Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Feltöltve: 2024/02/04
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd amikor karcsú alakját elnyelte az egyik sikátor, újból felhangzott a zene és a táncra hívó ének.

Az előző napokban megállíthatatlanul szakadt az eső; naplemente után párában fulladoztak az ódon falak közé zárt utcák, és a nő úgy szimatolt, mint egy zsákmányra éhes állat. Haja szentségtörő módon lángolni látszott a fáklyák fényében. Az álarc elrejtette vonásait a kíváncsi szemek elől, de a különleges mestermunka tökéletesen követte arccsontjának ívét, magas homlokát, telt ajkait. Időtlenséget és feledésre ítélt titkokat rejtett magában a fémbe zárt arc.

Bejárt több mellékutcát és néptelen teret, míg végül megtalálta a házat, amelyet keresett: egy jellegtelen, minden pompát és díszítést nélkülöző épületet, amelynek ablakait repedezett fatáblák borították. Megragadta a kopogtatót; a hang hosszú ideje üresen álló szobák falai között visszhangzott.

Az ajtót nyitó nő is álarcot viselt, de a porcelánbabák puttómosolyát idéző kerámia műremek sem volt képes leplezni viselőjének valódi korát, a maszk mögül kíváncsian csillantak a szarkalábakkal keretezett szemek. A hangjában hamis derűvel szólalt meg:

– Jöjjön be, kedvesem. Már nagyon vártuk.

Magas, boltozatos, a penész szürke és zöld virágaival körbefont előcsarnokon haladtak keresztül. A gyertya imbolygó fénye üres képkereteket sejtetett a falakon, a hámló tapéta a félhomályban kezeletlen, elfertőződött sebeket idézett a sokat látott vendég elé. Követte a házigazdát a hallgatag szobák során át abba a terembe, ahol egykor életekről és halálról, vagyonokról és háborúkról döntöttek, de az utókor számára nem maradt több belőle, mint a tégláig lecsupaszított fal és a magasban rejtőző, kopott freskók.

Az ünnepélyes csendben négy férfi és négy nő várakozott a terem közepét elfoglaló, hosszú asztal körül ülve. Mindannyian álarcot viseltek. Az idegen áthaladt a termen, maga volt a megtestesült némaság, a pusztulásra ítélt palota hallgatag nemezise. Az álarcok mögül bortól fátyolos tekintetek követték visszafogott mozdulatait, rikító tollforgók és rizsporos parókák fordultak felé, de szólni senki sem szólt – mintha attól tartottak volna, hogy megtörik a belőle sugárzó baljós nyugalmat. A nő helyet foglalt az asztalfőn, majd vendéglátója szólalt meg ismét, hangjában ezúttal alig leplezett nyugtalanság csendült:

– Ez az éjszaka a titkoké. Kérem, tárjon fel egyet most előttünk, kisasszony. Meséljen nekünk!

Az idegen maszkjának rézbe fagyott ajkára kiismerhetetlen mosolyt rajzoltak a bizonytalanul rebbenő gyertyalángok. A hangja bársonyos volt, simogató és mélyen zengő; a holtak szava szólt belőle. Mesélt a falaknak, mesélt a város egykori dicsőségét őrző kormos freskóknak a magasban, és mesélt a kilenc félelemre éhes ismeretlennek.

 

***

 

Peter von H., a nagytiszteletű danzigi tiszteletes fia kereszt és árbócok árnyékában nevelkedett. Apja az utódjának szerette volna tudni őt, és egyáltalán nem nézte jó szemmel fia viselt dolgait, akit egyre jobban bosszantottak apja prédikációi. Peter sokáig maga sem tudta, mi taszítja annyira az arctalan istent magasztaló, üres imákban, majd kiterjedt levelezésének köszönhetően egyre határozottabban tudatosult benne, hogy mennyire hamisak és üresek ezek a szavak – talán azért, mert vigasztalónak szánják őket egy olyan, istent nem ismerő világban, ami tudomást sem vesz törékeny létünkről. Apja végül ajtót mutatott neki, és Peter elégedett volt, hogy elhagyhatja a szülői házat és a mögötte magasodó templomot, a közönyös isten állítólagos lakhelyét.

