H. P. Lovecraft Random Notes írása a The Conservative-ban jelent meg 1923. júliusában aláírás nélkül, majd később még ugyan abban az évben, a novemberi The National Amateur magazinban. A Muhi Ágnes által magyar nyelvre fordított írás, egyfajta kiegészítés Lovecrafttól a The Conservative-ban megjelent In the Editor’s Study szerkesztői reakcióhoz, amiben H. P. Lovecraft, Frank Belknap Long, és Alfred Galpin az amatőr kritikus Michael Oscar White-ot bírálták, amiért az Oracle magazin 1922. decemberi számában The Poets of Amateur Journalism: III. Samuel Loveman című cikkében kritizálta Samuel Loveman költészetét.
H. P. Lovecraft: Random Notes
Az aktuális amatőrségben létező filiszteusi-görög vitákban felvetett érdekes problémák közé tartozik az a gondolat, amely egyszerre foglalkozik a humorral és magába foglalja azt — annak a problémája, hogy mikor illik és mikor nem illik nevetni egy olyan szokatlan irodalmi produkción, melyet szilárd komolysággal alkotott meg egy olyan szerző, kinek áltagos teljesítményei kétségkívül kiemelkednek az ostoba és extravagáns tömegekből. Sokaknak, különösen a régebbi kritikusoknak nevetségesen egyszerűen tűnhet a válasz; és a Cheshire-macska arra való felhatalmazásával körítve érkezhet, hogy örökös előjogait minden alkalommal gyakorolhassa, és így azt a következtetést vonja le, hogy az írás esetleges groteszksége, ha véletlen, mindig akaratlan, és ezáltal végzetes művészi hiba.
Ez az átlagos magatartás első látásra olyan súlyú, hogy a dolog puszta megkérdőjelezője kiteszi magát annak, hogy a birtokos őt is alaposan kikacagja. Az egészen mókás esetek példái azonban annyira elterjedtek, hogy emlékük elhomályosítja az alapvető probléma minden apró elemét. De az a tárgyilagos nézet, mely mentes a nyilvánvalótól, egy fontos módosító szempontot tár fel, mégpedig azt, hogy a komikusság teljes mértékben függ az érzékelő gondolkodásmódjától és értékrendjétől; így röviden, a komikum relatív, és az igazság, rugalmatlanság vagy bizonyos közös eszmék kiemelkedő erejétől függ, mely teljes értékű a sokaság számára, ám mégis virtuális az azt közelebbről szemlélőknek. Az intelligencia és az oktatás, miközben új területeket nyitnak meg, a régieket bezárják; így az, ami a kultúra egy fázisában nevetség tárgya, az a következőben csaknem szentírás lehet, és fordítva.
Emlékezzünk ezekre a dolgokra, amikor az irodalmi bírálatokhoz fordulunk, észlelhetjük azt a nehézségét annak, hogy a nevetés örökös törvényeit fektessük le egy olyan korban, amikor minden szabvány műanyagként formálható. A múlt komoly és elfogadott irodalmának nagy része, különösen ott, ahol emberi és kozmikus célok is érintettek, a tudományban és a filozófiában jártas elme számára komikus; és sok modern írás, ahol az elképzelések a valós világ helyett a szubjektív és elképzelt világot érintik, rettenetesen vicces az üres elmének, mely csupán a szó szerinti valóságot és az örökölt hiedelmeket ismeri.
Így bölcs dolog körülnézni, mielőtt nevetsz. A körültekintő író képei gyakran olyan fordulatot vesznek, amelynek megvan az elképzelhető komikus oldala, ugyanakkor nem csak csodálatos, hanem erőteljesen eredeti, amikor egy egész részeként tekintjük, egzotikus, egyéni, szubjektív és lényegében dekoratív, mint a Sime vagy Beardsley ábrázolt fantáziája. Egy ilyen művész nem öntudatlanul alkotja meg a humoros értelmezéseket, amelyet a prózai irodalom alkalmi bizarr mivolta adhat – gyakran önmagán nevet-, ugyanolyan lelkesen tartja meg különös faragású Buddháit és Siváit is, tudva, hogy remekül illenek az ő idegen holdfényes és füstölőtől illatos távoli, különös birodalmába, bármily furcsának tűnnek is a Main Street mindennapjaiban felbukkanva.
Távol áll a Conservative-tól, hogy az amatőr újságírásban humorral dicsekedjen. High Pegāna tudja, milyen égető szükségünk van egy eredeti cikkre! De nincsenek olyan idők, amikor az értelmes fegyelem növeli az alkotás erejét és elismerését egyes területeken? Állíthatja bárki, hogy Lord Dunsany finom arabeszk-munkája nem szenvedett amiatt, hogy az alkotó elméje egyre jobban megbomlott, vagy hogy Arthur Machen álomvilágának hatása nem erőteljesebb a gyerekes naivitása miatt? És nem lehetséges, hogy a nyárspolgári szokatlan szeszélyekre való túlzott érzékenység egy része az olyan mélyebb és áthatóbb humor hiányából származik, amely minden emberi életben és erőfeszítésben iróniát és komikumot lát? Valóban, a nevetés a diszkrimináció művészete!
