Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Feltöltve: 2024/02/04
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Wilhelm

 

Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta, amit üldöztem, megiramodott, majdnem nyomát vesztettem, de még éppen láttam, ahogy befutott egy tüskés bokorba. Ha én egyszer elhatározok valamit, az úgy is lesz, ezért elkértem a Christian nevű hajtóm párnázott zekéjét, és beverekedtem magam a tüskék közé, az őz után. Hát egyszer csak ott állt előttem ez a némber! Először meg is ijedtem, azt hittem, valami lidérc, vagy erdei tündér, teljesen mezítelen volt, csak a hosszú, csimbókos haja takarta a testét. Aztán láttam, hogy csak egy lány. Nem szólt egy szót se, azóta is alig lehet a szavát venni, na de ki bánja azt, ha csendes az asszony, nem igaz? Legalább nem lepcses a szája és nem zsémbel folyton, mint az Anne meg a lánya, meg a szakácsné, hát mi vagyok én, hogy folyton a nők pletykálkodását meg sopánkodását hallgassam? Hogy mi történt az erdőben? Az őzet már nem láttam sehol, de ott volt ez a nő, én meg dühös voltam a sikertelen vadászat miatt… Minek magyarázzam, tudják ezt maguk is, hogy van ilyenkor a férfiember. Ledobtam a Christian zekéjét, pont elég nagy volt, hogy a némber feneke ne lógjon a nedves avarba… értem. Igenis.

Utána megkérdeztem, velem jön-e a kastélyomba. Nem ellenkezett, mondom, nem szólt egy szót se, hát magammal hoztam. Otthon aztán megfürösztötték, megmosták, megfésülték a haját, én meg mondtam, hogy hívjuk Gerdának, a kedvenc kopó szukámnak volt ez a neve, amit felöklelt pár éve egy vaddisznó. Kapott ruhát is, az Annétól, mert a lánya pont ugyanilyen forma, aztán majd széles lesz az is nemsoká, mint az öreganyja, csak azért olyan cingár, mert még nem szült. A Gerda viszont egyszer csak úgy maradt. Elvettem, talán nem kellett volna. Azt gondoltam, róla legalább biztosan tudom, hogy az én kölyköm van benne, na meg azt akartam, hogy az Anne hagyjon már nekem békét, és ne tukmálja folyton rám a saját rusnya lányát. Hogy a gyermekkel mi lett, azt én nem tudom. Többnapos vadászaton voltam, még vaddisznót is lőttem, aztán mikor hazaértem, szóltak, hogy fiút szült az asszony. Kérdem, hol a gyerek, hadd nézzem, erre a kezüket tördelve kibökik, hogy azt nem tudják, a csecsemő sehol, és hogy szerintük a Gerda megölte. Hogy miért és hogyan tett volna ilyet, arra már nem tudott mit mondani egyik se, a Gerda meg akkor se szólt semmit.

Anne találta ki az egészet, ő beszélte tele a fejét mindenkinek azzal, hogy a Gerda biztos megette az újszülött fiamat. Mondtam neki, hogy hallgasson, de addigra már a szomszéd falu is erről beszélt, ott hallottam azt is, hogy amikor pár napos korában eltűnt a csecsemő, a Gerda körül minden csupa vér volt. Véres volt a szája is, meg a két keze könyékig, meg a hálóruhája is. Hogy hittem volna? Ezek itt mind babonásak, a bíróurak is jól tudják, ez az Anne meg aztán biztosan maga is az ördöggel cimborál! Nézzenek csak rá, rút is, lusta is, biztosan féltékeny a Gerdára! Mikor hazavittem, már akkor is sutyorgott a fülembe a kezét tördelve, hogy így meg úgy, nem kellene ismeretlen fehérszemélyeket hozni a házhoz, ha már nem találtam eddig feleséget magamnak, venném el inkább az ő leányát! No de ha az a leány az anyjára ütött, és csúf lett, ez a Gerda meg olyan szép, mit tehetek én arról?

Másodszorra aztán az Anne meg egyáltalában nem is látta a gyereket, csak hát látszott a Gerda hasán, hogy már nincsen benne. Hogy én? Otthon. Hát mit néztem volna rajta? A szülés az asszonyok dolga, nekem akkor mutassák a gyereket, ha megérte a kétéves kort, addig ne is lássam! Utána is, ha beteges, mit kezdjek vele? Arra van az asszony, hogy szüljön másikat, aztán viselje jobban gondját, hátha azt már nem viszi el a kaszás idő előtt. Nem tudom. Azt sem tudom. Gyanakodni? Hát, kezdtem is, nem is. De nem a Gerdára, rá nem. Hanem az Annéra, meg a lányára. Hát mind a kettő akaszkodik rám, mint a kóró, mind a kettő boszorkány, és mind a ketten csak azt akarják, hogy vigyem ágyba az Anne lányát. Hát nem vagyok én bolond! Van nekem a városban is szeretőm, szép kasseli polgárasszony, nem vagyok én ráutalva mindenféle rút banyákra! Tőlem, ki mástól? Ez is az enyém, az enyém hát, kié volna? Hűséges hát, de most már szigorúbban őriztetem, éjjel-nappal ott strázsál valaki az ajtaja előtt, de nem az Anne, és nem is a lánya. Megbízható, jó cselédeim. Ezek ketten meg a közelébe sem mehetnek. A Gerda nem boszorkány, de az Anne igen. Azt mondom, vádolják meg inkább az Annét! Ocsmány egy vénasszony ez, még egy fekete macskája is van, amelyik folyton ott ül a kemence padkáján. Örömest agyonütném azt a dögöt, de még úgy is jól fogja a patkányokat, hogy a múltkorában egyszer részegen kivájtam a fél szemét. Emiatt tűröm csak. A kopóim néha megkergetik, megtépik a bundáját, elég mulatság ez nekem.

