Erdei Lilla: Kecsketej

Feltöltve: 2024/02/04
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”

 

Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt

 

1.

 

A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de Kerner még mindig nem szokott hozzá a folyó hidegéhez, amelyet a május végi meleg sem langyosított fel eléggé.

Vonakodott aprólékosan felidézni az idáig vezető eseményeket; némelyik döntése nem éppen annak a józan orvosdoktornak mutatta, ahogyan gondolni szeretett magára. Mégis szükségesnek ítélte a számvetést, hisz mentő ötlettel is ez szolgálhatott. A Kákafokot érintő nagy folyókanyar szentandrási alvégénél álltak meg piknikezni, ott esett a vízbe…

Szükségtelen szépíteni. Nem esett, hanem ugrott. Talán a különös körülmények tették, de eleinte még a víz erejében is leginkább gyönyörködött. Mire feleszmélt, a lányok körömnyi tündérekké zsugorodtak a parton. Kerner teljes erőből kezdett ár ellen tempózni, de a parti fákra pillantva látta, hogy így is sodródik, csak lassabban.

Erőnek erejével küzdött a gyerekes pánik ellen. Tudta, ha nem esik kétségbe, nem merül ki idő előtt. Nincs komoly veszélyben, hacsak nem akad az útjába komiszabb örvény vagy uszadékfa. A folyó nem széles, és ha a sodra túl erősnek is tűnik, épp ez az erő viheti majd ki valamelyik kanyarulat külső ívében a partra. A Daru-kanyarban például, amelyet hamarosan elér, erre két ízben is lehetősége lesz. Ha ezt is elvéti, még ott a közeli Öcsöd, ahol egy arra járó falusi észreveheti, és partra húzhatja.

Már ha még azelőtt odaér, hogy a nap a nyárfák mögé süllyedne, és a víz folyékony sötétséggé válna.

 

***

 

Előző éjjel különöset álmodott. Téli ártéren sétált, lombtalan nyárfák között. Már azelőtt megcsapta a rothadásszag, hogy a száraz iszalag indáit félrehajtva kilépett volna a Hármas-Körös partjára. A folyó kiszáradt, vagy valami hajmeresztő medermunkálat céljából egészen lecsapolták, ágya feketén nyújtózott a hamuszürke ég alatt. Aztán Kerner megértette, hogy nem a Köröst látja, még csak nem is valamelyik új holtágát vagy csatornáját, hanem a Gangeszt. A nádtorzsák és levesestányérnyi kagylók közt kezek, lábak, rothadó arcok meredtek elő a dermedt iszapból – kolerások. Víz csupán a meder legmélyebb sávjában maradt, pocsolyák láncolataként, amelyek tompán tükrözték a hályogos eget.

Az ott a folyó lelke. Erre a felismerésre Kerner később ugyanolyan tisztán emlékezett, mint a látványra és a bűzre.

Az ott a mélység.

 

– Hogy lehetett a Gangesz, ha hideg volt? – kérdezte Ambrusné Látó Ilonka, Kerner házvezetőnője, miközben olyan hévvel rázta a párnákat, mintha a fiatal doktor lidércnyomásait akarná belőlük kiszellőztetni. Kerner nagyra értékelte, hogy az asszony álomfejtése nem merül ki az apró-cseprő előjelek keresésében, hanem kitér az okokra, sőt olykor az álmodó jellemére is.

– Talán akkor változott át a folyó – mondta az ágy szélén ülve –, amikor megláttam a testeket, és megsejtettem a magyarázatukat. A kolera ugyebár Indiából eredt.

– De kacifántos! Lefogadom, nem sokan álmodnak kolerával a randevújuk előtt.

– Vajon mit jelenthet? – ásított Kerner.

– Tán csak azt, hogy a doktor úr egy kissé túlbuzgó. – Ambrusné a jövendölést illetően most szokatlanul mértéktartó maradt: – Úgy nézem, szép idejük lesz ma!

Kerner majdnem kimondta, hogy épp álma összefüggésében nem tudja nem baljós ómennek látni az ilyen ragyogó nyáreleji napokat, amelyek bármikor újra felébreszthetik a nem is oly mélyen szunnyadó, fejét itt-ott még mindig felütő kórt. Ezzel azonban épp ő tűnt volna babonásnak, ráadásul feleslegesen aggasztotta volna Ambrusnét. Az asszony valamiképpen fiává fogadta őt, méghozzá éppen hat esztendeje, ezernyolcszázharmincegy dögletes nyarán, amikor Kerner, fél lábbal még az egyetemen, Ambrusné vér szerinti fiát, Jánoskát is megmentette a kolera torkából.

Azt meg aztán végképp harapófogóval sem lehetett volna kihúzni a doktorból, hogy holmi új járvány gondolata sem tölti el olyan idegességgel, mint az említett találkozó Szrenka Danicával.

 

A helyzeten egyszerre javított és rontott, hogy Danica nem egyedül várta a lugas alatt. Igaz, ez nem azonnal tűnt fel Kernernek. Mire parolázott Szrenka Emillel, sorra borzolta a kisebb gyerekek haját, és végül a napsütésről a szőlő árnyékába lépett, már nem látott mást, csak Danica szőke hajfonatát, sötét szemét, macskamosolyát. Hosszú másodpercek múltán vette észre a mellette ülő kis penészvirágot.

– Hadd mutassam be az unokatestvéremet, Angelikát! – mondta Danica. – Tegnap érkezett Nyíregyházáról.

Angelika jelenléte biztosította, hogy a bodzaszörp iszogatása közben ne állhasson be kínos hallgatás. Ám amikor a lány harmadszor szólalt meg tótul, majd bonyolódott Danicával hosszas sugdolózásba és kuncogásba, Kerner már inkább választotta volna a csendet.

– Remélem, nem bánja – tért végül a tárgyra Danica –, de arra gondoltunk, Angelika is velünk tarthatna ma. Még sohasem járt Szarvason.

Kerner arca mit sem árult el az agyán elsőként átfutó válaszból. Néha úgy gondolt rendíthetetlen, grüberlis mosolyára, mint a kolera elleni harccal egyenértékű helytállásra.

– Miért is ne. Volt már dolgom kellemetlenebb gardedámmal is.

– Abban biztos vagyok – vágott édes fintort Danica.

 

A doktor egy hónappal korábban, Fábián Márton esküvőjén beszélt először rendesen Danicával. Családja révén persze már gyerekkorától ismerte a lányt. A Szrenkák majd’ évszázada, idetelepítésükkor vették fel Szarvas nevét – srnka, azaz szarvasborjú –, hamar a környék megbecsült famíliái közé emelkedtek, és azóta is szorgosan gyarapodtak. Lányaik-asszonyaik ennek ellenére – vagy talán épp emiatt – kissé boszorkányos hírben álltak, főképp a szép, szeszélyes Danica.

A lány a harmatszedést sem tagadta, amikor a fonók és kukoricafosztások önjelölt primadonnája, a bögyös Fabó Erzsike szóba hozta ezt a szokást az esküvői vacsora vége felé.

– Még ha rajta is kapna valaki – vont vállat Danica –, csak annyit látna, hogy hajnali sétát teszek a marhalegelőn, és a kendőm a harmatos füvet söpri…

– Aztán azt a kendőt a takarmányra csavarja! – csapott le Erzsike. – Minekünk is van tehenünk, de mondhatom, édesanyámtól ilyesmit sose láttam!

Erzsike barátnéi kotkodálva nevettek.

– Danica kisasszonytól sem láthatta – mondta Kerner Erzsikének, hogy a vita élét elvegye, jóllehet aligha békéltetőnek ültették a vérmes hajadonok közé.

– Már miért ne láthatná bárki, akinek szeme van? – rebegtette fakó pilláit Erzsike.

– Mert nyilván csavarni is hajnalban csavarja a kendőjét, amikor ki-ki a maga jószágát eteti. Jól mondom? – Kerner Danicához fordult, és ekkor futott át rajta először az a különös borzongás. Akaratlanul is elképzelte a csapzott hajú Danicát az istállóban, amint lehántja magáról a kendőt, és alatta az ingváll is ázott.

– Vigyázzon, doktor, mielőtt ilyen jártasnak mutatkozik ezekben a dolgokban – felelte játszi szigorral Danica –, Szeged városában férfiembereket is égettek ördöggel cimborálásért.

Ezen mindenki feltűnően hangosan és élesen kacagott. Biztosan az ital miatt, gondolta Kerner. Saját forró pirulásáért is ezt tette felelőssé.

Talán ez a pír tűnt fel Erzsikének is. Szeme összeszűkült, úgy sziszegte Danicának:

– Szóval bevallja, hogy ez ördöngösség! Hogy ha ezt kegyedék nem űznék, a szomszédságban is többet tejelne a jószág!

– Ad elég harmatot az ég, senki nem tiltja, hogy kegyedék is szedjenek – mosolygott Danica negédesen. – Különben édesapám szerint hamarosan úgyis olyan marhafajtákat tenyésztenek majd, amiknek a tejhozamával semmilyen harmat nem versenyezhet.

– Ejha! – szólt közbe egy csirkecsonton rágódó, sötét képű idegen. – Nincs is mit csodálkozni annak a családnak a prosperálásán, ahol még a lányok is így ki vannak okosítva a tudomány haladásáról! – Letette a csontot, kezét az asztalkendőbe törölte. – Megbocsássák a modortalanságomat. Büngösd Lajos, szolgálatukra!

Mint kiderült, ez a Büngösd holmi távoli atyafi még távolabbi ismerőse volt, de Kernernek kapóra jött: míg őt hallgatta, nem kellett Danicával foglalkoznia, ami előbb-utóbb, az ital fogytával katasztrofális következményekkel járhatott volna. A leányt hamarosan félre is vonta az apja, hogy bemutassa valami kese bajszú, halszemű drótosnak.

– Nagy terveim vannak! – jelentette ki Büngösd izzadságtól fénylő arccal. – Persze ha most részletekbe menően beavatnám, Kerner doktor, joggal kérdezné: bolond ez a Büngösd, vagy ennyire részeg? Hisz ezek nem is tervek, ez csak bolhaszedegetés… merthogy látszólag éppen nem a nagyság, hanem a kicsinység, urambocsá’ a fukarkodás felől közelítek. Lenyesni a dolgokról minden haszontalanságot, eltörölni a világ sorsát megkeserítő pazarlást…

– Pontosan minek a pazarlására gondol? – kérdezte Kerner óvatosan, nem is a gondolat kétélűsége miatt, hanem azért, mert a sokadik pálinkától épp forogni kezdett vele a vendéglő nagyterme a fonnyadt virágfüzérekkel. (De legalább, amennyire látta, Danica máris faképnél hagyta a drótost.)

Büngösd színpadiasan jobbra, majd balra sandított, végül előrehajolt.

– Az élő anyagéra – mondta. – Magam is disznókat tartok, jól tudom, mi foglalkoztatja a gazdálkodókat meg a kereskedőket. Ismerem a sárréti örmények jaját, amikor az elöntött, sásos legelőn a marhák, amiket eladni tereltek volna Bécsbe, megkehesedve elhullanak. Ismerem a kanász vágyakozását olyan jószág után, amely az ingoványban sem soványodik le és betegszik meg, hanem sulymot makkol, sőt halon, rákon is megél. Hogy megnyúlt a képe, doktor! Ez nem csak mendemonda, efféle disznók még ma is előfordulnak errefelé. Tán lassan kivesznek a Körösök és a Berettyó szabályozása miatt, de így is bővében vagyunk még az időnek, hogy tenyésztésbe vonjuk őket. – Büngösd tanárosan felemelte az ujját. – Mert ez a szabályozás aztán finoman szólva se siet! Maga szerint rendjén van az, hogy ami vizet fenn, Bihar hegyeiben ide-oda terelgetnek, továbbra is idelenn árad ki, és a békési paraszt ugyanúgy pórul jár, mint annak előtte? Arról nem is szólva, hogy akár robotban túrja a medret, akár napszámban, addig se művelheti a saját földjét… kertje, szántója parlagon marad, jószágai elhullanak! – Büngösd öklével az asztalra sújtott. – Én pedig nem tűröm az elhullást! Ai! Ai!

– Ezek, khm, egyáltalán nem kisszerű elképzelések – nevetett idegesen Kerner. Pillantása megakadt a sárga ünnepi subán, amelyet Büngösd hanyagul a széke hátára vetett. A válltányért különös hímzések díszítették: mintha fekete lángnyelvek és ismeretlen, vörös állatok lettek volna.

– Megbocsásson, de ön eltévesztette, hol húzódik ebben az összképben az én voltaképpeni tervem, e tényleg merőben jelentéktelen tervecske. A hatása azonban! E téren, meglehet, igaza van. A hatása oly nagyszabású lesz… nem is csak gazdaságilag, hanem, mondhatni, a létezés mélyrétegeiben, hogy a magafajták, Kerner, a magafajták sikítani fognak, és véresre karmolják a puha, fehér képüket! – Büngösd megint odahajolt, lehelete úgy suhintotta meg a doktort, mint egy helyben lehúzott újabb kupica. – Igen, tán megbántódik rajta, de nem tartom magamba’. A pokolba is, hisz még a bajsza is lányos! Hetykének hetyke, de ha odahajolna, ahol a fehérnép becsülete harmatozik, épp csak megcsiklandozná… az enyém viszont! Nézze csak! Akarja megsodorni?

– Jól értem – csúszott ki Kerner száján –, a maga bajsza egy sikeres defloráció eszköze?

Büngösd pár pillanatig értetlenül bámult, aztán elsötétült az arca. Székláb csikordult az asztal alatt, ahol a dugig belakott kutyák már észre sem vették a rájuk havazó pipahamut. Kerner vonakodva felkészült az ökölharcra.

– Egy? – hördült végül Büngösd. – Háromé, a szentségit!

Most a doktoron volt az üres bámulás sora – aztán kibukott belőle a nevetés. Egy pillanattal később Büngösd és ő már vinnyogva fetrengtek az asztalon, mint két pocokmérget nyelt toportyán.

 

– Nagyon elgondolkodott – zökkentette ki Danica.

Már a határban kocsiztak, előttük takarosan nyújtózott a földút; a környező földeken kezdett aranyba fordulni a búza, árpa zöldje, a legelők füvét sáscsomók tarkázták. Induláskor fontolóra vették az északi irányt és a részben megásott medret, amely az élő folyó sodrát majd lerövidíti, de végül déli irányban szelték át Szarvast – így, a folyó mellett haladva szemügyre vehették a túlparton zöldellő Anna-ligetet, Bolza Pepi gróf büszkeségét is –, majd kiértek a városból a tanyák alján; a Kákafoknál aztán északnyugatnak fordultak, körbe a zsigercsomóra emlékeztető, fodros folyóhurok mentén.

– Csak azon tűnődöm, hol lenne a legkellemesebb megpihenni – felelte Kerner.

Angelika mondott valamit tótul, mire Danica felkuncogott. Alig órája voltak úton, de Kerner máris úgy érezte, legszívesebben megfojtaná a vendég lányt. Angelika jól beszélt magyarul – összehasonlíthatatlanul jobban, mint amennyire Kerner megértette a tótot –, abban tehát, hogy a lány ezt csak elvétve tette meg, volt valami az egérrel játszó macska kegyetlenségéből, amelyet esetében a macskák bája sem ellensúlyozott.

– Van valami óhaja, Angelika kisasszony? – fordult meg Kerner a bakon, olyan nyájasan, ahogy csak telt tőle.

Angelika helyett Danica felelt:

– Csak azt mondta, hogy ez attól függ, ön mit szeretne csinálni.

Kerner pislogott. Danica derűs, semmitmondó mosollyal nézett rá, a fülig vörösödött Angelika pedig visszasüppedt a doktor lovának, Csinosnak a bámulásába. Kerner követte a lány pillantását – és szörnyű sejtelme támadt.

Frissen végezve, gyakorlatát is teljesítve hamar módja nyílt visszatérni Szarvasra. Az idős helyi doktor, Pakacz József egy szélütés után jobbnak látta nyugalomba vonulni, és a Gyomára házasodott húgáékhoz költözni. Ugyanolyan nyugodtan hagyta Kernerre a praxisát – sőt adta bérbe neki takaros nádfedeles házát, és ajánlotta figyelmébe Ambrusné házvezetőnői szolgálatait –, mint amilyen szívesen együtt dolgozott a fiatalemberrel harmincegy nehéz nyarán. Nem felejtette el, miként felelt Kerner a járvány idején felbőszült nép szokásos vádaskodására, hogyan hajtotta fel a betegeknek szánt gyógyszert, bizonyítva, hogy nem méreg – és nem felejtették el az emberek sem. Ami magát Kernert illeti, megvoltak a személyesebb, horribile dictu önző szempontjai is: Gyulán az apja árnyékában nem termett volna neki babér, Pesttel pedig kiegyezett volna, de már azt is túl jól ismerte. Szarvason viszont nemcsak hírnevét öregbíthette, amelyet hóbortos fantáziával egy jótét gyarmati orvoséhoz hasonlónak képzelt, hanem a bennszülöttek praktikáiból is sokat tanulhatott. A világért sem vallotta volna be – józanul legalábbis semmiképp –, de példának okáért az apja orvosi megközelítését is túl elméletinek tartotta. Az öreg Kerner előbb adott hitelt poros alkímiai traktátusoknak vagy az emberben lakozó állati mágnesesség mesmeri tanának, mint tulajdon bihari cselédje növénytani tapasztalatainak. Kerner azonban praktizálása békés éveiben is lankadatlanul faggatta a füvesasszonyokat, figyelte a borbélyok mókolását – még akkor is, ha épp őrajta mókoltak, ha az ő szájában kotorásztak rettentő kovácsfogójukkal a fájós moláris után –, és persze hallgatta Ambrusné álomfejtéseit.

Volt hát ideje megszokni a feléje áradó bizalmat – ez a bizalom azonban nem egyforma mértékben és formában mutatkozott meg. A jelzések burkoltsága olykor mintha valamiféle illendőséget hivatott volna védeni. Csinos, a csillagos homlokú sárga kanca például különösen sok almát, hámjába tűzött szegfűt, miegyebet kapott a szarvasi és szentandrási nőktől. Kerner e gesztusokban azt a vonzalmat ismerte fel, amelyet már a pesti hölgyek is tápláltak iránta, alkalmat adva szállásadónőjének, bizonyos özvegy Szurmayné Galgóczi Kornéliának a festői pózokban való búslakodásra. Itt, a gyarmaton a doktor már végképp nem látott más megoldást, mint mielőbb megházasodni, de Danicában távolról sem csak ennek a társadalmi szükséghelyzetnek a megoldását üdvözölte.

Most azonban, látva, hogyan bámulja Angelika a lovat, nagyon is lehetségesnek találta, hogy Danica nemcsak azért invitálta meg unokatestvérét is a kikocsizásra, mert nem akarta egyedül otthon hagyni. Kerner túl sokféle kerítői manőverrel találkozott már ahhoz, hogy ne orrontsa meg a szándékot. Igaz, eddigi találkozásaikon Danica szót sem ejtett a rokon lányról, de ez mindössze három alkalmat jelentett. Ennyi idő alatt még a „kisasszony” megszólítás sem kopott le Danica neve elől, és Kerner üdvözlő-elköszönő csókja sem kúszhatott feljebb a lány kézfejénél.

