Rádai Márk: Ébredés

Feltöltve: 2024/02/04
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet.

Nem magam miatt írom ezt a levelet, nem azért írok, hogy megőrizzem, vagy tisztára mossam becsületemet; ez csak másodlagos célom. Azért írok, hogy az eltűntek hozzátartozóinak üzenjek. Jól tudom, kevés szörnyűbb dolog van a világon, mint várni valakire, aki soha nem jön el. Az a két ifjú hölgy, aki az elmúlt napokban tűnt el a városból, már nem fog visszatérni a családjához. Saját szememmel láttam a holttestüket. Pusztán azért, hogy a szavaimnak hitelt adjak, kénytelen vagyok beszámolni a történtekről. Bízom abban, hogy a rendőrkapitányság tisztviselői és az újságírók tudni fogják, melyek azok a részletek, amelyek közlésétől meg kell kímélni az elhunytak hozzátartozóit.

 

Sok embert ismerek a városban, engem is sokan ismernek, így azt is tudják, hogy a Cavanaugh & Holt irodában dolgozom ügyvédjelöltként. Úgy egy évvel ezelőtt, 1922. július 3-án, éppen huszonharmadik születésnapomon kerültem a céghez. Charles Cavanaugh és Francis Holt urak személyében két becsületes, dolgos embert volt szerencsém megismerni, és roppant nehéz szívvel veszem tudomásul, hogy többé már nem lesz alkalmam velük találkozni és segítségükért köszönetet mondani. Holt úr néhai édesapám gyerekkori jó barátja volt, nem titok, hogy éppen erre való tekintettel kerülhettem a neves irodához, mely gesztust igyekeztem legjobb tudásommal és szorgalmammal viszonozni. Korábban azt írtam, hogy az elhunytak hozzátartozóinak tájékoztatása érdekében készítem beszámolómat; kötelességemnek érzem azonban azt is, hogy megőrizzem eme két kiváló férfi, és egyben az iroda jó hírnevét, melyre az emberi elme által felfoghatatlan és gyomorforgató események sorozata árnyékot vethet.

Egy héttel ezelőtt Holt úr bejött az irodámba, és arról tájékoztatott, hogy Ms. Veronica Adkins, az erdész lánya megállította őt az utcán, és közölte vele, hogy az édesapja lebetegedett. Minden jel arra utalt, hogy Adkins úr fel fog épülni betegségéből, az orvos is biztatóan nyilatkozott állapotáról, bár Holt úr nem árulta el, pontosan miféle nyavalya sújtotta az erdészt. Ám ez a betegség is éppen elég volt ahhoz, hogy az öreg megrémüljön, és felébredjen szándéka a végrendelkezés iránt, hiszen már betöltötte hatvanadik évét. Holt úr tehát arra kért, hogy a közeljövőben látogassak el Adkins úrhoz, és legyek a szolgálatára. Csak kivételes esetben kerestük fel otthonukban az ügyfeleinket, de a végrendelkezés betegség által megsürgetett szándéka mindenképpen ilyen esetnek volt tekinthető. Holt úr egy mosoly kíséretében hozzátette, hogy minél hamarabb tegyek eleget a kérésnek. Ne várjuk meg, míg felépül az öreg.

Még aznap, a munkaidő lejártával megállítottam egy lovaskocsit, kihajtattam a város határába, onnan pedig gyalog folytattam az utamat. Öt perc után, az erdő szélén megtaláltam az árnyas ösvényt, amely az erdész házához vezetett. Kissé izgatottan lépkedtem a fák alatt. Veronica kisasszony rendkívül kellemes modorú, kedves és bájos lány hírében állt, reméltem, hogy ezúttal végre lesz alkalmam megismerkedni vele.

Alig ötven méternyire jártam a háztól, mikor biztosan tudtam, hogy az öreget egyedül fogom találni.

Más körülmények között hallgatnék róla, de most kénytelen vagyok említést tenni bizonyos idegi érzékenységemről, hiszen meggyőződésem, hogy ez kiemelt jelentőséggel bír a későbbi iszonyatos események szempontjából. Úgy vélem, éppen eme rendkívüli érzékenységem tett alkalmassá arra, hogy szándékomon kívül ugyan, de résztvevője – nem akarom, nem merem másképp nevezni, mint résztvevője – legyek olyan eseményeknek, amelyek emberi ésszel felfoghatatlanok. Amelyeknek ebben a racionális természeti törvényeknek alárendelt világban nem volna szabad megesniük.

Időnként, előzetes információk hiányában is csalhatatlan bizonyossággal tudom, kivel fogok találkozni. Olykor még azt is magam előtt látom, hogy milyen ruhát visel majd az illető. Gyerekkoromban jó hasznát vettem, amikor nem akartam találkozni az elviselhetetlen modorú szomszédjainkkal vagy rokonainkkal; ilyenkor, csavargásomból hazafelé tartva visszafordultam, és megvártam a kellemetlen vendég távozását. Azóta sem sikerült rájönnöm, hogy mi váltja ki ezeket a megérzéseket. Az érzelmi kötődéshez vajmi kevés közük lehet, hiszen az említett személyeket ki nem állhattam. Kedélyem, hangulatom viszont annál inkább meghatározó lehet. Arra gyanakszom – ezt persze bizonyítani nem tudom –, hogy egy különös lelkiállapotban, amikor a szívemet nyitottnak és szabadnak érzem, képes vagyok ráhangolódni környezetem bizonyos rezgéseire.

