Bojtor Iván: A fennsík

Feltöltve: 2024/02/04
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha tehetné, menekülne, bele a vakvilágba, sose látnám többé. Lehet, hogy így sem fogom. Talán mégiscsak jobb lett volna szabadon hagyni, hadd fusson; ha történne velem valami, nyomorult ott pusztul éhen a pincében. Menekülnék én is, de kilátástalan vállalkozás lenne, már többször is megpróbáltam. Bárhova is költöztem, rémálmaimat és hallucinációimat vittem magammal. Nincs menekvés – csak ott, a fennsíkon szabadulhatok meg tőlük ideig-óráig.

Hajnali álmomban a megszokott rémálmok helyett ezúttal fekete álarcos alakokkal birkóztam, akik elkaptak és egy dobozba nyomták a kezemet. Hiába próbáltam küzdeni ellenük, sokkal erősebbek voltak nálam, amikor viszont mégis sikerült kiszabadítanom magam, volt valami a markomban. Tudtam, hogy egy kavics, mielőtt azonban megnézhettem volna, hogy fekete vagy fehér, üvöltve felriadtam. A fejemben már régóta összekeveredik álom és valóság; most is rettegek, pedig azt mondták, nem én húztam a fekete követ, hogy én csupán a csali leszek, és ettől meg is nyugodtam. Megnyugodtam? Milyen nevetségesen szánalmas kifejezés! Talán csak a halálommal menekülhetek meg ebből az elállatiasodott társaságból, és sajnos jól tudom azt is, hogy amit ma teszek, az csupán néhány napra szabadít meg kínzó látomásaimtól – mégis megteszem.

Amikor először vettem részt sorshúzáson, még nem tudtam, milyen rettenetes a tétje. A sarokban csupán egy mécses pislákolt, miközben a fekete lepellel letakart asztal mellett álarcos bírák ellenőrizték, hogy ki milyen színű követ választott – a félhomályban a fejünkre húzott zsákokkal, remegő kézzel kotorásztunk az átkozott dobozban. A sorsolás éjjelén még nem tudhattuk, hogy mi vár ránk másnap éjszaka. Aki tegnap a fekete követ húzta, az ma meghal, és csak abban vagyok biztos, hogy én csalom oda, arra a rettenetes helyre.

Úgy tartják, ez a kietlen vidék arról a faluról kapta a nevét, melynek már nyoma is alig maradt. „Azt még a török égette föl.” Nevetséges állítás. A közeli Kádárta öregjei sokáig titkolták, hogy merre rejtőztek a romjai. Végül régészek akadtak rá véletlenül a sárból tapasztott házak maradványaira, melyek furcsa kemencéket rejtettek. Írtak azokról mindenfélét – honnan tudhatták volna, hogy mire valók? Visszatemettek mindent. Én úgy sejtem, a falu vesztét az a Prédikátorok Rendjéből való fráter okozhatta, akit a pápa küldött az ország inkvizítorának. Talán túlságosan is ijesztő esetekről hallhatott, mert miközben ő maga a veszprémi papnevelde három – máglyához már közelálló – tanárának hitét vizsgálgatta, pribékjei tüzet vetettek Gelemér házaira, mit sem törődve az amúgy is halálra rémült, ördögcsordákat vizionáló lakossággal.

Megátkozott vidék ez. A falu, Kádárta neve azt jelenti: köves, használhatatlan föld. Akkor minek lehetne nevezni a fennsíkot, ahol a legtöbb helyen egy gyufaszálnyi föld sincs? Nyaranta a fojtó aszályban a rétnek csúfolt dimbes-dombos részen kiég minden növény. Olyankor a halottsárga fűcsomók között csak néhány csenevész, tövises kökényhajtás rimánkodik az életéért. A vízerek, melyek az évezredek során széttöredezték a tájat, elhalnak, és a folyásukat jelző sásban a levelek csontkemény, fenyegető pengékké szikkadnak.

Akiknek a szűkmarkú élet csak ebből a földből adott, azok próbálkoztak. Mindig akadt néhány félőrült, aki kiforgatta a sziklákat, és halmokba kaparászta a sovány földet – de ha jöttek a nagy, őszi viharok, a víz lesodorta mindet a Séd-patak menti rothadó nádasokba. És ha mindez még nem lett volna elég, itt van ez az átok is, ez az iszonyat.

Lihegve rohanok át egy réten, derékig érő gazban török előre. Mennyi lehet az idő? A telefonomra nézek: már fél nyolc, hamarosan indul a vadászat. Nem lassíthatok, nekem kell elsőnek odaérnem!

