Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon gondolkodtam, hogy honnan ismerős a kapitány neve. Az éjszakai vonatozás utáni fáradtságtól hamar elaludtam.

Álmomban a páduai egyetem könyvtárának egyik földalatti, dohos raktárának falán lógó festmény előtt álltam, melyen első pillantásra nem volt semmi rendkívüli, mégis úgy éreztem, mintha egy sötét erő vonzana felé, vagy egy láthatatlan kar húzna mind közelebb hozzá. A félhomályban, a gyertyák halovány fényében úgy tűnt, mintha a képen tényleg gomolyogna az a szürke köd, ami majdnem lefedte az egész vásznat, és amelyből a festmény alsó szélén komor kőfal, a felső felén pedig egy furcsa alakú, áttetsző kupola sejlett elő. Közelebb hajoltam hozzá, de valamiféle megmagyarázhatatlan balsejtelem uralkodott el rajtam, amit megdöbbenés követett. Az a furcsa érzésem támadt, hogy nekem tudnom kellene, mit rejt a köd, mivel már jártam abban a képre festett városban. Még közelebb hajoltam, pedig minden idegszálam tiltakozott ellene, mert a köd örvénylése egyre gyorsulni látszott. Önkéntelenül is hátra léptem.

– Az Akardameia.

Majd kiugrott a szívem ijedtemben. Azt hittem, egyedül vagyok a teremben. Megfordultam, és láttam, hogy egy őszszakállú aggastyán sétált el mellettem, a gyertyafényben megcsillant nyakában a könyvtárosok aranymedálja.

– A neve a hitetlen barbárok nyelvén állítólag azt jelenti, hogy az Örök Visszatérés Városa.

Emlékszem, nem értettem, honnan tudja, hogy egyáltalán ott vagyok, hiszen némán álltam a festmény előtt, ő pedig tompa fényű, vak szemeit a boltozat sötétjébe meresztette.

Sohasem jártam Páduában, ám az Akardameiáról nem akkor hallottam először. Két évvel azelőtt olvastam a nevet egy foszladozó térképen, melyet a híres geográfus, Giacomo Cartini mester rajzolt a hagyomány szerint az 1412. esztendőben. Csak egyetlenegyszer láttam, akkor is csak pár percig tanulmányozhattam az oráni bazár egyik eldugott boltocskájának ablaktalan hátsó szobájában. A vén árusnak – nem arab volt, görög vagy örmény lehetett – az arca se rezdült a felkínált mind nagyobb összegek hallatán. Nem szólt egy szót sem, csak nézett rám szánakozva, majd száját gúnyos vigyorra húzta, egy üvegből olajat loccsantott a térképre, és mire felfoghattam volna, mi is történik, meggyújtotta. Cartini egyes feljegyzései a mai napig megtalálhatók a vatikáni Index Librorum Prohibitorum könyvei között. Rengeteg utánajárásba és könyörgésbe került, hogy betekintést nyerjek ezekbe az iratokba, és jegyzeteket készíthessek róluk kutatásaimhoz.

Egyes források szerint, egyik alkalommal, mikor Cartinit a szolgája fürdette, furcsa hegeket vett észre ura hátán, és ezt többeknek el is fecsegte. Cartinit törvény elé idézték, akkor már nem először. Egészen addig sikerült meggyőznie bíráit arról, hogy nem az ördöggel cimborál, nem hál boszorkányokkal, és nem végez tiltott szertartásokat, ám ezúttal nem volt számára kiút. A sebek a hátán egy körbe zárt, egyetlen vonalból álló, de meghatározhatatlan csillagformát alkottak, melyen egyik részletében egy pentagramma volt látható. Egyik bírája felismerni vélte a jelet, és azt állította, hogy az nem lehet más, csakis a Kapu Pecsétje. Arról nem folyt vita, vajon melyik kapué lehet, és ezt ő honnan tudja, de Cartini sorsa megpecsételődött; bizonyítva látták, hogy lelkét eladta a gonosznak, vagy ami még rosszabb, a csillagokon túli hatalmasságoknak. Kínpadra vonták, ahol szenvedései közben arról üvöltözött, hogy amikor a sebek a hátára kerültek, egyszerre több lélek is lakozott benne. Házában, a padló alá rejtve megtalálták feljegyzéseit, de azokat senki sem merte elolvasni, és így elküldték Rómába. Giacomo Cartinit Pádua mellet, máglyán égették el.