Csakhogy miért fontolgatna ilyesmit Danica? Jöttmentnek persze ő, Kerner is jöttment, de nem ám holmi vándor drótos! Huszonhét esztendős korára biztos a praxisa, ami szinte mellékessé teszi családja gyulai házát és vagyonát; külsejét kellemesnek mondják, természete is simulékony.

Talán túl simulékony? Kerner felidézte a Fábián Márton lagzijából maradt utolsó emlékét, a Büngösd Lajos karján tündérként repülő Danica látványát; talán ez magyarázta a lány őiránta mutatott hűvösségét. Büngösd aztán igazán a jöttmentek jöttmentje volt, a disznótenyésztésen túl amolyan felfedezőféle is, némelyik hagymázas elképzelése mellett még a Széchenyi Stefi gróf kezdeményezései is szinte fantáziátlannak tűntek. Hol van ő, Kerner Ármin ehhez a regényes csodabogárhoz képest?

– Tán a folyókanyar átvágásán tűnődik? – puhatolta tréfásan Danica. – Ön szerint is tűrhetetlen lassúság, hogy még csak harmadánál tart?

– Elnézést, hogy mondta? – rezzent fel Kerner.

– Édesapám szerint az – csicsergett Danica. – Én viszont már előre elbúsulok, ha elképzelem, milyen lesz a táj, miután az összes ilyen kanyarulatot átvágták.

– Milyen lenne – felelte Kerner – olyan, mint most, csak a víz java része állani fog. Nem önt majd ki a Kákafoknál, Bika-zugnál, amerre most körbejöttünk. Jelenleg olyan itt az áradás, mintha óriásasszonyok állnának ki vedrekkel a folyókanyarba, és déli irányban túllöttyintenék a víztömeget a mezőkre.

– Ezt mondja édesapám is. Énszerintem viszont a természetnek mindennel megvan a maga célja. Miért gondoljuk a magunk céljait magasabb rendűnek?

– Hajlok egyetérteni – felelte Kerner, próbálva rejteni, mennyire elbűvölik a lány gondolatai –, hanem én a kegyed édesapjával ellentétben nem tartok marhát, amelyet legeltetnem kellene.

– Most nem legeltetünk – hajtotta félre a fejét Danica. – Szeretném hát, ha minél messzebb, minél vadabb utakon vinne minket.

Kerner gerincén mintha istennyila villanyossága futott volna le, a lélegzete is elakadt. Még ha nem is volt valószínű, hogy Danica úgy értette, ahogy érteni lehetett, szavai akkor is úgy csengtek, akár egy mesebeli királylány óhaja.

Kerner tovább hajtotta hát a kocsit északnyugatnak, sorra véve a furugyi zugokat, majd Szentandrás települését.

 

***

 

Ahogy most a nyakát nyújtogatva, partokat méricskélve sodródott, kissé mintha felmelegítette volna az emlék – nem is csak Danica szavai, hanem az elégedettség is, amelyet a saját óriásasszonyos hasonlata felett érzett. A kanyarokban kifelé nehézkedő, mozgó víztömeg valóban addig mélyíti medrét, míg a part alá nem omlik, tovább növelve az árteret a környező lapályon. Ezt a nádas-ingoványos birodalmat őrzi ki-kiáradva a folyó, akárhogy is csonkolják kanyarulatainak átvágásával. Kerner úgy gondolt a folyószabályozásra, mint holmi háborúra, amelyben az egyik fél előrenyomul, ám a másik mindig visszaszerzi, amit elveszített.

Mennyire más ez, mint ahogyan a régi egyiptomiak viszonyultak a Nílus évenkénti áradásához! Mintha már ők is inkább Danica ideáiban osztoztak volna. Az a kevés, amit Kerner a témáról tudott, gyerekkorától lebilincselte; élete legnagyobb verését is azért kapta, mert kisgatyában, a cselédjük szárítókötélről elcsent fejkendőjében és anyja arany ékszereiben ment ki a kertbe fáraósat játszani. Most arra gondolt, hogy az egyiptomiak talán azért nem tekintettek kiküszöbölendő problémaként az áradásra, mert a szó szorosabb értelmében sem voltak túl vérmes hadviselő nép. Jobban lekötötték őket az öröklét kérdései. Talán a folyó kiáradásában, majd visszahúzódásában, az utána maradó fekete föld termékenységében is az emberentúli élet körforgását respektálták.

A fák egyre sötétülő fala lezárni látszott előtte a víztükröt. Ez már biztosan a Daru-kanyar, gondolta Kerner. Próbált pár erős karcsapással kiszakadni az áramlatból, de az még nem eresztette.

 

***

 

Hiába volt verőfényes kora délután, a töltés aljában úgy sötétlett az ártéri erdő, mint egy másik világ kapuja. Kerner megállította a kocsit az árnyékban, leugrott a bakról, és lesegítette a lányokat. Nekiállt kifogni a jól megizzadt Csinost, hogy kedvére legelésszen; közben végig magán érezte Angelika tekintetét.

– Ne kószálj el, húgocskám – hallotta Danica hangját –, el ne vigyen holmi lápi betyár!

– Ez csak erdő, amit időnként elönt a folyó – fordult vissza Kerner is a lányokhoz.

– Pedig van ebben a zöld félhomályban valami, ami felborzolja a képzeletet! – Danica körbeforgott, mint egy bálteremben; Kerner csak akkor bírta levenni róla a szemét, amikor egy szúnyog a nyakába csípett.

– Inkább az idegeket, előbb-utóbb. – Elővette a pipáját és a dohányos erszényét. – Ha megengedik, elriasztom ezeket a bestiákat egy kis füsttel.

– Még ezekben a kis dolgokban is igazi hős! – mondta Danica, majd Angelikához fordult; ezúttal ő szólalt meg tótul. A vendég lány mosolyogva válaszolt, de aztán elkomorulva kezdte nézegetni az ezüstös lombú nyárfákat, a komló és az iszalag burjánzó, zöld függönyét, a töltéssel párhuzamosan kígyózó Köröst.

Kerner követte a lány pillantását. A napsütötte folyó mintha állt volna, de zöld dzsungelpartok közé zárt csendességében is valahogy ádáznak látszott. Ahogy Kerner szemlélte, megfeledkezve még a pipájáról is, jókora uszadékág jelent meg a vízen, amely egy kocogó ember tempójában haladt. Mire a doktor kettőt pislogott, a fa már ki is ért a parti fák és bokrok alkotta keretből.

– Meg… megnézhetném a lovat? – kérdezte hirtelen Angelika.

– Ha ennyire nem tud betelni vele… – A doktor nyomban megbánta válaszát, mintha valami illetlen csúszott volna ki a száján.

A vendég lány úgy közelítette meg a legelésző állatot, mint szűz az egyszarvút. Danica a doktor felé fordult.

– Bocsássa meg az unokatestvérem szokatlan viselkedését – mondta kissé lehalkított hangon. – Ön nem tudhatja, hisz ma találkoztak először, de Angelika a nagy járványban veszítette el a szüleit. Egy rokona vette magához, de tavaly az is tönkrement. Inni kezdett, a felesége felakasztotta magát. Angelika, azt hiszem, hálás lesz, ha ezek után tisztes úri háznál szolgálhat. Egy időre nálunk marad, hogy megerősödjön, de hiába teszek meg mindent, nem enged fel könnyen.

– Sajnálom – mondta Kerner, átkozva magát, amiért ez a történet is csak önző aggályait mélyíti. Mégsem talált hibát a saját helyzetelemzésében. Egy Danica-féle, talpraesett lánytól nem is várhat mást az ember, mint hogy minden követ megmozgasson rokonáért, akit bizonyára nem akar cselédkenyéren élve látni, sokkal inkább egy biztos egzisztenciát nyújtó férj oldalán. A nemzetiségi különbség nyilván ugyanúgy nem akadály, ahogy – az eddigi jelek szerint – magának Danicának, sőt a Kerner látogatásait óvatos rokonszenvvel nyugtázó Szrenka Emilnek sem lett volna az.

– Az imént, én buta, szóba hoztam az ön hősiességét, amit aztán meg is kellett magyaráznom – folytatta Danica. – Persze úgyis szóba jönne, és így legalább hamarabb szétoszlik a felhő, ami most Angelika kedvére borul. Én azon leszek, hogy ezt a felhőt elkergessem. Ugye ön is így tesz?

– Természetesen. – Kerner próbált nem úgy kapaszkodni a pipájába, mint fuldokló az uszadékfába.

Danica boszorkányos pillantása is lekúszott a pipára. Csengő kacagásban tört ki:

– Olyan ezzel a zapecskával, mint egy kisfiú, aki az apja holmijával játszik!

– Az én apám sincsen már – vágta rá Kerner, magát is meglepve vallomása hevével. Egek, most ugye nem hiszi Danica, hogy ő ezzel sajnálatot akart magának kicsikarni? Inkább sietve témát váltott: – Jöjjön, nézzük meg, mit csomagolt nekünk a jó Ambrusné!

 

– Mintha az ön kedves házvezetőnője nem bízna túlságosan a konyhatudományomban – állapította meg Danica. Kosara tartalma valóban szinte szegényesnek tűnt Ambrusné lakomája mellett. Ami Angelikát illeti, ő egészen apró kosarat helyezett az abroszra, illatos málnával tele.

– Ugyan, Ambrusné hajlamos túlzásokba esni az etetésem terén. Vagy talán azzal számolt, hogy Csinos is velünk ebédel. – Kerner a leghősiesebb mosolyával fordult Angelikához. – Kegyed nem is bánná, ugye? Amennyire kedveli a lovakat.

A lány zavartan pislogott – majd elvihogta magát.

Danica most nem nevetett vele. Hála csillant vajon a szemében, ahogy Kernerre nézett, vagy valami különös nagyrabecsülés? A doktor arca kimelegedett; érezte, vörösebb lehet, mint a kosárban a málna, de bánta is ő most!

Közben Angelika is elkomolyodott végre, nekiveselkedett a rendes társalgásnak.

– Danica mesélte, hogy a tekintetes doktor úr sokakat megmentett a járvány idején – mondta, bakfishangját búgóra hangolva, amilyennek a regényekben szereplő titokzatos delnőkét képzelhette.

– Sajnos nem mindenkit, akit lehetett volna – felelt Kerner, szándéka szerint részvétteljes utalásként Angelika szüleire, akiket a lány, íme, volt elég bátor szóba hozni, még ha csak burkoltan is. A témával persze neki is csapdát állítottak, mégsem tudott nem belesétálni. Úgy vélte, ezért senki nem kárhoztathatja. Ha majd meghal, és Szent Péter vagy az egyiptomi Anubisz vagy bármilyen más túlvilági entitás mérlegre teszi a lelkét, Kerner többi cselekedete talán jelentéktelennek fog tűnni, de ezernyolcszázharmincegy nyara aranyrögként ül majd a serpenyőben.

– Még be sem fejeztem a tanulmányaimat – kezdte. – A júliusi lezárást épp megelőzve utaztam le Gyulára, ahonnan aztán járványbiztosi utasításra idekerültem. Sosem feledem a hazautat, néztem ki a bérkocsi ablakán, rettegve ismételgettem magamban, amit az epemirigy-betegségekről tudtam…

– És mégsem hátrált meg! – Danica hangjában megint az a színpadias rajongás csendült, amely jólesett ugyan Kerner hiúságának, mégis óvatosságra intette. – Ahogy önök, orvosok felesküsznek rá!

– Nem így gondoltam a dologra – vont vállat Kerner. – Segédkezni Pesten is segédkezhettem volna, de én egy gyulai hölgyben akartam kedvező benyomást kelteni, bár csak fél szívvel; amolyan gyerekszerelem volt, tudják, az a fajta, amelyik nem éli túl a távol töltött diákéveket. Néhány pesti cimborám még fogadást is kötött, mikor fordulok vissza… már amennyire emlékszem, mert az estén, amikor a döntést meghoztam, valami ormótlan mennyiségű bort pusztítottunk el.

– Az ön apja is a járványnak esett áldozatul? – váltott témát Danica, talán felismerve a doktor szándékát, illetőleg aggódva, hogy Angelika nincs elragadtatva a – mégoly vitéz – férfiemberek életének efféle részleteitől. (Hát még ha Kerner azt is elmesélte volna, hogyan próbálta özvegy Szurmayné eltántorítani őt a hazaúttól!)

– Sokkal köznapibb halált halt – rázta fejét a doktor –, leesett egy létráról még tavalyelőtt.

Angelika kurta, csuklásszerű hangot hallatott, amely nem lehetett más, mint elfojtott nevetés.

– De hisz ez szörnyű! – sápítozott, hogy illetlen reakciójáról elterelje a figyelmet.

– Attól függ, merről nézi – mondta Kerner, bizarr módon maga is csaknem jókedvűen. – Az epemirigyes betegek alighanem szívesen elcserélték volna az egy-két napos agóniát, a kiszáradást és a görcsöket apám nyaktörésére. Különösen azzal együtt, hogy – rá nem jellemző módon – éppen egy kedves kisasszonynak akart cseresznyét szedni.

– Tanulságos – somolygott Danica. – Így hallgatva önt a nagy orvosi buzgalmában, ahogy fittyet hány az illemre és a hölgytársaságra, nehéz eldönteni, hogy kettejük közül ki volt büszkébb a másikra: az apa vagy a fiú!

– Apám még Wenckheimokat is kezelt – mosolygott Kerner ártatlanul. – Annyiban biztosan megnyugodhatott felőlem, hogy még látott átvenni a diplomámat. Igaz, így, Gyulától távol lecsökkent rá az esélyem, hogy kövessem az almanachot, és én is kezem közé kaparintsak, teszem azt, egy Károlyit.

– Azt hány itteni Bolza teszi ki? – kérdezett vissza Danica hasonló, majdhogynem pesties modorban.

– Igaza van – nevetett Kerner –, az ember ne legyen telhetetlen.

Angelika azonban ismét elkomorult.

– És az édesanyja? – kérdezte.

– Ő még nem jutott velem dűlőre… vagy azzal, ami énbelőlem az apám. – Kerner utálta magát a kajánságért, amellyel megerősítette a lány kérdésében sejlő gyanút. – Még mindig csinos asszony, éli egy tisztes gyulai orvosözvegy életét, de ha most látna minket ezzel a lakomával, bizonyára ki akarná kaparni… Ambrusné szemét!

Most már mindkét lány csiklandósan nevetett. Kerner sikerével elégedetten dőlt a könyökére, bár nem volt egészen nyugodt. Feszültséget érzett a levegőben, mint nyári viharok előtt, amelyeket, úgy mondják, a környék kanyargós vizei csalnak elő a semmiből. Elnézte, ahogy Danica közelebb húzza a hideg csirkesültet. A lány varkocsa ragyogott, mint a színarany, lábait a zöld szoknya alatt oldalvást maga mellé hajtotta, teste íve, akár egy forrásparton időző nimfáé.

Angelika csak a csirkecombok dobverőit kérte. Danica úgy csavarta szét neki, mint anya a finnyás gyereknek.

– Kéri a felsőcombját? – fordult a doktorhoz. Kerner agyán átfutott, nem olyan-e ez, mint holmi szerelmi varázslat, amellyel Danica végképp Angelikához kötheti őt, ám aztán felfigyelt a Danica ujjain csillogó zsírra, és egyszeriben rátört az éhség. Idegességében alig reggelizett, de nemcsak erről volt szó. Arra gondolt, milyen meghitten markolt rá a lány a combokra, hogy szétszedhesse őket.

 

Már egészen elteltek, de még annyi étel illatozott előttük, hogy uzsonnára is elégnek ígérkezett. Danica visszapakolt a kosárba, ráhajtotta az abroszt.

Hallgattak, a folyót nézték. Kerner végre hozzájutott, hogy meggyújtsa a pipáját. Legszívesebben hanyatt feküdt volna, hogy úgy nézze a lombok felé kanyargó kék füstöt, hallgassa az erdőben csattogó rigót, a fű ropogását, ahogy Csinos jóízűen tépkedte, de attól félt, elnyomná az álom.

Miért olyan félelmetes számára ez a gondolat? A lányok miatt? Vagy a folyó közelsége teszi?

Felhő kúszott át a nap előtt, árnyékba borítva a partot.

A mélység, gondolta Kerner, és akkorát rándult, hogy a halkan beszélgető lányok meglepetten fordultak felé. Ezek szerint mégis elszundított.

– Ne féljen – mondta Danica –, vigyázunk magára.

Most megint nem volt a hangjában semmi csúfondáros. Kerner szinte szégyellte magát a megnyugvásért, amely elöntötte. Fordítva kéne lennie, nem is csak az illendőség miatt. Ha ő strázsálna, kedvére gyönyörködhetne az alvó Danica sima arcában, szemhéja hunyt szirmaiban, elnyílt szájában…

– Kozie mlieko – hallotta a lány hangját. Ezt véletlenül éppen megértette. Gyulán főleg az oláh járta körülötte, otthonról és iskoláiból a németet meg a deákot hozta – az egyiptomi hieroglifákat megfejtő Champollion nemrégiben kiadott munkái pedig ösztönzést jelentettek franciatudása leporolásához is –, de amióta Szarvasra költözött, sok honos tótot megismert, meg a vászonárusokat és nyári idénymunkásokat, akik a járvány óta ugyanúgy lejártak a Felvidékről, mint az éhséglázadás előtt, amely a karantén idején harapódzott el a nép között. Kernerben mindezidáig nem ébredtek különösebben gyengéd érzelmek tót lány iránt, ami legjobban segíthette volna a nyelvtanulásban, de valami azért ragadt rá. Most, a fél napos erőlködő fülelés után ez a valami mintha megmozdult volna benne. Arra gondolt, hogy ha az emberek a félálom lebegésében – és persze a szerelem konstans állapotában – élnének, ugyanúgy értenék egymást, mint Bábel tornya előtt.

Kecsketej. Ezt mondta Danica.

– Nincs is kecskétek, csak marháitok – mondta Angelika, talán magyarul, talán tótul; már nem számított.

– Nem kecskének szedjük a tejet – felelt Danica –, hanem kecskéét szedjük. Meglátod. Majd adok neked ehhez való kendőt.

– Ehhez valót? – értetlenkedett Angelika.

– Pünkösdi tejhez. Kecsketejhez.

Ez volt az a pont, ahonnan Kerner már nem tudott semmiről.

Aludt.

 

Csinos megszomjazhatott a fűre; sóváran nézte a vizet a partról, amely most meredekebbnek tűnt, mint eddig.

Netán az a bolondos Angelika eresztette szabadon?

Kerner körülnézett, de sehol nem látta a lányokat.

Egyáltalán miféle lányokat?

Csinos előrenyújtott mellső lábakkal, behajlított hátsókkal ereszkedett le a sáros lejtőn. Milyen furcsa konstrukció is a ló: természetes testhelyzeteiben a legszebb állat a világon, de elég ezekből minimálisan kibillenteni, és máris aránytalanná, majdnem groteszkké válik.