A hajdani tanyák nyomaira néhol még rátalálni. Itt, a rét túlfelén is állt egy, jobbra. A falakat ma már csak néhány porladó tégla és kő jelzi, a többit rég széthordták. Előttem egy sárgásfehér, csupasz domb, a Koponya-szikla ágaskodik, magasabb, mint a többi. Felkapaszkodok rá, és egyetlen pillanatra megtorpanok, hogy körbetekintsek a baljóslatú tájon. A talpam alatt dióhéj recseg, ősöreg hollók hagyták maguk után; a csőrükben hordják ide a diót, hogy a magasból a sziklára ejtve feltörjék őket. Rémisztően okosak, és állítólag évszázadokig is elélnek. A falu irányába nézve, amerről jöttem, szél se rebben, minden mozdulatlan. Nem látom őket. Talán még el sem indultak, de akkor is óvatosabbnak kell lennem. Sokkal óvatosabbnak.

Az állandó rettegést nappal még úgy, ahogy elviselem – csak az éjszakák ne lennének! Álmomban összemosódnak a nappal olvasott vagy hallott történetek azokkal a borzalmakkal, melyekről képtelen vagyok megállapítani, hogy csak agyam szülte víziók vagy öntudatlan állapotban átélt események felszínre törő, rejtett emlékei. Éjjelente lihegő, fekete alakok üldöznek árkon-bokron át, és én rettegve menekülök előlük a sűrű ködbe, ahol egy még iszonyatosabb förtelem vár – és akkor felébredek.

Nem is emlékszem, mikor kezdődött. Az első néhány rémálmomat betudtam a fáradtságnak, de hiába pihentem naphosszat, ahelyett, hogy elmúltak volna, újra és újra rám törtek. Mind gyakrabban riadtam fel arra, hogy a falba vágtam a kezem vagy belerúgtam az ágytámlába. Néha a nyakam is annyira fájt, hogy másnap mozdítani sem bírtam. Egy nap hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy kézi kamerát és az ágyam fölé szereltem. Az egyik rémséges éjszaka után azt láttam a felvételen, hogy álmomban az állkapcsomat markolászom, majd két kézzel megragadom a fejemet és úgy megcsavarom, mintha a nyakam akarnám kitörni. Azok az emberszerű, fekete szörnyek mind valóságosabbnak tűntek, a testemen a kék-zöld foltok pedig egyre csak szaporodtak. Már rettegtem a lefekvéstől, az ágy látványától is megborzongtam. Napokig egy karosszékben aludtam, ha egyáltalán alvásnak lehet nevezni azt az ájulásszerű állapotot, amiben az éjszakáimat töltöttem.

Hogy valamiféle magyarázatot találjak múlni nem akaró állapotomra, a könyvekhez fordultam – kutatni kezdtem, ám olvasmányaim csak még inkább elbizonytalanítottak. A komoly tudósok által még csak elolvasásra sem méltatott Pseudo-Dionysius Periegeta egy munkájában például azt állította, hogy messze északon, az Isztroszon túl még mindig áll az éjsötét Tartarosznak az a kapuja, melyen keresztül hajdan Thetys, a tenger istennője a feneketlen mélységből Uranosz egyik százkarú fajzatát a napfényre hívta.

A római történetíró, Lucius Pullo mielőtt végleg megháborodott volna, azon élcelődött, hogy a pannonok egyik törzse embereket áldozott egy tengeri istennek, holott még a tengert sem látták soha és azt egy nagy, végeláthatatlan mocsárként képzelték el.

Theophrastus Aureolus Bombastus arról írt, hogy valahol a magyarok földjén a Szentírásban is említett filiszteusok által imádott szörnynek, Dagonnak egy rémséges ivadékát rejtegetik. Ő volt a híres Paracelsus, aki gyalogszerrel bejárta Magyarországot és a társadalomból kivetett, vagy éppen csak megtűrt vajákosok, javasasszonyok, kuruzslók titkait kutatta. Egyik tanítványa még azt is említi, hogy mestere azt a rémséget nem tudta besorolni rendszerébe, mert úgymond annak húsa nem ember vagy állat húsából való volt, mert az nem megy át a falon, csak ha lyukat tör magának, de voltaképp nincs szüksége se ajtóra, se semmiféle nyílásra.

De ezekről kinek is beszélhettem volna? Aki tudta, vagy sejtette, az hallgatott, aki pedig nem ismerte a titkot, az csak nevetett volna rajta. Nem csoda, hogy ezek után szétválaszthatatlanul összekeveredtek fejemben az álmok, a látomások meg rémséges olvasmányim, és csak még inkább összezavarodtam.