Végül egy felolvasóest után az okkult tudományokkal is kacérkodó M. asszony ajánlott fel neki egy tengerre néző kis szobát számtalan lakása egyikében. Peter itt végre igazán elmélyedhetett azokban a könyvekben, amelyek új utat mutattak neki. Nemegyszer szórakozott azon, hogy apja talán ki is átkozná őt, ha látná ezeket az irományokat, amelyek egyszerre tárták fel előtte a múlt hideg mélységeit és a jövő sötét tárnáit. Sokszor egészen hajnalig tanulmányozta az asszony számára csupán felületes szórakozást nyújtó iratokat, idegen, rég elporladt kezek munkáit, és egyre inkább úgy érezte, hogy találkozása ezekkel a betiltott és elégetésre ítélt könyvekkel nem lehetett véletlen. Éjszakánként gyertyafénynél tanulmányozta a köteteket, melyek tartalmától hol a hideg rázta, hol pedig fellelkesedve, halkan ismételgette az akkor még idegen szavakat.

Szomorú, a rengeteg olvasástól fáradt szemeivel egyre csak arra biztatta a város unatkozó szépasszonyait, hogy megvigasztalják, így Peter a nap java részét idegen ágyakban töltötte, és idővel megtanult egészen hihetően szabadkozni, amikor a finom női kezek pénzt dugdostak a nadrágja zsebébe. Apjától legfeljebb pofonokat kaphatott volna, és a prédikációk sem töltötték meg az ember gyomrát, M. asszony viszont nem csak ölelésével ajándékozta meg őt, hanem bevezette pártfogoltját kiterjedt ismeretségi körébe is.

Ám Peter csontjait egy idő után már nem tudta felmelegíteni sem az asszonyok ölelése, sem a kályha melege; legszívesebben a napsütötte erkélyen melengette az arcát, miközben szája némán formázta azokat a szavakat, amelyek kimondásáért még néhány évvel korábban is megkövezték volna őt a tudatlanok, apja nyájának korlátolt és mit sem sejtő jószágai. Keserű mézként peregtek ajkán a szavak, az ősi misztérium, az emberiség elfeledett és megtagadott múltjának anyagtalan mérföldkövei; mégis, hiába ismételgette őket, hiába mondogatta nap mint nap, hiába érezte úgy, hogy jelentésük kulcsa csupán karnyújtásnyira van tőle, igazi lényegük mégis rejtve maradt előtte. Talán az lehetett a titok a megértésükhöz, amit londoni levelezőpartnere, a nagytudású Mr. Goode fogalmazott meg érthetetlen eltűnése előtti utolsó levelében: „… az emberiség legnagyobb terhe, amely béklyóba veri elméjét, és nem engedi, hogy magába fogadja a tér és tudás végtelenjét, maga a test anyaga.”

Egy ilyen, sütkérezéssel töltött alkalommal pillantotta meg a szemközti erkélyen Florát. Egyetlen szédült pillanatig azt hitte, hogy olvasás közben véletlenül idézte meg a jelenést, amely bármelyik percben sötét szárnyú, véres csőrű madárként fog majd tovaröppenni, de nem így történt: a hosszú, aranyszín hajú lány ott maradt, ahol volt, és nagyon is elevennek tűnt. A kovácsoltvas erkély cirádái elrejtették őt az utcán nézelődők elől, csupán a lázas szemű Peter látta őt – és abban a pillanatban senki mást.

Napokig nem aludt. A találkozás mélységesen felkavarta, úgy érezte, hogy távoli fény ragyogja be lelkének legsötétebb, önnön maga számára is ismeretlen zugait. Esténként sietett haza és mohón leste, várta a lányt, de legnagyobb csalódottságára Flora nem jelent meg újra. Szeretői azt pletykálták, hogy a lányt kegyetlen apja valósággal fogva tartja a házban, és csak nagyon ritkán, elfátyolozva hagyhatja el lakhelyét, akkor is csak nagynénje és nevelői kíséretében.