 

 

Katrinnak hívtak. Azt hiszem, ez volt a nevem, de már nem vagyok benne biztos. Talán az öregség teszi, talán a sok kín és szenvedés, amely megkeserítette az életemet és eltompította az elmémet. Ahogy nem számítanak sem az évek, sem a leromlott test, sem a körülöttünk tenyésző, sötét nyomorúság, úgy nem számít az sem, hogyan szólítottak egykor. Máshonnan nézem már a dolgokat, és nem csak önnön jelentéktelenségemet látom, hanem minden evilági dolog nevetségesen kicsiny és elenyésző voltát.

A magam módján mindig öreg voltam, kislánynak koravén, túlérett, aki hamar felserdült, kiteltek a melleim, kerek lett a csípőm, a derekam, a hajam a térdhajlatomat verte hátul. Mégsem akadt kérőm, és már vénlányként emlegettek a faluban, összesúgva a hátam mögött. A húgaim mind férjhez mentek, egyre-másra szülték a gyerekeket, én pedig csak a másét ringattam, a szívemben irigységgel és keserűséggel telve. Apám jó darabig hiába vetette oda minden vasárnapon a mise végeztével a templom előtt összeverődött ifjaknak, hogy eladósorba került a legidősebb leánya. Hozományom is van, tette hozzá, jó zsíros, kövér föld, meg a présház, pincével a domboldalban. Őt is kinevették, ahogy engem. Végül egyszer csak felbukkant Hans, a régi iskolatársam, és megkért. Nem gondolkodtam soká, hiszen úgysem kellettem volna másnak, s ha csodálkoztam is, hogy Hansnak eszébe jutott épp engem feleségül venni, elfogadtam. Úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló a felé dobott kötélbe.

Hans magas volt, csontos, szikár, fekete hajú, fekete szemű, a többiekkel ellentétben legalább egy fokkal szebb az ördögnél. Tudott olvasni, és azt mondta, olyan gazdag, hogy még egy könyve is van, de azt nem mutathatja meg senkinek, csakis erős lelkűeknek és nagy titoktartás mellett, mert az a könyv rémisztő képekkel van tele. Kislánynak is kíváncsi voltam, nagylánynak pedig még kíváncsibb, és mennyit élcelődtek az ismerőseink azon, hogy emiatt öregedtem meg olyan korán! Most már látom, nem is Hans vonzott annyira: szerettem volna tudni, milyen könyv az, és miféle képek vannak benne, és persze reménykedtem, hogy még megfoganhatok.

A harmadik templomi kihirdetés után apám meghívta Hanst és az egész pereputtyát vacsorára. Levágta az egyik ürüt, és olyan lakomát csaptunk, amilyenre nem emlékeztem egész lánykoromból. Apám nyilvánvalóan jó benyomást akart tenni Hansra meg a szüleire, és attól is félt talán, hogy meggondolják magukat, és mégis a nyakán maradok. Ezért akart dicsekedni a rajnai borával is, csak éppen elfelejtette időben felhozni a pincéből, és engem küldött le érte.

Valami gyanakvásféle öntött el, amellyel a végzetemet sejtettem meg talán; úgy kúszott rá a mellkasomra, mint az éjszakai erdőben gomolygó köd, amely alatt gonosz szellemek és rosszindulatú lidércek rejtőznek. Húzódoztam, nem akartam menni, valahogy éreztem, hogy ott les rám valami iszonyatos, amiről jobb volna nem is tudnom. De apám azt mondta, ne tartson Hans rátartinak, ugyan ki akarna elvenni egy akaratos leányt? Így aztán tettem, amit apám mondott.

Ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott valami furcsa, fekete gomolygás, és mintha ellenszenves nevetgélést, vagy inkább patkánycincogást hallottam volna. Vissza is léptem rémületemben, de eszembe jutott, hogy nem szégyenülhetek meg a vendégek, és különösen a jövendőbelim előtt. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtem, mind finomabb zajokra lettem figyelmes: hangos kaparászást hallottam a falakból, az ódon téglák hideget és sötétet leheltek rám, a nyirkos feketeség szinte fojtogatott.

Különös kuncogást hallottam, és mikor odaértem a hordó mellé, láttam valamit elsuhanni mellette. Szőrös volt, patkányszerű, apró emberkezekkel. Ahogy szaladtában felém fordult, rám vigyorgott rettenetes pofájával. Emberarca volt, ismerősnek tűntek a vonásai, de a szájából randa agyarak álltak ki, az egész lény olyan förtelmes és iszonyatos látványt nyújtott a nyálkás pince sötétjében, hogy felsikítottam rémületemben. Felismertem benne a gyermekek elrablóját. Félelmemben sírva fakadtam, kétségbeesve behúzódtam a hordó mellé, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha majd gyermekem születik, az iszonytató barna szörnyeteg elragadja.

A falak mintha egyre csak közeledtek volna, mintha el akart volna nyelni a pince, a gyertya fénykörén túl rettenetes árnyak lestek rám. Nem tudom, meddig ülhettem ott, a félelemtől bénultan, amikor lépteket hallottam. A lépcsőn nyikorduló csizmasarok hangjától a kezembe haraptam, hogy elfojtsam a torkomból feltörni készülő nyüszítést, mert attól féltem, a szőrös szerzet jött vissza. A szívem hangosan dobogott az engem egyre jobban elöntő rettegéstől, és mikor a sötét alak a gyertyám fénykörébe lépett, a lélegzetem is elakadt. Hans állt előttem. Leguggolt mellém, lassan, nyugodt hangon szólt hozzám. Megsimította a karomat és azt mondta, nincs mitől félnem, elvisz engem messze apám házából. Zokogva kapaszkodtam belé. Soha többé nem mertem lemenni a pincébe.