Egyetemista koromban, egy tétlen szombat délelőtt Arkham utcáit róttam, amikor a város szélén megláttam az utazó-spiritiszta sátrát. Bizonyosan tudtam, hogy kókler, mint minden hozzá hasonló mutatványos, mégis elindultam felé, ha másért nem, hogy jót mulassak sületlenségein. A sátorponyva félre volt hajtva, a férfi a sátor előtt állt, és messziről integetett felém. Már majdnem odaértem, amikor hirtelen megborzongtam, homlokom és karom izzadni kezdett. Szívem zakatolt, félrevert, mint a vészharang, és amikor a spiritiszta gúnyos mosollyal az arcán még szélesebbre húzta a ponyvát, benéztem a sátorba. A szüleim álltak ott, abban a ruhában, amelyben jó tizenöt évvel azelőtt eltemettük őket. Még most is magam előtt látom anyám ábrándos szemét, és apám szigorú arcvonásait a félhomályban.

Azóta kerülök minden spiritisztát és okkultistát. Biztos vagyok benne, hogy jobban járok, ha nem ütöm az orromat a holtak dolgába.

 

Jó ideig álltam az ajtóban, mire az öreg Adkins kinyitotta. Elnézést kért, amiért megvárakoztatott, már lassan mozog, és most éppen egyedül van, mert lánya látogatóba ment egy barátnőjéhez. Egy óra alatt lajstromot készítettünk a vagyonáról, amelynek java részét – özvegyember lévén – leányára hagyta; ingatlanát, jószágait, és jelentősebb összegű készpénzét, amelynek rejtekhelyét Veronica ismeri. Néhány ingóságot azonban kiemelt a vagyonból és másokra hagyományozott: fegyvereit bátyjának, egyetlen élő testvérének kívánta adni, másik házát, amit Adkins csak viskónak nevezett, elhunyt jó barátja gyermekére hagyta.

Legnagyobb sajnálatomra még azelőtt elkészültünk a végrendelettel, hogy Veronica hazaérkezett volna. Az öreg bőbeszédű volt, hosszan búcsúztunk az ajtóban állva, ám így is korán távoztam.

Az erdész háza előtti tisztás még napfényben fürdött, emiatt döntöttem úgy, hogy teszek egy rövid sétát az erdőben. Utoljára megboldogult nagyapámmal barangoltam errefelé, és ez már legalább tíz éve volt. Ahogy ott álltam a tarka virágokkal hímzett tisztáson, elcsodálkoztam azon, miért is nem jártam erre azóta, hiszen ez a vidék kiválóan alkalmas volt arra, hogy az ember megszabaduljon az elméjét behálózó napi gondok terhétől, és ha csak rövid időre is, de enyhítse nyugtalanságát.

Elindultam a keskeny, lankás ösvényen, amely a fák közé vezetett. Az erdei út hosszan vitt a lombok alatt; a levelek megszűrték a nap fényét, amely apró foltokban érte a fák törzsét és a páfrányokat. Nyolc vagy kilenc madár énekét is meg tudtam különböztetni. Időnként megálltam, hogy elmélázzak, gyönyörködjek a félhomályos erdő látványában, és felidézzem a gyermekkori séták emlékét.

Hamarosan elértem a pontot, ahol vasúti sínek keresztezik az ösvényt, és innen már jól látszott a fákkal gyéren fedett domboldalba épített viskó, amelyet az öreg a barátja fiára kívánt hagyni. Úgy döntöttem, hogy elsétálok odáig, gyorsan szemügyre veszem a házat, aztán visszafordulok, mielőtt rám esteledne. Már tisztán láttam az ablakokban a fehér függönyöket, amikor oldalra tekintve szokatlan látványra lettem figyelmes.

Nyugaton, a lebukni készülő nap korongja előtt sötét folt jelent meg. Jóval kisebb volt egy esőfelhőnél, és egy pillanatig arra gyanakodtam, hogy a közelben talán kigyulladt az erdő, és füst gomolyog az égen, esetleg egy nagyobb madárraj röppent fel a lombkoronákról. Egyre csak duzzadt és terebélyesedett, egyenesen felém tartott. Mozdulatlanul figyeltem a jelenséget, és rá kellett döbbenem, hogy a fekete felleg nem más, mint denevérek nyüzsgő forgataga. Fekete szárnyak verdestek, apró testek keresztezték egymás útját, és kétségkívül, engem vettek célba.

Életem utolsó nyugalmas percei voltak ezek. Ezt követően az önvád, az őrülettől és a kárhozattól való szüntelen rettegés vette át az uralmat elmém felett.

 

Másnap iszonyatos fejfájásra ébredtem. Még ki sem nyitottam a szememet, máris az emlékeim között kutattam, vajon hol és meddig lumpoltam az éjjel, ugyanis meglepődve láttam, hogy ruhában fekszem az ágyon. Ilyesmire soha nem volt példa azelőtt, még az átmulatott éjszakák után sem.