Peter éjszakánként elveszett lélek módjára bolyongott az utcákon, de lábai minduntalan a lány családjának háza elé vezették. Az egyik éjjel, amikor szokásos körútjára indult, arra lett figyelmes, hogy lepedőkből font rögtönzött kötél ereszkedik alá hívogatóan Flora erkélyéről. Bizonytalanul, de a vágytól epekedve érintette meg, és a meglepetéstől majdnem felkiáltott, amikor az utcai lámpa fényében aranyszínű hajszálakat pillantott meg a lepedők közé fonva.

Nem gondolkodott, azonnal mászni kezdett fölfelé.

Az erkélyhez érve finom kezek segítették át a korláton, Peter orra megtelt a megfoghatatlan, idegen, forró vidékek távolságát idéző illattal, és a következő pillanatban mohó ajkak tapadtak az övéire. Az első együtt töltött éjszaka perceknek tűnt csupán, de onnantól fogva csakis Floráé volt minden gondolata. Csak akkor érezte magát az élők közé tartozónak, elevennek, amikor Flora karjai között lehetett, ám az egyik éjszaka Peter hiába várta, nem ereszkedett alá a kötél az erkélyről. Órákig állt ott hiába, és azok az órák teli voltak gyötrelemmel. Akkor és ott elhatározta, hogy meg fogja szöktetni a lányt, és miközben fel-alá járkált az őszi eső áztatta kövezeten, a kezdeti homályos gondolat egyre konkrétabb formát öltött benne. Akkor is ezen járt az esze, amikor a hajnal fényei visszakísérték őt nyirkos szobájába.

Három gyötrelmes várakozással töltött hónap után végre úgy tűnt, hogy kitartását siker koronázza.

Peter szobájának padlóján egyre nagyobb halmokban tornyosultak az olvasatlan levelek, nemrég még naponta forgatott könyvei fedelén pedig meggyűlt a por; a test átalakításáról, a béklyóitól megszabadított tudat magasabb szintre emeléséről szóló értekezések nem kínálhattak megoldást az ő fájdalmára. A kezébe akadt azonban egy figyelemreméltó levél, amelyet a népmesék iránt szenvedélyesen érdeklődő, Kasselben élő levelezőpartnere írt neki korábban, de akkor még egy olyan kimagasló boszorkány híre sem tudta lekötni a figyelmét, aki fiatal lányok vérére éhes, és állítólag a testek transzformációjában is ígéretes sikereket ért el. Több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Peter érdeklődését felkeltse a néma völgyet uraló torony foglyának híre, akinek az ő történetére rímelő meséjét először egy kandallótűz mellett átbeszélgetett éjszaka során hallotta barátja és annak fivére szájából.

Mindent el akart mondani Florának. Amikor élete utolsó Danzigban töltött estéjén befordult az erkélyt rejtő sikátorba, zsongtak fejében a gondolatok. Léptei lelassultak az egymásnak dőlő falak között, amint ráeszmélt, hogy mit lát lengedezni a magasban az erkély korlátjához kötözve: remegve érintette meg Flora hideg lábát, a lány élettelen szemei fénytelenül néztek le rá. Peter a falhoz hátrált, és némán bámulta a véres fejbőrt. Körülötte durva kézzel lenyírt arany hajszálak szőnyege borította a sikátor kövét.

 

A völgyben valaha harcok dúltak, még azokban az időkben, amikor oly kevesen ismerték a betűvetés titkát a világban. Nem őrzi emlékezet a csatát, a háborúskodó népek régen eltűntek, sírjaikat felszántották, halottaik csontja a völgy mélyét felverő gaz és dudva alatt porlad. Az emberek régóta kerülték ezt a helyet; elhagyták a környékbeli szántóföldeket, mert a kenyértől, amely az itt termő búzából készült, az asszonyok elvetéltek, a gyerekek pedig elsorvadtak. Halál járta, a nyári napokon fullasztóan fülledt katlan, csupasz sziklák által fogva tartott, elvadult terület volt.

A völgyben egy torony állt.

Senki nem tudta már rá, hogy mikor épült, ki emelte falait. Emberemlékezet óta ott magasodott, talán a sziklákban gyökerezett, végtelen falai feketék voltak, mintha egykor tűzvész mardosta volna a köveket. Évszázadok múltak el azóta, hogy utoljára csatazaj verte fel a völgy csendjét. Nyugatra tőle nemrég még egy falu állt, de a templom tornya azóta már csonkán meredt az ég felé, mégis, az arra tévedő vándorok a mai napig hallani vélték a harangszót, ha a romos házak között töltötték az éjszakát. Nem maradt más hátra az itt élők után, mint elvadult gyümölcsösök és árnyas udvarok mélyén növekvő galambbegy.