A következő pillanatban egy tengeren hánykolódó, háromárbócos karakkon utaztam, melyről tudtam, hogy Génuából indult Tuniszba, Luna a neve, és a rettegett Marco Floretti kapitány parancsnoksága alatt éppen velencei üvegárut szállít a túlpartra. A vihar egyre erősödött, a hajó mindjobban dülöngélt, a matrózok pedig kétségbeesve rángatták a vitorlák köteleit. Egy hatalmas hullám átcsapott a fedélzeten, a mellettem álló matrózt ledöntötte a lábáról, engem pedig a korlátnak vágott. Akkor pillantottam meg azt a valamit, amit először zátonynak véltem, majd szigetnek, majd… Egy hatalmas, fekete tömeg emelkedett ki a tengerből…

Amikor felriadtam, a repülő hevesen rázkódott egy légörvényben. A stewardessek kapkodva segítettek becsatolni az utasok biztonsági öveit, a hangszórókból pedig ismét Floretti kapitány hangját hallottam, ám ezúttal koránt sem volt olyan higgadt, mint a felszállás után. Az utasokat – és szinte biztos voltam benne, hogy önmagát is – próbálta nyugtatni; megállás nélkül azt hajtogatta, hogy hamarosan vége lesz, és kiérünk a légörvényből. Akkor már a tenger felett repültünk, alattunk szürke víztömeg háborgott, a villámok mind közelebb cikáztak. Az utasok kétségbeesve kiáltoztak, egyesek imádkoztak, a következő pillanatban pedig tompa reccsenés hallatszott a repülőgép szárnya felől.

A tuniszi reptéren biztos voltam benne, hogy az útlevelemet ellenőrző vámos meg fogja érezni rajtam az alkohol szagát, de azzal nyugtattam magam, hogy nem csak én bűzlök az alkoholtól, hiszen a többi utas is hozzám hasonló módon próbálta nyugtatni magát a légörvény után.

Amikor felnézett az útlevelemből, és a nevemet kérdezte, nem tudtam válaszolni.

Nem a nyelvem zsibbadt el, és botladozott a kiszáradt számban, epekedve egy korty vízért; elfelejtettem a nevemet. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy Giacomo Cartini, Giacomo Cartini… Pedig tudtam, hogy nem így hívnak, és a név nem hozzám tartozik. A férfi még egyszer megkérdezte a nevemet, majd oldalra nézett a társára, aki kifogástalan essexi kiejtéssel újra feltette a kérdést.

– James Stuart. – Remegő hangon mondtam ki a nevemet, és éreztem, hogy egy izzadtságcsepp megindul a homlokomon. Biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban kiállítanak a sorból. Szerencsére nem így történt. Az essexi valamit súgott kollégája fülébe, aki megvető pillantást vetett rám, majd ocsmány, gurgulázó hangon felröhögött, végül a kezembe nyomta az útlevelemet. Megszégyenülve, lángoló arccal léptem el mellettük, de nem tudtam, hogy a vámos rám fröccsenő nyála zavart-e jobban, vagy az, hogy nem jutott eszembe a saját nevem.

Nem volt időm a dolgon rágódni, mert a repülő a vihar miatt sokat késett, és sietnem kellett a buszhoz, amely a repülőtér előtt várakozott.

Aznap jóformán négyszáz kilométert tettünk meg tizenkét óra alatt, és mire alkonyatra Kasszerinébe értünk, a végkimerülés szélén álltam. A jobb napokat soha meg nem ért szálloda undorral töltött el, szinte a látványtól éreztem magamon a vérhas első jeleit, de olyan fáradt voltam, hogy minden viszolygásom ellenére beájultam az elképesztő szagokat árasztó ágyba.