– Mint azok a kificamodott testű párák Leonardo rajzain – mondta Kerner fennhangon. Tudta, ezzel épp annyira bosszanthatja az erdőszélen szöszmötölő apját, hogy az még mindkettejüknek otthonos legyen. Idősb Kerner Ármin rajongott a reneszánsz művészetért.

– Leonardo az eszed tokja – mondta az öreg szórakozottan. Akárha ünnepélyre készült volna, zöld selyemposztóból szabott gérokkját viselte, és azt a régimódi, felül bő német plundrát, amelyet fia afféle török bugyogónak látott, de hamar megtanulta, hogy semmi szín alatt nem szabad kuncognia rajta. Az öreg doktor is langaléta volt és sápadt, de őt még Büngösd Lajos sem merte volna puhánynak nevezni. Fürkésző, szürke szeme hidegebb volt az ifjabb Árminénál – akit Kernerné szinte tervszerű ajnározással nevelt kedvességre, ha már az urától nemigen várhatott ilyesmit –, de az elégedettség ritka pillanataiban néha elmosolyodott.

Ezúttal elég nyájas volt az öreg doktor, de látszott, nincs kedve a fiával disputálni. Egészen lekötötte a gallyak nyesegetése egy csuklónyi vastag faágról. Ármin egy darabig nézte, azon tűnődve, mire kell díszesen kiöltözött apjának az az ág, majd megunta, az erdő felé indult. Hamarosan gyulai kertjük kapujához ért. Mellé támasztva a kőrisvessző, amelyet már tizenkét évesen is – amennyi most megint lett – sétapálcának képzelt, sohasem kardnak. Felvette, és benyitott a kapun.

Szórakozottan követte az ösvényt, amelyet a baromfiudvarból át-átszökő tyúkok tapostak a pillangóvirágok és a kapor közt; botjával rá-rásújtott a szúrós szagú szárakra. Olyan bosszantást akart kitalálni, amelyre még apja is felkapja fejét. Ismételten arra jutott, a családi professziótól kell valamiképpen eltérnie, de más polgári hivatásokról nem volt világos képe, ahhoz pedig túl kényelmes volt, hogy katonának vagy tengerésznek menjen. Egy ideje már gondolkodott azon, hogy lódoktor lesz; most végképp döntésre jutott. Választott hivatásához illő alapossággal vizsgálta meg az aranyszínű kígyót, amelyet az egyik fekete tyúk fosott ki magából – eltette volna spirituszban, de a kígyó a szeme láttára porlott szét –, majd a ház felé indult.

Rebellis büszkesége nem tartott sokáig. A dolgozószobájában ejtőző öreg Kerner túl nyugodtan fogadta a bejelentést. Ahogy fiát hallgatta, még mintha ő is elkezdte volna kedvét lelni annak pályaválasztásában. Egy ponton felállt, könyvespolcához lépett, és levett egy vaskos, külországból hozott kötetet. Ármin vigyázva lapozta fel. Minden második lap síkos, fehér selyempapír volt; ahogy Ármin félrehajtotta, úgy érezte, valamiféle szellembőrt hánt le az alatta rejtőző rajzokról, az emberi és állati testrészek szürke-fekete izomrostjairól.

– Számomra ez Leonardóban a legfigyelemreméltóbb – mondta az apja pengevékony mosollyal. – Felismerte, hogy ember és állat nem áll egymástól oly messze a teremtésben, mint ahogy sokan gondolják. Csontok, inak, izmok, erek és szervek: a külső forma különbözhet, de a belső struktúra ugyanahhoz a mechanikához igazodik.

Árminnak feltűnt, hogy némelyik testrész nőnemű élőlényé. Hunyorogva hajolt közelebb a sötét testüregben derengő magzat rajzához, de így sem tudta eldönteni, emberé vagy állaté-e. A hűvös szobában ketyegő óra egyszeriben nagyon hangosnak tűnt, kintről belevegyült a tyúkok kárálása.

– Egyszer lehívtak Szentandrásra megvizsgálni egy rettenetes testet mondta az apja, mintha csak hangosan gondolkodott volna. – Vagyis helyesebb lenne úgy fogalmaznom, hogy testeket. Az emberek, akik a folyóból kifogták, nem győzték hányni magukra a keresztet. Azok voltak köztük a szerencsésebbek, akik még sosem hallottak a régi görögök fantázialényeiről. Gott im Himmel! Még a Bíborbanszületett Konstantin császár sem írt olyat, hogy a régmúltban Krisziosz néven ismert Körösben vízi kentaur élne.

Kinn sikoltó nyerítés hangzott fel, a tyúkok rikácsolva rebbentek szét az ablak alatt. Ármin összerándult, szíve kihagyott egy ütemet. Amikor végre mozdulni tudott, első dolga volt az értékes könyvet óvatosan letenni az asztalra, bár az apja egyszeriben sehol nem volt, nem hordhatta le. Az ablakhoz lépett, de mielőtt kinézhetett volna rajta, kérdés csendült az üres szobában, incselkedő női hangon, amelyről Ármin most megint tudta, hogy Szrenka Danicáé: biztosan látni akarja? Önnek nem olyan hideg szürke ám a szeme!

Nem bizony. Inkább kék, mint a csókáé, de az is mindent kifürkész.

A kert végében, túl a kaporszárakon, málnabokrokon, fehér pillangóvirágokon és bíbor kakastaréjon, maga az eleven Körös folyt, napfénytől átjárt vize, akár a jáde, benne szúnyoglárvák és apró halak, felette fényfoltok táncoltak a magányos szil lombja alján.

Ismét a nyerítés. Csinos kapaszkodott felfelé a parton, teste hordónyira duzzadt, farka alól csupasz emberi altest lógott, a lábak vitustáncban rángatóztak.

Nem kellett hozzá Leonardónak lenni, hogy az ember megmondja: ha farfekvésesen is, de éppen születik.

 

***

 

Kerner már jól kivehette a fákról csüngő indák gubancait, a szürkületi fényben megfeketült jégmadár röptét, a táguló gyűrűket, amelyeket a vízbe ugró kecskebéka keltett. Nekifeszült, hogy kiszakítsa magát a sodrásból, már-már érezte kezében a parti gyökerek érdességét, talpa alatt az agyagos feneket, ám ekkor alattomos hullámfodorra lett figyelmes, hullámra, amilyet még soha nem látott, mert a part irányából indult, és úgy ütötte meg a törzsét a víz alatt, mintha maga is szilárd test lett volna.

Valami érezhetően visszahúzta a folyó közepe irányába – nem hosszan, épp csak akkora darabon, hogy az áramlat továbbvihesse.

 

***

 

Kerner a saját kiáltására ébredt, öklébe harapva próbálta visszanyelni.

– M… minden rendben – hebegte. A pokróc szélén kuporgó Angelikát szemlátomást nem nyugtatta meg.

Csak képzelte vajon a doktor, hogy a lány az ő közvetlen közeléből húzódott hátra az imént?

Az erdőből előbukkant Danica. Lobogó szoknyával közeledett, kezében nagy csokor pitypang.

– Csak nem szellemet láttak? – kacagott, látva riadt unokatestvérét és a félálmában szinte részegnek tűnő doktort.

– Merre járt? – szaladt ki Kerner száján. – A vízbe is belecsúszhatott volna!

Danica játszin félrehajtotta a fejét.

– Néha nekünk is magunknak kell ám megállnunk a helyünket, bármennyire is megnyugtatna a férfiúi oltalom.

– Most a pitypangszedésről beszél? – kérdezte Kerner olyan kétélű ártatlansággal, hogy alig ismert magára. Megdörgölte arcát, próbált lehiggadni. – Ha az epéje rendetlenkedik, arra nem a virág jó, hanem a gyökér.

– Látom, Ambrusné jól kitanította. Azt viszont nem tudom, hogy most alá- vagy éppen túlbecsül engem. Én csak cicoma gyanánt gondoltam. – Danica tréfás-gavalléros gesztussal Angelikának nyújtotta a csokrot. – Csinosan áll neki a sárga, nem gondolja?

Ekkor Angelika mondott valamit tótul. Danica a homlokát ráncolta; visszakérdezése egyértelműsítette Kerner benyomását, miszerint Angelika valóban a snívať szó valamilyen alakját használta. Aludni… nem, nem is aludni, hanem álmodni. Az ő álmáról beszélnek? Amelyben ráadásul a tatit szólongatta?

Kerner újfent azt kívánta, bár elég jól tudna ezen a nyelven ahhoz, hogy egy, váratlanul a lányok közé ejtett mondattal szétfoszlassa önhittségüket. Nem különösebben foglalkoztatta a pipázgató társaságokban fel-felmerülő kérdés, miszerint ugyanolyan kívánatos lenne-e a tótok, oláhok, rácok anyanyelvhasználata a birodalmi hivatalokban, mint amilyen a magyaroké volna, de most, valami gyalázatos, kicsinyes érzülettel, megértette azokat, akik a két felvetést külön kezelték, ellentétes irányú elfogultsággal. Bizonyára ezek a vérmes magyarok is ültek már így, kukán az idegen nyelven sugdolózó szépségek társaságában.

Danica most őfelé fordult.

– Sajnálom, hogy az édesapjáról faggattam. Biztosan emiatt aludt rosszul.

– Nem úgy, ahogy kegyed hiszi – vágta rá Kerner. Danicának nagyon is igaza volt, de ezt nem ismerhette be.

– Vajon hogyan hiszem én? – A lány felvett pár szál pitypangot, nekiállt koszorút fonni belőlük.

– Biztosan arra gondol, hogy a lélek, mint egy folyó, felkavarodik, ha követ dobnak bele – kezdte Kerner. – Pontosabb úgy fogalmazni, hogy a kő felkavar valamit, de talán csak messze innen, és talán nem is most. És nem tudhatja, hogy az ön köve volt-e, vagy valaki másé.

– Másé? – húzta össze a szemét Danica.

– Ettől vagyunk emberek: hozzáférünk mások álmaihoz. Nevezheti költészetnek is.

– Most maga sem tudja, miről beszél – mondta Danica. Hirtelen nagyon komolynak, szinte feszültnek tűnt. Ezt az oldalát valószínűleg kevesen ismerték.

Már a felszín alatt járunk, futott át Kerneren a gondolat, olyan tisztasággal, hogy beleborzongott.

– Nagyon is tudom. – Sötét dac, ritka határozottság csapott át rajta. – Most éppen bizonyos balesetek emlékéről beszélek, amelyeken az emberek jólnevelten sajnálkoznak, de a lelkük mélyén arra gondolnak, micsoda abszurdum, sőt micsoda illetlenség ez… talán a halotté, talán a természeté, talán a kettejüké együtt. Apámra gondolok, akinek a halála mindent egybevéve mégiscsak szép volt annak a másik flótásnak a halálához képest, sok-sok évvel korábban, akit még ő vizsgált meg, és akit a Körösből halásztak ki… épp ezen a környéken.

Ismét felhő árnyékolta be a napot, mintegy emlékeztetve Kernert, mennyit öregedett a délután, és hogy nem feltétlenül kell elmesélnie ezt az esetet. Ugyanakkor nem is kívánhatna jobb alkalmat Angelika kiábrándítására, már ha Danica tényleg úgy kalkulált, hogy ő, Kerner majd a társasági csevegésével bolondítja magába a vendég lányt.

– Nem egészen tudom követni – mondta Danica. – Angelika nem akarta kinevetni, de ha megbocsát, az, hogy egy hírneves orvos egy cseresznyefának támasztott létráról…

– A tragikomikus szót keresi, ugye? – Kerneren átfutott, hogy vajon ismeri-e egyáltalán a lány ezt a kifejezést. Anyja levélnyi terjedelmű kifogásai közt akadt egy, amely nem volt alaptalan: Danica, ha lehetőségeihez képest tanult is, mégiscsak paraszt.

Angelika lesütötte a szemét, Danica viszont állta a doktor pillantását, halvány mosollyal, mintha pontosan tudná, mi jár a férfi fejében. Kerner el is szégyellte magát.

– Ne féljenek, nem bántódtam meg – mondta. – Viszont, ahogy mondtam, a dolog említése álmomban további vízgyűrűket vetett.

Danica továbbra is csak nézte. Végül úgy dönthetett, megelégszik a Kerner által felvetett új beszédtémával:

– Na és ugyan mi volt olyan különös ebben a vízbe fúlt emberben, akit az apja megvizsgált?

Nem csak diplomatikus fordulat ez, villant át Kerneren, hanem valódi kíváncsiság. Ezt a figyelmet csak ritkán látta nőknél. Felidézte, mennyit beszélt apja a soror mysticának nevezett női segítőtársakról, akiket a régi alkimisták vettek előszeretettel maguk mellé. Néha úgy tűnt, az öreg Kerner ridegsége abból is fakad, hogy neki nem sikerült a magáét megtalálnia. Kernerné Marosi Tünde személye és neveltetése ellen senki úriember nem emelhetett kifogást, de misztikusnak a legnagyobb képzelőerővel sem lehetett nevezni.

Danicát Kerner egészen másnak látta most. Vajon a lány képes lenne tudományos kérdéseket is ilyen összpontosítással vizsgálni?

– Szigorúan véve nem is vízbe fulladt – kezdte. – Jól mondja, Danica kisasszony, abban semmi szokatlan nem lenne. Nincs gonoszabb a sorsnál, amely egyes népeket száraz, kopár, nagy vizek nélküli síkságokra vet, majd közéjük kanyarítja ezeket a látszólag békés folyókat. Nézzék a Köröst: ha épp nem árad, még kegyedék is átdobhatnának egy kavicsot a túlpartra. Ezért megtanulni úszni? Mi vagyok én, báró? Nem a dalmát tengerpart ez! – gondolja a parasztember. De ha egyszer belecsúszik, akkor sem a nád, sem a hínár, sem a vízen úszó sulyom nem nyújt neki kapaszkodót… és még ennyire sem a patás jószágoknak, a marhának vagy a lónak.

– Lónak? – értetlenkedett Angelika. Danica szemében mintha felismerés csillant volna.

– Na persze az is lehet, hogy az a ló nem ivás közben csúszott bele – folytatta Kerner –, hanem már döglött volt, amikor beledobták. Amikor előkerült, már nem lehetett megállapítani, hogy előzetesen kivágták-e belőle a feldolgozható koncokat, vagy csak a bomlás kezdte ki. Elég az hozzá, hogy jókora darabok hiányoztak belőle, és e hiányok némelyike kaput nyitott a nagyobb testüregekbe, amelyek, lóról lévén szó, akkorák, mint egy kisebb hordó.

– No de miért vizsgált az apja jószágot? – kérdezte Danica. – Elvégre nem lódoktor volt.

– Mindjárt megérti. A szerencsétlen fickó, akiről ez a történet tulajdonképpen szól, nagyon is tudhatott úszni, különben a folyókanyarnak azon a festői partszakaszán járva nem jutott volna eszébe, hogy fejest ugorjon. De még ha előtte meg is akart volna győződni, hogy a kimélyült meder vize tényleg olyan békés-e, amilyennek tűnik, akkor is csak magát látta volna a felszínen tükröződni, mint a mondabeli Nárcisz. Azért pedig végképp nem kárhoztathatjuk, hogy nem vágott botot, a vizet felkavarni. Ehhez már igazán olyan eshetőségekkel kellett volna számolnia, amelyeknek minimális a valószínűsége.

– Mint annak, hogy egy disznó lapult a víz alatt, áldozatra lesve, akár az afrikai krokodilusok? – kérdezte Danica.

Kerner pislogott. A megjegyzés túl képtelennek tűnt ahhoz, hogy érdemben foglalkozzon vele.

– Apám vizsgálata igazolta a látszólag lehetetlent – folytatta. – A víz ugyebár nem azonnal dobja felszínre az élettelen testeket. A lódög még a víz alatt sodródva ért el a folyókanyarhoz, ahol megakadt a parti fák gyökerei között. A bomlás zavartalanul végezhette hát a munkáját. A fürdőzni vágyó flótás fejjel vágódott a dögbe, áttörte a bordákat, amelyek között meggyengültek ugyan a szövetek, de nem annyira, hogy eleresszék, ami ily módon a csapdájukba került. Egy felnőtt férfi hosszú percekig képes visszatartani a lélegzetét, de barátunknak valószínűleg nem maradt ennyi ideje. Képzeljék csak el a pánikot, amikor tiszta, mély víz helyett recsegő csontok között kötött ki, bűzös szövetek mocsarában, amelyből, hiába kapálózott, sehogy sem tudta kihúzni magát. Szája sikolyra nyílt, de senki nem hallotta, csak azt érte el, hogy már torkában érezte a pusztulás ízét… – Kerner Angelika arcára pillantva látta, hogy elérte története csúcspontját. – Hogy ne szaporítsam a szót: a szerencsétlen, mint mondtam, nem vízbe fulladt, hanem a levegőtől elzárva bomló testek viaszkos anyagába, amelyet az orvostudomány adipocere néven ismer.

Most a lányok nem tudtak megszólalni. Egyszeriben nagyon hangosnak tűnt a madárcsicsergés, a békák kuruttyolása. Kerner hátradőlt, nekiállt kipucolni a pipáját. Egyszerre érzett szégyent és szörnyű elégedettséget, de nem fürdőzhetett benne sokáig.

– Emlékszik Büngösd Lajosra? – kérdezte Danica.

Kerner kezében megállt a pipa.

– Arra a hóbortos alakra Fábiánék esküvőjén?

– Ha hiszi, ha nem, éppen ezt a történetet mesélte el ő is – bólintott a lány. – Úgy mondta, a vízi kentaur esete, és lelkemre kötötte, nehogy összetévesszem a vízilóval.

– Na és az előtt vagy azt követően mesélte, hogy kifulladásig ropták? – bukott ki Kernerből.

– Úgy emlékszem, előtte – felelte Danica szemrebbenés nélkül –, de igazából nem is lehetett másként. Utána, kifulladva nem lett volna benne hozzá szusz, nem igaz?

Kerner erre nem tudott mit felelni. Danica megkönyörült:

– Tehát ez a Büngösd azért is helyeselte a vízi kentaur elnevezést, mert a történet a döglött lóba ragadt emberrel éppúgy mese, ahogy azok a görög lóemberek sem voltak valóságosak.

– Feltételezem, Büngösd nem volt ott, és nem látta – vágta rá Kerner –, de apám, idősb Kerner Ármin, medicinae doctor, Gyula városának physicusa, igen.

– És az ő szava alig kisebb törvény, mint Ferdinánd őfelségéé – húzta el a száját Danica. – Na de nehogy megint megbántódjék: apjaura bizonyára legjobb tudása szerint vizsgálódott, ráadásul a népeket is meg kellett nyugtatnia. Viszont ön is mondta, a test, azaz testek már elég rossz állapotban voltak. Egyébként még egy lódoktor is vakarhatta volna a fejét. Büngösd szerint disznónak sem közönséges disznó volt.

– Természetesen: afrikai krokodilusdisznó.

Angelika megint azt a csuklásszerű hangot hallatta. Danica is elmosolyodott.

– Én csak egy fehércseléd vagyok…

– Most már meg kell mondjam, Danica kisasszony – szusszant Kerner –, nem kelt túl kellemes benyomást ez a kétélű önostorozása.