Peter az év olyan szakában érkezett a faluba, amikor a nyári zivatarok éppen átadni készültek helyüket a csendes és hideg őszi esőknek. Lassan lépdelt végig az utcákon, és bár csupán futó pillantásokat vetett a pusztuló homlokzatokra, a kertekre, az árnyékba borult, kőfalakkal elkerített apró birtokokra, hamarosan mégis megtalálta a házat, amelyet keresett. Az ablakok üres szemekként meredtek az elnéptelenedett utcára, kertje azonban tisztának és rendezettnek tűnt.

Zörgő csontú öregasszony állt vele szemben a kerítés másik oldalán. Egy ideig némán fürkészték egymást.

– Tudom, ki vagy. Ott ül a téboly a szemedben, akárcsak a többinek – szólalt meg a nő üres hangon, és a tornácos ház felé nézett.

A hosszú út minden egyes megtett mérföldje ott lüktetett Peter csontjaiban, torka kiszáradt a forróságtól. Hosszan fürkészte a galambbeggyel benőtt kertet, mintha az előtte ott járók nyomait kereste volna a húsos levelek között, majd az öregasszonyhoz fordult:

– Hazudsz. Ő hol van?

Nem várta meg a választ, önkéntelenül is elindult a ház felé, a megsüllyedt téglajárdán madárürüléket és leszakadt faágakat kellett kerülgetnie; úgy érezte, a ház őt hívja, ablakai őt figyelik, mint sóvár szemek egy kővé dermedt óriás roppant arcában.

Nagyon régen elképzelte már, hogy milyen látvány fogadja majd a hűvös házban, de a szíve mégis elszorult a pusztítás láttán. Látszólag semmi nem indokolta azt a felfordulást, ami a belső szobában várta – a széttépett papírlapokat a földön, a megperzselt gerincű könyveket, az összetört fiolák és kémcsövek garmadáját, amelyek valóságos üvegtörmelék-szőnyegként ropogtak csizmája talpa alatt. Hátborzongatóan ismerős szimbólumokat pillantott meg a kitépett könyvlapokon.

– Ki tette ezt?

Az öregasszony nem lépett beljebb, karját melle előtt összefonva állt a küszöbön, mint valami nagy, szomorú varjú.

– Az ő titkaira sokan voltak kíváncsiak.

 

A torony Peter előtt magasodott a párás messzeségben, fonalként kötve össze poklot és mennyet, a horizont elmosódott vonalába ékelődve. Hunyorogva nézte a távoli, anyagtalan jelenést, amely izzó tűként még akkor is ott ragyogott retináján, ha lehunyta a szemét. A vidék a kora ősz utolsó fellobbanásában izzott. Azonban a tájat béklyóba verő forróság sem tudta felmelegíteni a Peter csontjaiba költözött hideget, azt a dermedtséget, amely időnként úrrá lett elméjén, és amelyet fogcsikorgatva kellett újból és újból leküzdenie.

Azon a helyen, ahol a völgy egy széles sávban kiszélesedett és körbeölelte a falu határát jelző egykori birtokokat, megsüllyedt, mohalepte, ősi kődarab jelezte egy rég elfeledett nyelven, hogy eddig, és ne tovább. Peter mohón futtatta végig ujjait a kőbe vájt mélyedéseken, majd hunyorogva körülnézett. A naplemente megvilágította a még rá váró, hosszú utat, azokat az ösvényeket, amelyek megközelítésétől éppen ez a kődarab intette óva őt és az erre vetődő többi szerencsétlent.