Egy délutáni sétámon itt, a fennsík dombjai között olyan helyre tévedtem, ahol emlékezetem szerint még soha nem jártam. A szürkületben vagy százlépésnyire magam előtt egy nagy, fehér kutyát pillantottam meg. Megtorpantam. Ott álltam vagy egy percig, míg rájöttem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Először fehér műanyag zsáknak tűnt, ami fennakadt egy csenevész bokor ágain, de amikor közelebb merészkedtem, láttam, hogy egy földből kimeredő szikla az, melynek tetejére valaki ráemelt egy másik nagydarab követ. Később, amikor arra jártam, a kő hol fenn volt a sziklán, hol lent hevert mellette. Akkor még nem tudtam, miféle rettenetes jel az, ha „a kutya feje” hiányzik – hogy arra figyelmeztet, valahol a közelben megkezdődött a vadászat és a sátáni csorda elindult az áldozata után.

Bár már rég magam mögött hagytam azt a leágazást, de biztos vagyok abban, hogy a kutya feje már nincs a helyén. Ha vége lesz ennek az iszonyatnak, valaki majd titokban, az éjszaka leple alatt biztosan visszarakja, és ott áll majd egészen a következő áldozat idejéig. Addig, míg elménken újra el nem uralkodik a rettenet, a félelem és a kétségbeesés felőrli az idegeket és legyőz minden még mocorgó emberi gátlást, ami azt sugallhatná, hogy álljunk ellen az űr mélyéről érkező rémséges parancsoknak. Hogy az mikor lesz, nem tudja senki. Kiszámíthatatlan, nincs az áldozatok közt eltelő idő hosszában emberi ésszel felfogható logika. Lehet, hogy holnap, de az is lehet, hogy csak több száz év múlva következik be újra – amikor az iszonyat úgy akarja.

Ránézek az órámra, sietnem kell. Merre induljak tovább? Az autókerekek kaparta vágatokból az eső és a szél egykettőre kihordják a földet meg a dolomit porát, és egy örökösen változó, lerajzolhatatlan labirintust alkotnak belőlük. A magasból ezek a párhuzamos, erre-arra tekergő nyomok talán úgy hatnak, mint az Atacama-sivatag értelmetlen ábrái – és onnan fentről talán még azt is látni, hogy a rém fészkébe azonban egyetlen út sem vezet. Már a rómaiak is ismerhették ezt a rettenetes titkot. Az Aquincumba vezető útnak logikusan erre kellett volna áthaladnia, keresztül a fennsíkon, a bűzlő mocsarak fölött, amelyek mélyén – olvasmányaim szerint legalábbis – annak a tengeri rémségnek, Dagonnak ivadéka pihen, de hiába keresnénk a Borostyán-útról jól ismert bazalt lapokat, kikerülték ezt a vidéket. Később meg – mintha ezrek követelték, üvöltötték volna, hogy: „Bármerre, csak erre ne!” – a sokat emlegetett „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” érthetetlen módon bekanyarodott a Bakony sötét erdejébe.

Sürget az idő, így a leggyorsabb vadcsapást választom és nyílegyenesen a torz fenyők közé vetem magam. Új telepítés, százból, ha öt megmaradt, mégis átláthatatlan falat alkotnak körülöttem, pedig gyökereik kétségbeesve kutatnak víz után a sziklák hasadékaiban, a törzseik pedig olyan görbék, mintha döglődnének.

Állítólag ez a föld egykor a híres Gelemér vitézé volt, aki Árpád vezértől kapta jutalmul.  Még hogy jutalmul? Inkább büntetésül! Őt és a népét azért telepítették ide, hogy őrizzék azt a rettenetes helyet – ahová éppen most tartok –, hogy senki se menjen a közelébe. Persze ez csak egy monda a sok közül, még a krónikákba sem került bele. Gelemérről azt sem tudni, hogy magyar volt-e valójában; mondták már hunnak, kunnak, besenyőnek. Én úgy sejtem, avar lehetett – ha valaki venné a fáradtságot, és a térképen összekötné a környéken meglelt avar temetkezési helyeket, azzal behatárolhatná azt a területet, melynek középpontja… mi más is lehetne, mint az az iszonyat? Ha pedig az éjszaka sötét sugallatainak engedve a sírokat jelölő pontokat is összekötné, akkor talán egy olyan rémséges ábrát kapna, mellyel más förtelmeket is erre a vidékre lehetne szabadítani. Mintha nem lenne elég ez az egy.

Lassan fél kilenc és én még mindig messze vagyok, de legalább már a rettenet uralta területen sietek előre. Azok az emberi mivoltukból kivetkőzött, elborult agyú állatok egykettőre kiszimatolják, merre jöttem. Ha orrukba kenik a förtelmesen bűzös, fekete kenőcsöt, a szaglásuk olyan kifinomult lesz, mint a kiéheztetett vadászkopóknak. Nem érhetnek utol! Legalább egy kis időre le kell ráznom őket. Nekem kell elsőként odaérnem.