Zavaros álmomban megint összekeveredett minden. Bűzlő tevék mellett ültem a homokban, és egy ismeretlen nyelven írt könyvet olvastam, Hsan hét rejtélyes könyvének egyikét, egészen pontosan a harmadikat, amelyben ismét Cartini mesterről írt:

„Egy sószállító karavánhoz csatlakozott, mellyel negyvenkét napig vándorolt dél felé, egészen addig a helyig, melyet a hitetlenek ugyan Nagyfolyamnak neveztek, de amint azt ő feljegyezte, alig csordogált ott valami kis erecske. Útközben a karaván vezetőjének elmagyarázta, hogy tulajdonképpen nem is Gauba készül, hanem Akardameia városába. Attól kezdve a tevehajcsárok szánalommal vegyes tisztelettel bántak vele.”

Fáradtan és kialvatlanul ébredtem. Próbáltam felidézni magamban az álom többi részletét, de csak kusza és homályos képek maradtak meg egy meredek sziklafalról, melyre áporodott szagú, római kori maskarában igyekeztem felkapaszkodni. Bár az egyre gyakoribb rémálmok némileg aggasztottak – akárcsak a sivatagban rám váró megpróbáltatások –, mégis hiába erőltettem tompa agyam, nem tudtam rájönni, hogy mi lehet a bennem lappangó, egyre erősödő félelem forrása.

Még volt fél óra az indulásig, de az ütött-kopott busz már zsúfolásig megtelt emberekkel és jószágokkal, mire odaértem; csak az ajtónál, a mocskos padlón maradt annyi hely, ahová lekuporodhattam. Indulásra a busz átforrósodott, betöltötte a mosdatlanság és az állatok bűze. Hamarosan kiértünk a városból a műútra, amit még a franciák építettek vagy kilencven évvel azelőtt, és érezhetően senki sem törődött vele azóta. A fejem minden nagyobb kátyúnál a mögöttem lévő ülés vasvázához koccant, a ketrecekben a szárnyasok rémült rikácsolásba kezdtek, a kecskék mekegtek, néha felsírt egy gyerek, de az utasokat ez nemigazán zavarta; beszélgettek, vagy hortyogtak tovább.

Útközben a térképeimet tanulmányoztam. A „csontok útján” jártunk, a régi karavánúton, melyen hajdan a rabszolgakereskedők hajtották végig félholt portékájukat. A múlt századi térképen, melyen a romok helyét is bejelölték, az ősi karavánút még cikkcakkban haladt, mert a nyomvonal a kutakat és a vízlelőhelyeket kötötte össze, de az új térképen már az az aszfaltozott út szerepelt, amelyen a buszunk zötykölődött. Furcsa mód a rommezőt, ahová tartottam, mindkét út nyomvonala nagy ívben kikerülte – az egyik keletre, a másik nyugatra –, de a kettőt összevetve úgy számítottam, hogy a romok nagyjából kétnapi járásra lehetnek a műúttól.

Úgy terveztem, hogy elgyalogolok az úttól a romokig, csinálok pár fényképsorozatot A Szahara elfelejtett városai című tanulmányomhoz, majd visszatérek ugyanoda, ahol leszálltam a buszról, és ott várom meg a menetrendszerinti járatot; majd ezt a kirándulást a következő hónapban többször is megismétlem. A térképet mutogatva elmagyaráztam a sofőrnek, hogy hol akarok leszállni, és amikor végre megértette, rémült képpel nézett rám, majd mondott valamit a többi utasnak. Az addig zsivajgó társaság úgy elnémult, hogy hallani lehetett a legyek zümmögését. Mindenki engem nézett. Kínos csendben ültem vissza a helyemre, a busz padlójára, és kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy a buszon többen is imádkoznak; néhányan szánakozva bámultak felém.

Már az első napon eltévedtem. Egy labirintusszerű sziklahasadék-rendszerben valahol rossz felé fordulhattam, mert onnan a térkép szerint néhányórányi gyaloglás után fel kellett volna érnem arra a hegygerincre, amelyen a romok álltak. Már alkonyodott, és én még mindig kétségbeesve keresgéltem a felfelé vezető ösvényt. Mivel egyre hidegebb és sötétebb lett, úgy döntöttem, letáborozom éjszakára. Gondosan becipzárazott sátram viszonylagos biztonságában, elemlámpán fényénél még belelapoztam Cartini kimásolt jegyzeteibe, melyeket magammal hoztam:

„A tizennegyedik nap estéjén megpillantottam a távolban a lenyugvó nap fényétől vérvörösen izzó kupolát. Már sötétedett, de elhatároztam, hogy még aznap elérek odáig. A hasadékok, melyekben napok óta vándoroltam, egyre szűkültek, és egy bezárt kapuhoz vezettek. Sokáig dörömböltem, kiáltoztam, de mivel választ nem kaptam, vállammal nekifeszültem, és benyomtam a súlyos szárnyat; egy szűk, sötét alagútba nyílott. Alig tettem néhány lépést, a kapu becsapódott mögöttem. Vaksötétben tapogatóztam tovább a fal mellett, közben folyamatosan kiáltoztam, de válasz továbbra sem érkezett. Kis idő múltán egy halovány, vörös pontot láttam meg magam előtt. Akkor még nem tudtam eldönteni, hogy fáradt szemem játéka-e, vagy tényleg fény szűrődik be valahonnan a feketeségbe. Ahogy haladtam előre, a vörös folt egyre nőtt, és egy félig nyitott ajtónak bizonyult, melyen belépve egy nagy, homokos területre jutottam; a fejem felett ott izzott a kupola. Egy falból kiálló agyagcsőből víz csorgott. Ittam, majd fáradtan ledőltem a homokba.

Nem tudom, mennyi ideig aludtam. Forróságra ébredtem. Még találtam három szem datolyát a zsákomban, ezeket megettem, és nekiindultam a fal mentén, hogy megtaláljam végre a házakat és a lakókat…”

Valahol itt tarthattam, amikor a füzet kicsúszott a kezemből. Arra riadtam, hogy az a római fickó, aki kasszerinei álmomban a sziklafalon mászott, és aki én magam voltam, a kardjával a sátramat kaszabolja. A legteljesebb bizonyossággal tudtam róla, hogy ő Viburnius Marco, a XI. légió legátusa, aki hajnalban indult el csapatával az erődből, ahol már három hónapja állomásoztak. Álmomban én voltam Marco, és most a saját sátramat aprítottam miszlikre. Már az első napon napszúrást kaptam volna?

Kibotorkáltam a ponyva maradványai közül. A hatalmasra nőtt hold megvilágította a végtelen sivatagot, és talán húsz méternyire tőlem halvány, zöld derengés látszódott. Amikor a közelébe értem, akkor láttam, hogy egy zölden irizáló, hatalmas, kettétört kőoszlopról verődik vissza a hold fénye. Az oszlop keresztben feküdt a földön, akár egy figyelmeztetés; mintha azt jelezte volna, hogy eddig, és ne tovább! Az oszlopon túl a szurdok meredeken lejtett a távoli, romokkal teli völgy felé. Az esti szürkületben, ha csak egy kicsivel tovább kerestem volna a kiutat, rátalálhattam volna a romvárosra. Először nem akartam leereszkedni a szurdokba, mert hiába világított be mindent a hold, a sivatag különösen veszélyes az éjszaka, de győzött a felfedezés öröme és a kíváncsiságom. Visszarohantam hát a sátram maradványaihoz, felkaptam a hátizsákomat, és átmásztam a kidőlt monoliton.

A szurdok lejtője végtelen hosszúnak tűnt, és a város is távolabb volt, mint ahogy azt a sziklahátról a csalóka holdfényben gondoltam. Legalább egy órán át botladoztam lefelé, mígnem egy gigászi kövekből rakott fal zárta el az utamat. Próbáltam valahogy megkerülni jobbra is, balra is, de mindkét irányban csak a végtelenbe vesző sziklafal húzódott. Már éppen feladni készültem éjszakai kalandomat, hogy visszatérjek a sátramhoz, és majd másnap, némileg kipihenve, de legalábbis napfénynél próbáljak átjutni a falon, amikor a zseblámpám fényénél megláttam egy rést.

Éppen csak akkora volt, hogy átpréselhettem magam rajta. Hát persze! Ez volt az ajtó, az alagút bejárata, amelyről Cartini feljegyzéseiben olvastam – bár ő nem említette azokat a véseteket a falakon, amiket akkor láttam meg, amikor bevilágítottam a folyosót, ahova jutottam. Egyetlen szabályos minta, egyenes vonal sem volt közöttük, nem emlékeztettek semmire, amit tanulmányaimból felismerhettem volna, mégis látható – vagy inkább érezhető – volt valamiféle rendszer a mintázatban.