A hajnal hűvösét szinte átmenet nélkül váltotta fel a nappal izzása, kelet felől lángba borult az ég, majd a lángolás végigkúszott a földeken. Valamikor déltájban, az elnémult harangok idejében megállt, hogy a késpengényi árnyékok egyikében erőt merítsen az utolsó lépésekhez, és hirtelen szembe találta magát egy karóra tűzött, sárguló koponyával. Neki ajánlotta az utolsó falat kenyeret, amit még gyomra tiltakozása ellenére le tudott gyömöszölni a torkán. Cserepes ajkát időnként olyan szavak hagyták el, amelyeket régen el kellett volna felednie, most pedig úgy hullottak ki a szájából, mintha száraz agyagdarabokat öklendezett volna fel. Ez az őrület völgye, villant át agyán egyre ritkább világos pillanatainak egyikében a gondolat, hogy aztán újra átvegyék az uralmat elméje felett a hagymázas képzelgések.

Sokféle babona és mítosz övezte a tornyot. Peter tudta, hogy egyesek szerint történelem előtti áldozati hely volt, a völgyet először birtokba vevő népek hitvilágába illő templom, de ahogy lépésről lépésre közelebb jutott hozzá, egyre kevésbé tartotta valószínűnek ezt az elképzelést. A már messziről is feltűnő, precíz szimmetria rendkívül magas fokú építészeti tudásról árulkodott, akárcsak a töretlenül magasba ívelő falak, amelyek érthetetlen módon ellenálltak az évszázadok pusztításainak – nem úgy, mint a körülötte elterülő falmaradványok.

Ezt a tornyot az örökkévalóságnak emelték, és amikor még lépések ezrei választották el tőle, Peter már akkor is világosan látta minden egyes kiszögellését, rideg, kövek közé zárt, hátborzongató szimmetriáját. Lenyűgöző volt, mégis elképzelhetetlenül idegen és távoli.

 

Flora, szerelme nevét formálták ajkai. Küszködött az elméjére telepedő homállyal, amelynek függönye mögött még ott rejtőzött az egykor szép reményeket tápláló fiatalember. Megrázta a fejét, mintha így meg tudott volna szabadulni a kínzó emlékektől és álmoktól, amelyek egészen idáig sodorták, miután bejárta Európát a boszorkány után kutatva. Lába megcsúszott a göröngyös, köves talajon, ő pedig támaszt keresve kapaszkodott a kiszáradt fatörzsekbe, hogy átküzdje magát az utolsó néhány száz méteren.

A talaj lassan emelkedni kezdett, dombot formázott, amelyet talán szorgos kezek hordtak össze még az idők hajnalán, erre a talapzatra épült a torony. Peternek nem volt tudomása arról, hogy bárki, akinek a feljegyzéseiben a toronyról olvasott, valaha is járt volna akárcsak a közelében az építménynek, a leírások többsége ugyanis még régebbi forrásokra hivatkozott – olyan könyvekre, amelyek talán nem is léteztek soha, talán csak az emberiség kollektív emlékezetéből anyagiasultak. A múlt titkaiban megmerítkező, mohó elmék rémképeiben.

„Nem lehet hiábavaló semmilyen áldozat, amely a miénkénél magasabb célt szolgál.” Talán éppen egykori kitartója szavai voltak ezek, amelyeket Peter fülébe súgott, amikor ők maguk is áldoztak a hús oltárán. A nő éppen csak megmerítkezett azokban a titkokban, amelyek igazából nem is titkok voltak, csupán olyan tények, amelyekről senki nem beszélt szívesen. Bizonyos éjszakákon óhatatlanul eszünkbe jutnak, és szembesítenek bennünket a lényünkben lakozó hideg sötétséggel, felidézve előttünk időn túli neveket és helyeket – végül M. is meghozta az áldozatot az idegen istenek oltárán, amikor nem akarta elengedni fiatal szeretőjét.

Peter észre sem vette, hogy csontokon tapos, ahogy az sem tudatosult benne, hogy tövisek marnak karmokként a bőrébe. Átlépett a közönyös csontokon, és körbejárta a tornyot, amelynek kövei érthetetlenül hűvösek voltak, ahogy hozzájuk ért. Nem talált sem ajtót, sem kapaszkodót, sem lépcsőt, csupán a napégette falakat, fölnézve azonban ablakokat pillantott meg a magasban, ahol a torony kiszélesedni látszott, megtörve addigi gyilkos harmóniáját.