– Nem ostorozom én sem magamat, sem mást. A népiskolában tanultam írni, olvasni, számot vetni, édesanyám a házimunka mellett eligazított a füvek tudományában is, de ezen túl nekem a világ csupa idegen beszéd és titok. Ezért nem jelentem ki, hogy ez vagy amaz ne létezhetne benne.

– Én sem ezt mondom – vágta ki magát Kerner –, hanem azt, hogy ez a krokodilusdisznó, ha vízben él, nyilván nem fullad bele. A fickó nem ugorhatott volna az oszló tetemébe.

– Büngösd szerint nem dögbe ugrott az az ember, hanem a nagyon is élő disznó akarta lehúzni. Csakhogy, mint a csuka, nagyobbat harapott, mint amekkorát nyelni tudott.

– Úgy érti, vízbe fojtották egymást? – Kerner igyekezett megőrizni sértett tartózkodását, de a téma akaratlanul is felkeltette érdeklődését.

– Egyébként ne higgye, hogy Büngösd történetét készpénznek vettem. – Danica kaján örömmel vágta el máris ezt a kecsegtető szálat. – Úgy tűnt, egészségtelen mértékben megszállottja ennek a disznónak.

– Mintha különféle népélelmezési kérdéseket akart volna megoldani a segítségével – emlékezett vissza Kerner is. – Mivelhogy a halászdisznó ellenáll a járványoknak, és rendkívül szapora.

Danica hallgatott, kinézett a folyóra, szeme ábrándosan csillogott. Kerner nehéz szívvel találgatta, hogy a szóban forgó ideák kötik-e le, vagy a férfi, aki ezeket megfogalmazta.

Talán nem is férfi az, akinek nincsenek ilyesfajta víziói. A férfi nemcsak beleveti magát helyzetekbe, amelyekben aztán, ha történetesen helyt is áll, hősként tetszeleghet, hanem idejekorán terveket sző, amelyekkel megelőzheti a nagyobb bajt. Ha ő, Kerner ilyesfajta ember volna, nemcsak felállítaná átfogó elméletét a kolera eredetéről és gyógymódjáról, de kísérleti úton ellenőrizné is, hogy az orvostársadalomnak már csak annyi dolga legyen vele, mint holmi múló meghűléssel. Alkalma lenne rá: a járvány mostanában is fel-fellángol, ha nem is olyan bőszen, mint harmincegy nyarán.

De miért gondol éppen most a kolerára? Mi más helyett?

Úgy érezte, forró ólommal telik meg a mellkasa. Felállt a pokrócról.

– Megbocsássanak – mondta, és az erdő felé indult.

 

A fák között másik idő folyt, a sűrűsödő árnyak már az estét hirdették. Kerner megborzongott, mintha a szúnyogfelhő alakjában maga a sötétség üdvözölte volna, vagy talán az apja, aki még mindig itt gallyazza azt az ágat, itt gallyazza az utolsó ítélet napjáig, amikor is ő fogja kikotorni vele a világtörténelem összes vízbefúltját.

Kerner megrázta magát, nyomult tovább, szaggatta magáról az iszalag indáit, arcába keserű párát lehelt a komló. Máris annyi szúnyogot ütött le magán, hogy egészen lucskosnak érezte a bőrét.

Egy vízre nyíló kis tisztáson végül megállt. A kecskefüzek kócos ágain túl gyöngyházként fénylett a folyó, felszínét ficánkoló balinok borzolták. A távolban kongani kezdett a harang.

Lépés roppant mögötte.

Kerner megfordult. Maga sem tudta, kire-mire számított, sem pedig azt, hogy csalódott-e, vagy inkább megkönnyebbült, amikor a komló baldachinja mögül Angelika lépett elő. A lány fonata kilazult, hajában most tényleg majdnem csinosan ült a pitypangkoszorú. Kerner kérdezni akarta Angelikát, miért nem maradt Danicával, mi indította arra, hogy őt még ebben a kis magányában is megzavarja, de nem jött ki hang a torkán. Csak nézte a sápatag, csenevész kis teremtést, aki zavarában a szoknyáját, kék kötényét gyűrögette, szemében különös fény parázslott. Biztosan az erdő teszi, gondolta Kerner, az a bizonyos zöld félhomály.

– Sajnálom – préselte ki végül a lány.

– Ugyan mit, kisasszony? – kérdezte Kerner.

Nem látta jól, de Angelika szemét mintha elfutotta volna a könny.

– Amiket mondtam. Hogy elrontottam a tekintetes doktor úrék napját.

Ne csacsiskodjon, diktálta volna az illem, dehogyis rontotta el! Csakhogy Kerner aznapra már elmosolyogta minden mosolyát.

Angelikához lépett, jobbjával a tarkója mögé nyúlt. A lány megdermedt, mint a macskakölyök, ha az anyja grabancon ragadja. Orcáin még ott fénylett a könnyek nyoma, de szeme már száraz volt, üres és bávatag.

Kerner lehajolt hozzá, és megcsókolta.

 

***

 

Miközben az ég alkonyi sárgája zölddé mélyült, a fekete víz pedig egyre jobban lehűlt körülötte, Kerner gondolatai a hullám körül forogtak. A rémülettől, majd a tehetetlen dühtől kimelegedett egy kicsit, de ez már elmúlt, most ismét a csontjáig hatoló hideg és a kétségbeesés ellen kellett küzdenie. Efféle helyzetekben szívesen menekült tudományos töprengésekbe.

Márpedig az imént tapasztalt jelenség hidrofizikai rejtély volt a javából. Az erő, amely visszarántotta őt az áramlatba, határozottan a part felől érkezett. Emellett a hullám vonala is szokatlannak tűnt: nem a parttal párhuzamosan terjedt, hanem kissé ék alakban, mint egy láthatatlan csónak nyomdokvize. Talán a szél okozta, bár Kernernek úgy rémlett, akkor éppen nem fújt.

A parti fák mostanra egybefüggő, fekete fallá olvadtak. Kerner emlékeztette magát, hogy csak sodródnia kell, de a víz már mintha a fizikai törvények látszatára sem ügyelt volna. A mélyben mindegyre apró, a fősodron belül is elkülönülő áramlatok támadtak, majd térültek más irányba, vagy haltak el. Kerner ezeket az áramlatokat valamivel melegebbnek érezte a víz hőfokánál, de talán csak azért, mert már annyira átfázott.

A víz nem homogén, idézte fel tanulmányait. Még az állóvizekben is különböző összetételű, sűrűségű és hőfokú víztömegek keverednek, de sohasem vegyülnek el teljesen. Példának okáért az Adrián létezik egy áramlat, amely merőlegesen ragadja el az embert a parttól; sodrából lehetetlen kitörni, mintha holmi gonosz, sziréni értelem hajtaná. Persze csak a dagállyal kitolult víztöbblet jut így vissza a nyílt tengerbe; ott a húzóerő megszűnik, az úszónak viszont minden erejére szüksége lesz, hogy visszatérjen a messze maga mögött hagyott partra.

Ami a folyóvizet illeti, az még nyugtalanabb, rejtélyesebb egyveleg, mint egy tó vagy tenger. Ennek a partra merőleges vízáramnak is meglehetnek a folyami megfelelői.

 

***

 

– Most visszamegy – mondta Kerner rekedten Angelikának –, és elmondja az unokatestvérének, hogy nem haragszom.

A lány a fűzfánál állt, mintha Kerner odaszögezte volna. Olyan kifejezéstelenül nézett vissza rá, hogy a doktornak közelebb kellett hajolnia: él még egyáltalán Angelika? Nem fojtotta meg, törte el azt a bosszantóan vékony nyakát, ahogy arra egész nap vágyott?

– Hallja? – ragadta meg a lány vállát. – Visszasétál, majd kisvártatva én is. Erről pedig egy szót sem szól. Csak velem konzultál, ha netán… szükséges lesz.

Angelika megnyalta vékony ajkát.

– Miért?

Kerner pislogott. Elfogta a félelem: mi van, ha ez a tőle máskülönben idegen, parancsoló hang sem elegendő? Ha a lány teljesen bolond?

Angelika ellökte magát a fától, lehajtott fejjel indult volna arrafelé, amerről jött. Kerner utánanyúlt, visszahúzta. Angelika szeme felcsillant, talán a félelemtől, talán mástól, de a doktor csak a lány szoknyáját, pruszlikját, aranyfonállal hímzett ünneplő ujjasát igazgatta meg.

– Gondoljon a becsületére.

Várta, eszébe jut-e a lánynak riposztként az ő feddhetetlenségére célozni, de Angelika hallgatott. Kerner, végig sem gondolva, mit tesz, a tomporára paskolt, hogy indulásra bírja. Nyugtalanul hallgatta a távolodó léptek recsegését.

Adja az ég, hogy tényleg hallgasson! Ha neki nem is, Danicának eszébe fog jutni.

És a következtetés, akár a nyakba zúduló jeges víz:

Danica talán éppen így akarta.

 

Séta még nem tűnt olyan hosszúnak, mint most kijutni az erdőből. Mintha ugyanazok az indák akaszkodtak volna belé újra, kétszeres makacssággal, amelyeket befelé jövet már lerázott magáról.

Talán itt kéne maradnia. Talán nem is a gyarmatok doktora ő, hanem a legvadabb vadember. Így elveszíteni a fejét! Hát most könnyen úgy hozhatja a sors, hogy igába is kell hajtania – méghozzá nem abba, amelyet szívesen húzna. Állhat majd az oltár előtt, mellette Angelika, menyasszonyi díszben is haloványabban, mint a násznép közt macskaként mosolygó Danica. Később, a hűvös hálószobában Angelika nyaka vékonyabb lesz, mint valaha, nászi ágyuk pedig olyan nyirkos a szúnyogok ellen feltett muszlinfüggöny alatt, akár egy nagybetegé.

Sebaj, legalább ő, Kerner mondhatja neki: ezen már túl vagyunk, tekintetes doktorné.

Megállt, vett pár mély lélegzetet, mielőtt kilépett volna a nyílt terepre.

A késő délutáni napfény laposan vetült a pokrócon üldögélő lányokra, érett aranyba vonta az arcukat. Kerner tőle telhető nyugalommal sétált hozzájuk.

– Egek – pillantott fel rá Danica –, ön tényleg a vérét adja értünk! Jöjjön, hadd szedjem rendbe kissé! Még a végén azt fogják gondolni, mi karmoltuk így össze.

Kerner ebben már nem volt hajlandó mögöttes jelentést keresni. Sután kuporodott a pokrócra.

– A trópusokon sincs ennyi moszkitó – mondta, igyekezve a semmibe nézni, miközben Danica közel hajolva törölgette arcát a zsebkendőjével. Kernernek feltűnt, milyen puha, könnyű anyagból készült a kendő, és milyen finom rajta Danica gyöngyházfényű hímzése.

– Nem kellett volna olyan messzire elvergődnie a bozótban – somolygott a lány. – Önök, férfiak talán azt hiszik rólunk, hogy nem húsból vagyunk, hanem a mennyek éteréből, de mi nem gondoljuk ugyanezt önökről.

Kerner nem bírta tovább kerülni Danica pillantását. Nem, a történtek sok mindent megváltoztathattak, de nem az ő érzéseit. Lehetett most akármilyen szörnyen, édesen, súlyosan megkönnyebbült – mint egy vízen lebegő hulla, vagy inkább, mint a gonosztevő, aki a hullát a vízbe dobta –, ez az arc, ez az édes lehelet ugyanúgy csiklandozta, mint eddig.

Viszont Danica szavai!

Alighanem tudja.

Kerner a szeme sarkából Angelikára sandított. Az mereven bámult az erdő felé, pitypangkoszorúját babrálta.

– Nos – köszörülte a torkát a doktor –, ha már egyikünk sem áll mennyei éterből, akár meg is uzsonnázhatnánk. Azután lassan hazaindulhatunk.

– Igaza van – mondta Danica, kissé összébb húzva magán az ujjasát –, feltámadt a szél. Ilyenkor még hideg tud lenni az éjszaka.

 

***

 

Kernernek nem maradt érkezése a Daru-kanyar második ívének elmulasztásán bosszankodni, jobb vádlija ugyanis éktelenül begörcsölt. A fájdalom késként nyiszálta, és mintha valami súly is ráakaszkodott volna, amelytől egyszeriben alig bírt tempózni. Sziszegve feljebb húzta volna lábát a víz alatt, hogy megdörzsölje, de ekkor a súly hirtelen lefelé rántotta. Kerner feje a felszín alá bukott, arcába belevágott a víz hidege, körülötte nem maradt más, csak kavargó sötétség.

Talán a pánik miatt képzelte, hogy az elhúzó áramlat akarattal suhintja meg, majd nyomban vissza is tér, örvényként csavarodik köréje. Görcsös kapálózása közben valami szilárdhoz ért, felületét durva, ritkás szálka vagy sörte fedte. Kerner ettől az érintéstől úgy érezte, már nem is süllyed, hanem zuhan a jeges feketeségbe. Melle összeszorult, a szája viszont, hiába harapta volna össze, ellenállhatatlanul nyílt arra a sikolyra, amelyből korty lesz – aztán fulladás.

Az áramlat azonban, vagy akármi is volt, a véletlen érintés pillanatában eltűnt, visszafoszlott a folyó hideg víztömegébe.

A húzóerő megszűntével Kerner szigonyozott cetként vetődött a felszínre. Tátott szájjal, hörögve kapott levegőért, kisimította szeméből ázott haját. A vizet taposva körbeforgott, de már csak a nyugati ég alja derengett sötétzölden. Körülötte most nemcsak a szél zúgott: az egész táj lüktetett a békák vartyogásától. Eddig nem tűnt fel neki, hogy ennyire lármásak.

– A pokolba! – fakadt ki, hangja köhögésbe fúlt. – Mi az isten haragja volt ez?

Nem számított válaszra, de a sötétben, sokkal közelebb, mint várta volna, ágak reccsentek. A vízfelület halk férfihangot továbbított felé:

– Van valaki a folyón.

– Hall engem? – Kerner szinte sikoltott megkönnyebbülésében. Nekifeszült az árnak, próbált a hang irányában tempózni.

– Vigyázz, Janó, el ne vigye a hálót – mondta egy másik, mélyebb hang, máris érezhetően távolabbról. Kerner örömébe jeges iszonyat vegyült. A sodrás így, a sötétben még gyorsabbnak tűnt.

– Húzzanak már ki, az istenit!

– Hogyhogy, há’ nem ladikkal van? – kérdezte a magasabb hangú, a Janó.

– Mindegy az – mondta neki fojtottan a mélyebb hang –, nem akarok bajt.

Biztosan orvhalászok, gondolta Kerner, de nem ez érdekelte, inkább a hálójuk, amely, mint hallotta, valahol ott volt kivetve a vízben. Csapkodni kezdett maga körül, remélve, hogy belegabalyodik.

– Hé! – kiáltotta ismét. – Nem tudok kiúszni!

– Akkó’ minek ment bele? – röhögött Janó, már egész távolról. Valamit még mondott, de Kerner már nem értette. A mély hang is csatlakozott, de abban inkább bosszúság zengett, mintha valami mégiscsak elvitte volna a nyomorult hálójukat.

Kerner szinte remélte, hogy így történt.

 

***

 

– Én úgy látom, igenis jól egymásra találtak Ambrusnéval – állapította meg somolyogva Danica.

– Mmhm – felelte Kerner tele szájjal. Inkább a további csevegés elkerülésének vágya hajtotta, semmint az éhség. Folytatni a társalgást, amely még pár órával korábban is úgy felpezsdítette, most az ellobbant remények kigúnyolásának tűnt volna.

Egyszer azonban csak végezni kellett a kenyérrel, a kolbásszal, a túróval és a csalamádéval. A csirkéből már csak csontok maradtak, a málnában pedig Kerner hiába reménykedett: azt Angelika mind megeszegette, ugyanúgy nem nézve fel közben, mint a doktor. Talán a lány vékony ajka is a gyümölcstől volt most kissé pirosabb.

– Van még valami dolga ma? – kérdezte Danica.

– Nincs – vont vállat Kerner –, már amennyire azt előre lehet tudni.

– Igaz – csevegett Danica –, ha például Fábián Zsuzsi még régebben viselős lenne, mint ahogy mondják, a szülés is akármikor…

Angelikából különösen éles vihogás szakadt fel. Kerner csak hümmögött.

– Ön szerint melyik különösebb – kérdezte Danica –, a halál vagy a születés?

Kerner sóhajtva letette a kenyérhajat. Épp ez őrjíti meg Danicában, gondolta, ettől nem tud szabadulni. Hogy ha a lány valamit akar, például beszélgetni még, annak, ha a fene fenét eszik is, meg kell lennie.

– A születés… de nem holmi misztikus okból.

– Hát? – hajtotta félre a fejét Danica.

Kerner vonakodott, de végül csak kimondta a nevet:

– Őurasága Büngösd Lajos bizonyára kegyednek is megtartotta előadását a pazarlásról. Eddig nem egészen értettem, pedig hát ott voltam én is a járvány idején. Kegyed még gyereklány volt, de szintén emlékezhet, hogy mindennap kocsiszám vitték ki a koporsókat a tömegsírba. Idővel egészen belefásultam, kivéve, amikor felfigyeltem a testek közt egy-egy arcra, amely annak ellenére sem volt ismeretlen, hogy akkor még csak kevés ideje tartózkodtam itt. Talán megittunk együtt pár pohárral… különösen, ha ők is a betegek körül segédkeztek, mert a bor, tudják, ad valamennyi védelmet a fertőzéssel szemben. Ezeknek az embereknek volt neve, barátaik, haragosaik, szerelmük, unt férjük-feleségük. Ott és akkor viszont, koporsóba téve, majd kocsiderékba tornyozva, megint idegenek voltak. Mintha minden szó, amit váltottam velük, valahogyan elfecsérelődött volna. Ugyanígy minden, amit a maguk életében tettek, éreztek, gondoltak…

– Isten szemében nem – mondta Angelika.

– Épp erre akarok rátérni – felelte Kerner, emlékeztetve magát, hogy a lány alighanem szülei miatt ilyen szigorú: hinnie kell, hogy más is maradt belőlük, nemcsak féregjárta por a tömegsír mélyén. – A halálban arctalan sokasággá válunk, és minden, ami bennünk jó vagy rossz volt, már csak Isten számára látható, és talán őt sem érdekli… úgy értem, teljes egészében.

– Biztosan csak ő látja? – kérdezte Danica.

– Ki másra gondol, Danica kisasszony? – zökkent ki Kerner. – A sakálfejű Anubiszra, aki a régi egyiptomiak szívét mérte meg? Vagy a…

Sakál? – berzenkedett Angelika.

– Megbocsássák a káromlásomat – pillantott rá Kerner –, de véleményem szerint ez a sokféle istenség mind egyre megy. Ahogy a halottak jó és rossz cselekedetei már Istenre tartoznak, úgy maga Isten is Istenre tartozik. Idelenn, a mi emberi világunkban ki-ki úgy találgat róla, ahogy a szokása diktálja, anyja meséi, apja gusztusa az ebédlőasztalnál, urainak ünneplő cicomája…

– Eszerint az Ördög is ugyanaz lehetne, mint Isten! – ráncolta homlokát Angelika.