Annak, hogy már egy ideje az ő földjén járok, legbiztosabb jelei a dögök; egy fejetlen nyúl, vagy egy félig szétrohadt róka. De leggyakrabban a letépett combú őzek, melyek bőre fehérlik a rajta nyüzsgő férgektől. Amióta az elsőt megláttam, rá se nézek az őzhúsra. Az erdész furcsállta, hogy az orvvadászok csak az egyik combot vitték el. „Talán megzavarták őket” – mormogta. Micsoda képmutatás! Ő is pontosan tudja, hogy nekünk kellett. Megpróbáltuk kiváltani a saját húsunkat. Hazudott. Itt mindenki hazudik vagy mellébeszél, a titkot pedig még pénzért sem árulná el soha senki, mert csak ez az egy lehetséges gyógymód létezik arra, hogy – ha csak egy kis időre is – kiszabadulhassunk annak a förtelemnek a hatása alól.

Az út jobb oldalán nyíló hasadékot beszőtte a hírhedt ördögcérna, ez a „sem fű-sem fa” növény. Ahol ez megtelepszik, kiirthatatlan. Ha nem találnak elég napfényt, az ágai a szomszédjukra csavarodnak, azt fojtogatják, hogy ők maguk életben maradhassanak. Túl a tövisdzsungelen egy róka oszló hullája hever. A szerencsétlen olyan sovány volt, hogy kilátszottak a csontjai, fél oldaláról kihullott a szőre, mintha leforrázták volna. „Beteg lehetett” – mondta az erdész, akivel néhány napja ráakadtam. Szánalmasan nevetséges állítás! Az a szerencsétlen állat rosszkor volt rossz helyen, véletlenül beletévedt a förtelembe. Idáig érzem a bűzét. Ez majd kis időre összezavarja az üldözőim szaglását, és amíg őrjöngve szimatolnak a bokrok tövises ágai között, nyerhetek még egy kis időt.

Ekkor meghallom, ahogy a magukra kent ocsmány, fekete kenőcstől el-elakadó nyelvvel egymást hergelik. Jönnek! Már látom őket. Négykézláb ugrálva, mászva, egymást lökdösve lihegnek a nyomomban. Lerángatták magukról a ruhát, egész testüket bemázolták a fekete szennyel és arcukra húzták förtelmes álarcaikat. Tudatuk beszűkült, nem látnak, nem hallanak, csak szimatolnak kétségbeesetten, mintha az életük függne tőle – mert az is függ! Legalábbis az egyiküknek.

Emlékszem, azon a régi, fenyegető alkonyaton is így pillantottam meg őket a távolból. Öreg Abdul kutyám annyira megrémült tőlük, hogy nyikkanni sem mert, csak a pórázt rángatta eszeveszetten; miután elengedtem, lélekszakadva iramodott hazafelé. Láttam, hogy azok a megszállottak bevették magukat egy különösen gomolygó ködfalba, de hiába settenkedtem utánuk, a szürke homályban nem találtam rájuk. A tapadós, nyálkás köd gyorsan eloszlott, én pedig még órákig ténferegtem ott a sötétben kétségek között. Meggyőztem magam, hogy a fekete ördögcsorda csak az agyam szülte látomás volt, de amikor a Barát-sziklához értem, újra elbizonytalanodtam. Eszembe villant a helyhez kötődő legenda a szerzetesről, akinek holttestét a kő mellett találták meg – eltorzult arca, kiáltásra tátott szája, kigúvadt szemei mind valamiféle iszonyatos, halálos rémületről árulkodtak. Ő is ezt a sátáni hordát láthatta. Ez a felismerés akkor még nem győzött meg teljesen arról, hogy mindez, aminek szemtanúja voltam, a rettenetes valóság. Elárultam magam – hogy kétségeimet legyőzzem, kérdezősködni kezdtem a helyi hagyományokról. Bár ne tettem volna!

A vidék mendemondái között ugyanis más hasonló történetekre is akadtam. A „kocsmai vének” egy Páter-kőnek nevezett helyről is dörmögtek ezt-azt. Először azt hittem, hogy az csak a Barát-sziklához fűződő legenda kocsmai változata. Olyan volt, mint egy túlméretezett sírkő: egy hosszú, lapos szikla, melynek végén egy fejfának tűnő másik magasodott. Nevét egy részeg atyafiról kapta, aki előbb az átkozottnak tartott kő „páterját” szidta, majd fogadásból – vagy talán hősködésből – lefeküdt mellé aludni. Reggel holtan találták.