 

Gerda

 

Ezt vallottam, igen. Szövetséget kötöttem a gonosszal, megtagadtam az Istent és a szenteket, a bika szarvára esküdtem, fekete bakot táncolva körbe. Kimondott szóval esküdtem be, mert írni nem tudok. Ahová Anne vitt, azon a helyen, valahol a közelben. Anne volt ott, meg a lánya. Ők fogtak, mikor rám került a billog. Ők vettek rá, mert azt akarták, hogy ártsak a grófnak, de én nem tettem semmi gonoszságot. Nem mentem velük többé, nem engedelmeskedtem nekik. Gúnyoltak, bántottak kezdettől fogva. Mikor az esküvőmre vittek, világ bolondjává tettek, elvették a ruhámat, arany fejkötőmet, és még az apadó folyóba is belöktek. Ott álltam egy szál pendelyben, sárral borítva, iszapos hajamból lógott a hínár, és még csak szólni sem tudtam. És mind az egész násznép kacagott, és ujjal mutogattak rám, nézd csak, hápog, mint a kácsa, mikor tömik. Még a gróf is nevetett, de azt mondta, iszappal borítva is szebb vagyok, mint az Anne lánya, így is elvesz hát.

Ez az Anne… Boszorkány. Ismeri a gonosz hatalmakat, azokat szolgálja. Mert sokféle gonosz van, az ördögnél is hatalmasabbak. Bizony az Anne is bevallaná, ha megkínoznák úgy, mint engem. Ő vitt rá minden aljas és istentelen cselekedetre. Mindig rosszat akart nekem, éreztem a gonoszságot, ami áradt belőle. Nem akarta, hogy a gróf befogadjon. Jobb is lett volna úgy, nekik is, nekem is, ha otthagy az erdőben. Ha lett volna hangom… ha tudtam volna beszélni… Nem hittek volna nekem, most sem hisz nekem senki.

Amit én láttam… azt nem látta senki. Nekem sem lett volna szabad. Ha nem látom meg, ha nem szerzek róla tudomást… Vajon mi volna akkor? Tudatlan volnék, egy szegény ember igénytelen felesége, rengeteg pulyám volna, a munkától és szülésektől törődött testem. Haszontalan, hazug hitem. Nem tudnám, milyen jó vaknak és ostobának lenni. Locsognék, pletykálkodnék, és bizonyosan vádaskodnék is, mint az Anne.

Ha máglyára vetnek… Ha meghalok is, oda kerülök, ahol az vár. Mindez semmi ahhoz képest, ami fenyeget. Féltem visszatérni az erdőbe, elbujdosni újra, és most megint félek. Félek, de nem a tűztől, nem a kínhaláltól, valami sokkal rosszabbtól. Az, amit nem lett volna szabad meglátnom, eljön értem bizonyosan. Ha tehetném, elmondanám az igazat, még akkor is, ha nem hiszik, de nincsenek rá szavaim. Mert elmondhatatlan.

 

 

Miután összeadott minket a pap, Hans megtartotta, amit ígért: elköltöztünk, messze onnan, egy igen furcsa faluba. A házak össze-vissza álltak a füves lejtőkön vagy hatalmas kőszirteknek támaszkodva, mintha valami gonosz, alattomos istenség rosszkedvében dobálta volna oda őket. A szomszédság is igen különös volt, azt gondoltam, talán kiszolgált matrózok, vagy effélék lehetnek, ezért olyan emberkerülők és mogorvák. Gyerekek alig voltak köztük, azok is koszos, elhanyagolt ruhákban játszódtak a házak előtt, vagy a földeken, és ha megláttak, elszaladtak előlem, mint a vadak; a szüleik meg vizenyős, üres tekintettel néztek rám, ha nagy ritkán összetalálkoztunk a betegesen egymásnak támaszkodó házak között.

Hans azt mondta, ezek Wilhelmshöhe környékéről özönlöttek ide, mikor a kastély mögötti tó partján álló kalyibáikat leronttatta a választófejedelem. Noha viszolyogtam tőlük, igyekeztem eltitkolni, hiszen én is más településről származtam oda, én is idegen voltam, nem volt jogom betolakodónak tekinteni őket. Mégis undorral kevert irtózattal néztem rájuk, aminek leginkább a belőlük áradó átható bűz volt az oka, ami nekem mindig azt az ocsmány, sikamlós halat juttatta eszembe, amit egyik rokonunk hozott egyszer a tenger mellől, és mire hozzánk elért vele, igencsak megromlott. Nem mondhatnám, hogy jól éreztem magam azon a nyomasztó helyen. Féltem attól, hogy utánam somfordál és elragadja majd a gyermekemet a Barna, mégis vágytam rá, hogy legyen kit ringatnom, táplálnom, és nézni, ahogy örömömre cseperedik.

Mégsem lett gyermekünk, én pedig egyre nehezebben viseltem a szégyent, ami ezzel jár, és Hans is igen megváltozott.

Kényszerített, hogy újra és újra nézzem meg azokat a borzalmas képeket a könyvében. Olvasni nem tudtam, de nem is kellett ahhoz, hogy felismerjem a rút emberevők istentelen cselekedeteit. Hans mesélt arról, hogy ő megértéssel viseltetik ezek iránt, mert ha az ember éhes, akkor bizony nem lehet tekintettel másra, ennie kell, és ha csak embertársát tudja elfogyasztani, ki előbb-utóbb amúgyis kilehelné a lelkét, akkor miért ne tenné meg? Hisz az Úr is megmondta, hogy a test az csak hús, és a lélek csak lakozik benne, az is csak addig, amíg el nem ragadja valami szörnyűséges a túlvilágról, aminek könyörtelen voltát el sem tudjuk képzelni.