Elhessegettem egy különösen makacs legyet az arcomról, majd rövid ideig mozdulatlanul feküdtem. Tompa elmém semmit sem tudott visszaidézni az éjjel eseményeiből. Órámra néztem, fél tízet mutatott, ám szokatlan kimerültségemnek köszönhetően még az a tény sem tudott felzaklatni, hogy alaposan elkéstem a munkából. Ugyan, mi történt velem, miféle nyavalya döntött le a lábamról, hogy még az ébresztő lármája is úgy libbent el a fülem mellett, mint egy éjjeli molylepke? Förtelmes fejfájásom miatt úgy döntöttem, tovább alszom, ám az emlékeim hiánya keltette nyugtalanság, illetve a szobában repkedő legyek sokasága lehetetlenné tette a pihenést.

Felültem az ágyon, és a rémület villámként hasított belém. Vérfoltok mocskolták össze a padlót. A falon két helyen is véres tenyér hagyott nyomot. Nadrágom szárán fekete csíkok, pettyek és foltok látszottak. Lábamnál, közvetlenül az ágy mellett, mintha csak egy éjjelre odakészített vizespohár lenne, hosszú nyelű balta hevert, melynek élére hajszálakat és egy zöld szövetdarabot ragasztott a rászáradt vér. Ám a legborzalmasabb látvány – amelynek felidézése még most is jeges tőrként szaggatja a szívemet – a szobám közepén heverő lábcsonk volt. A levágott testrészt és a mellette elterülő, megdermedt vérpocsolyát legyek lepték el. A térd és a boka között lehasított lábszár egy részét ugyanaz a zöld színű szövet borította, amelynek egy másik darabja a balta élére száradt. Egy nő lába hevert a földön, finom, szőrtelen bőre erre engedett következtetni, a rátekeredett zöld színű, bársonyos szövet pedig a szoknyájáról szakadhatott le.

Testemet megbénította az iszonyat, ívben megfeszülve ültem az ágy szélén. Eltakartam a szememet, igyekeztem elhitetni magammal, hogy még mindig álmodom, ám amikor ujjaim közül kilestem, és ismét megláttam a lehasított testrészt, tarkómon és karomon felmeredt a szőr, eltátott szám hangtalan sikolyra nyílt. Gyomrom tartalma hangosan szakadt ki belőlem. Feltápászkodtam, de a lábamból elszállt az erő. Térdre estem, próbáltam minél távolabb mászni a szörnyű maradványtól. Sírtam, fejemet az asztal lábához vertem, hogy felébredjek, de amikor gyomrom ismét tiltakozni kezdett a látvány és a szag ellen, vakon rohantam ki a mosdóba.

Nem mertem belépni a szobába. A mosdó ajtajában ültem a padlón, és próbáltam összeszedni megnyomorított gondolataimat. Zsigereimben éreztem, mi több, tudtam, hogy én vagyok az elkövető. Az ártatlanságomhoz fűzött halvány remény szempillantás alatt szertefoszlott. A bútorok a helyükön álltak, irataim, könyveim érintetlenül hevertek az asztalon, semmi nem utalt dulakodásra.

Hátamat a falnak vetve igyekeztem visszaidézni a történteket, bármit az éjszaka eseményei közül, de a legutolsó dolog, amit emlékeim közül elő tudtam rángatni, az a lenyugvó nap előtt szálló denevérek látványa volt.

Nekiláttam, hogy eltüntessem a nyomokat. A csonkot letakartam a lepedővel, de hiába igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, két alkalommal is szünetet kellett tartanom, mire a lábat a vérmocskos lepedőbe tudtam csavarni. Úgy-ahogy eltüntettem a foltokat a falról és a padlóról, majd megmosakodtam, és valamelyest összeszedtem magam. Ki kellett derítenem, hogy kinek a halála szárad a lelkemen.

 

Elbotorkáltam a borbélyhoz, ám sem a várakozás ideje alatt, sem addig, amíg Winterson úr székében ültem, nem került szóba eltűnt személy. Aztán betértem a lakásomhoz legközelebb eső kocsmába, ahol korábban már megfordultam párszor. Érkezésemkor egy vörös hajú, nagyhangú fickó éppen azt mesélte, hogy nemrég a postahivatalban járt, és ott az embereket arról hallotta pusmogni, hogy valaki eltűnt a városban; nem akarta megszólítani őket, hogy mégis kiről beszélnek, mert akkor még most is ott állna. Tudja-e valaki, kiről lehetett szó? Annyit értett csupán, hogy mennyire fiatal a nő, aki tegnap este nem ment haza.

Az a nő valóban nagyon fiatal volt, közölte a kocsmáros, és karjait összefonta széles mellkasán. Alig tizenkilenc éves.

Talán csak megszöktette valaki, mondta egy öreg, aki a bejárat melletti asztalnál üldögélt.

A kocsmáros a kezét rázta. Nem szöktette azt meg senki. Az a lány úgy szerette az apját, hogy még a pokolba is lement volna érte.

Elő fog az kerülni, legyintett az öreg. Majd meglátjátok.

A kocsmáros a kötényét igazgatta. Nem fog. Senki fia kedvéért nem hagyta volna ott az apját, szó nélkül biztosan nem. Valami komoly baja esett, én mondom! De ne legyen igazam!