– Már ha van olyan, hogy ördög – vetette közbe Danica.

Angelika rémült rosszallással rávágott valamit tótul, amiből Kerner Szeged nevét vélte kihallani. Átfutott rajta, hogy talán tényleg nem alaptalanok a Szrenkák és rokonaik praktikáiról szóló mendemondák, ha már mindkét lány ennyit foglalkozik a bő évszázada Szegeden megesett dolgokkal. Danica még a lagziban élcelődött ezzel, Angelika viszont láthatóan komolyan vette a talán már gyerekkoruk óta ismert történet tanulságát – már ha a tanulság az volt, hogy bármit gondolnak vagy művelnek is, gondolják és műveljék óvatosan.

– Szavát ne feledje, kedves doktor uram! – fordult Kernerhez Danica.

– A lényeg: a halál valamiféle pazarlás. Nem az anyagé, mert az visszatér a földbe, és nem is a léleké, amely Istené vagy az ördögé. Még az egyiptomiaknál sem megy pocsékba: ha nehezebb is egy tollpihénél, Anubisz akkor sem csak úgy kidobja, hanem egy krokodilussal eteti fel.

– Na és milyen tettektől lesz nehezebb a lélek? – kérdezte Angelika.

– Gondolom, gyilkosságtól, rablástól, a fáraó szidalmazásától, efféléktől – felelte Kerner, kerülve a lány tekintetét. – A pazarlásra visszatérve, én olyasminek az elfecsérlésére gondolok, ami félúton van a test és a lélek között. Talán a meg nem vallott érzések, a tettre nem váltott gondolatok összessége. Valami, ami csak a miénk, amire a borospohár mellett teszünk szert, meg hirtelen rosszul lett betegtől hazafelé tartva a hideg holdfényben… és leginkább otthon, amikor a magány csendjét csak az óraketyegés töri meg.

– Na és hol van ilyenkor az ember hitvese? – szakadt ki Angelikából a zavar rekedtségével.

– Ne légy ilyen szigorú, húgocskám! – mondta Danica. – Az agglegény és a vénlány sincs egyedül.

– Riasztó hely lenne a világ, ha valóban így volna – vélte Kerner.

– Maga mondta – vágta rá Danica –, hozzáférünk egymás álmaihoz.

Kerner erre nem tudott mit felelni. Annál inkább Angelika, a doktor meglepetésére:

– Ne is mondd, Danica! Tegnap fel is riadtam rá. Szóltál róla, de nem hittem, hogy ennyire zavaró lesz. És milyen mocskosakat álmodnak!

– Az bizonyára Fabó Erzsike volt meg a barátnéi – húzta el a száját Danica. – Egyet se félj, lassan elmúlik az ideje.

Minek az ideje? – ráncolta a homlokát Kerner.

Danica csak nézett rá kedves meglepetéssel, mintha nem értette volna a kérdést. Vissza is fordult Angelikához, talán azért, hogy folytassa a neki címzett mondandóját, de megakadt a szeme a lány piros száján:

– Nahát, húgocskám, egészen összekented magad!

Már húzta is elő zsebkendőjét, rajta Kerner vérének pecsétjeivel. A tudat, hogy ez a vér mindjárt Angelika málnás ajkához ér, majdnem obszcénnak tűnt. Angelika is így láthatta, elhúzódott, de Danicán elhatalmasodott a komisz jókedv, Angelika kapálózó kezét ki-kicselezve közelítette a kendőt unokatestvére arcához.

– Csihadj már – kacagott –, hacsak nem azt várod, hogy majd… lecsókolják!

Angelika zihálva, tótul felelt, láthatóan nem lelte kedvét a játékban. Kerner próbálta eldönteni, ildomos-e közbeavatkoznia; még sosem látott eladósorban levő menyecskéket így rajcsúrozni. Aztán Angelika váratlanul úgy fellökte Danicát, hogy az lehengeredett a pokrócról. Közben valahogy elejtette a zsebkendőt, különös, magas ívben, mintha maga hajította volna el. A pihekönnyű anyagot a vér sem nehezítette el eléggé, a fel-felerősödő szél belekapott, a folyó felé vitte. Kerner a szeme sarkából látta, hogy Csinos a fehér villanástól megriadva felkapja fejét, horkanva nekifeszül a pányvának.

– Ó, te ostoba – sikított Danica –, sose tudok még egyszer ilyet hímezni!

A doktor megfontolt embernek tartotta magát, de lakoznia kellett benne valaki másnak is – bizonyos cselekedeteire legalábbis nem talált jobb magyarázatot. Ez a másvalaki indult neki annak idején Pestről a pusztáknak, ahol a kolerások szomja elégnek tűnt a folyókat is kiapasztani. Ez a valaki tette ki magát újra és újra a ragálynak, nemcsak a test fertőzésének, hanem a világ bevett rendjével kapcsolatos kételyeknek is. És ez a valaki mutatkozott meg nemrég az erdőben, és ő lódult most Danica zsebkendője után, lett légyen már bármilyen céltalan is ez a lovagi gesztus. A szövetdarab majdnem földet ért, akár egy pillangó, de a szél ismét belekapott, és most már kivitte a víz fölé. Kerner nem tudta volna megmondani, futtában hogyan-mikor dobta le kék posztójankliját, mellényét és csizmáját, csak arra eszmélt, hogy ingben-pantallóban gázol a vízbe, és már ugorja is a hasast a folyó közepe felé, anélkül, hogy felmérné, meddig éri még a lába a meredeken mélyülő feneket.

A hideg csak ezután jutott el a tudatáig.

 

***

 

Vége volt. Kerner már a nyugati horizont zöldes derengését sem tudta kivenni.

Hanyatt felfeküdt a vízre; úgy képzelte, csak az ő teste jelenti a határt a folyó és az ég feketesége között. Hallgatta a békák zsivaját, nézte a sápadt csillagokat, várta, hogy feljöjjön a hold.

Vagy hogy végképp kihűljön a teste. Hogy, mint egy kő, alámerüljön. Ez a gondolat már nem is tűnt annyira félelmetesnek.

Egek, hogy törhet rá éppen most az éhség? Pedig uzsonnánál is hogy belakott. Még azt a nyamvadt málnát is felfalta volna, ha Angelika nem szemfülesebb nála.

A vékony nyakú, izzó szemű Angelika. Melle szinte csak bimbó, piros az is, mint a málna. Kernernek úgy tűnt, nem volt már érintetlen. Hányatott sorsú árvákkal megesik.

A doktor most először gondolt úgy a lányokra, mint jelenlegi szorult helyzetének okozóira. Danica zsebkendője volt a csali, amely bizonyára már a folyó fenekén pihen, hacsak abnormálisan finom anyaga nem bír még további különleges sajátságokkal. Kerner nem nézte meg, mit hímzett rá Danica; próbálta meggyőzni magát, hogy már nem is érdekli. Talán könnyebb szerelem nélkül élni, vagy legalábbis nem írni nagybetűvel a nevét. Elvégre az esetek többségében ő, Kerner is magyarul beszél, nem németül, nem kell még a sipolyt is – formailag – személynéven neveznie. Egyébként, ha már épp a sipoly jutott eszébe: nem érdekes, hogy a die Fistel grammatikailag nőnemű, ahogy a deák fistula is?

Ha rá is kényszerül, hogy elvegye Angelikát, nem kell úgy tennie, mintha sosem hallott volna házas emberekről, akik nem a feleségüknek szedtek cseresznyét.

A Körös, mintha egyetértett volna, langyosabbá és sűrűbbé vált körülötte.

Kerner elfordította a fejét, és látta, hogy csupán méterekre van a meredek, bozótos parttól. Már örülni is kimerült volt. Inkább felkészült, hogy valami természetfeletti hullám megint visszaviszi a folyó közepére, de ezúttal semmi effélét nem tapasztalt.

Két tempó, és már feneket is ért a lába.

 

2.

 

Recsegve-ropogva vergődött fel a sásos part tetejére, hajótörött tengerész módjára csókolta meg a földet. Az agyag simább és édesebb volt, mint Angelika szája. Valószínűleg Danicáénál is.

Kerner nevetésben tört ki. Hanyatt hengeredett, csak nevetett és nevetett, aztán már inkább köhögött.

Amikor kifogyott a szuszból, a békák lármáján át is meghallotta a vízcsobogást, majd a csörtetést.

Megdermedt fektében. Talán már a kimerültségtől képzeleg, gondolta, de a reszketés, amely most újra elfogta, nála jobban tudta az igazat. Talán ez óvta meg attól is, hogy önkéntelenül megszólítsa a parti bozótban mozgó ismeretlent.

A levélsusogás, ágrecsegés, kaparászás valahogy nem kétlábú lény mozdulataira vallott.

Talán kóbor kutya? Az is épp elég baj, ha ekkora. Kerner hallani vélte a lábak súlyos dobbanásait.

Hangtalanul oldalt fordult. Még ha az ő hisztérikus nevetése csalta is ide a dolgot, egy mukk nem sok, annyi további segítséget sem ad neki. Lassan négykézlábra emelkedett. Egészen felállni nem mert: hiába volt sötét, az a dolog valószínűleg az emberinél élesebb szemmel nézelődött. A szimatáról nem is szólva; Kerner most hálát adott a hosszú fürdőért, amely lemosta róla ennek a meleg, vágyteli napnak a verítékét.

A dolog azonban követte. A recsegés-ropogásba mély szusszanások, horkanások keveredtek.

Mégis mit érezhet, az ég szerelmére?

Kerner tudatáig csak most jutott el a jobb lábában lüktető sajgás. Egy derekas izomgörcs fájdalma persze még sokáig érezhető, de ez valahogy más volt. Így, jobban odafigyelve enyhe melegséget is érzett a bőrén. Lenézett – és azonnal meg kellett állnia.

Jobb lábszárán cafatokban lógott a nadrág, vászonkapcája nyomtalanul eltűnt. A sötétben nem látszott sem az átnedvesedett szöveten, sem a ruháiból kicsorgott víztócsán, de Kerner biztosra vette, hogy vérzik.

A szuszogás továbbra is közeledett.

Kerner próbált uralkodni a pánikon. Sokkal csúnyábban is beleakadhatott volna abba az uszadékfába, gondolta, a víz pedig mostanra nagyrészt kiszívta a sebet. Ezenfelül már a mozdulatainak is ura; ha célba vesz valamit, el is jut oda, nem úgy, mint a folyó sodrában.

De hol talál menedéket egy ekkora jószág elől úgy, hogy futni vagy magasra mászni túl kimerült, és ki tudja, mennyire sérült meg a lába?

Csak szépen, lassan. Egyik kezet, egyik térdet a másik után.

Átfutott az agyán, hogy ha most zajt keltene, annak a ritmusából sem következtethetne kétlábú lényre, aki hallja. Ő sem tűnne embernek.

Cserepes ajkába kellett harapnia, nehogy felkuncogjon.

Nem tudta, merre tart, de egyre sűrűbben vette körül az iszalag. Először nekiállt leszaggatni maga körül az indákat – az elkerülhetetlen zörgéstől, susogástól jéggé fagyott a vére –, ám aztán eszébe jutott, hogy a bozót talán még jobban akadályozná a lényt, mint őt. Lejjebb kushadt, hason kúszott tovább a sűrűben.

A szuszogás és horkantgatás valóban kissé felhangosodott mögötte. Indák szakadtak, ágak reccsentek, ahogy a dolog továbbnyomult Kerner után.

Alig nyugodhatott meg a doktor a bozót viszonylagos biztonságában, az máris újra ritkulni kezdett előtte. Halvány fény tört át az indák szövevényén, sárgás árnyalatából ítélve talán a kelő holdé. Kerner erővel fogta vissza megkönnyebbülését, tőle telhető csendben kúszott a bozót széléhez, és kikémlelt.

Előtte parányi rét ásított a magas nyárfák közt, amelyek most nem is látszottak fáknak, amorf, levélpikkelyes kúpokká varázsolta őket a koronájukról függönyként lelógó komló. Az indák buján terjeszkedtek a talajon is, leveleik közt úgy törtek át a murok virágtányérjai és a sárga pitypangok, mintha mind egyazon növényhez tartoztak volna.

A pitypangot éjjelilámpának is nevezik, idézte fel Kerner. Vajon miért, amikor éjjelre rendesen bezárja a kelyhét?

A réten volt valaki. A doktor előbb érezte, szinte maga is a nyomában törtető állat ösztönével – amely azonban most mintha megtorpant volna –, mint hogy meglátta volna a guggoló alak fejét és vállát a magas fű felett.

Pár percig mozdulatlanul figyelte. Nem volt hajlandó mélyebben elemezni, miért gubbaszt valaki egy erdei tisztáson, ráadásul éjszaka. Csak akkor jutott valami ösztönszerű, homályos magyarázatra, amikor a bozótból kimászva négykézláb indult volna az alak felé, de ismét eszébe jutott, hogy így őt is állatnak nézhetik. Aznap már összeakadt orvhalászokkal, nem lenne szerencsés most egy orvvadászt félrevezetnie.

Reszketve két lábra állt. Jobb vádlijába éles fájdalom nyilallt, ahogy felegyenesedett.

– Hahó! – kockáztatta meg. Nyersnek, bizonytalannak hallotta a hangját, nehezen kereste a szavakat, mintha nem is órákat, hanem esztendőket töltött volna a vadonban. – Én…

– Vissza, térdre! – sziszegte felé az alak.

– Mi… – kérdezte volna Kerner, szégyellve magát, amiért máris engedelmeskedik, de az alak félbeszakította:

– Úgy jöjjön idefele, négykézláb! Lassan!

Miközben Kerner megindult az alak felé, azon gondolkodott, honnan olyan ismerős a hangja.

Az idegen, mintha őt akarta volna ellenpontozni, lassan felállt, közben valahová a kelő hold irányába meredt. A pillanatok végtelenül hosszúnak tűntek, a fény egyre erősödött az idegen arcán, mígnem Kerner felismerte a bikaszarv-bajszot, a busa szemöldök alatt csillogó ragadozószemeket.

Büngösd Lajos állt a tisztás közepén, térdeit enyhén berogyasztva. Ujjasa, nadrágja olyan szöszös, mocskos volt, hogy maga is a növényzet részének tűnt. Két kezében, lazán kifeszítve, kötélhurok- vagy hálófélét tartott.

Keleti irányban, amerre Büngösd nézett, most megint felhangzott az ágak recsegése, a súlyosan dobbanó léptek. A dolog már sokkal bőszebb horkanásokat eresztett meg.

Kerner már csak méterekre volt Büngösdtől. Nem tudta, melyik lenne szörnyűbb: ha ájultan csuklana össze, vagy ha odaérve nem bírná megállni, és átkarolná Büngösd csizmás lábát, mint egy ijedt gyereklány.

– Ide, mögém – mutatott a földre Büngösd. Szemét továbbra is az erdőszélre szegezte, de így is észrevette, hogy a melléje érkező Kerner már egyenesedne fel. – Lenn marad!

Kimerültség ide, rettegés oda, Kerner ezen a két szón mélységesen megdöbbent és felháborodott. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, éles, gúnyos hangon kettőt vakkantott.

Büngösd lepillantott rá. Most már teljes holdfény vetült az arcára, megmutatva kimeredt szemeit, amelyek fehéren fénylettek, akár a biliárdgolyók. Kerner ebből a pillantásból azonnal tudta, hogy a fickó végérvényesen megőrült. A grimasz, amellyel Büngösd felhúzta ajkát és sárga lófogait vicsorítva lemorgott rá, csak megerősítette ebben.

Büngösd morgását a következő pillanatban sokkal öblösebb tüdők hörgése nyomta el. A fickó nyomban megfeledkezett Kernerről, arcán duhaj jókedv ömlött el, marka megszorult a kötélen.

Kerner tudta, ha kinyújtaná a nyakát, még így, négykézláb is farkasszemet nézhetne az állattal. Mégsem bírt mozdulni. A csípős szag, amely megcsapta, nem kutyáé volt. Büngösd arca sem arra vallott, hogy kutyát bámulna.

Az istenit, gondolta Kerner, de hisz én sem vagyok eb!

Káprázó szemmel kereste a keleti irányt, ahol a lény már biztosan ott áll a holdfényben párálló lélegzettel, óriási kutya és szökött nőcsábászból lett erdei majom és emberhullát ellő lódög és Anubisz krokodilusa, fekete pikkelyei a sivatag mágiájától mocskosak… de mielőtt valóban megláthatta volna, elborította a sötétség.

 

Mintha mozgott volna körülötte a holdsütötte erdő. Vagy inkább őt vonszolták valahová.

Vöröses fény gyúlt tőle karnyújtásnyira. Pudvás fahasábok kaptak lángra, vidáman pattogtak, szívverésként lüktetett belőlük a jóleső meleg. Büngösd Lajos valami ormótlan, koromtól fekete fedődélét használt tábortüze ideiglenes lefedésére. Büszkén mutatta Kernernek a vasba fúrt, apró szellőzőlyukakat: saját találmány! Két kezén nedvedző, bíborfekete hurkák jelezték, hol feszült rájuk, égett beléjük nemrég a kötél.

– Pedig nem is hittem, hogy ma szükségem lehet rá – mondta. – Nem féltem eléggé, hát megijedtem, ahogy mondani szokás. Magának viszont szerencséje, hogy ez most csak megfigyelőállás, és nincs rendesen körbecsapdázva!

Arca, hangja megint elmosódott. Talán Kerner agya nem bírta elviselni a gondolatot, minek akarhat Büngösd csapdát állítani, mi elől kéne tüskés akácfára felgallyaznia, mint a vadászoknak Afrikában. Kérdezgette persze a fickót, de mintha álmában beszélt volna.

Oroszlán? – röhögött Büngösd. – Az csak cirkuszba meg címerekre való, jóllakni nem lakik jól belőle senki. Ellenben az én királyságom címere egy veres disznó lesz, sulymos vizek partján, felvetett fejjel, mint a legokosabb kutya… mint a szarvas, amelyet eleink űztek, és amely talán nem is szarvas volt, elvégre mégiscsak mocsarakban kellett boldogulnia. Ez a disznó nagyobb lesz, mint egy kukoricagóré, görbe hátú, betegségnek alá soha nem fekszik, és ha végül mégis vágni kell, száz markos férfi kell majd hozzá, és még ezer sem eheti meg soha egészen, mert ezerszer ezer malaca lesz. Ez lesz az új csodaszarvas, nemzője a népnek, amely nem éri be takarosan szabályozott folyókkal, fényes vasutakkal, büszke csarnokokban felszólaló honatyák tervezeteivel. Mert ez mind szép, ez a jövendő nehéz, dicső útja, de önmagában olyan, mint anélkül építkezni, hogy az alapokat megástuk volna.

Ezen a ponton Büngösd már nem is úgy beszélt, ahogy négyszemközt szokás, hanem emelt hangon, mintha valami hordón állt volna – vagy inkább, Kerner most már emlékezett, az ételmaradékoktól és üres korsóktól, butéliáktól roskadozó asztalon, Fábián Márton lagzijában.