A folyosó hol szűkült, hol hatalmas teremmé tágult, melynek mennyezetét zseblámpám fénye nem is érte el. Épp egy lépcsősoron ereszkedtem lefelé – méteres, erősen jobbra-balra dőlő fokairól –, amikor felsejlett bennem a rettenetes valóság, hogy ez a lépcső nem emberek számára készült, és nem is azok építhették. Egy idő után csattanásokat és dübörgést hallottam magam mögül. Egy pillanatig azt hittem, hogy a saját lépteim visszhangjai, de aztán inkább arra következtettem, hogy valaki lélekszakadva lohol a nyomomban.

Megdermedtem, hallgatóztam. A zajok erősödtek, egyre közelebbről hallatszottak, és már tisztán kivehető volt az is, hogy ketten rohannak utánam. Hirtelen egy test csapódott nekem a semmiből, és a következő pillanatban már lejtős kőgörgetegen gurultam lefelé egyik sziklafaltól a másikig csapódva, mind lejjebb és lejjebb a hegy mélyébe. Kétségbeesve próbáltam megkapaszkodni valamibe, de hiába hadonásztam, a sötétségben nem találtam semmi támaszt. Egyszer csak a sziklás talaj eltűnt alólam, én pedig zuhantam lefelé. Egy pillanatra úgy éreztem, vagy csak képzeltem, hogy lassul a zuhanásom, de akkor a fejem fölül kétszer is nekem ütődött valami, majd elszáguldott mellettem. Úgy rémlik, hogy még mielőtt odalent belevágódtam volna a derékig érő porba, két tompa puffanást hallottam.

Becsapódásom és feleszmélésem közötti időről emlékezetemben egy sötét űr tátong, de amikor magamhoz tértem, már megtörtént az, amit azóta is képtelen vagyok megmagyarázni, vagy egyáltalán felfogni.

Forróságra eszméltem. Feltápászkodtam, fuldokoltam, köpködtem. Szemem, szám tele volt azzal az undorító, szürkésfekete homokkal, amely mindent beborított. A zseblámpámat valahol elvesztettem; az a kevés, halovány fény, amely megvilágította a tájat, a magasból jött. Először arra gondoltam, hogy a hold világít be egy résen, de felnézve csak bágyadtan pislákoló, kék gömböket láttam.

Abban a pillanatban szólalt meg bennem először Giacomo Cartini.

Nem a hangját hallottam, hanem helyettem gondolkodott. Illetve… egyszerre gondolkodtunk. Az ő gondolata az enyém volt, az enyém pedig az övé. Éles fájdalom hasított a koponyámba, elmém mintha meghasadni, felrobbanni készült volna. Szédültem, megtántorodtam, és térdre estem a homokba.

Ekkor csatlakozott hozzánk Viburnius Marco is.

Marco rám üvöltött, ordítása a fejemben visszhangzott: vizet kért. Cartini folyamatosan mondta a magáét, valamiféle falról és kútról beszélt, majd ő is vízért könyörgött. Biztos voltam benne, hogy megőrültem, vagy legalábbis nagyon súlyosan megsérülhetett a fejem. Próbáltam összeszedni magam, és logikusan gondolkodni. Cartini beszámolójában valóban olvastam a kútról, de Marco az én agyam szüleménye volt. Ez az egész nem lehetett más, csak a megrázkódtatás, vagy fejsérülés okozta képzelgés. Majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy ez valóban így is van, és a fejemet tapogattam a sebet keresve, amikor a fentről érkező fény felerősödött, és megláttam a porban vergődő két testet. Marcora azonnal ráismertem római kori, horpadt páncéljáról, sarujáról – a látomásomban ő kaszabolta a sátramat. A mellette fekvő alak poros, fekete köpenyét markolászta, és csak az egyik lábán volt valami nevetséges, felfelé kunkorodó orrú cipőféle, a másikon mocskos, egykor fehér kötés, melyen már több foltban átütött a vér. Ő lett volna Cartini? Mindketten vízért rimánkodtak.