Elvesztettem a türelmemet, és a kérdés hangosan szakadt ki belőlem, bár legbelül tudtam a választ:

Kiről beszélnek az urak?

Veronica Adkinsről. Az erdész lányáról.

Igyekeztem eltitkolni a megdöbbenésemet. Halkan motyogtam valamit, hogy nem ismerem, és hogy biztosan haza fog menni. A kezem egyre erősebben remegett, szerencsémre a kocsma vendégei nem látták, hogy kis híján elejtettem a korsót. Annak tudata, hogy egy közkedvelt és bájos teremtés életét oltottam ki bestiális kegyetlenséggel, egy olyan lányét, akinek magam is az ismeretségére vágytam, máris a téboly határára sodort. Ekkor gondoltam először az öngyilkosságra.

Hiába győzködtem magam arról, hogy a szobám üres, nem volt erőm hazamenni. Kétségbeesve kerestem valamiféle bizonyítékot ártatlanságomra, komolytalan magyarázatokat gyártottam felelősségem elhárítására. Talán valaki elkábított, ami a fejfájást is megmagyarázná, aztán elkövette a gyilkosságot, majd mindent úgy rendezett el, hogy a gyanút rám terelje. Egy istentelen megszállott, aki nemsokára újabb szörnyűséget fog elkövetni. Vagy a denevéreknek lehet köze a történtekhez – talán valami kórokozó, amit magukban hordoznak, megfertőzött, és idegi gyulladást okozott. Nyilvánvalónak tűnt, hogy tudathasadás áldozata vagyok, ám ez még nem adott volna okot a gyilkosságra, különösen nem ilyen esztelen, minden emberséget tagadó módon.

A kocsmáros éjféltájt kitessékelt az utcára. Hosszú órákon át róttam a város sötét utcáit, és csak a hajnal első fényei vezettek vissza a szobámba, melynek levegője a vér szagától volt terhes. Az irgalmas kimerültség végül álomba kényszerített.

 

Emlékszem az apró, bőrszárnyú rémségekre, melyek, akár egy súlyos viharfelhő, százával vettek körbe, és zsizsegve lepték el az arcomat. Mikor levegőért kaptam, ajkam a visszataszító, meleg bőrt és a denevérek pofáját szakállként borító száraz, ezüstszínű prémet érintette. Hajamban apró karmok kaparásztak, szárnyuk a nyakamat és az arcomat csapdosta. Egyikük megtapadt a fülemen, éles sikolya késként szaggatta az agyamat.

Az apró sátánfajzatok mintegy varázsütésre röppentek tova, de ekkor észrevettem, hogy magukkal ragadtak a magasba, és most tehetetlenül zuhanok az erdő felé. Mikor a lombok közé csapódtam, minden elsötétedett körülöttem, csak a denevér visítása visszhangzott szirénaként a koponyámban. A sötétből egy női alak bontakozott ki. Távolodni próbált tőlem, mégis egyre közelebb került, mindkét keze az arcára tapadt, és a denevér velőtrázó visítása immár az asszony sikolyává lett. Felé nyújtottam kezemet, hogy megragadjam, megnyugtassam, magamhoz öleljem, de folyton kisiklott kapkodó karjaim közül, és végül elszaladt volna, de tüstént egy másik alak előtt találta magát. A vér meghűlt az ereimben, mikor ebben az alakban magamra ismertem. Másik énem egy hosszú nyelű baltát lendített a rémült és menedéket kereső nő felé.

 

Fejfájás nélkül ébredtem. A szobám állapota arra utalt, hogy az a pár óra, amíg aludtam, rendkívüli események nélkül telt el. A gyomrom csak pár falatot fogadott be, és a szűkös reggeli után azonnal a városi könyvtárba indultam.

A szegényes kínálatban csak egyetlen könyvet találtam, amely a denevérekkel foglalkozott, és az sem volt a segítségemre. Képekkel gazdagon illusztrált, vaskos kötet volt, ám egyik rajzon sem ismertem fel annak a fajnak az egyedeit, amelyek előbb az erdő határában, aztán álmomban kísértettek – ezeknek a hátát fehér prém borította, és pofájukat ezüst szakáll keretezte. Csupán a könyv előszavának vettem némi hasznát, amely többek között a denevérek népmesékben, legendákban való felbukkanását és baljós szerepét is tárgyalta. A kötet bevezetője ebben a szakaszban említette d’Erlette gróf hírhedt munkáját, az 1702-ben írt Cultes des Goules című könyvet. Hírhedt, hiszen a könyv címe ismerősen csengett számomra, még ha nem is vettem a kezembe azelőtt. Joghallgató éveimben, a Miskatonic Egyetem diákjaként sok időt töltöttem a könyvtárban, itt próbáltam – sikertelenül – magyarázatot találni a különös, idegi érzékenységem forrására. Ezen kutatásaim során értesültem a könyvtár elzárt részlegéről, melynek polcain az okkultizmussal foglalkozó, szentségtelen tudást tartalmazó kötetek és egyéb ördögi grimoárok sorakoztak.

Soha nem volt bátorságom kinyitni őket, ugyanazért, amiért szeánszokon sem akartam részt venni.

