezetői közegben, de ráadásul Jurat apja a kollégiumi bizottság egyik oszlopos tagja, aki hivatalból jelentéseket tesz az egyetem vezetésének. Aki minden bizonnyal nem fog örülni annak, hogy lánya megszökött és nem fog tétovázni, hogy bezárassa az intézményt. A kollégium fennmaradása a tét. Vellitt Boe-nak azonnal indulnia kell, szekrénye aljából előszedi régi túrafelszerelését, amivel tizenkilenc éves korától fogva hosszú éveken át kalandozott a Hat Királyságban – ahol szerencséjére csak egyszer erőszakolták meg -, és hajnalban elindul az Ulthari Lánykolégiumból, hogy megtalálja és visszavigye Claire Juratot.

Serena Malyon: The Dream Quest of Vellitt Boe

Lovecraft Álomföldjének, Carter utazásainak térképét fejben összerakni nem kevés munka, igen csak nagy képzelőerőt igénylő feladat, de bármennyire is beszélünk álomvilágról és arról, hogy valójában az olvasónak kell felfedeznie, gondolataiban – vagy éppen álmaiban – újra bejárni a tájat, azért valljuk be egy jól összerakott térkép nagy segítséget nyújt ebben. Szerencsénkre ezt páran már megtették helyettünk, Jason B. Thompson több verziót is készített – itt és itt. Kij Johnson korántsem mutatja be olyan részletesen a világot, mint Lovecraft – felesleges is lett volna -, de azért ahhoz, hogy jól elnavigáljunk a különböző, ismerősnek tűnő földrajzi nevek közt, nem árt egy térkép. Ezt a térképet valójában Serena Malyon el is készítette, és az angol nyelvű kiadásban szerepel is, azonban sajnos ez a magyar verzióból kimaradt. Ha megtalálod a térképen Ulthart – kiböki a szemedet középen az a vörös színű, kerek település -, akkor nagyon jól nyomon tudod követni, hogy Boe útja merre is vezetett.

Néhány, a Johnson kisregényéről szóló recenzióban, véleménycikkben, bemutatóban a szerzők azon a véleményen vannak, hogy a Vellitt Boe esetében jobb, ha az olvasó nem ismeri Lovecraft alkotását, amivel én igencsak nem értek egyet. Johnson a vele készített interjúnkban úgy nyilatkozott a kisregényéről, hogy az a Zarándokút Kadathba kifordításaként lett megtervezve. Minden olyan elemet visszájára fordított amit Lovecraft használt, ezért lett a főszereplő férfiből nő, fiatalból idős, ezért fordult meg az alapszituáció és nem a való világból érkezik valaki az Álomföldre, hanem onnét indul el felfelé. Nyilvánvalóan a Vellitt Boe önmagában is egy élvezhető, sőt, kifejezetten jól működő történet, azonban ha az olvasó ismeri Randolph Carter kalandozásait, sokkal komplexebb kép áll össze benne, számos részlet lesz mélyebb értelmű, ráadásul el kell ismerni, hogy Johnson elképzelése a kifordításról kifejezetten jól működik. Mindenképpen javaslom, hogy aki még nem olvasta Lovecraft kisregényét, az záros határidőn belül pótolja.

Tehát az elképzelés Johnson részéről, hogy minden elemet kifordít véleményem szerint kifejezetten jó ötlet volt, és valóban érdekessé teszi a történetet; valljuk be zseniális ötlet, ami igazából kiegészíti az „eredeti” történetet, azonban van itt egy dolog, amit a szerző elfelejtett. Az interjúban András erre rákérdezett és Johnson határozottan tagadta, hogy Lovecrafthoz hasonlóan a történet főszereplőjét a szerzővel lehetne azonosítani. Természetesen nem kérdezem meg ezt az állítást, hogyan is kérdőjelezhetném meg, ő azért még is csak jobban tudja, de azért valljuk be őszintén, túlságosan sok és feltűnő egyezés bukkan fel. Vellitt Boe a történet idején 55 éves, amikor 2016-ban megjelent a kisregény Kij Johsnon 56 éves volt, mindketten egy érdekes életet követően lettek egyetemi oktatók, de ami a leginkább szembetűnő, és ami a kisregényből nem derül, az Johnson személyisége. Nyilvánvalóan ez csupán egy felületes megítélés, de a könyv elolvasása után Boe számomra egyértelműn ugyan az a határozott és karakán kiállású nő, mint ahogy Johnsont elképzeltem a vele folytatott levelezés során.  Akárhogy is jött létre ez a kísérteties hasonlóság, Boe egy olyan női karakter, akit mindenki hamar meg fog kedvelni; egy fél életen át tartó kalandozás után megállapodik, a betöltött pozíciójában sikeres, környezete megbecsüli őt, de ha a szükség úgy hozzá, akkor fellobban benne a láng és nem tököl. Ha a Johnsonról készült fényképre nézek, Vellitt Boe-t látom magam előtt.

Kij Johnson

A Vellitt Boe álom-utazásának története nem túlságosan bonyolult, igazából az első pár oldal elolvasása után nagyjából már körvonalazódik, hogy mi is fog történni – na meg már amúgy is tudja mindenki miről szól -, de ennek a kisregénynek nem is ebben rejlik az eleje. A történet sodró, magával ragad, letenni tényleg nehéz, valóban egydélutános olvasmány, ami arra a pár órára kiragadja az olvasót a hétköznapok valóságából. Illetve ott van még a történet lezárása, ami egy ilyen sztorinál várhatóan igencsak nagy meglepetést fok okozni. Na ezt ne várja senki. Annak ellenére, hogy ha kell, sokáig tudom dicsérni a könyvet, mert valóban nagyon jó véleménnyel vagyok róla, a lezárásáról már nem tudnék hasonlókat mondani. Spoiler! Már maga az alapszituáció, miszerint a megszökött nebuló a való világba akar eljutni, önmagában egy hatalmas spoiler, de erre Johnson rá is tesz egy lapáttal, amikor Vellitt Boe birtokába kerül egy bizonyos tárgy. Nagyon rosszul helyezte el a történetben ezt a tárgyat, de ki is mondom, hibázott vele, mert anélkül lett volna némi esélye az amúgy sem túl erős lezárásnak.

Ennek ellenére csak ismételni tudom önmagamat, mert a Vellitt Boe álom-utazását kifejezetten jó történetnek tartom, pont olyan hosszú amilyen hosszúnak lennie kell, tökéletesen működik a kisregény formátum; annak ellenére, hogy elmondása szerint Kij Johnsonnak már fiatal és tudatlan kislányként is feltűnt H. P. Lovecraft rasszizmusa, nem rúgott bele és nem törölte bele a cipőjét – bár érdekes módon a női szereplők hiánya csak később tűnt fel neki -, ezáltal egy olyan kellemesen szórakoztató történetté vált, amit elfogult Lovecraft rajongóként is nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek.

Borítókép: Brittani-Pearl MacFadden – The Dreamquest of Vellitt Boe