Elővettem a hátizsákomból a kulacsomat, ami talán negyedéig lehetett, megitattam mindkettőt, de nekem már csak egy korty jutott. Visszahanyatlottak a porba, Marco végre elhallgatott a fejemben, de Cartini nem hagyta abba, minduntalan a falat és a kutat emlegette.

A kék gömbök egyre erősebben világítottak a fejünk felett, míg szinte teljesen kivilágosodott, de a talaj fölött elszórtan továbbra is megült némi szürke pára.

Megvizsgáltam a mögöttünk tornyosuló bazaltfalat; a nyílást kerestem, ahonnét kizuhantunk a szürke homokba, de nem láttam mást, csak a kék gömböket, és azokon túl valamiféle furcsán fénylő égboltot. Távolabb mentem, hogy onnét vegyem szemügyre a falat, hátha sikerül meglátnom a tetejét, de amit én falnak véltem, az egy furcsa, több emeletből álló építmény volt.

A fekete bazalttömbökből rakott, tükörsimára csiszolt első szint négy-öt ember magas lehetett, de mögötte és fölötte, egyenlő távolságokra újabb és újabb, félköríves falak magasodtak, és vesztek bele a kékesszürke derengésbe. A leghátsó valahol messze, a magasban egy irdatlan méretű, áttetsző kupolát tartott, amely mintha beleolvadt volna a végtelen magasságba.

Némi vacillálás után úgy döntöttem, hogy egyelőre magára hagyom a két szerencsétlent, és elindulok a fal mellett abba az irányba, amerre Cartini erőtlen kezével mutogatott. Ahogy távolodtam tőlük, Cartini hangja lassan elhalkult a fejemben, de továbbra is úgy éreztem magam, mintha valami álomszerű kábulatban lebegtem volna. Nem kellett messzire mennem. Nem számoltam a lépéseimet, de talán pár száz méter után meg is találtam a „kutat”: egy, a falból kiálló agyagcsőből csordogált a víz. Iszonyatos dohszagot árasztott, de mégis csak víz volt, mohón ittam hát belőle, megmostam vele az arcomat, majd megtöltöttem a kulacsomat is. Épp indultam volna vissza, amikor újra meghallottam Cartinit a fejemben – és akkor már biztos voltam benne, hogy megőrültem. Egy római legátus, és egy középkori térképrajzoló fájdalmas jajgatását és átkozódását hallgattam fejemben egy olyan helyen, amelynek létezését fel sem foghattam. Hamarosan megláttam őket, amint egymást támogatva vánszorognak utánam, és amikor mellém értek, kimerülve terültek el a homokban.

Cartini újra belekezdett a dünnyögésébe, hogy meneküljek, amíg nem késő, közben pedig a bordáit fájlalta. Marconak a medencecsontja sérülhetett meg a zuhanás során; ő hamarosan el is ájult, talán a fájdalomtól.

Tudtam, hogy nem ülhetek tétlenül a két szerencsétlen mellett, mert ha nem találok ki valamit, velük együtt fogok éhen halni, majd csontvázzá sorvadni a szürke homokban, ezért újabb felfedezőútra indultam. Azonban hiába kutattam a falat órákon át, ameddig csak elláttam, tökéletesen egyforma volt az építmény: alsó fal, mögötte egy másik magasodott, az mögött még egy, majd még egy, egészen a láthatár széléig; sehol egy nyílás, kiszögellés, torony vagy lépcső.

A kék gömbök fénye folyamatosan halványodott, kezdett besötétedni. Visszaindultam a kúthoz, amikor az egyik távoli fal tetején egy apró, fekete pontot véltem látni, ami már félig beleolvadt a sötétségbe. Olyan közel mentem hozzá, amennyire csak lehetett, amíg még nem takarta ki az alsó fal, és ordítottam, integettem, de nem mozdult. Lehet, hogy csak egy szikladarab volt, vagy egy szobor; nem mertem másra gondolni. Hamarosan azonban ugyanolyan mozdulatlan alakokat pillantottam meg a legmagasabb fal tetején is. Hatot számoltam össze, de volt egy olyan érzésem, hogy korábban még nem voltak ott. Szobrok. Biztos, hogy szobrok voltak.

Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy figyelnek. A kút közelében járhattam – halványan ismét Cartini hangját hallottam a fejemben, amint Marconak magyarázott, hogy a kijáratnak ott kell lennie a közelben –, amikor újra felnéztem a falra, és földbe gyökerezett a lábam. A legmagasabb fal tetején újabb alakok jelentek meg, és mintha már az előtte lévő, alacsonyabb falon is álltak volna. Néha úgy láttam, mintha valamelyik megmozdulna, miközben egyre többen lettek.

Akkor ért a felismerés: homok, ívben futó, lépcsőzetes falak, akár egy nézőtér, egy római hangja a fejemben… Nem egy elhagyatott, sivatagi város romjai előtt álltam, hanem egy gigászi, emberi léptékkel fel nem mérhető arénában.

A legfelső két sor már megtelt, és a közelebbieken is feltűntek néhányan. Integettem, ugráltam, ordítottam, de ők csak álltak ott mozdulatlanul és némán. Egyre többen lettek, néhány helyen már a legközelebbi fal tetején is álltak. Mire visszaértem a kúthoz, már majdnem az egész aréna lelátója megtelt, és bár ilyen messziről nem láthattam az arcukat, tudtam, hogy mind engem figyelnek. Figyeltek, és vártak valamire.

Lassan, egyre erősödve megremegett a föld, a szürke homok hullámzani kezdett, a magasból pedig félelmetes robaj hallatszott, mintha meghasadt volna az égbolt. A gigászi méretű kupola megmozdult, és lassan szétnyílt. Az arctalan tömeg üdvrivalgásban tört ki.

Cartini a földön fetrengve vinnyogott félelmében: „A kapu… a kapu…!”, ezt ismételgette folyamatosan. Marco feltámaszkodott a homokban, és az oldalát tapogatva rám üvöltött, de az őrjítő dübörgés kezdte elnyomni gondolataimat; csak annyit bírtam felfogni az ordításából, hogy „Nem… Még egyszer nem… rabszolgabélyeg…!”.

Odafent, a kupolán támadt nyíláson túl, az éjfekete sötétségben megjelentek a csillagok, de nem a mi világunk ismert csillagképeit mintázták; pislákoló, fehér és vörös fényük megmozdult, őrjítő körtáncba kezdtek, és a folyamatosan formálódó spirálból lassan kitüremkedett egy felfoghatatlan méretű és formájú, vonagló, barna rettenet, ami az aréna felé ereszkedett. Milliónyi torokból tört fel az újabb üdvrivalgás.

A morajlás hirtelen megszűnt. Újra hallottam a saját gondolataimat, amikor sistergő, pattogó zajra figyeltem fel, orromat pedig megcsapta az elektromos kisülések ózonszaga. A következő pillanatban Cartini és Marco felordított, és szinte azonnal szörnyű, égő fájdalom hasított a hátamba. Minta tüzes vasat nyomtak volna a lapockáim közé, még az égett hús szagát is éreztem. Hátam ívbe feszült, azonnal megfordultam, de nem láttam magam mögött senkit és semmit, csak azt a két nyomorultat, akik fájdalomtól ordítva vergődtek a homokban.

Cartini hátán lángolt a ruha, a földön fetrengve próbálta eloltani, miközben Marco a homokban támaszkodva, elhaló hangon azt hajtogatta, hogy egy római állampolgárra nem süthetnek rabszolgabélyeget. A következő pillanatban tőrt rántott, és elvágta a saját torkát. Térdre estem, és négykézláb másztam a lelátók felé, hogy kegyelemért könyörögjek, de tudtam, hogy semmi értelme; nem menekülhetek.

Mielőtt elájultam volna, az utolsó, amit láttam, az arénában tomboló, éljenző, arctalan tömeg volt.

A tuniszi hatóságoknak egy hétbe tellett, hogy értesítsék kasszerinei kollégáikat az eltűnt amerikairól, aki nem adott hírt magáról a megbeszélt időpontban, és akiért az arkhamiak már nagyon aggódtak. Újabb hét telt el, mire végül rám találtak, nem messze attól a helytől, ahol leszálltam a buszról. Végül kiderült, hogy közel egy hónapig senki sem tudta, hol járhatok, mi történt velem. Az általános vélekedés szerint elnyelt a sivatag, ezért nem akartak időt és energiát pazarolni egy újabb amerikai kalandorra.