Hans kezdett eljárogatni otthonról, sokszor nem is tudtam, hová és mivégre, azt gondoltam, hogy talán bűnös útjai vannak, akár más asszonyhoz, akár kártyázni egyik-másik különös szomszédunkkal. Mikor megkérdeztem, csak annyit mondott, hogy a dolga után jár. Aztán egy alkalommal utána mentem.

Benéztem az ódon ház ablakán, amelybe belépett, és attól, amit ott láttam, a kezemet a számra kellett tapasztanom, hogy ne kiáltsak fel rémületemben. Amikor megláttam az iszonytató csuklyás alakok sorát, ahogy undorító nyelven kántálnak valamiféle ismeretlen, rettentő istenségnek, azt kívántam, bárcsak inkább szeretőt tartana, vagy játszaná el a nehezen megkeresett pénzünket. Sírva, rettegve futottam haza, és próbáltam utána szép szóval, enyelgéssel, frissen sütött kelt kaláccsal otthon tartani az uramat, de hiába. Hans ugyanúgy eljárt otthonról. Azt gondoltam, nem kellek neki, talán gyereket se akar, mit se számít, hogy én mit szeretnék. Egyre csak forrt bennem a düh, növekedett a keserűség, és kerestem az alkalmat, hogy mivel állhatnék bosszút rajta a közömbösségéért.

Összefeküdtem hát a kasseli ismerősével, mikor az a következő tavasszal nálunk járt.

Mindig a nő küzd a meddősége szégyenével, őt okolják, ha gyermektelen egy házasság, de én tudtam, hogy Hans tehet róla. Keserves életem egyetlen öröme lett, mikor az ismerőse látogatása után pár héttel úgy tűnt, hogy megfogantam végre.

De az öröm csak addig tartott, míg átléptem a bábaasszony küszöbét, aki göcsörtös ujjaival a hasamat nyomkodta, és egyre csak sorolta, hogy mit egyek és mit ne, hogy ne bámuljak meg csúf vagy beteg embert, ne simogassam a hasam és ehhez hasonló babonaságokat, míg végül úgy szívták ki belőlem az örömöt rozzant viskójának falai, mint tűzhelye füstjét a kémény kürtője. Ahogy kiléptem onnan, mintha egy varjú szállt volna a vállamra, a bába nyomasztó intelmeit károgva a fülembe, és attól kezdve nem szűnt bennem a félelem és a gyötrő aggodalom.

Akkor kezdődtek a különös álmaim. Újra és újra megjelent az emberkezű, emberarcú, ocsmány szörnyeteg, meg az a vén szipirtyó, aki a gazdájának mondta magát. A terhességgel járó ólmos fáradtság minduntalan maga alá gyűrt, és a boszorkány meg a patkányszerű rém álmaimban idegen, sötét és kísérteties tájakra hívtak magukkal, ahová rettegve követtem őket. A folytonos rettegéstől és kimerültségtől nem tudtam, mikor alszom és mikor vagyok ébren, mikor álmodom és mikor érzékelem a való világot. Nappal egyre gyakrabban jártam a közeli erdőbe gombát szedni, és éjjelente ugyanott kóboroltam álmomban. A rosszindulatú fák búgtak, recsegtek a baljóslatú szélben, beszéltek hozzám, érthetetlen nyelven hívtak magukhoz, és úgy botladoztam ocsmány kígyóként tekergő gyökereik tövében, mint egy eszét vesztett tévelygő.

A világom kezdett széthullani, különös alakzatokra bomlani, és nem tudtam, hogy ez a változás bennem zajlik-e éppen, vagy a mindenség mutatja meg nekem valódi természetét.

 

 

Anne

 

Isten nevére esküszöm, meg az összes szentekre és angyalokra, meg a prófétákra és a… Azt nem tudom. Láttam már egyet s mást életemben, de én mondom maguknak, bíróurak, olyan iszonyatost, mint ez a némber, még sohasem! Gonosz egy pária ez, úgy éljek, az ördöggel cimborál! Mondtam én a grófnak, baj lesz ebből, ha ilyet hoz a házhoz, de nem hallgatott rám.

Hogy mit tett az úrral? Hát… igazából semmit, csak ahogy nézett. Az ő szemeivel látott a gonosz, sőt, ő maga a gonosz! Boszorkány ez, bíróurak, én mondom! Kettőt szült, most harmadszor viselős, és a két első csecsemője eltűnt. Megölte őket bizonyosan, és meg is ette, úgy éljek! Ezt a harmadikat is meg fogja, hacsak nem állítanak mellé valakit, aki figyeli. Nem szól egy szót, nem beszélt soha, de a szeme… olyan sötétség van abban, ami tisztességes embert halálra rémít. Nem tudhatom én azt. Az úr egyszer csak hazahozta. Megtetszett neki, aztán az asszonyává tette. Mondtam én neki, hogy nem kéne egy ilyet beengedni a házunkba, azt se tudni, ki fia-borja, honnan s miért űzték el, mert bizonyosan oka van annak, hogy egyedül élt az erdőben. Bogyókon, gombákon meg fészkeket fosztogatva tengődött, mosdatlan volt és mezítelen, vézna, a bőre alól kilátszott a csontja, a hasa meg püffedt, a körme hosszú. Olyan volt, mint valami lápi lidérc, még most is a hideg fut a hátamon, ha rágondolok. Az úr mégis bolondult érte, mi más lenne, ha nem boszorkány?