„A feje annak is úgy állt, mint a Rácznak” – mormogta az egyik öreg. Az emlegetett Ráczról kapta nevét a Ráczhalála-dűlő. Annak holttestét nem merték bevinni a falu temetőjébe, ott ásták el, ahol ráleltek. Az arca valami ocsmánysággal feketére volt mázolva, a nyaka kitekerve. „Így jár az ördög minden cimborája.” Persze a könyvtárban hiába lapoztam naphosszat a már évszázada ott dohosodó újságokat, ezekről az esetekről egy szót sem írtak bennük. Ki is írhatott volna? El nem mondták, meg nem gyónták ezeket a sötét titkokat senkinek, még egymás között is csak elvétve szóltak róla. A rettegés erősebb volt, mint a hit.

Rövidesen odaérek. Éveken át nem értettem, mi vonz újra és újra erre a helyre, mi kényszerít értelmetlen éjszakai sétákra esőben, szélben, hóban, fagyban, miközben rettenetesen félek is tőle. Élt bennem valamiféle homályos gyanú, hogy zaklatott, kényszeres viselkedésemnek más magyarázata is lehet, mint a sötét olvasmányaim által kiváltott rémálmok nyugtalanító látomásai.

Az 1800-as évek végén lejegyzett kálistói regös ének is mintha Paracelsus állítását igazolta volna:

 

„Tengernek aljárul, a mélységből jöttél.

Megzavartad csillagaink, mikor szétterültél.

Régi regém regölöm. Itt bujkálsz te most is.

Átfúrod a sziklát is, hogyha megihezté’.”

 

Ennek a gyerekmondókának tűnő zavaros szövegnek szinte szószerinti mása került elő egy babiloni agyagtábla töredékén. Sokáig a British Múzeum egyik féltve őrzött raktárában rejtegették, míg végül egy eszelősnek mondott tudós kalapáccsal porrá nem zúzta. A tábla egy fennmaradt darabkáján valamiféle „őrjöngve ugráló fekete falkával” fenyegettek, ami elől sem a föld alá, sem víz alá nem lehet elrejtőzni.

Futok, hogy még az éj leszállta előtt a fennsíkra érjek, sötétben esélyem sincs arra, hogy megelőzzem őket. Hátra-hátra kapom a fejem, próbálom felmérni, mennyien lehetnek – a legelső alkalommal, mikor megpillantottam őket, még sokan voltak. Mint az idegméreggel permetezett, megriadt hangyák, egymást lökdösve, taposva zúdultak le a domboldalon, aztán ahogy múlt az idő, egyre fogytak. Most heten vannak a nyomomban, tehát már csak nyolcan vagyunk, és mindnyájan tudjuk, hogy egyikünknek, aki tegnap éjszaka az átkozott, fekete követ húzta napkeltéig pusztulnia kell, hogy a többiek néhány órára nyugalomra lelhessenek.

Bűzlő posványon vergődök keresztül az előttem magasodó fennsík felé. A fakadékosba a megbolygatott millióéves mélységből szivárog fel a víz, minden lépés a sors kísértése. Nem tudhatom, hogy szikla vagy beomló üreg rejtőzik-e a következő rothadó sáscsomó alatt. Szúrós, elszáradt kórókba kapaszkodva mászok felfelé a meredek lejtőn. A kezem csupa vér. A tövisek tépte sebek láttán elakad a lélegzetem, mert azok mintha az álmaimban látott iszonyatot formáznák: rángatóznak, mintha a tenyeremet partra vetett, kínjukban vergődő polipok vagy éhes sirályok tépkedte medúzák borítanák. Jól tudom azonban, hogy hiába hasonlítanak rájuk, mégsem azok, mert ilyen gonoszságot sugárzó formák csak egy másik világ szüleményei lehetnek. Tudom azt is, hogy ez csak hallucináció: a vér is, a vonagló csápok is.

Egyáltalán miért keveredtem bele ebbe az egészbe? Miért, miért?! Ostoba voltam, hagytam, hogy belerángassanak. Nem tudom, honnan tudták meg, hogy engem is hasonló rémálmok gyötörnek – talán a kérdezősködésem okozta a vesztem –, de azt ígérték, hogy ők majd megszabadítanak rémséges látomásaimtól. Egy nap titokzatos levelet kaptam, amelyben a sötétből előbukkanó, tekergőző csápokról, halálsikolyokról írtak és arról, hogy az éjszaka során többen is megkísérelték hozzám hasonló delíriumban kitörni a saját nyakukat. Megadtak egy helyet és egy időpontot, nekem pedig nem volt vesztenivalóm. Az első alkalom után, amikor magamhoz tértem, nem emlékeztem semmire; elképedve bámultam a kezemen és a testemen éktelenkedő sebeket, és órákig kényszeresen vakartam magamról a bűzös szutykot, amelyről képtelen voltam megállapítani, hogy mi is lehetett.  A nyakam annyira fájt, mintha fejest ugrottam volna egy üres medencébe. Orvoshoz nem mehettem, mert mit hazudhatnék? Az igazat nem mondhattam el, már csak azért sem, mert magam sem tudtam biztosan, hogy mi is történt. A rémálomnak hitt képekkel nem állhattam elő, őrültnek néztek volna.