– Ha már az ásás szóba jött – mondta Büngösd a násznépnek –, hallottam egy emberről, aki tán errefelé élt, tán másutt, tán még Lipót alatt, tán már Ferenc idejében. Egyet tudok biztosan, hogy ez az ember egyre csak robotolt, méghozzá éppen csatornamedreket ásattak vele, úgyhogy csak ásott és ásott, és közben feketére égette a nap. Olyan feketére, hogy amikor egyszer végül hazatért, és családját nyomorban, feleségét betegágyban találta, és egy éjszakán őrült elszánással kirángatta legcsenevészebb lányát a kemencezugból, hogy az asszonynak ételül levágja… tudjátok, ez a szegény kisleány félálmában mit tett? Utolsó sikolyával az apját hívta. Gondoljátok el, nem ismerte fel nemzőjét a rárontó rémalakban! Csak a jó ég tudja, hogy azért nem-e, mert ez az agyonrobotoltatott ember olyan feketére égett, vagy azért, mert ennyire rég nem járt otthon! Ez a fekete ember, ha él még, jól tudja, hogy a legnemesebb eszme is csak délibáb, amíg az ember a hasát meg nem tömte, és… Jól van már, Márton öcsém, istenúgyse’ nem szórakozásból hoztam fel! – Büngösd nehézkesen kezdett lekászálódni az asztalról, de közben még végigmondta: – Ennek a fekete embernek lesz az istene az én veres disznóm. És a veres disznó népe senki szolgája nem lesz, mert éhes sem lesz soha!

A mulatozók éljenzésben törtek ki, hangosan dobogtak az asztalon. Néhány leány, köztük Erzsike, Danica és Angelika – utóbbi hasa már dinnyeként gömbölyödött a pruszlik alatt –, koszorúkkal járultak az asztalhoz. Amint a saját lábában bukdácsoló Büngösd visszanyerte egyensúlyát, Danica hozzálépett, majd lábujjhegyre állt, hogy pitypangkoszorúját a férfi nyakába akaszthassa. Száját forró csókban tapasztotta Büngösdére, öle a férfiéhoz simult. Mögöttük Angelika vígan tapsikolt.

Ez nem lehet valóság, gondolta Kerner. Angelika nem is volt ott a lagziban!

 

Kábán pislogott az ölében heverő kenyérre és az avasnak tűnő szalonnára.

– Egyen csak! – biztatta a fatuskón ülő Büngösd, térdén valami gubancos hálófélével, kezében pálinkás butykossal. – Szüksége lesz az erejére. Messze még a pirkadat.

Tehát már ébren vagyok, gondolta Kerner, és feljebb tornázta magát a fatörzs mentén, amelynek támasztották. Nyakát, hónalját vakarta; a ráterített pokróc hemzsegett a bolháktól. Kissé megémelyedett, amikor bekötözött jobb lábára tévedt a pillantása. Bele sem mert gondolni, Büngösd miféle koszos szövetet hasogathatott fel hozzá.

Az követte a doktor pillantását.

– Nem vagyok seborvos – mondta –, úgyhogy azt javaslom, hogy ha már ilyen csúnyán megharapták, gyógyítsa magát belülről is.

Kerner nem nyúlt a butykosért.

Megharaptak? – meredt Büngösdre. – Mi harapott meg?

– Hát nem látta?

– Hogy láttam volna? A víz alatt történt.

Énnekem meg azt honnét kéne tudnom? – kérdezett vissza Büngösd. – Na és mi a fészkes fenét keresett a vízben?

– Beleestem – felelt Kerner szemrebbenés nélkül. – Szentandrástól idáig sodort az áramlat. Amikor a lábamba nyilallt, azt hittem, görcs vagy esetleg uszadékfa.

– Görcs – ízlelgette Büngösd is –, nem is rossz név neki. Fiatal és mohó, de még nem ismeri a csíziót…

Ki a fiatal és mohó?

– Magának persze ez a szerencséje. Azt csinálta magával, mint úri gyerek az étellel, amiről még nem tudja, szereti-e vagy sem. Mondhatni, a kanalával toligálta ide-oda a tányérján.

– Miről beszél?

– Ezek, bár széles étlapról válogatnak, nem olyanok, mint a tigris, az oroszlán vagy a farkas. Nem igazítja el őket velünk kapcsolatban a ragadozóösztön. Meg aztán aránylag új tünemény is vagyunk a szemükben. Gondolja csak el, a világ teremtése óta járják szabadon a végtelen mocsarakat. Aztán megjelenik egy négylábú jószág, hátán egy kétlábúval, amelyet a négylábú valami eszeveszett módon nemcsak hogy nem vet le magáról, de készséggel cipeli. Majd ilyenekből egész seregnyi. Aztán emitt hosszú, szegletes dolog nő ki a földből, amiről az állatok nem tudják, hogy tanya. Amott lapos és öblös holmik úsznak le a folyón, de ők nem ismernek olyan szavakat, mint tutaj vagy ladik, és mivel nincsenek rá szavaik, a süldőiknek sem tudják elmondani. Egy állatnak, amely az erdőben, az ingoványban emberrel találkozik, az az ember maga Ádám vagy Éva. Ádámok és Évák nyüzsögnek a tanyákon, a hajókon, a malmok körül, bálákat rakodnak ki-be, farönköket úsztatnak a vízen, lassú békelobogóként bomlik ki kezük alól az ing, ahogy mossák. Egy állat honnan is tudná, micsoda az ember? Honnan tudná, hol végződik a hajóslegény keze, és hol kezdődik az evezőlapát… vagy a puska? Csakis ez a tudatlanság magyarázza, hogy a lovaink és a kutyáink nem tipornak, marcangolnak bennünket halálra. Hogy a marha, a birka belenyugszik a karámba. A kecskét nem mondom; a kecske mintha tudná, miért oszt a gazda abrakot.

– Ezzel a gondolkodással nem nehezíti meg túlságosan a saját dolgát? – kérdezte Kerner, és vágott még a szalonnából. – Én gondolhatok a Csinos lovamra úgy, mint kedves barátra, de ön a disznait… ó, te jószagú!

– Mi az? – kérdezte Büngösd.

– A ló. Azaz… semmi. – Kernert dermesztő fuvallatként csapta meg a tudat, milyen közel járt ahhoz, hogy elszólja magát Csinosról és a homokfutóról, amelyet, ha nem is ebek harmincadjára, de két, kocsihajtásban valószínűleg nem túl jártas leányra hagyott.

– Ha istenfélő ember lennék – mondta Büngösd –, a Teremtés Könyvét idézném. Az állatokat erre a célra adta nekünk az Úr.

– De ezek szerint nem istenfélő.

– Viszont ennem kell, ahogy magának is. A jószág meg néha derekabb, mint olyik ember. Kellett ezzel valamit kezdeni, ha már nem akartunk kannibállá válni, mint a vademberek… vagy azok maradni. Eleinte a Biblia és más efféle könyvek tartották vissza az embert attól, hogy a szomszédját lebunkózza és megsüsse. Máskülönben ki maradt volna túrni az urak földjét, fizetni a tizedet? A Biblia ettől olyan szent, ezért nem lehet vele vitába szállni, nem pedig azért, mert tényleg holmi istenség szava lenne. Legalábbis a dolgok jelen állása szerint. Én a magam részéről nagyon is életképesnek tartom egy modern tanya gondolatát, ahol…

– Nyugtasson meg, hogy ez a szalonna még disznóból készült, nem holmi népnyúzó uraságból! – tréfálkozott Kerner, hogy elterelje figyelmét a szájában felerősödő avas ízről.

– Látom, értjük egymást! – nevetett Büngösd. – És látom a fanyalgásán, hogy ért az ételhez is. Ez nem disznó volt, csak árnyéka annak, amivé a disznó egy napon válhat. Ez girhes, beteges, alkalmatlan arra, hogy az árvizekben, falutüzekben, járványokban, mindig más elnyomók alatt tengődő népet legalább az éhínségtől megkímélje. A sárban csak dagonyázni tud, de egy kis belvíz már kifog rajta. Orbánc, pestis, kólika mind elvihette volna a böllérkés elől. De majd a mi Görcsünk malacai! Azok aztán jóvágású disznók lesznek!

– A veres disznó népe? – kockáztatta meg Kerner.

Legnagyobb meglepetésére Büngösd kis híján magához ölelte.

– Meg kell mondjam, eleinte nem tartottam túl sokra önt – lelkendezett –, de minden percben újabb és kellemesebb csalódást okoz! Szavamra, senki más nem lehet az egészségügyi miniszterem, csakis uraságod!

– Ó, tehát már a minisztériumok felállításánál tart? – húzta el a száját Kerner.

– Igen, igen! – Büngösd nagyot húzott a pálinkából. – Épp elég régóta teszünk úgy, mintha borostyánba kövültünk volna. Ön talán nem így látja?

– Dehogynem, csak azt is látnunk kell, milyen fontos a fokozatosság, a lépések alapos kidolgozása…

– Szűzanyám, máris úgy beszél, mint egy igazi miniszter! Na persze alattam össze kell kapnia magát, nálam nem járja ez a rizsporos-lornyonos stílus. Gondoljon a kolerára, gondoljon a Körös sodrára, gondoljon Görcsre, ahogy a lábába süllyeszti az agyarát! Már ott van a vérében, most már maga is veres kan! – Büngösd ismét ivott, olvatag szeretettel bámulta Kernert. – De elismerem, egyben-másban igaza van. Legjobb, ha az elején kezdjük. Maga literátus ember. Mit szólna egy kis olvasnivalóhoz?

Hálóját a földre lökve felállt, kutatni kezdett tábori felszerelései közt.

– Egyvalami szomorít el – mondta, és előhalászott egy mocskos bőrmappát.

– Micsoda?

– Az, hogy az én miniszteremnek nem jutott eszébe megkérdezni, honnan szereztem tudomást Görcsről és a fajtársairól. Pedig hogyan is lehetne segítségemre a tudás nélkül, amelyet mások e tárgykörben már énelőttem felhalmoztak?

– Ki akartam várni a megfelelő pillanatot, amikor az állam… sürgetőbb ügyei már sínre kerültek. – Kerner tudomásul vette, hogy Büngösddel úgy kell bánnia, mint a gyerekkel, akinek halszálka akadt a torkán. Nyisd csak ki, mondja ő, gyors lesz, mint a pesti pincér vacsorája. A gyerek nyomban lecsap, miért gyors a pesti pincér vacsorája?, de mielőtt végigmondaná, már hopp! – kinn is van a szálka.

– Egészen jó válasz – bólintott Büngösd elégedetten –, leszámítva, hogy nemigen van ennél sürgetőbb államügy.

– Nos, ez esetben lenne egy kérdésem felségedhez. – Kerner remélte, Büngösd nem találja sértőnek a monarchikus megszólítást; úgy emlékezett, a fickó még leghagymázasabb monológjaiban is következetesen királyságról beszélt. Utópizmus ide, parasztságért vérző szív oda, bizonyára Büngösd is az a fajta ember, aki túl sótlannak találja a Monsieur Fourier-éhoz hasonló, rangok és címek helyett a társadalmi hasznossággal és egyéb észszerű magyarázatokkal alátámasztott hierarchiákat.

– Ki vele – vágta rá Büngösd a mappában lapozgatva.

– Felséged honnan szerzett tudomást a halászdisznóról?

Büngösd arca felragyogott, mintha nem is ő kényszerítette volna Kernert a kérdés felvetésére.

– Részint kereskedők szóbeszédeiből, részint régi könyvekből. Meglepődne, miniszter úr, mekkora irodalma van a… hogy úgy mondjam, a természeti törvények hajlékonyságának. Azt, gondolom, nem kell magyaráznom, hogyan meríti ki a halászdisznóval való búgatás ezt a terminust.

– Attól tartok, ki kell ábrándítsam felségedet. – Kerner egyre jobban belerázódott a játékba. – Magyarázatából kitűnik, milyen különleges ez az állat, de akkor is csak állat, mint a mi házi sertéseink. Nincs benne semmi természetfeletti. Ha nem kell számolnunk az öszvérek közismert sterilitásának problémájával, akkor semmi akadálya a…

– Megnyugtathatom, ezek a fajok sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a szamár és a ló. Inkább a kutya és a farkas példáját hozhatnám, amelyeknek a közös utóda is szaporodóképes. Különben pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy ennek a disznónak a különleges adottságai a sertésfélékre korlátozódjanak. A forrásuknak ugyanúgy ki van téve a marha, a juh… sőt még mi is.

– Megkérdezhetem, mi ez a forrás?

– Itt lép be az ön által megkérdőjelezett természetfeletti, drága miniszter úr. Attól már nem tartok, hogy ön holmi keresztényi buzgalom miatt ne fogadná be az új ismereteket, de innentől kezdve a felvilágosult anyagelvűséget sem árt rugalmasabban kezelnie. – Büngösd Kerner ölébe ejtette a mappát, majd visszaült a tuskóra, és újra felvette a hálót.

A doktor kíváncsian pörgette át a megsárgult, hullámos lapokat, amelyeket mintha többször is eláztattak, majd kiszárítottak volna. Amennyire megállapíthatta, a töredékes latin passzusokat több személy írta, azaz másolta, de egyikük sem remekelt az írás-olvasásban. A mappa gerincébe Büngösd lúdtollat tűzött, amelyet mocskosságából ítélve nemcsak írásra, de pipatisztításra is használt.

– Mi ez? – kérdezte Kerner. – Úgy értem, egyetlen könyv, vagy…

– Inkább a kivonata – felelte Büngösd –, a végén pedig az, amire a fordítással eddig jutottam.

A paksaméta utolsó harmadát valamivel újabb és fehérebb lapok tették ki, rajtuk már magyar szöveggel. Az első ilyen világosabb lap tetején ott díszelgett a cím:

A föld meghágatása.

– A teljes anyagra tán nem is lesz szükség – mondta Büngösd, megfeledkezve a királyosdiról. –  Én legalábbis nagyon remélem, mert kifogytam a felbérelhető emberekből, Írföld pedig nyamvadt egy tájék hírében áll azokkal a szürke ködökkel, veres mocsarakkal. Semmiképp nem szeretnék odamenni, hogy ott bújjam a könyvet napestig. Legfeljebb, ha van másolata Itáliában, ahol jó az idő, vagy Franciahonban, ahol buják a nők! Különben meg egy mezőgazdasági értekezés, amely a Krisztus utáni hatodik században íródott – gondoljon bele, a festettképű vademberekkel kokettáló, kígyóűző Szent Patrik korában! –, nagyrészt elavult lehet. Engem csupán bizonyos vonatkozásai érdekelnek, leginkább az, hogy ki vagy mi hágta meg, sőt hágja folyamatosan a földet a Navani Aegidius testvér szerint. Mert nagyon úgy fest, hogy ez a valami…

– Várjon csak – szólt közbe Kerner –, Aegidiust mondott?

– Netán ismerősen cseng?

– Volt apámnak egy réges-régi könyve. Egy Kerner Jusztinusz nevű német költő és orvos gyűjtötte össze benne egy sor álom jelentését. Apám nem tudta megmondani, rokonunk lehet-e ez a Kerner, de én gyerekként szerettem úgy gondolni rá. Amikor apám látta, mennyit olvasgatom a könyvet, a felső polcra tette, kijelentve, hogy az álmokban vakon hinni vénasszonyos babonaság. Pedig maguk a régi alkimisták is, akiket olyan nagy kedvvel tanulmányozott, szenteltek bizonyos figyelmet az álmoknak. Másfelől meg én sem szentírásként olvastam azt a könyvet… vagy, nézőpont kérdése, nagyon is úgy. Én a Biblián is inkább elábrándozni szeretek, mintsem nagy igazságokat keresni benne.

– Akkor vannak könyvek, amelyeket magának semmiképp sem szabadna olvasnia.

– Kitalálom: A föld meghágatása épp ilyen – gúnyolódott Kerner.

– Példának okáért. Azon ábrándozni sokkal veszedelmesebb, mint, teszem azt, kimenni a szántóra, és a könyv utasításai szerint trágyázni.

– Maga mégsem riadt vissza tőle.

– Mondtam én olyat, hogy elábrándoztam rajta? Kikerestem, azaz inkább kikerestettem benne a lábasjószág tenyésztésére vonatkozó részeket és punktum. Mint mondtam, jobb dolgom is van, mint vén könyvekben bogarászni. Kiváltképp, mert hiába tanultam kölökként, elég darabos a deákom. Tudja, a szerzetesek, akik neveltek, túl hamar észrevették, milyen jól szót értek a szomszéd kolostor apácáival.

Kerner csak félszívvel nevetett vele.

– Visszatérve az álmoskönyvre – ragadta újra magához a szót –, csak azért említettem, mert történetesen a szarvasi házvezetőnőm is nagy álomfejtő. Derék asszony, már nagyon szerettem volna megajándékozni valamivel. Aztán amikor apám két éve elhunyt, valahogy eszembe jutott az álmoskönyv. Gondoltam, ha Ambrusné nem is látja közvetlen hasznát – nemigen olvas, meg aztán abszurdnak is találna egy álmokról írott, kinyomtatott könyvet –, biztosan meglesz a véleménye ennek a Kernernek az álommagyarázatairól, amin aztán jól eldiskurálhatunk.

– Hát ki mit szeret csinálni a házvezetőnőjével, ugyebár.

– Gyulai házunkba hazatérve, első adandó alkalommal apám dolgozószobájába mentem. Kerestem, kerestem az álmoskönyvet, de hiába. Aztán megakadt a szemem egy nagyon régi vászongerincen. Valami hasonlóra emlékeztem gyerekkoromból, fogtam hát, és kihúztam. Az azonban nem Kerner Jusztinusz álmoskönyve volt, hanem egy bizonyos Aegidius Navaniensis De conceptione terrae caelo című műve. A vászonkötéssel csak megjavították valamikor, de elejére-hátuljára az eredeti, sárga bőrből készült táblát applikálták. Belül, az oldalakon gót betűs nyomás, pazar metszetek…

– Micsoda? A teljes mű? – Büngösd most először tűnt tényleg meglepettnek.

– Feltételezem – bólintott Kerner.

Feltételezi? Ennyi?

– Nem vagyok filológus, sem pedig…

– Ahogy jómagam sem. Viszont épp elég pénzes és nagyhatalmú gazfickó képzeletét tartja fogva az efféle irodalom ahhoz, hogy érdemes legyen egy kicsit mégis annak lenni. Ez a könyv méltán állhat Alhazred Necronomiconja, von Junzt Unaussprechlichen Kultenje, Ludwig Prinn De Vermis Mysteriise mellett…

– Egyiket sem ismerem. – Kerner nem mondott egészen igazat, a keleti mágiával foglalatoskodó Prinn neve ismerősen csengett neki apja búvárlataiból, de túl fáradt volt ehhez a komédiához. – De ha esetleg ezekből is van egy-egy ilyen takaros példánya, persze mindnek kizárólag az állattenyésztésről szóló fejezeteivel…

– Ej, de csúfondáros kedvében van! Ismétlem, nem magamról beszélek, nem az én terveim szűk és praktikus fókuszáról, hanem azokról, akik nagyon is elmennének ezért a könyvért Írországba, sőt leereszkednének még a pokolba is. Ha belelapozott a könyvbe, ha olvasott belőle az enyémnél bizonyára mélyrehatóbb deáktudásával, ha látta Charron Richárd metszeteit, amelyektől összesen vagy kéttucatnyian gárgyultak meg az évszázadok alatt… nos, akkor ön is fogalmat alkothat a jelentőségéről.