Hogy ki vihette el a csecsemőket? Nem vitte el azokat senki, ez falta fel mind a kettőt, elemésztette a tulajdon gyermekeit! Bizonyosan így kellett lennie. Az első szülése után pár napig dédelgette a csecsemőt, de aztán a pulya eltűnt, én meg láttam, hogy ennek véres a szája meg a keze könyékig. A nyoszolyán is annyi vér volt, hogy az nem lehetett a szülés utáni tisztulása. A másodiknál szintúgy, segédkeztem én már szülésnél, de annyi vért nem láttam még egynél sem. Meg a méhlepény se volt sehol. Ha a gyereket el is rabolják, kinek kell a lepény? Az én macskám? A félszemű? Dehogy lopakodott be, a konyháról se visz el semmit, a múltkor is ott volt a csirkebél aztán hozzá se nyúlt, akárki megmondhatja.

Fiú volt mind a kettő. Az elsőt a magam szemével láttam, a másodiknál meg ugyanolyan volt a hasa formája, de ez mostan leány lesz, mivelhogy gömbölyű a hasa. A legjobb volna máglyán megégetni, mert a gonosz másképp nem takarodik ki a mi világunkból.

 

 

El kellett vinnem Katrint a faluból, és csak utólag jöttem rá, hogy a legjobb helyre kerültünk. Nincsenek véletlenek, de az, hogy megtaláltuk a helyünket, nem a végzet vagy a sors, nem is szerencse dolga. Ez a változatlan végtelen törvénye, amely mentes minden esetlegességtől. Az utat nem mi választjuk, a döntéseket nem mi hozzuk, mégis, ami megtörténik, nem történhet másképp. Bármi, amit mi döntésnek hiszünk, csak az Ő részvétlen hatalmuknak a sodrása, ahogy az uszadékfa halad a megáradt folyó közepén. A folyó sem vesz tudomást a farönkről, sem akkor, amikor a közepén utaztatja, sem akkor, amikor a fövenyre dobja. Nem szívességből viszi magával, és nem is szánalomból, hanem mert egyáltalán semmit sem számít neki.

Akkor még nem az voltam, akivé válnom kellett, aki képes újra és újra megajándékozni őt, de tudtam, hogy egyszer majd az leszek, akire neki szüksége van. Kerestem a módját a szertartásokon, az olvasmányokban, és Kasselban is. Minél szomorúbbnak láttam, annál jobban igyekeztem, hogy megoldást találjak, mindig csak ezen fáradoztam, mindig csak ezután jártam, míg végül elértem a célomat. Az első jelet akkor kaptam, amikor hazafelé tartottam az egyik összejövetelünkről; sötét volt már, öreg este, a házak között sűrű köd gomolygott, de én mégis láttam az előttem feketeségbe futó rút macskakövek között mozdulni az árnyakat, láttam, ahogy követik a lépteimet. Büszke voltam rá, hogy figyelnek, és tudtam, hogy nem marad el a jutalmam. Onnantól kezdve az erdőben felismertem az éjjeli vadakat, testvérükként köszöntöttek a baglyok és a denevérek, lesunyták előttem szemüket a farkasok. Hallottam a férget motoszkálni az avarban, a szúkat percegni a szemöldökfában, a halak farokcsapásait a falu mögötti patakban.

Hallottam Katrint gyermek után sóhajtozni, és hallottam a feje fölött gyülekező, sorsunkra vak, fekete madarak szárnysuhogását.

Meggörnyedt a hátam, húzni kezdtem a lábam, és néha önkéntelenül is groteszk vicsorba torzult az arcom, miután többször is Kasselban jártam. Amikor hazaértem, furcsán éreztem magam, mintha nyüvek hemzsegtek volna a bőröm alatt, valami, ami nálam hatalmasabb, és kitörni készül. Egyre csak vacogtam, miközben újra és újra elöntött a forróság. Elvonultam a leghátsó szobába, amelynek a sarkába beette magát a penész, az egész nyirkos volt, hideg és taszító, de nekem most csak ez volt igazi menedék. A testem feldagadt, rángott, ide-oda dobálta magát, nem voltam ura önmagamnak. Távolról hallottam, hogy Katrin dörömböl az ajtón, de képtelen voltam akarattal mozdulni, tovább vergődtem lilán fortyogó, vörösen málló húsomba zárva. Kiáltani akartam, de elöntött a fájdalom és csak elkínzott nyögés hagyta el hasadó torkomat, a fogaim egymást őrölték, porrá zúzódtak a számban, és az ínyemet cafatokra szaggatva áttörtek az agyaraim. A vér elöntötte a számat, én pedig hörögve kapkodtam levegő után. Átkaroltam magam, a testem égett a kíntól. A ruhámat átütötték és leszaggatták a bőröm alól, a húsomból kisarjadó kemény, hosszú szőrszálak. A lábam eltorzult, csontjaim deformálódni kezdtek, porc csikordult porcon, nyúltak, reccsenve szakadtak ízületeim, és kicsavart formában újra összeforrtak. Éreztem, ahogy a farokcsontomban forrni kezd a velő, körülötte burjánzik a csont, fekélyesedő bőr feszül rá, ahogy nyúlik. A kezem egyre kisebb lett, a nyakam megrövidült, a vér a pofámról a padló közeli réseibe csorgott. Körbeszaglásztam új testemet, végignyalogattam durva bundámat.

Tudtam, most már az vagyok, akire Katrinnak igazán szüksége van.

 

 

Gerda

 

Nem emlékszem a szüleimre, sem az igazi nevemre, csak az éhségre és a nyomorúságra, a hidegre, a rühökre a testemen, a tetvekre a hajamban, és arra, hogy sírtam. Meg a napra, amikor a javasasszony megvett apámtól. Rút volt, ijesztő, félve húzódtam előle a sarokba és összerezzentem a néhány garas koppanására, amelyet apám elé dobott a viskónk mocskos padlójára.