Nem vesztegettem az időt, az első vonattal Arkhambe utaztam, és délben már a Miskatonic Egyetem parkjában sétáltam a könyvtár épülete felé. Melankóliára hajlamos természetem ellenére nem kerítettek hatalmukba nosztalgikus érzések. Mintha nem is öregdiákként, hanem betolakodóként lettem volna jelen, hogy kifürkésszem az egyetem sötét titkait. Lássuk be, nem kevés igazság lakozott ebben az elképzelésben. Két évvel ezelőtt jeles diákként, emelt fővel jártam-keltem a campus területén, most pedig gyilkosként settenkedtem a fák árnyékában, remélve, hogy nem botlom ismerősökbe.

Július tizennyolcadika volt. Az oktatás szünetelt az egyetemen, ám szerencsére a könyvtárat nyitva találtam. A recepciós, a nyugdíjazás előtt álló Mr. Chapman lelkesen üdvözölt, és miután váltottunk pár kedves szót, felszaladtam a lépcsőn, hogy megkeressem Dr. Henry Armitage irodáját. Úgy tűnt, szerencsés napom van, Dr. Armitage odabent olvasgatott szürke zakójában, valamint a nyári hónap és az oktatási szünet ellenére is viselt nyakkendőben. Emlékezett rám, és arra is, hogy nagyon sok időt töltöttem a könyvtárban – egyik nyáron még a leltározásban is segítettem. Hamar elmondtam jövetelem indokát: szeretném, ha engedélyezné, hogy az okkultizmussal foglalkozó könyveket tanulmányozzam.

Az idős doktor tekintete nem mutatta, hogy meglepődött volna, bozontos szemöldöke meg se rezzent. Hallgatott, az indokaimat várta. Azt hazudtam, hogy az unokatestvérem szellemidézésen töri a fejét, és mivel én ezt nem helyeslem, szeretném őt lebeszélni tervéről, ezért átlapoznám a könyveket, hogy jegyzeteket készíthessek. Magam sem hittem benne, hogy egy ilyen mese elegendő lesz, tudtam, hogy a vesémbe lát, és egyetlen szavamat sem hiszi el. Sőt, azt is tudja, hogy ezzel én is tisztában vagyok.

Lesütöttem a szemem, és már csak a jóindulatában bíztam, abban, hogy a végén megszégyenülés nélkül hagyhatom el az irodát. Makacs szótlansággal igyekeztem jelezni az ügy fontosságát, végül annyit tudtam kinyögni, hogy szükségem van a könyvekre.

A doktor levette a szemüvegét, majd hátradőlt a székében.

Nincs más megoldás? kérdezte. A fejemmel intettem. Nincs. Én nem tudok segíteni?

Egészen biztosan tudott volna segíteni, ám azt mégsem árulhattam el neki, hogy kioltottam egy ember, egy fiatal lány életét.

Szeretném egyedül megoldani, feleltem.

El kell mondanom, hogy a grimoárok tanulmányozása milyen következményekkel járhat?

Magam is tisztában vagyok vele, de azt is tudom, hogy a következmények sokkal súlyosabbak lesznek, ha nem nézhetem át a könyvet. Rövid szünet után még hozzátettem: emberek élete múlik rajta.

Kivárt, talán percekig is, komor tekintetét az enyémbe fúrta, és mikor látta, hogy nincs több mondandóm, felállt az asztaltól. Pár másodpercre eltűnt az iroda végében nyíló ajtó mögött, és mikor visszatért, intett, hogy kövessem. Kiléptünk az irodából, átsétáltunk a hatalmas és néptelen olvasótermen, majd megálltunk a terem legtávolabbi sarkában álló ajtó előtt. Dr. Armitage elővette a kulcsot a zsebéből és kinyitotta.

Kicsiny, ablaktalan helyiség tárult elém, közepén egyetlen asztallal, az asztalon lámpa, egy hengeres bádogdobozban íróeszközök. A terem végében újabb ajtó, a doktor ezt is kulccsal nyitotta ki, de amikor követtem volna, utasított, hogy maradjak, és üljek le az asztalhoz. Kérdésére, hogy pontosan melyik könyvre van szükségem, azt feleltem, hogy a Cultes des Goules címűre. Nagyot sóhajtott, de végül nem mondott semmit. Belépett a helyiségbe, majd pár perc múlva megjelent kezében egy vaskos kötettel. Az ajtót ismét kulcsra zárta, a könyvet elém rakta, és közölte, hogy azt nem szabad kivinni a teremből. Megkért, hogy zárásig, négy óráig végezzek, azzal magamra hagyott. Egy pillanattal később a kulcs elfordult a zárban. Az ajtóhoz léptem, és erőtlen hangon szólongatni kezdtem a doktort, de nem jött válasz. Dr. Armitage bezárt a fülkébe.

A kötet eredeti borítója bizonyosan megrongálódott, mert a lapokat fekete bőrborító fedte, közepén a Miskatonic Egyetem emblémájával. A könyv francia nyelven íródott a gúlokról, az arab mitológiából ismert gonosz dzsinnekről, rémisztő illusztrációkkal tarkítva. Gyér francia tudásom és az idő hiánya nem tette lehetővé, hogy alaposan elmélyedjek a szövegben alaposan, ezért inkább a képeket vizsgálva lapoztam át a kötetet. Amikor megtaláltam, amit kerestem, a rémülettől meghűlt bennem a vér.