Ebből az egy hónapból csupán pár iszonyatos napra tudok rettegve visszaemlékezni, utolsó – és egyben legfrissebb – emlékem az, hogy egy katona vízzel locsolja az arcomat a sivatagban.

Jelenleg a tuniszi kórházban lábadozok. Több konzíliumot is összehívtak már, ugyanis, annak ellenére, hogy kimerülten, kiszáradva, hátamon behegedt sebekkel találtak rám, a körülményekhez képest az állapotomat több, mint kielégítőnek találták. Fél füllel azt is hallottam, hogy egy héten belül hazautazhatok, feltéve, hogy a hatóságok ezt megengedik. Abban bízok, hogy Arkham közbenjár az ügyemben.

Az orvosom a hátamon lévő sebekből arra következtetett, hogy valószínűleg megkínoztak; megkorbácsoltak, vagy felhevített fémdarabbal okozták a sérüléseimet. Addig győzködtem a nővért, míg végül a kórházi folyosóról behozott a kórtermembe egy falitükröt, és amíg ő a hátam mögé tartotta, én a borotválkozótükrömmel megnézhettem a forradásokat. Először nem láttam összefüggést a derekamtól majdnem a nyakamig érő hegek kusza vonalaiban – mintha egy izzó drótgombolyagra feküdtem volna rá –, mégis rettenetes sejtés tört utat magának bennem. Ingerültem ráförmedtem a nővérre, hogy ne remegjen a keze, és tartsa egyenesen azt az átkozott tükröt.

Mindeddig úgy gondoltam, hogy amit az arénában átéltem, nem volt más, csupán lázálom. Eltévedtem a sivatagban, és a napszúrás, a kiszáradás, a kimerültség eredménye volt az a vízió, amit átéltem. Összeolvadt álom és valóság. Amit kutatásaim során Giacomo Cartini utazásairól olvastam, utat törhetett magának az álmaimba, ezért tudhatott a kútról és a kapuról, annak ellenére, hogy velem együtt zuhant a homokba. Viburnius Marco sem lehetett más, mint lázálmaim szüleménye – talán a légörvénybe került repülőgép kapitányának neve keltette életre. Azonban akkor, amikor felismertem a hegeket a hátamon, mindez szertefoszlott.

Azonnal elmémbe villant az álom, melyben a padovai könyvtáros azt mondta, hogy Akardameia a hitetlenek nyelvén azt jelenti, az Örök Visszatérés Városa. A legátus azt mondta, mielőtt elvágta a saját torkát, hogy nem sütik rá még egyszer a rabszolgabélyeget, és inkább az öngyilkosságot választotta, Cartini pedig a hátán lévő sebei miatt került máglyára. Nem akartam, nem mertem arra gondolni, hogy feljegyzéseiben esetleg azokat az eseményeket írta meg, melyekben én is részt vettem.

Még egyszer belenéztem a tükörbe, és szörnyű gyanúm beigazolódott. A borotválkozó tükör kicsúszott a kezemből és térdre estem.

Aki nem tudta, mit lát, nem találhatott rendszert a sebek kusza hálójában, hiszen a hegek szaggatott vonalai és csipkés szélei miatt nem rajzolódtak ki felismerhető formák. Én azonban láttam a körbe zárt csillagformát és a pentagrammát. Láttam a hátamon a Kapu Pecsétjét, a csillagok sötét urainak billogját, az átjárót az Örök Visszatérés Városába.

A nővér lerakta a nagy tükröt, lehajolt hozzám, segíteni akart, de én durván ellöktem magamtól. Szerencsétlen nekiesett a tükörnek, ami eldőlt, és darabjaira tört, ő pedig sikítva rohant ki a kórteremből.

Hallottam a folyosón a kiabálást, a közeledő lépteket, tudtam, hogy értem jönnek. Azért, hogy megégessenek. Ezúttal nem hagyom. A legátusra gondoltam és a tőrére a homokban, ám nekem nem volt tőröm, csak egy darabokra törött tükröm.

Amikor utoljára belenéztem a kezemben tartott tükördarabba, nem a saját arcomat láttam: Giacomo Cartini és Viburnius Marco nézett vissza rám.