– Nem mélyedtem bele. Anyám szólított, aztán elsodortak a temetés körüli teendők.

– Tán ha a megfelelő oldalon üti fel – tüzelte magát tovább Büngösd, újfent megfeledkezve a hálóról –, le is lehetett volna fújni azt a temetést! Otthagyta, ahol találta?

– Úgy emlékszem. Majd megkérdezem anyámat. Úgyis hamarosan írnom kell neki. – Kerner majdnem felnevetett, olyan abszurdnak tűnt most, az éjszaka közepén, a nyirkos erdőben elképzelni, hogy leül az íróasztalhoz, és szokás szerint beszámol anyjának az elmúlt hét történéseiről.

– Ó, kérdezze csak nyugodtan, ha azt szeretné, hogy Gyula városa eltűnjön a föld színéről! – heherészett Büngösd. – Uradalmi központ lévén nem is lenne kár érte. Én erre esküszöm, drága miniszter úr: legjobb a nulláról kezdeni a társadalomépítést!

Kerner megrázta a fejét, mintha Büngösd tébolya pókhálóként tapadt volna az arcára.

– Megbocsásson, de számomra nem világos, miért tűnne el Gyula a föld színéről.

– Mert édesanyja őnagysága nyilván asszonyból van. Ha magától nem is figyelt volna fel a könyvre, ezek után biztosan belelapoz, és ami keveset kihüvelyez belőle, csak még rosszabb lesz, mintha…

– Nem tartja túl sokra a fehérnépet.

– Ne higgye! – vágta rá Büngösd. – Érdekli például egy versem, amit a napokban írtam? Apropója az, hogy pár hónapja Öcsöd mellett bérelek egy rozzant tanyát, legyen hol álomra hajtanom a fejem, míg az itteni teendőimet elvégzem… na meg a közelgő pünkösd is megihletett. A verset persze nem kifejezetten a magaféléknek költöttem, de ha már szóba került, ám legyen! – Büngösd felállt a tuskóról, vérmes pillantást vetett Kernerre, majd zengő hangon szavalni kezdett: – Mondok néked valamit, Zsuzska, Panka, Nagy Kati! Itt lakok most Öcsödön, bimbó van a csöcsödön!

Kerner várta a folytatást, de Büngösd nem mondott többet, csak állt ragyogó arccal, mint aki tapsra vár.

– Mit is mondhatnék – köszörülte torkát a doktor –, igazán veretes sorok.

– Most meg mi leli? – tárta szét karját Büngösd. – Ahogy Aegidius fogalmazott, minden élet – ha igazi élet – az ünnepre összegyűl.

Kerner nem bírta megállni, megkérdezte:

– Aegidius szerint milyen a nem igazi élet?

– Egyet tudok róla. – Büngösd megállt, kivárt, majd szinte rávetette magát a csattanóra, akár egy vásári tréfacsináló: – Sváb!

Kerner egy pillanatig szóhoz sem jutott. Büngösd nem volt rest, odalépett, hozzáhajolt, és szájon csókolta. Kerner alig győzött tőle szabadulni, majd’ megfojtotta a pálinkabűz.

– Maga megőrült! – Kiköpött a földre.

– Attól tartok, igaza van, de kérdem én: meg lehet úszni az őrületet, ha az ember legmerészebb vágya válik valóra? – Büngösd ellentmondást nem tűrően nyomta Kerner kezébe a butykost. – Hm? Miért hallgat?

– Azt gondoltam, költői a kérdés. – Kerner nagy levegőt vett, meghúzta a pálinkát. Az arcában robbanó hő- és ízérzettől egy lakóival egyetemben kigyulladt disznóól rémképe jelent meg lelki szemei előtt.

Amikor a doktor köhögőrohama alábbhagyott, Büngösd beszélni kezdett:

– Nem, nem lehet megúszni. Régóta vitáznak okos emberek, mi hajtja a világot. Nos, ez a hajtóerő nem más, mint a kudarc, egészen pontosan a kudarc bizonyossága. Meglepődött? Minden változás, ami a világ történelmében igenis lezajlott, lényegében csak olyan tervek mellékterméke, amelyeket épp a kudarc biztos tudatában álmodtak kellően naggyá és színessé. Önmagában egy terv valóra válása, egy vágy beteljesülése ellenkezik a világ rendjével, mint a szerzetesnek személyesen Istennel találkozni, vagy egy középkori lovagnak a házias leányzó helyett igenis a toronyban sápadozó úrnőt venni el feleségül, akihez a verseit írja. A szerzetes arra tette fel az életét, hogy Istenről csak találgathat, de sohasem fogja színről színre látni, legalábbis emberi életében, máskülönben az Úr nem a kifürkészhetetlen utak vándora lenne, csak egy vén kupec. A lovagnak sem szabad soha megtapasztalnia, hogy nemcsak a paraszt némbereket hagyják hidegen a versek és a hőstettek, de a finom várúrnőket is. – Büngösd bánatosat sóhajtott. – Akárhogyan is, forradalom küszöbén állunk, forradalomén, amelyben áldozatosan nagy szerepet vállalok, és amelyért hamarosan meg is fizetem az árat, ez pedig nem más lesz, mint az ön által is említett téboly. Szinte érzem a széthullás, a semmi fuvallatát, annyira közel járok a célomhoz!

– Érzékletes példákat hoz – mondta Kerner. – Na és melyik elérhetetlen utópiát látja ebben az állatban: Istent vagy a szíve szerelmét?

– Utópiát? – pislogott Büngösd.

– Hát nem ezt mondta lényegében? A civilizáció nem más, mint utópiák mellékterméke.

Büngösd ugyanolyan vasvillaszemekkel meredt Kernerre, mint Fábián Márton lagzijában – majd ugyanolyan vadul nevetett fel. Csak nevetett, míg már csorgott a könnye.

– Micsoda fickó! – nyögte, amikor végre levegőhöz jutott. – Átlátja a lényeget, majd azonnal tréfát is űz belőle! Megérdemelné, hogy ön is az állatban lássa, ne abban a kis tót boszorkában, ahogy szerte beszélik.

Kerner pislogott, mosolyt erőltetett magára.

– Attól tartok, nem tudom követni. Ha viszont ma éjjelre meginvitálna arra a bizonyos rozzant tanyára, nem utasítanám el.

Büngösd egycsapásra elkomolyodott.

– Maradunk, ahol vagyunk.

– A lábam már egészen meggémberedett…

– Akkor bizonyára fájdalmai sincsenek. Ha meg mégis lennének, nos, nem én tiltottam meg magának, hogy szaporábban emelgesse azt a butykost! – Büngösd a tuskója mellett álló vödörért nyúlt.

– Várjon csak – mondta Kerner egyre idegesebben –, miért nem a tűzfedőt használja?

– Ne nyafogjon, miniszter úr! Hamarosan olyat láthat, ami megváltoztatja az életét.

Kernernek nem akaródzott elértenie a célzást.

– Csak nem a…

De Büngösd más loccsantotta is a vizet a tűzre. A lángok felsisteregtek, utolsót lobbantak, vörös fényüknél Kerner még látta, ahogy Büngösd fejével az ő bekötött lába felé int:

– Vissza fog jönni.

 

Kerner úgy ugrott fel, ahogy kimerültségében nem is tartotta rá magát képesnek. Hátát a fatörzsnek vetette, szemét meregetve várta, hogy a tűzfény után újra hozzászokjon a sötétséghez. A holdra hiába számított: a szél nemrég kiterjedt felhőréteget fújt elé.

Gally reccsent mellette. Mire Kerner odafordult volna, két kar már vadállati erővel hátra is csavarta az övét.

– Az ég szerelmére – próbált ellenszegülni a doktor –, mit csinál?

– Másképp nem hallgatna rám – zihálta Büngösd az arcába. – Képtelen… nyugton maradni!

Kerner kötél érdességét érezte a csuklóján, aztán akkora rántást hátrafelé, hogy attól félt, kiugrik a válla. Amikor rájött, hogy Büngösd épp a fához kötözte őt, már késő volt kiszabadulnia.

– Ezt nem teheti! – kiáltotta.

Büngösd nem felelt. Csizmatalp koppant a fa törzsén, kéregdarabok peregtek Kernerre.

– Mi a fenének mászik fel oda? – A doktor fejében olyan hirtelen állt össze a magyarázat, hogy ha nincs a fához kötözve, meg is tántorodott volna. – Maga most… csalinak használ engem?

– Mondom, hogy nincs mitől félnie! – hallatszott fentről. – Előbb rádobom a hálót, mint hogy elérné magát.

– Miféle hálót? – Kerner hallotta saját hangjában a hisztériát. – Ugye nem azt, amint az imént csomózgatott?

– Miért, jobban örülne, ha karikással csapkodnám meg, mint csikós a menyecskét?

– Egek, de hát az nem is háló, csak kendergubanc!

– Helyes, hogy nem becsüli alá Görcsöt – mondta Büngösd elégedetten –, de ha megkérhetjük, miniszter úr, mivelünk se tegye!

Kerner már nyitotta a száját a válaszra, de rádöbbent, hogy minden szóval, amellyel Büngösd rögeszméjét táplálja, maga is csak még jobban elmerül ebben a hagymázas rémálomban.

Lassan elmaradtak a potyogó gallyak, Büngösd elfészkelődött odafent. Kerner hallgatta a motozását, próbálta meggyőzni magát, hogy a fickó a csomókat ellenőrzi a hálón, vagy valami hasonló, vadászhoz illő művelettel foglalatoskodik. Ebből a szempontból szinte megnyugtatta a szakértelem, amellyel Büngösd a fához kötözte őt. Mozdítani sem bírta a karját, épp csak kezét tudta csuklóból körbeforgatni, de már az is zsibbadni kezdett.

Nyomorúságában megpróbált másra gondolni, de abban sem volt köszönet. Lelki szemei előtt megjelent az állat hatalmas, vörös sörtés teste, amint szuszogva közelít a tisztáson át, apró szeme mohón csillog, túrókarimás ormánya alatt nyálfonal himbálózik. Kerner összerázkódott; el kellett ismernie, nem maradt elég lelkiereje a némasághoz.

– Ha megvan a disznó, mihez kezd vele? – tekergette a nyakát, próbálva felfedezni a felgallyazott Büngösd sziluettjét a sötétben.

– Először is erősen kipányvázom, hogy miközben szabadulni próbál, jól kifáradjon – felelte az. – Igyekszem össze is barátkozni vele. Ha minden a terveim szerint alakul, nem lesz nehéz a tanyára terelnem. Ott már várja Zsuzska, Panka és Nagy Kati…

– Hogy kik? – hüledezett Kerner.

– Hát kik volnának? – nevetett Büngösd. – A kocáim!

– Persze, persze – heherészett a doktor is. Azt sem találta épp hízelgőnek, hogy Büngösd az öcsödi múzsáiról nevezi el a disznait, de első – bizonyára a kimerültség okozta – képzettársítása ennél is hajmeresztőbb volt.

– Mondja – kérdezősködött tovább –, akadályozom azzal, hogy beszélek? Úgy értem, távol tartom ezzel a…

– Dehogyis! Inkább nekem kéne hallgatnom. Az imént kissé ráijesztettem, de így legalább már tudom, hogy nincs értelme nyílt terepen, szemtől szembe nekimenni a hurokkal. Nem, innentől szépen, ravaszul csináljuk, ebbe pedig nagyon is beleillik a maga fecsegése. Görcs már közel jár, kopog a szeme az éhségtől… hallja a miniszter úr hangjában a pánikot, és mostanra azt is kifülelte, hogy nem mozdul erről a pontról.

Kerner nagyot nyelt. Erre nem is gondolt, de attól tartott, most már nem is számít.

– Esetleg óhajtja, hogy jajgassak is? – Nem tudta, a félelem vagy a düh fordult-e át benne, de egyszeriben szinte részegnek érezte magát. Meg sem várta Büngösd válaszát, teli tüdőből óbégatni kezdett: – Ajjajjajjajjj, édes jó anyám, de fáj! Jaj, a lábam! Jahajjj, a csuklóm, akkora lehet már, mint egy meleg vizes palack! Jaj, a szívem!

Azon kapta magát, hogy káprázik a szeme. Először azt hitte, a túl sok levegőtől, amit hirtelen benyelt, de a fényesség akkor sem foszlott szét, amikor megpróbált egyenletesebben lélegezni.

Felnézve látta, a hold kezd ismét előbújni a vékonyodó felhő mögül.

Ekkor hallotta meg a muzsikát.

Először a dob ért el hozzá, szinte megkülönböztethetetlenül a saját szívverésétől, aztán holmi tompa, öblös fúvós hangszer és a fuvola, végül a magas ének, bele-belemosódva a békaszó csengő, vibráló felső szólamába.

A tisztás szemközti szélén, nagyjából ott, ahol Kerner korábban előbukkant a bozótból, remegni kezdtek az ágak, és előnyomult közülük egy roppant, busa, ormányos fej. Nem tépte-szaggatta az indák szövevényét, hanem finoman hajtotta félre, mint holmi bársonyfüggönyt. Kerner hallotta Büngösd rekedt zihálását, aztán ő is megértette, iszonyú áhítat fogta el. Mégis mennyire uraljuk azt a vidéket, ahol még mindig ilyen állatok élnek?

A hatalmas disznó egy darabig állt, szimatolt. Kerner épp megállapította, hogy a szeme mintha hályogos, sárgásfehér fénnyel derengene, amikor az állat megindult feléjük. Sertéshez képest nyurga lábát magasra emelve kocogott, aztán már nyargalt, a magas fű és az indák sem lassították. Háta valóban hosszú volt és púpos, a kiálló csigolyáktól szinte tarjagos, mint holmi mesebeli sárkánygyíké. Szőr alig fedte, bőre síkosnak tűnt, ahogy a holdfény megcsillant rajta. Fodros szélű, kutyaszerűen acsargó szájából épp úgy csorgott a tajték, ahogy Kerner elképzelte.

Fent ág reccsent, Kerner hussanó hangot hallott, aztán inkább érezte, semmint látta, hogy valami elvitorlázik felette. A disznó megtorpant, de később a kelleténél. Hátraugrott volna, de a boglyas kötélfonadék már a fejére is hullt, szorulni kezdett a nyakán.

Kerner hitetlenkedve meregette a szemét. Hogyan is hihette Büngösd, hogy ezzel a primitív lasszóval valóban megfékezhet egy disznót, melynek mérete igáslóéval vetekszik, és amely az előző próbálkozásnál is a nyers húsig égette tenyerét a kötéllel? Bomlott elméjét talán az állat elnevezése vezette félre, azt a képzetet ültetve belé, hogy nemcsak a disznó halászik, de a halászok módszerével kézre is keríthető?

Görcs mintha összezavarodott volna: nem hátrált tovább, hanem álltó helyében kezdett hánykolódni, fel-felvetve a fejét, szabadulás helyett egyre jobban magára hurkolva a szövedéket. Kerner azonban biztosra vette, hogy előbb-utóbb kitör, és akkor…

– Eressze el! – kiáltott. – Hallja, Büngösd? Jöjjön le, oldozzon ki… úgyis lesz még…

Nem mondhatta végig. Büngösd valószínűleg úgysem hallott mást, csak a saját vére dübörgését, a fejében lakozó angyalok harsonáit vagy amit az efféle őrültek hallanak. Még akkor sem eresztette el a kötelet, amikor a disznó végül csakugyan olyan erővel ugrott hátra, hogy a szövedék pengve megfeszült a levegőben.

Épp csak egy pillanatra. Azután engedett – nem a kötél, hanem az ág, amelyen Büngösd trónolt. Combvastag volt, de száraz, cakkosan hasadt végig, törött csonkja hajszállal kerülte el Kerner fejét. Az ágat azonnal követte maga az ordító Büngösd, könyöke Kerner arcába vágott, és még jól gyomron is rúgta, mielőtt kapálózva továbblódult volna a tisztás közepe felé, ahol a disznó hányta-vetette magát.

Büngösd nem önként sietett felé.

Az állat valóban úgy csévélte fel a kendergubancot, mint egy halász. Zsákmányát nem is kellett sokat fárasztania, Büngösd az utolsó métereken már hason vonszolódott. Kerner úgy látta, hogy bolond módon még valahogy a törzsén is körbetekerte a háló kötelét, talán azért, hogy így ellensúlyozza sérült marka csökkent szorítóerejét.

Aztán a disznó előrelendült. Letaposta Büngösdöt, és már harapta is szét a fejét, mint novemberi tarlón az ottfelejtett tököt.

Kerner tátogott, állára nyál csordult. Úgy tűnt neki, maga a széthasadó koponya ereszti szabadon a benne tomboló hangokat: már a valóságban is hallotta Büngösd végső tébolyának harsonáját, azaz inkább kürtjét, az ökörszarv tompa tutulása egyhangúan úszott a fuvola cifra fülemüledallama és a dob puffanásai felett.

Kerner vadul megrázta a fejét. Rájött, hogy az imént hallott muzsikusok értek időközben egész közel – hogy nemcsak képzelte őket. Már az ének szövegét is kivehette, még ha nem is értette a szavakat. Nem magyarul énekelt az a fájdalmasan tiszta szoprán, nem is tótul, németül, oláhul vagy bármilyen ismert nyelven. A dallam nem hasonlított sem a templomi énekekére, sem a nép nótáira, legfeljebb azokra a keleties csengésűekre, amelyektől Kernernek mindig borsódzott a háta, mintha a teremtés hajnalára nézett volna vissza.

A bozót újra remegni kezdett, már nem egyetlen ponton, hanem köröskörül – aztán a holdfényes tisztásra kicsörtetett a konda.

 

3.

 

Heves rándulással ébredt, amelyet égő fájdalom hulláma követett. Sziszegve bogozta ki magát a magzatpózból, majd hanyatt fordult, úgy próbálta ellazítani merev tagjait. Már ennyi erőfeszítéstől is kiverte a veríték. Idegenül bámulta a szoba mennyezetét, a vaskos gerendákat.

Otthon volt, persze, a saját ágyában, de nem tudta felidézni, hogyan jutott haza.

Az izomlázból ítélve aligha fuvarozták. Jobb lába égett, bal arca úgy lüktetett, mintha öklöst kapott volna.

Mennyi lehet az idő? Az ablaktábla résén beszivárgó fény alapján dél körül járhatott, a konyhából edénycsörömpölés szűrődött be. Korhelyleves savanykás illata melegítette át a levegőt.

Ó, a derék Ambrusné! Józan ésszel persze nemigen találhatott az italozásnál jobb magyarázatot kosztosa éjjeli kimaradására – na és vajon az italozást miféle okra vezette vissza, figyelembe véve az eredetileg tervezett randevú ártatlan és mértékletes természetét? –, Kerner azonban valamiért biztos volt benne, hogy az asszony téved.