Az egyik tábla a rám támadó denevérek fajának egy példányát ábrázolta, elöl- és felülnézetből, tudományos igényű részletességgel. Pofájukon őszes szakáll, törzsük közepén ezüstös csík. Hosszú füleik a tövüknél összenőttek, orruk közepén apró, lándzsa alakú nyúlvány húzódott. Lapoztam, és a következő ábrán egy férfi volt látható, amint a fák között szalad, karjaival hadonászik a feje körül, amelyet teljes egészében elleptek a denevérek. Kétség sem férhetett hozzá, hogy balszerencsém két nappal korábban éppen ezeknek a pokoli teremtményeknek a karmai közé sodort. A latin Chiroptera grandaeva név alapján vén, vagy öreg denevérnek lehetne hívni őket, talán éppen a pofájukat borító, őszes szakállra emlékeztető szőrzet miatt. Sajnos csak egyes francia szókapcsolatokat, mondattöredékeket voltam képes értelmezni, ám ezek alapján is kiderült, hogy erdőben élnek, emlősök vérével táplálkoznak, és a denevérek között ritka kivételként az emberre is rátámadnak. Valójában nem sebesítik meg, nem isszák a vérét, pusztán a fejére telepednek és hosszú ideig nem is válnak le róla. Az áldozatok később szörnyű fejfájásra és emlékezetkiesésre panaszkodnak. A tizennyolcadik század legelején alkotó gróf még nem tudhatott a denevérek tájékozódásának különös módjáról, az eléjük kerülő tárgyak felé kibocsájtott ultrahangról. A gróf által közölt legenda szerint azok, akiknek az arcán ezek a denevérek megtelepedtek, személyiségüktől idegen cselekedetekre voltak képesek. A szöveg több helyen is egy különös szókapcsolattal, a „le bras au spectre”-rel jellemzi a denevéreket, amely kifejezést leginkább a „rémség karjaként” lehetne visszaadni. Biztos vagyok benne, hogy az otthoni könyvtárban talált, a denevérek rendszertanát ismertető kötet nem tartalmazott a Chiroptera grandaevaról szóló bejegyzést.

Dr. Armitage négy óra előtt két perccel kinyitotta a fülke ajtaját, és visszavitte a könyvet a helyére. Búcsúzóul még annyit mondott, hogy várni fog rám.

 

Hazautaztam, ám a vonatról leszállva a szállásom helyett a város forgalmasabb utcái felé vettem az irányt. Otthon a kétségbeesés és az önvád démonai lestek rám, én pedig igyekeztem szabadulni tőlük. Emberek közé vágytam, hogy elnémítsam magamban az ítélkező, számonkérő hangokat, valami fogódzót találjak a hétköznapjukat élők körében. Ám hiába vett körül a nyári napfényben fürdő utcák forgataga, a kávézók teraszán üldögélők nevetgélése, nem találtam enyhülést.

Késő délutánra a város nyugati végében kötöttem ki, jó egy mérföldnyire Adkins tanyájától. A szemem előtt elterülő gazos, elhanyagolt mezőn túl, a konzervgyár alacsony épületei mögött lassan eltűnt a nap. Még mindig taszított szobám magánya, ezért elhatároztam, hogy kivárom az utolsó napsugarakat is, amíg a konzervgyár végleg homályba burkolózik. Ekkor már hűvös szél járt a mezőn, és amikor visszafordultam, keleten lomha, sűrű viharfelhők takarták el a csillagokat. Villám szaggatta fel az eget, távolabb mennydörgés morajlott, ezért gyorsítottam lépteimen, hogy még a vihar előtt visszaérjek a házak közé. Ingemet és nadrágom szárát harapdálta a szél, amikor valami belemart a nyakamba.

A következő pillanatban már a szemem előtt csapdostak az első denevérek. Karjaimmal vakon hadonásztam a fejem körül, de kétségbeesett kiáltásom hamar elnémult, ahogy az egyik szőrös rémség az ajkamra tapadt. A földre vetettem magam, téptem, kapartam, próbáltam leszaggatni arcomról az élősködőket, ám kevés sikerrel.

Éles sikítás szakította ketté elmémet. A rémség karja ismét elért.

 

Arra eszméltem, hogy hideg fuvallat borzolja a hajamat, karom lúdbőrzik a hirtelen széllökéstől, és magam is megtántorodom. Denevérek köröztek a fejem fölött. Az ördögfattyak tehetetlenül szóródtak szét a viharban, dühös vijjogás közepette igyekeztek ismét egy csapatba verődni, hogy újból rám telepedhessenek. Egy barlang szája előtt álltam, kövek között, egy enyhén lejtő domb egyenetlen teraszán, körülöttem gyéren nőtt fák koszorújával. A halovány fénysugár, mely máskor a reményt jelenthette és biztonságot nyújtott volna, ezúttal a rettenet birodalmából hasított ki egy darabot. A telihold hideg fénye a barlang talaját borító kövekre vetült, melyek közül sokat éjfekete, ragyogó szurok borított. Vér, amely a kövek között heverő, szétmarcangolt, csupasz végtagokból és megcsonkított emberi testrészekből származott. Lábam előtt egy levágott fej szétzúzott maradványa hevert. A feketén csillogó vér a bőrétől megfosztott arcizmokról szivárgott a porba, a hosszú haj sötétkék hínárként kavargott a szélben. Képtelen voltam hátrébb lépni, az iszonyattól minden porcikám megdermedt.