Üldözőim egyre közelednek, már itt vannak a szikla másik oldalán, tisztán hallom az üvöltésüket. Túlságosan gyorsak. Talán épp az a szerencsétlen lohol legelöl, aki még mindig nem jött rá, hogy tegnap éjszaka eldőlt a sorsa, mert ő húzta a fekete követ, a többiek meg hagyják, hadd jöjjön. Ő úgy hiszi, én leszek az áldozat; biztos neki is azt mondták, tegyen egy próbát és majd meglátja, hamarosan eltűnnek a fejéből azok a szörnyűségek!

Még párszáz méter ebben a szakadékban, és elérek a gyűrűig. Látom már, de kifulladtam, lassulok. Zihálva vánszorgok, lábaimra mintha ólomsúlyokat aggattak volna, a kezemet pedig mintha nem is én irányítanám, a zsebemben kutat a fekete tégely után. A fekete mocsok erőt adhatna, de nem! Nem kenem magamra soha többé. Soha! Úgy hat az emberre, mint a tél a cinegékre, melyek – ha nem találnak eleséget a fagyban – éles csőrükkel más madarak fejét hasítják szét, hogy agyvelejükből belakva ők maguk életben maradhassanak. Ha már meg kell tennem, nem állatként, hanem emberként teszem meg. Hiába próbál ma is lealacsonyítani az űr feketeségéből az az iszonyat, a döntés az enyém. Nem kenem magamra, úgy küldöm útjára az áldozatot – ma látni akarok mindent, hogy tudjam, mi valóság és mi hallucináció a rémképekből, melyekről azt vélem, hogy megtörténtek velem. Ölni fogok. Úgy sejtem, sokszor megtettem már, de mindig a förtelmes kenőcstől elborult aggyal, valamiféle lázálmokat idéző, homályos látomásban. Elég volt! Ma – következzen utána bármi – tiszta lesz a fejem, amikor megölöm mindnyájukat.

Bealkonyul. Végre feltűnik előttem a „gyűrű” meredek fala: olyan, mint egy nagy, kerek földhányás. A „gyűrű” nevet én adtam neki, mivel naivan először valamiféle avargyűrűnek vagy kelta földvárnak gondoltam – de már első ránézésre szöget ütött a fejemben, hogy túlontúl szabályos a formája és nincs bejárata. Később arra gondoltam, hogy talán egy óriási kráter, amit valamely bomba vagy meteor becsapódása okozott. Ezek közül a gyermeteg elképzelések közül most bármelyiket inkább elfogadnám, mint ezt a förtelmes, valóságnak nevezett, emberi ésszel mégis alig elviselhető iszonyatot.

A nyomomban száguldó, elborult agyú hiénák csapata alázúdul a gyűrűt rejtő utolsó domb meredélyén, de a leszálló sötétben már alig látom őket. Megindul a változás, az idő kitágul és új időszámítás kezdődik, az űr mélyében lakozó rettenetnek a sajátja. A babiloniak az isteneik létét százezer években mérték, az indiaiak évmilliókban. Konfucius, a kínai bölcs követői azt vallották, hogy mesterük születése előtt kilencvenhatmillió évvel egy hatalmas, kígyótestű lény uralta a világot. A gyűrű mélyén tátongó kráter talán már sok milliárd évvel ezelőtt is itt lehetett, hiszen egy olyan fajzat vájta, ami előbb született, mint ez a szerencsétlen Föld vagy a Nap – és aminek egy évszázad csupán annyi, mint nekünk egy pillanat.

Korok óta követeli jussát, és mi meg is adjuk neki: magunkra kenjük a fekete kenőcsöt, levetkőzzük emberi mivoltunkat és megkapja kedvenc csemegéjét. A feledés homályába vész, mikor kívánta meg először az ember húsát és mikor szokott rá az emberi agyra, de ha nem kapja meg, mind dühödtebben követeli. Éjszakánként iszonyatos üzenetét szétroncsolt álmaink közé préseli, mi pedig dübörgő szívvel ugrunk fel az ágyból. Nem felel meg neki más lény húsa vagy agyveleje; se disznó, se kecske, se őz, csak az ember.

Leszáll a köd – ez az emberi ésszel fel nem fogható, testet és agyat megdermesztő homály –, ami most majd elválaszt bennünket a világunktól. Nem az a rettenet jön át hozzánk, hanem mi jutunk át oda. Nem is tudom, hova.