Az én dolgom lett annak a visszataszító, ocsmány állatnak az etetése a házában, ami talán patkányra hasonlított, de nagyobb volt annál. Emberkezei voltak, meg emberarca. Gyerekcsontokat kellett adnom neki, de csak olyat, amin még volt némi hús meg bőr. Volt egy szobra is, ágakból, kövekből, állati csontokból sárral összetapasztott, csúf és ijesztő bálvány. Agancsa lidércfényű fehérsége éles késként hatolt a kunyhó sötétjébe, halott, fekete szarvasszeme követte minden léptemet.

Minden évben eljött hozzá egy-egy ijesztő, fura szerzet is, arcukat fedő csuklyás ruhában, akikkel a banya mindig eltűnt valahová a házban. Hogy mit csináltak, látni nem láttam soha, de a visszataszító bálványt ilyenkor magukkal vitték, és hallottam halk mormogásukat, azt a hátborzongató zsolozsmát, mintha kérlelnének valami istentelent, mintha áldoznának és hódolnának neki.

A banya kunyhója alatt pincék voltak, összesen tizenhárom, melyek létezéséről tudtam ugyan, de oda nem tehettem be a lábam.

Mindegyikben ült egy-egy azokból a visszataszító csuklyás alakokból, akik közül évente egy látogatást tett a banyánál, akikkel azokat a furcsa, érthetetlen és riasztó zsolozsmákat mondogatta. Ahogy kinyitottam egy ajtót és rám néztek, megfoghatatlan gonoszság áradt a tekintetükből. Az arcuk egy része kiviláglott a csuklya alól, s akkor láttam, hogy mindegyikük nő, vagy legalábbis egykor azok lehettek, mielőtt eltorzította vonásaikat az a valami, amit szolgáltak. Mindegyiknek domborodott a hasa, mintha viselősek lennének. Az elsőnek még éppenhogy, a következőnek jobban, a legutolsónak meg már valami rettentő óriáscsecsemő feszítette a méhét.

Borzongva zártam vissza rájuk az ajtót, aztán néztem hol a kezemben tartott kulcsot, hol az utolsó, tizenharmadik ajtót. A kezem remegett, és sokáig álltam ott reszketve, míg el nem szántam magam. Bár ne tettem volna! Ahogy kinyílt az ajtó, nem láttam semmit, csak mélybe vesző grádicsokat, s az onnan kifelé tóduló, iszonytató sötétséget. Bűzös légáramlat csapott meg, és mintha elindult volna valami, nekem pedig a borzasztó szagtól felkavarodott a gyomrom, kis híja volt, hogy el nem okádtam magam. A rettenettől földbe gyökerezett a lábam. A sötétből kivált egy még sötétebb, leírhatatlanul torz látomás, szőrös, undorító csápok kúsztak felfelé a grádicson, én meg csak álltam ott, míg annak a valaminek egy része felkúszott, kocsonyás, hideg érintéssel tapogatózva, mintha keresne valamit. Az ajtót már teljesen betöltötte, egyre csak nyújtóztak, türemkedtek ki mohó végtagjai, a feketéből még feketébb áramlat ömlött végig a padlón, felkúszott a falon, és végül lecsorgott a mennyezetről, mint a fa ágairól nyálkás gubóikban záporozó férgek sokasága, a hajamba gabalyodott, fülembe, orromba vette be magát. Megdermedtem az undortól és a rémülettől; a tapogatozó, nyálkás kacsok fogságából az odalentről felhangzó őrült hangzavar szakított ki. Kétségbeesve hántottam le magamról a csápokat és menekültem ocsmány érintésüktől, kezemet a fülemre tapasztva futottam a harsogó ordítás, a gyötrő fájdalom és az elmét megbontó nevetés hátborzongató lármája elől. Felszaladtam a lépcsőn és azt reméltem, kijuthatok a kunyhóból, de épp akkor belépett a banya és utamat állta.

Meglátta a kezemben a kulcsokat, a fehérre vált arcomat, és egyből faggatni kezdett, hogy kinyitottam-e a tizenharmadik ajtót. Nem tudtam megszólalni, csak a fejemet ráztam, ő meg kiabált, hogy ne hazudjak, valljam be, hogy kinyitottam. Megragadta a karomat és úgy szorította, hogy a vérem is kiserkent a húsomba vájó körmei alatt, és csak akkor engedett el, amikor megérezte a lentről felkúszó hideg, sötét fuvallatot.

Rohantam kifelé, vissza se néztem többé. Hallottam a banya szívettépő sikoltozását és ijesztő hörgését, még most is hallom. Rettegek, hogy az a valami megtalál egyszer.

Évekig bolyongtam, bujkáltam, madárfészkeket fosztogatva, gombákon, bogyókon, lehullott dión tengődve próbáltam elrejtőzni. De tudtam, hogy a tövisbokor nem állja útját a rémségnek, és az sem nyugtatott meg, amikor a gróf megtalált és a kastélyába hozott. Hatalmasabb az a valami annál, minthogy nyomomra ne akadjon, ha akar.

Anne mesélte, hogy eltűnt a favágó, és vele az egész családja, a kunyhójuk az erdőben csupa vér volt, csontok és agyvelődarabok borítottak mindent. Tudtam, hogy olyan iszonyatos pusztítást se farkas, se medve nem vihetett végbe. Ekkor én már várandós voltam az első fiammal. Rettegtem, amiért azt a valamit a világra szabadítottam, és utánam fog jönni, mert engem keres. Amikor a szülés után a testemet szaggató fájdalomtól az öntudatlanság határán lebegtem, lázálmok kínoztak arról, hogy ránk talál, és elragadja tőlem a kisfiamat.