A barlang falán árnyék remegett, vibrált, mintha egy meghibásodott vetítőgép fényét takarná ki egy rettenetes, emberre alig emlékeztető, torz teremtmény. Szikár volt, magas és hajlott. Egy földalatti tömlöcben évekig sanyargatott szerencsétlen vethet ilyen árnyékot.

Ekkor hangzott fel a morgás, amely azóta is szüntelenül visszhangzik a fejemben. Mély és ördögi, amelyet semmiféle vadállat nem lenne képes hallatni, úgy szólt, mintha maga a barlang adná ki legtávolabbi, ember által soha nem járt mélységeiből. Kékesfehér, szikár láb lépett ki lassan a holdfénybe. A láb ugyanúgy reszketett, mint az árnyék a falon. Koszos, sárga karmai a talajt kaparták, a lábszár halovány és éteri volt, az ezüstös fény szinte áthatolt rajta.

A rettenet kilépett a barlangból és teljes valójában megmutatkozott előttem. A rémület kínzón markolt rá a szívemre. Levegőt sem tudtam venni, tátott szájjal, sóbálvánnyá meredve álltam a barlang nyílásában, miközben a jeges szél a sötét mélység felé süvített. Magas, nálam is magasabb, csontsovány teremtmény görnyedezett előttem, szennyes és éles karmokban végződő vékony karjai kis híján elérték a földön szétszóródott köveket és emberi maradványokat. Egész teste vibrált, reszketett, mintha a holdfény csak valamely számomra ismeretlen fizikai törvénynek engedelmeskedve tudta volna közvetíteni felém a nem e világról származó teremtmény alakját. Hosszú, mellkasáig érő fekete haja nedves csomókban tapadt az arcára, szeme kocsonyás, szürke és kifejezéstelen volt, akár a halaké, arca egészen megnyúlt, mint valamiféle torz maszk, keskeny álla hosszan meredt előre.

Engem nézett. A kezemet.

Ekkor vettem észre, hogy jobb kezem egy balta nyelét szorongatja, ujjaim mocskosak, a balta éléről koromszínű vér csöpög. Bal kezemben egy levágott kézfej, a körmökön vörös színű lakk. Azonnal eldobtam a lehasított csonkot, a rettenet pedig egyre közelebb mászott felé.

Féltem, rettegtem, nincsenek rá szavak mennyire, mégis tudtam, hogy nem fog bántódásom esni.

A lény lehajtotta a fejét, ám hályogosnak tűnő szeme továbbra is engem figyelt, még akkor is, amikor a kézcsonk felé kapott. Emberi szemmel nem követhető, villámgyors mozdulat volt, talán a karja mozdult, de az is lehet, hogy a fejével kapott oda, de a következő pillanatban már az ujjakat rágta.

A szél lecsendesedett, a denevérek szárnya a tarkómat legyezte, karmaik a hajamba kaptak. Eltakarták a szememet, rátelepedtek az ajkamra és a fülemre. Nem ellenkeztem. A balta kihullott a kezemből, térdre estem. Magas, alig észlelhető hang hasított a fülembe, és lebegni kezdtem a sötétségben.

 

A szobámban ébredtem, hirtelen felriadva, mintha egy vonat száguldott volna keresztül a lakáson. Az átélt iszonyat rémképei a szemem előtt vibráltak, akár egy lidérces álom ébredés után is kísértő, legszörnyűbb pillanatai. Az iszonyatos hörgés visszhangja az agyamban morajlott, mintha a pokoli Sztüx partjára kivetett kagylót szorítanék a fülemhez. Ekkor valóban azt hittem, hogy az ördögi hang örökké kísérteni fog.

Nyöszörögtem, mint egy félholtra vert szerencsétlen az út szélén, körmeimmel próbáltam lekaparni szemhéjamról a borzalmas emlékképeket, amelyek féregként rágták a lelkemet. Elviselhetetlen súlyuk a párnák közé szorított, úgy éreztem, hogy soha nem lesz bátorságom oldalra fordulni, és végignézni a szobán.

Ujjaim idegesen matattak izzadságtól csapzott hajamban, megdörzsöltem az arcomat, nagyokat lélegeztem, és mikor úgy éreztem, hogy képes vagyok szembesülni a látvánnyal, kinyitottam a szememet, és felültem az ágyban. A balta a szoba közepén hevert, véres mocsok borította a padlót, az ajtót, és ezúttal a függönyt is. Legyek köröztek a lakásban. Valami hálafélét éreztem a gondviselés felé, mert ezúttal nem kellett lehasított testrészek látványával is megküzdenem. Felálltam, máris görcsös fájdalom szaggatta a fejemet. Vállamat a falnak vetettem, és mikor a pokoli lüktetés enyhülni kezdett a koponyámban, lecseréltem vértől szennyes ruhámat, és kirohantam az ajtón. Arra is képtelen voltam, hogy a véres baltát az ágy alá lökjem.