Rosszul záródó zsanér utánozhatatlan nyikordulása ütötte meg a fülét. Az ablakból aranyszínű hajszálakból készült fonat ereszkedett alá. Peter egy nevet suttogott maga elé áhítatosan, majd megragadta a fonatot, és minden erejét összeszedve mászni kezdett. Elgyötört tagjaiban ott vibrált az eddig megtett út minden egyes métere, a mérföldek fájdalomként anyagiasultak izmaiban, a mélység, amely alatta tátongott, maga volt mindaz a szenvedés, amelyet a háta mögött hagyott.

Lehet, hogy odafönt maga a boszorkány várt rá, és a kötél csalétek volt az elveszejtésére – kósza gondolat volt ez csupán. Legalább annyira remény, mint félelem; ezek az érzelmek már régen egyetlen, megnevezhetetlen masszává mosódtak össze az elméjében, az egyre ritkább tiszta gondolatait elmosó áradattá. A boszorkány tudása sokkal szerteágazóbb és mélyebb lehetett annál, mint amit emberi lény még képes volt ép elmével elviselni. A kötél időnként élőnek tűnő csúszómászóként csavarodott az ujjai között, ég és föld között küszködve dacolt a magassággal és a mélységgel, elméjét kitöltötte a várakozás, az egyetlen érzés, amely még életben tartotta. Ezek voltak életének utolsó józan pillanatai, mielőtt benézett az ablakon, ahonnan előkígyózott az arany szálakból és a múlt örök hidegéből font kötél.

A szemekkel teletűzdelt, leginkább fatörzsre emlékeztető test mintha magából a toronyból nőtt volna ki. A szemek felváltva pislogtak a látogató és a torony tetejét elnyelő semmi felé, rendezetlen összevisszaságban, elszórtan valamiféle kiszáradt fa törzsét idéző szürke ocsmányságba ágyazódva. Mérhetetlen fájdalmat és közönyt sugároztak ezek a kéken ragyogó szemek, egy olyan entitás szemei, amely megszabadult kifacsart és megkínzott testének bilincseitől, és áttörte a faja elméjét fogva tartó korlátokat. Mérhetetlen bölcsesség és megnevezhetetlen tudás sugárzott belőlük. Peter szinte maga előtt látta a kőhenger belsejében alákígyózó, emberi húsból, erekből és idegekből font gyökereket, amelyek valahol a mélységben áttörik a sziklát, és a föld húsába vájva istentelen forrásokból táplálják ezt az iszonyatos testet. Úgy érezte, hogy a földbe döngöli mindaz, amit a felváltva nyitódó-csukódó szemek zűrzavarából kiolvasott; ámult és hódolt a tudás előtt, amely idáig, a létnek ezen emberi ésszel felfoghatatlan magasságáig vezette őt.

Szíve kihűlt és izmai elernyedtek a megnevezhetetlen iszonyattól.

Akaratát és elméjét mindörökre megbéklyózta a látvány. Egy nevet suttogott, de a nevet megragadta és magával sodorta a vadul süvítő szél. Egyik kezével még mindig abba a valamibe kapaszkodott görcsösen, amit ő hajszálakból font kötélnek hitt, és amely egyszerre kisiklott az ujjai közül. Ujjnyi hosszú tövisek hasogatták bőrét és szaggatták ruháját, míg végül teste megpihent a torony lábánál a bozót alját borító csontok között. Arca véres maszkként meredt az ég felé.

Talán azóta is ott pihen a torony lábánál, hogy táplálja a nem evilági tébolyt.

 

***

 

A rézálarcos elhallgatott, de szavai még sokáig visszhangoztak a kopott freskók alatt. Felállt, és elsimította keblén a ruháját.

– Kisasszony – szólalt meg idős vendéglátója halkan. – A boszorkány… Szívesen fizetnénk önnek egy újabb meséért.

A nő hangjában alattomos derű csendült:

–  Mára legyen elég ennyi. Az ő története szerteágazóbb annál, mint hogy az önök maradék idejét raboljam vele. Ami pedig a fizetséget illeti, ha jól számolom, kevesen lennének az éjféli társastánchoz. Majd egy következő alkalommal.

A rézálarcos hölgy kisétált a teremből. Csend kísérte lépteit, ahogy karcsú alakja beleolvadt az ősi falak árnyai közé.

Velence még mindig a karnevál lázában égett.

 

 

 

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...