Most nyílik minden poklok kapuja. A hallásom természetellenesen felerősödik, a tücskök ciripelése olyan hangos, mint egy halálsikoly. A szemhéjam görcsbe rándul, de ki kell nyitnom a szemem. Ki kell nyitnom! A felhők mögül előszűrődő fény terül a tájra – egy csontszínű holdsarló, mint a rezgőkasza pengéje rázkódik felettem. Fenyegetően közeledik, már nem is félhold, hanem egy hasadékokkal teli, barna gömb, ami mind nagyobbra hízik. Ez már nem a mi Holdunk, a Nap pedig, amely megvilágítja, nem a mi csillagunk. Már a gyűrű sem a mi gyűrűnk. Amin most állok komor, simára csiszolt, hatalmas, szürke kövekből emelt sziklafal. A mienk, az az omladozó, málló dolomit ennek csak valamiféle másik dimenzióban létező szánalmas lenyomata.

Az itteni ősöreg időben érzékeim kiélesednek, másképp hallok, látok mindent. Mintha egy megvadult mamutcsorda vágtatna felém, úgy dübörögnek üldözőim léptei az agyamban. Már olyan közel vannak, hogy a lármájuk minden más zajt elnyom: szívverésem ágyúdörgését, áramló vérem zúgását, tüdőm sípolását. Hirtelen csend támad – most érhettek a gyűrű falához. Ők most nem látnak tisztán, jól tudom, csak a szagról tudják, hogy itt vagyok fenn, a magasban. Négykézláb szimatolnak, keresik, hogy hol juthatnának fel hozzám, de nincs olyan hely. Még nincs. De aztán lassan egy nem emberi testhez méretezett lépcső kőfokai nyúlnak ki a falból. A legalsó derékmagasságig ér nekik, arra még egy-egy ugrással felkapaszkodnak, de a felette lévők már annyira magasak, hogy hiába kapkodnak utánuk – az őrjöngő vágtában szétroncsolódott, vértől iszamós ujjaikkal nem tudnak felhúzódzkodni. Végül egymást megemelve, lökdösve másznak mind feljebb és feljebb, fénylő, véres sávot hagyva a fokokon.

A fenyegető mélységből lassan imbolyogva a fényre tekergőzik az űr iszonyatának csápja. Ez a látvány az, amely végleg szétdúlta álmaimat, és annyira megzavarta agyamat, hogy rettegő elmém képtelenné vált arra, hogy különbséget tegyen a valóság és a látomások között. Ez váltotta ki belőlem azt a semmihez sem hasonlítható félelmet, ami arra kényszerít, hogy bármit megtegyek azért, hogy ha csak ideig-óráig is, de szabaduljak a képtől.

A csáp vége lassan hatfelé nyílik, és kitárul a pokol szökőkútja – az ocsmány barna holdfény megvilágítja a lyukból kitóduló bűzös, nyálkás förtelmet. Kecskeszarvak, gyerekcsontok, lékelt koponyák, kagylóhéj zúzalék, egy őscápa szétroppantott, megkövesedett csigolyáinak darabjai törnek fel belőle, majd más, talán millió évekkel ezelőtt elpusztult világok és egykor volt tengerek teremtményeinek darabjai, melyet ember fel nem ismerhet, és még csak elképzelni is képtelen. Hogy utat nyisson a friss húsnak, százmillió évek rothadó mocskát okádja most ki, ebbe a világba.

Üldözőim közül az első, a halálra szánt szerencsétlen már a gyűrű szélébe kapaszkodik. A rémséges kenőcstől fekete, csúszós testét a mögötte levők emelik fel, egyre csak tolják, lépcsőfokról lépcsőfokra, majd nagyot löknek rajta. Négykézláb áll velem szemben, nem ismerem fel, ki lehet az, az arcát fekete maszk takarja. Felemeli a fejét, rám mered, szemében nincs semmi emberi. Felugrik, és előre tartott kézzel felém veti magát. Be akar taszítani a gyűrűbe, de félreugrok előle, ő pedig elszáguld mellettem, és bár a perem szélén még megtorpan, a lendület viszi tovább – belezuhan a hányadékba. Kapálózik, tapossa mocskot, kapaszkodót keresne, de hiába. Ha magánál lenne, talán kimászhatna, de akkor is pusztulnia kellene, mert a tekergő iszonyat már megérezte a közelségét, és a szemem láttára vési az agyába kérlelhetetlen parancsát. Már nem kapálózik; mind mélyebbre süllyed a sűrű nyálkában, miközben két kezével megragadja a saját fejét, hogy koponyáját és benne az agyát önkezével felajánlja.