Lüktető fejfájásom két utcasarok után lelassított, megállni azonban nem akartam. Úgy éreztem, muszáj mozgásban maradnom, különben a téboly végleg felemészt. A város nyugati végén, a piacon forgolódva, kirakatok előtt botladozva hallgatóztam. Judy Burleson, két gyermek édesanyja előző este színházba indult, ám onnan nem tért haza, és azóta sem látta senki. Többen összefüggésbe hozták az esetet Veronica Adkins eltűnésével.

Hazafelé indulva a könnyeimmel küszködtem. Nem gyászt éreztem, hanem végtelen, éjsötét reménytelenséget. Rá kellett döbbennem, hogy az ócska önsajnálat facsarja ki szememből a könnyeket, és ez a felismerés megvetést, undort ébresztett bennem saját magam iránt.

Nincs menekvés. Magam elől nem futhatok el.

Furcsa, álomittas kábaságban, a helyzet súlyosságát alig érzékelve tisztítottam meg a lakást a förtelmes nyomoktól, mintha jómagam és a rémség után most egy harmadik személy vette volna át az irányítást a testem felett. Egy olyan valaki, akinek pusztán az a dolga, hogy rendet teremtsen, mert egyedül ez a személy képes racionálisan kezelni a helyzetet. Különös, semmihez nem hasonlítható tapasztalás volt ez.

Másnap reggel átmentem a közeli postahivatalba, és telefonáltam Mr. Holtnak. Elnézését kértem, amiért ilyen későn jelentkeztem, és közöltem vele, hogy valamiféle lázas betegség támadott meg, ami miatt az elkövetkező pár napban otthon kell maradnom. Holt úr megértő volt, mielőbbi gyógyulást kívánt. Ezt követően már csak aznap este léptem ki lakásomból, amikor besurrantam az irodába és magamhoz vettem Cavanaugh úr pisztolyát. Kérem, hogy bocsássa meg nekem, nem találtam más megoldást.

Tegnap és ma nyugtot nem találva róttam a köröket a négy fal között, hiába próbáltam elaludni, tobzódó gondolataim szünet nélkül dolgoztatták fáradt elmémet.

A büntetőeljárások terén szerzett tapasztalataim alapján biztos vagyok abban, hogy a rendőrség egyelőre nem nyomoz az ügyben. Veronica Adkins talán már hivatalosan is eltűnt személy, ám Mrs. Burleson egyelőre ezt a státuszt sem érte el. Holttestükre senki sem fog rábukkanni. Felmerült bennem a gondolat, hogy feladom magam a rendőrségen, alaposan megforgattam az ötletet a fejemben, ám végül elvetettem. Mégis, ki hinne nekem? Senki sem fogadná el a józan észt megcsúfoló történetet az agyamat megszálló démoni parazitáról. Ki tudja, talán a börtönben, vagy épp az Arkhami Elmegyógyintézetben koncolnám fel a cellatársaimat vagy fogvatartóimat.

Miért éppen én? Vajon az évszázadok során hány és hány szerencsétlen, sorsában megnyomorodott ember tette fel magának a kérdést, hogy választ soha ne találjon rá? Úgy vélem, hogy talán különös és csalhatatlan előérzeteim – melyeknek köszönhetően akár médiumként is megállhattam volna a helyemet –  tettek alkalmassá a feladatra. Az ördögfajzat megfelelő körülmények között a távolból is képes lehetett megszállni az elmém, hogy testem az ő parancsait kövesse. Mindent a gúl parancsára tettem.

A rettenet barlangja valahol az erdőben bújik meg, egy kopárabb, sziklás domboldalban, ennél pontosabb információval nem szolgálhatok. Akik jól ismerik az erdőt, talán meg tudják állapítani, hol található az ördög fészke. Meggyőződésem, hogy azt a fakó, halottevő lidércet nem a mi világunk teremtője alkotta. Vajon miféle fegyveres erő vagy szakrális hatalom képes elpusztítani egy nem evilági teremtményt? Talán Dr. Henry Armitage tudja a választ. Nem voltam őszinte hozzá, és ez most az életembe kerül.

Az én időm elfogyott. Bizonyosan érzem, hogy nemsokára ismét eljönnek értem. Ezúttal nem fogok velük tartani, ez az én döntésem.

Apró mécses mellett írok, a pisztoly csövének árnyéka épp a szívemig nyúlik. Az ember nem ilyennek képzeli az utolsó perceit, bűntudattal küzdve, egyedül.

Már látom beteg, veszett táncukat, ahogy közelednek nyugat felől.

Vajon ki lesz a bírám a halálom után, ki látja meg lelkem tisztaságát, és hogy én is áldozat vagyok?

A rémség karja nem ér el többé.

 

U.i.: A rendőrségnek bizonyítékra van szüksége: az első gyilkosság után maradt testrészt és a baltát becsomagolva, nehezékkel ellátva a Nolan parki tóba vetettem, a lépcsők közelében. A másik balta itt van a lakásban, könnyen meg fogják találni. Utóbbit nem tisztítottam meg.

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...