Égessenek csak meg! Nem lehet a máglya rosszabb annál, amit átéltem eddig, és egyedül a kínhalál szabadíthat meg a rémtől engem és mindenkit, aki ítél, és mindenkit, aki vádol. Nincs menekvés előle. Ahogy az erdészéknek sem volt. Nem vagyok boszorkány, és sohasem cselekedtem gonoszságot.

Ringattam a gyermekemet a karomban, néztem a kerek arcát, a pihéket a fején, az apró kezét, amivel az ujjamat markolta, és arra gondoltam, hová máshová rejthetném el, hol lehetne nagyobb biztonságban, ha nem újra énbennem? Ahogy megcsókoltam az apró, illatos kezecskéjét, leharaptam a kisujját. Keservesen felsírt, de a mellemre tettem, és megnyugodott.

Így tettem a következő ujjacskájával, aztán a kis gömbölyű karjával, míg teljesen el nem nyugodott az én kicsi fiacskám. Finom, puha bőre hamar szakadt, apró csontjait könnyen megőrölte a fogam, a két szeme úgy csúszott le a torkomon, mint az erdőben talált fürjtojások.

Alighogy végeztem, még a kis sarkát ropogtattam a számban, amikor Anne rám nyitott.

Elejtette a vizeskorsót, nekem támadt, hogy mit műveltem, mitől véres a szám, majd sikítozva kirohant, és összecsődítette az egész kastélyt, hogy én mit tettem. Azok meg hitték is, nem is, de amikor a gróf hazatért, elhallgattatta őket. Történt utána mindenféle gyilkosság a faluban, boszorkányégetés a városban, tűz a majorban, vándorokat agyoncsapó villám az országúton, árvíz, aszály, sáskajárás, vörheny- és himlőjárvány, amiről lehetett pletykálkodni.

Éreztem, hogy az iszonyat odakint ólálkodik, ott lapul az erdőben, megbújik a kertek alatt, beveszi magát a tavak mocsarába. Egy év múlva újra fiút szültem.

Azonmód megettem. Megettem a méhlepényt is.

 

 

Hans azt mondta, hogy Kasselbe megy és néhány napig ott marad. Oly mindegy volt már, hogy hová jár el, és mit csinál, de azt nem gondoltam, hogy soha többé nem látom. Kiszédültem a házból, ami sosem volt az otthonom, a gyűlölt faluból az erdőbe vittek tántorgó lépteim.

A fák lombjai egyszer csak megteltek károgással, a fekete ágak hízni, duzzadni kezdtek, majd fekete madarak hasadtak ki belőlük, hollók és varjak röpültek felém és vágódtak belém hegyes csőreikkel. Megtépték a hajam, lefosztották rólam a ruhát, ott csíptek-martak, ahol értek. A karommal védtem az arcomat, próbáltam elfordulni tőlük, de így az altestemet és a hasamat kezdték kivájni hatalmas csőrükkel. Sikítottam, ordítottam, ahogy a torkomon kifért, mégsem jött segítség, a madarak pedig addig gyötörtek és kínoztak, míg a méhemig nem törték magukat és fel nem falták belőlem a magzatot. Aztán otthagytak, csupaszon a hideg földön, a fekete, csillagtalan ég alatt.

A felszakított hasamra tapasztott kézzel vánszorogtam el a házunkig, és miközben a sötétben tántorogtam a falu részvétlen házainak rosszindulatú, sötét tekintetétől kísérve, láttam magam, mintha álmodnék, és a rettenetes fájdalmak közt abban reménykedtem, hogy mindez csak egy rossz álom, és valójában otthon alszom Hans mellett.

Utolsó erőmmel lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem engedett. Kétségbeesetten dörömbölni kezdtem, talán Hans hazaért Kasselből és beenged, de Hans nem jött, hiába vártam rá akkor is, mint addig oly sokszor.

Az ajtó végül feltárult, de nem Hans állt ott velem szemben, hanem én magam. Megtépett rongyaimban, mocskosan, véresen, felhasított méhemmel, üveges, gonosz tekintettel néztem magamra. Eszemet vesztve a rémülettől, a fájdalomtól meggörnyedve szaladtam a következő házig. Véres kezeimmel dörömböltem, míg ki nem nyílt az ajtó. Ott állt újra a szakasztott másom, de már nem véres és szakadt ruha volt rajta, hanem fekete, a hajába néhány ősz hajszál vegyült, az arcára ráncokat húzott az idő, a szeméből kegyetlenség áradt felém. Négykézláb vonszoltam el magam a következő házig, de bekopogni már nem volt erőm, csak kapirgáltam az ajtót.

Lerogytam a küszöb előtt, és az ajtó egyszer csak nyitva volt. Rettegve néztem fel, és egy rút, bibircsókos banyát láttam, fehér haját fekete csuklya borította, ráncos arcát évszázadok szabdalták össze, de ez az arc is az enyém volt.

Fuldokolva öklendeztem a zokogástól, minden erőmet elvesztettem. Szinte négykézláb vánszorogtam el az utolsó házig. Még halványan pislákolt bennem a remény, hogy talán megszán valaki és menedéket nyújt önmagam elől. Az ajtó nyitva volt, és amikor benéztem a házba, ott állt a gyerekrabló, csecsemőgyilkos Barna; torz, vicsorgó, szakállas pofájával.

 

 

Gerda

 

Hova visznek? Megégetnek most rögtön? Miért kötöznek meg? Ne vigyenek a tömlöcbe! Tudni fogja, hogy ott vagyok! Értem fog jönni! Engedjenek ki innen! Segítsenek rajtam! Ha megvédeni nem tudnak, égessék meg velem együtt a gyerekemet is!