Bénultan figyelem a jelenetet, és egyszerre érzek megkönnyebbülést és bűntudatot. Én csaltam ide, miattam kellett meghalnia. Kényszerítenem kell magam, hogy elforduljak és elmenekülhessek innen, ekkor azonban egy társa ugrik a gyűrű falára, és gondolkodás nélkül nekem ront. Nem értem, hiszen megtörtént az áldozat. Engem csak azért küldtek előre, mert én voltam a csali. Azt mondták, nem én húztam a fekete a követ! Vagy becsaptak? Hazudtak? Én lennék az áldozat? Hátrálnék, de a lépcső felől egy fekete kéz nyúl fel, megmarkolja a bokámat és teljes súlyával belém kapaszkodik, hogy mozdulni sem bírok. A másik lábammal taposom a kezét, hogy eresszen, próbálok minél távolabb kerülni tőlük. A felénk iramodó átzuhan rajtunk, egyenesen a pokol bugyborékoló torkába, de már jön is a következő és ő is rám támad, miközben a társa még mindig a bokámat szorítja.

Rohadékok! Ennyien még ebben a félig agyhalott állapotban sem tévedhetnek. Mégis én lennék a fekete kő által kijelölt áldozat? Kétségbeesetten taposom tovább a bokámat tartó kart, és végre éles reccsenést hallok, ahogy elroppan a csontja. Üvöltése ebben a torz térben olyan dobhártyaszaggató, hogy egy pillanatra még ő is megtorpan tőle, és ekkor nagyot lökök rajta. Meztelen talpa megcsúszik a véres, csiszolt köveken, és beleszánkázik a sisteregve fortyogó ocsmányságba.

A többiek is felkapaszkodtak már hozzánk, talán már nem is tudnak magukról, a hajukat tépve fetrengenek a gyűrű belső peremén. Mindegyiken fekete álarc. Jobb is így, nem akarom látni egyikük arcát sem. Az iszonyatos csáp lejjebb húzódik, a mocsokhegy lassan, kérlelhetetlenül visszacsúszik a miazmát böfögő szájba, és viszi magával a vergődő, meztelen, feketére kent testeket is.

El kell tűnnöm innen! Ahogy lefelé igyekszem a nem emberi léptékhez szabott, fekete kenőcstől és vértől síkos köveken, a rettegés ködén át még látom, hogy egy túlélő két marokkal tépi annak a bokornak a fekete gyümölcsét, amiből a förtelmes kenőcsöt főzzük. A társai holtan fekszenek, de ő már a következő áldozatra készül. Nem! Nem engedem! Nem lesz következő áldozat. Ma véget vetek ennek.

Előrántom a késem, üvöltve rohanok feléje, de belefutok a felkavarodó homályba, és…

Hideg, nedves füvön riadok fel a saját világunk gúnyosan pislákoló, sunyi csillagai alatt.

 

Csengetnek. Kivánszorgok a kapuhoz, ahol a postás felém nyújt egy levelet, mindkét kezén kesztyű.

– Eltűnt öt ember. Hallotta? – kérdi.

A fejemet rázom, ő meg folytatja:

– Az egyikük két utcával feljebb lakott, a második házban, abban a ronda palatetősben.

– Ja, ismertem – mormogom. – Ha részeg volt, mindig azt ordibálta, hogy elege van mindenből, és hogy rövidesen úgyis elköltözik innen.

– Igen, ő – bólogat. – A többi meg… Ki tudja? – dörmögi maga elé.

Még csak rám sem néz, megy tovább.

Vajon melyikünk lesz a következő? A postás? Én? Vagy egy újabb rászedett szerencsétlen, akit rémálmok gyötörnek, és – miként én is – ebben látja majd az egyetlen kiutat, ettől várja a szabadulást?

Biztos vagyok benne, hogy amit a fennsíkon láttam, az a kozmoszt átszövő, teret és időt semmibe vevő rettenetnek csak egyetlen csápja volt. És ki tudja, hány lehet még?

Az a valami az ismeretlen űrben lakozik, de az az űr sem az, amit mi annak nevezünk, hanem valamiféle hiánynak a lehetősége. Az ismeretlennek egy olyan világa, ami valamiképpen mégis létezik, de amelyre még szavaink, kifejezéseink sincsenek. Aminek valóságát Indiában a bölcs brahminok a szunjában, az ürességben sejtették meg, abban a mi térfogalmunktól teljesen idegen térbeliségben, melyből később a nulla, ez a nevetséges matematikai szám született.

Mikor lesz ennek vége? Mikor fogadjuk már el, hogy az álarcok, a fekete szutyok vagy a sorsnak kinevezett kavics, az áldozatok langymeleg agya, földi létünk összes sötét kultusza nem több a számára, mint nyelés és emésztés? Az ő léte a filozófusok, fizikusok, csillagászok elméleteinek és törvényeinek lerombolása, költők és próféták szavainak megcsúfolása. Áldozatunk pedig mi más lehetne, mint szavakba sem önthető jelentéktelenségünk igazolása?

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...