Nem hagyhatom magára, nem hagyhatom, hogy egyedül legyen, mikor eljön érte a rémség, nem hagyhatom, hogy az a részvétlen förtelem a rideg, végtelen űrbe száműzze ezt a kicsi lelket! Engedjenek ki! Vigyék el innen, mentsék meg őt legalább! Kisleány lesz, tudom. Segítsenek rajta!

Már érzem a fájdalmat, a derekamban a nehézkedést, a hasam keményedését.

Eljön az időm, ahogy a rémség is eljön értem, itt ólálkodik már a tömlöc közelében. Érzem. Ha kinézek az ablakon, a holdat látom, éppolyat, mint amikor kinyitottam azt az ajtót. Kétszarvú, fogyó holdat a csillagtalan égen. Az éjszaka éppoly sötét, mint a pince mélyéből feltoluló iszonyat, a szél éppúgy fúj, ahogy a pincéből felszökő fuvallat búgott azon a rémisztő, túlvilági hangon. A fájdalom végigmorajlik a testemen, kapaszkodom, ahogy erőmből telik, elnyomom a sikolyt, a lihegésemet, hogy ne csapjak zajt, mert a rémség rám talál, megtudja hol vagyok. Egyedül vagyok, mindenektől elhagyatva, magamra maradtam a félelemmel és a kétségbeeséssel. A rém egyre csak közelít, a gróf házanépe a vesztemet akarva tülekszik a zárka ajtaja mögött, és én közéjük feszülve olvadok fel a nem múló fájdalomban és a szenvedésben.

A lányom tolja magát kifelé, kicsúszik belőlem, a fájdalom egy pillanatra megszűnik, mintha soha nem is lett volna. Már nem vagyok egyedül. Elrágom a köldökzsinórt, magamhoz emelem, és mikor egymásba kapaszkodik a tekintetünk, csak a létezés végtelen félelmét látom a sötétkék szemekben. A vádat, amiért ebbe a világba kényszerítettük, formát adtunk jelentéktelenségének, létének értelmet hazudva.

Egy villanás csak, a szemem sarkából látom. Egy barna folt, agyarakkal vicsorgó fej bukkan elő a tömlöc hirtelen furcsa szögekbe torzult kusza falai közül. Kiáltanék, de elszorítja torkomat az iszonyat és megbénít a rémület. A magzatmázas kis test kicsúszik a kezemből, nem tudom megtartani az apró mancsok ellenében, amelyek elragadják tőlem. Hiába kapok utána, a rémség már fut vele. Újra van hangom. Dermesztő sikolyom visszaverődik a mocskos falakról, hogy a végtelen feketeségbe hullva feloldódjon a mindenséget betöltő hideg borzalomban, nem szűnő kínjaim ólomtengerében mostantól mindörökké.

 

Rájöttem, hogy nincs menekvés. Magam vagyok a rémséggel, magam a végtelen ürességgel. Én magam vagyok a rémség. Én magam a végtelen. Én egyedül. A gyermekem meghalt, Hans elhagyott, és talán keresni sem fog, ha egyszer hazatér. Sötét volt, és én a kegyetlen álom és a még gonoszabb valóság mezsgyéjén lebegtem.

Erőtlenül elterültem a küszöb előtt és hagytam, hogy a Barna odasomfordáljon hozzám, és apró kezeivel óvatosan taszigáljon. Ocsmány pofáját az arcomhoz tolta, megszaglászott, aztán nyalogatni kezdte rólam a vért. Érdes nyelvét végighúzta sajgó sebeim csipkésre szaggatott szélein, és a hús összeforrt, mintha fekete hernyók költöztek volna a repedéseibe. Felkeltem, és útnak indultunk egy másik világ torz és részvétlen erdejébe. Évekig rejtőztünk, lassú, szívós munkával kerestük áldozatainkat és csonttéglákból építettünk falakat, betapasztottuk vérrel és kocsonyás hússal, inakkal húztunk emberbőrponyvát a fejünk fölé. Ástunk tizenhárom pincét, mert az én kicsi barna jószágom elmondta, hogy vendégeink is lesznek majd, és ha jól végzem a dolgom, szállást adhatok annak is, aki a legnagyobb hatalommal bír.

Rendre csak hordta nekem a gyerekeket, a párnapos csecsemőktől a nagyobbacskákig, és hogy ne ragadjanak bele az emberi lét kicsinyességébe, ne veszítsék el gyermeki mivoltukat, megöltük mindet. Ez a legtöbb, amit megadhatsz nekik: hagyni, hogy visszatérjenek a nemlétbe, hogy felolvadjanak a végtelen üresség részvétlen sötétjében. A semmi a semmiben van jó helyen.

Egyszer arra gondoltam, jó volna szereznem magam mellé valakit, akivel megoszthatom a munkát, ami vár rám, és mindazt a felismerést, amelyet hosszú életem során tettem, amelynek a továbbadásával méltóképpen dicsőíthetem majd az én uramat. Nem volt nehéz dolgom, csak az első utamba akadó kunyhóba kellett betérnem, ahonnan gyereksírást hallottam. Garasok koppantak a repedezett asztalon, és vittem magammal a lányt. Lett hát társam, fedél a fejem felett, lett, akit uramként szolgáljak, és lett valakim elvesztett magzatom helyett, akin kitölthetem minden keservemet. Az örök idő egyre csak hömpölyög, mint az óceánok sötét, végtelen vize, Ő itt rejtőzik már, engem pedig mindenki csak Keziah-ként emleget, ha ugyan a szájára meri venni a nevem.

Ne hagyd ki ezeket se!

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...