Akárhogyan is, a jelek szerint Ambrusné kihámozta őt ruháiból, és a lábát is bekötözte, sokkal szakszerűbben, mint…

Istenem, az a hang!

Kernernek épp csak arra maradt érkezése, hogy az ágyból kihajolva előhúzza az éjjeliedényt.

Az a pudvás tököt idéző, tompa reccsenés!

Nemigen volt mit kiokádnia, de hosszú percekbe telt, mire ezt a gyomra is elismerte.

Már emlékezett. A vigyor széthúzódott, az orr bajszostul jobbra vándorolt, az orcából a pálinka okozta vértolulásnak sem volt ideje kifutni. A jobb szem kifordult üregéből, az összeroppanó arckoponya darabjait csak a megnyúló lágy szövetek tartották még egyben pár pillanatig.

Kerner köpött egyet, reszketve kuporodott vissza az ágyba. Nem akart Büngösd Lajosra gondolni, sem arra, mi következett ezután. Most már éppen attól félt, hogy némi összpontosítással nagyon is fel tudná idézni a még hiányzó részeket. Nem segített a gondolat sem, hogy valószínűleg káprázat volt az egész, amelyet a kimerültség okozott. Egek, hát mégiscsak lesodródott a fél Hármas-Körösön!

Félig-meddig visszaaludt, de hiába, a szelencét már kinyitotta. Zaklatott álmai is a disznók körül forogtak, ahogy vastag fodrokban rángatják ki Büngösd beleit, a holdfény megcsillan a nedves zsigereken… az ajkakon, a kebleken…

Kerner most már felült izzadt párnái között.

Ahogy az éjjeliszekrényen álló vizeskancsó felé nyúlt, észrevette a mosdótál mellett heverő, mocskos bőrmappát. Akkorát fordult vele a szoba, hogy megint majdnem elhányta magát. Arcát tenyerébe temetve fohászkodott, hogy múljon el a káprázat – amikor kinyitja a szemét, ne legyen más a szekrényen, csak a kancsó, a tál és a pohár.

A mappa azonban nem tűnt el.

Kerner kényszerítette magát, hogy teletöltse, majd kiigya a poharat. Két kézzel kellett fognia, annyira reszketett. Közben a mappát figyelte, mintha az akármelyik pillanatban rávethetné magát.

Semmi sem történt, próbálta nyugtatni magát, semmi olyasmi, ami a furcsaságon túl igazán iszonyatos lett volna, furcsaságokkal pedig tele van a világ. Valami állat tényleg megkergette, a Büngösddel folytatott beszélgetés is alighanem valóban lezajlott, de aztán ő minden bizonnyal ismét elájult, az az őrült pedig otthagyta álmában. Talán elballagott könnyíteni magán, de részegen elesett, vagy belecsúszott a folyóba. Ez megmagyarázná, miért hagyta hátra a felszerelést is, beleértve a mappát, amelyet aztán Kerner valamiért jónak látott elhozni. Utóbbi tartalmán megint csak eltűnődött, de a lemásolt mű valószínűleg csak Büngösd tálalásában volt olyan vérfagyasztó. Valójában nem sokban különbözhet Vergilius Georgiconjától.

Na és a leány? – futott át Kerner agyán. Ha nem jár arra, még most is ott lennék, a fához kötözve. De mit keresett éjjel az erdőben?

– Miféle leány? – szállt vitába Kerner fennhangon a saját kételyeivel. – Mi van, ha a megkötözést is csak álmodtam? Erre nincs válasza, miniszter úr? Akkor talán ne is rabolja az időnket ilyen ostobaságokkal.

Kuncogott.

A mappából csavarni lehetett volna a vizet, cuppanó hangot adott, ahogy Kerner kinyitotta. A lapok megduzzadtak a folyóparti párától, a nedves papír enyhe, émelyítő bűze valami fémes szaggal keveredett. Le kellene másolni, még mielőtt szétrohad, vagy a betűk teljesen elmosódnak, gondolta a doktor, ahogy egyenként választotta szét az összetapadt lapokat, mint az élő szövet rétegeit. Lemásolni és kijavítani. Mi az, hogy „illud feftum in Maio agendum”? Talán inkább illud festum in Maio agendum, a májusban megtartandó ünnep. Kerner felidézte, amit Büngösd a bérelt másolókról mondott. Nos, az illető, aki ennek a passzusnak az átiratát készítette, nemcsak deákul olvashatott keveset, ha nem tudta megkülönböztetni az s betű avítt változatának nyújtott formáját az f-től.

Mennyit foghat fel egy ilyen bugris az előtte feltáruló tudásból? Egyáltalán hogyan jut hozzá ezekhez a forrásokhoz? Talán Büngösd nemcsak tréfált, amikor kolostori neveltetését említette. Ilyen háttérrel mindenesetre könnyebb lehetett levélben meggyőznie Európa távoli vidékeinek egyházfijait, hogy egy-egy fésületlenebb megbízottjának is engedélyezzék az általuk őrzött könyvek tanulmányozását.

Kerner most Büngösd nevén is eltűnődött. Rémlett neki, hogy a Kettős-Körös valamely sekélyebb mellékvizét nevezik így, Berényhez közel. Talán létezik ilyen vezetéknév is arrafelé, amely valamiféle ragadványnévből alakult ki. Ha így is áll a dolog, akkor sem lehet kiterjedt család, tekintve, hogy Kerner még sohasem hallott róluk.

Akkor már nem egyszerűbb-e az a magyarázat, hogy Büngösd maga választotta nevét a vízről, amelynek élővilágáról annyit fantáziált? Vagy talán nem is a víz volt az elsődleges szempont a választásánál? Nem a pünkösd – illud festum in Maio – hangzik-e így, ha az ember befogott orral ejti ki?

 

Aegidius fráter bevezetője alátámasztotta azt a keveset, amit Büngösd elmondott róla. A roueni születésű szerzetes azzal a szándékkal érkezett Írföldre az ötszáztizes években, hogy folytassa a térítői munkát, amelyet elődei, köztük a legendás Patrik, már megkezdtek. Személyes érdeklődésénél és szerzetesrendje professziójánál fogva is a mezőgazdaság volt az a terület, ahol közös hangot találhatott a pogányokkal. Mint írta, a keresztény lelki élet sem véletlenül hasonlíttatik kertészi vagy pásztori munkához: a térítő célja nem az, hogy elpusztítsa a másként gondolkodókat – vagy épp a saját lelke zabolátlan indáit, karámkerítést átugró kecskegidáit –, hanem az, hogy megszelídítse őket, sőt legjobb tulajdonságaikat hozza elő.

Aegidius bölcsen elkerülte a különféle britanniai nobilitásokkal való pereskedést, amelybe Patriknak beletört a bicskája; lehetőség szerint inkább besimult az Írország nyugati részén élő pogány közösségekbe. Eszméit még az az olvasó is jámbornak, sőt haladónak találhatta, akinek nem jutott eszébe összevetni munkásságát a későbbi évszázadok térítői tevékenységével – példának okáért az Újvilágban. Azt viszont már a derék szerzetes is csak szőrmentén írta le, hogy idővel érdemesebbnek találta tanítás helyett tanulni a pogányoktól. Olyan természeti jelenségek között éltek, amilyenekről Aegidius még csak nem is hallott, és azokból oly magától értetődő módon húztak hasznot, hogy a fráternek nehezére esett az egészben keresztényietlen jelleget feltételeznie. Elvégre honnan tudhatná, hogy a teremtett világ e szegletében, ahol egyes állatok és növények sokkal nagyobbra nőnek, némely öregek pedig bizonyos időközönként megfiatalodnak, nem minősülnek-e a számára szokatlan mezei munkák is Istennek tetszőnek? Megfigyelt például egy rejtélyes esszenciát, amely bizonyos mocsaras vidékeken szivárgott a földből, ugyanakkor egyidejűleg a felhőkből meg a ködből is kicsapódott, és olyan áldásos hatást gyakorolt a termésre, hogy botorság lett volna, ha hagyják veszendőbe menni. Ráadásul a hibernicusok nem az istenek olyan sokaságáról beszéltek, mint amilyet a régi görögök és rómaiak számontartottak, hanem istenhármasságokról, illetve, értelmezéstől függően, egyetlen isten hármas arcáról. Nem ismerhető-e fel ebben a Szentháromság előképe? – vetette fel egy helyütt Aegidius, bár azt ő is elismerte, hogy sem az Atya, sem a Fiú, sem a Szentlélek nem követel olyan sajátos áldozatokat, mint a hibernicusok istene. Cserébe gondoskodott a gyermekáldásról, a bő termésről és a kedvező időjárásról, bár Aegidiusnak Nyugat-Írország szélfésülte lápvidékein, sziklás tengerpartjain járva nyugtáznia kellett, hogy ez utóbbi kategória meglehetősen relatív. Az isten sok néven neveztetett, ám mivel ezek legtöbbjét csak különleges alkalmakkor ejtették ki, Aegidius feltételezte, a nevek egy része arra szolgál, hogy hétköznapi helyzetekben helyettesítse a tiltott elnevezéseket, mint ahogy a zsidók is szívesebben hívják Jahvét Elóhimnak.

Nem mintha a tiltott nevek bármelyikét ki tudta volna ejteni. Tűrhetően megtanulta a pogányok nyelvét, és mivel az írásbeliséggel felettébb sajátos viszonyban álltak, legalább arra sem volt ürügye, hogy mondáik lejegyzésekor halogassa a latinra fordítást. Az isten titkos neveinek azonban éppúgy nem volt köze a hibernicusok nyelvéhez, mint bármelyik másikhoz, amelyet Aegidius ismert.

E kérdést azonban nem tárta fel mélyebben. Hasonlóképp adós maradt annak magyarázatával is, hogy néhány év térítői munka után miért tért vissza olyan hirtelen a sziget civilizáltabb, bár misztikus furcsaságokban nem kevésbé bővelkedő keleti részére, ahol aztán az utókor által ráragasztott cognomenét, a Navaniensist kiérdemelte.

Vagy, még ha ki is tért rá, a dolognak nem az állattenyésztéshez lehetett köze – máskülönben Büngösd lemásoltatta volna a vonatkozó szövegrészt.

 

Non foluf gramen in terram radicef agit fed etiam terra in graminem ficut mulier virum accipienf humoref penetrantef item emittit.

Kerner a mappa végére lapozott, kíváncsian, hogy Büngösd a fenti, hibásan másolt sort vajon ekképp fordította-e:

Nemcfak a növény gyökerezik a földbe, de a föld if a növénybe, ahogyan a férfit fogadó affony if kiválaft éf bejuttat nedveket.

Fel is olvasta ezt a fejében született verziót. Nevetnie kellett a tébolyodott, fogatlan kiejtésen, de aztán beléhasított a félelem. Hátha tényleg kilazult a foga, amikor az ágról lezuhanó Büngösd arcon könyökölte! Nyelvével végigtapogatta fogsorát, de nem érzett sérülést. Legalább a szájában minden változatlan. Ha bekucorodhatna oda, talán vissza is alhatna, ami idekint most már sehogyan sem sikerül – ellenkezőleg, kezdi elfogadni a történtek képtelen emlékét. Bárcsak lenyelhetné és megemészthetné saját magát, túljutva az egészen, mint egy gyomorrontáson! Felkelne, nagyot nyújtózna, és szokott derűjével fogadná a látogatót, akit – ha jól hallja – Ambrusné épp udvariasan eltanácsol, majd a kaput betéve visszatér a főzéshez.

Mindjárt kimegyek, gondolta Kerner, de van itt még valami különös.

A gyökerekről és nedvekről szóló passzus oldalán betűk ütöttek át, amelyeket a papír túlsó felén erősen megnyomtak, sőt szinte a lapba karcoltak. A doktor lapozott, majd értetlenül meredt a következő oldal alján bokrosodó sorokra.

Meótisznak hívják majd a tanyát, az ingovány után, ahová Hunor és Magor követték a szarvast, amely nem is szarvas volt, hanem a Szarvas Isten, amelyről nevét kapta a város az ország közepén, bár igazi nevét csak az Ünnepen lehet kiejteni.

Kerner hunyorogva próbált rájönni, mi olyan különös ebben a passzusban. Nem az eddigitől eltérő, kusza kézírás – arra magyarázatot jelenthetett egy új másoló is –, inkább a magyar szöveg, még jócskán a mappa latin nyelvű kétharmadában. Nem Büngösd írása volt, bár ő egyébként sem írt soha folytatólagosan a deák szövegrészek után, hiába lett volna rá itt-ott helye.

Az Ünnep a tetőpont, de máskor is e matériát esszük és isszuk, benne gázolnak jószágaink, bárhogy is igyekszünk őket magasabban fekvő rétekre terelni. (Véletlen-e, hogy a nagy keleti kultúrák is folyók mentén alakultak ki?) Hatása emberre, állatra egyaránt kiterjed, elvégre nem vesztünk ki a csapások ellenére sem, amelyek e vízjárta, török prédálta, epemirigy ritkította vidéket sújtják, mióta csak eleink benépesítették. Az pedig, hogy egyes fajok még másoknál is ellenállóbbakká váltak, bizonnyal a koncentráción múlik. Ez első lépésben állat és állat között növelhető, második lépésben állat és ember között, harmadik lépésben pedig, és ez lesz a magnum opus végső fázisa, ember és ember között.

Akárki írta is e sorokat, Aegidius eszmefuttatását gondolta tovább, ismerte fel Kerner. Az alkímiai utalásokban és a sugallt következtetésben azonban volt valami baljós. A doktort a következő bekezdés sem nyugtatta meg:

A legszebb, legegészségesebb hajadonok búgattatnak majd itt, a sudárak és jó csontozatúak, akiknek a haja sűrű, foga pedig, mint az elefántcsont. Utódaik addig fertőztetnek orbánccal, pestissel, kólikával, míg nem akad köztük egy Ádám és egy Éva, akik minden kórt kihevernek. Akkor jön a menyegző a tanya lombos akácai alatt, a menyegző, amelyet évszázadok múltán is együtt ünnepel majd magyar és német, tót és oláh, rác és örmény, férfi és nő és vad és hal és madár.

A tinta, jött rá Kerner. Barnás árnyalata különbözött az eddig használttól.

Halkan kopogtak az ajtón.

– Jól hallom, ébren van a doktor úr? – kérdezte Ambrusné hangján a józan valóság.

– Ki keresett az imént? – kérdezte Kerner, próbálva elnyomni hirtelen ingerültségét.

– Fabó Erzsikét töri már megint a nyavalya. Azt mondja, az éjjel fényeket látott az égen. Most, jobb híján, biztos siet Gábor atyához azzal, hogy az ördög nyomja. Bolond az a lány.

– Semmi jelét nem mutatja eskórnak.

– Én sem arról beszélek. Épp csak nem fér a fejébe, hogy hiába forgatja a szemét, harapja pirosra a száját, Gábor atya akkor se vehetné el, ha akarná. Hanem én nem is őmiatta zavargok. Készítsek fürdőt a doktor úrnak? Azután meg is ebédelhet, a levest már levettem a tűzről.

 

Kernernek csak pár percet kellett kibírnia az asszony társaságában, mégis megkönnyebbülve tette be maga után a konyha ajtaját, ahol a dézsa várta. Volt valami Ambrusné fürkésző pillantásában, amit alig bírt elviselni.

Óvatosan letekerte a kötést jobb lábáról. A gyolcs alsó rétegei letapadtak, vizes rózsaszínük alól vörösen villant elő a harapás. Kerner kiszedegette Ambrusné fertőtlenítő hatású gyógyfüveit a sebből, fintorogva próbálta megszámolni a húsában tátongó, alvadt vértől fekete üregeket. Mintha az ő lábából nőttek volna eredetileg agyarak, onnan rángatták volna ki őket kovácsfogóval. Ez a kép túlontúl valóságosnak tűnt, kísértette is Kernert néhány kellemetlen pillanatig.

A gőzölgő víz is füvektől tarkállott, Kerner leveshúsnak érezte magát, ahogy belemerült. Amint kissé hozzászokott a forrósághoz, kényelmesebben hátradőlt a dézsában. Egyvalamit hiányolt apja házából, a külön kamra padlójába mélyített márványkádat, azaz inkább kisebbfajta medencét. Ambrusné már a dézsás fürdőt is csak komolyabb lázbetegség esetén tartotta indokoltnak, egyébként amolyan uras hóbortként tekintett rá, a gyulai Kerner-ház szokásaitól pedig a keresztet hányta volna magára. Az idősb Kerner doktor annyit elmélkedett a gőzölgő vízben, mint a régi római polgárok, de Kernerné sem vetette meg a fürdőt. Kernernek rémlett, hogy egyszer, nem sokkal a fáraósdiért kapott verés után, anyja titokban hasonló játékkal engesztelte ki: még az ezüstök közül is behozott egy öblös kupát, azzal ült a kád szélére, és öntögette a vizet kisfia hajára, hátára. Sok évvel később, az apja temetése utáni gyászos napokban maga Kerner is gyakorolta ezt a gesztust – Elena, a még akkoriban is csinos bihari cseléd gyors vigasztalódására.

Mennyire más volt akkor minden, milyen biztonságos! Még a veszteség is egyértelmű volt, lehetett rá inni, fanyar mosollyal feleleveníteni az öreg olyan aranyköpéseit, mint a cirkuszi specimennek még elmehet, Fräulein vagy a némely beteg holtában teszi a legjobb szolgálatot, és éjjel, egyedül maradva, lehetett reszketni a halál bizonyosságától, amely, íme, végül eljött azért is, aki látszólag parancsolt neki. Most viszont Kerner már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ha annak idején beleolvas Aegidius könyvébe, és kijárja, hogy apja sírjának közelében búza nőhessen, és annak a búzának a lisztjéből kenyeret süssenek, és azt a kenyeret egy nő – Isten bocsássa meg: talán épp Kernerné Marosi Tünde – megegye, annak a nőnek nem született volna sápatag, koravén fia, aki pár hónaposan németül mondta volna ki az első szavát, kétéves korában pedig rajtakapták volna, hogy egereket, nyulakat, macskákat szabdal fel.

Kerner motozást hallott bentről, a szobája felől. Szeme a mappára villant, amely a keze ügyében hevert a konyha kőpadlóján. Végig se gondolva hozta be magával, most azonban hálát adott érte. Ambrusné persze nem tud olvasni, főképp nem deákul, de vannak dolgok a könyvben, amelyeket így is kisilabizálhatna… vagy kiszagolhatna.

Valamit talán már meg is orrontott, bár Kerner nem tudta volna megmondani, mit. Ugyanígy abban sem volt biztos, hogy ő maga miféle titok lelepleződésétől kezdett hirtelen ennyire tartani. Mi része volna neki az éjjel történtekben, már azt leszámítva, hogy szerencsétlenségek egész sora folytán épp odavetődött, ahová?

– Mi van a kocsival? – kockáztatta meg.

– Jánoska rendjén behozta a porta elől, miután a doktor urat leimádkoztam róla – felelte bentről az asszony. – Hanem a Csinost jól meghajtotta! Majdnem olyan göthös, mint a doktor úr, csak neki nem tudok fürdőt csinálni.

– Csak nem arra céloz, hogy valakik kettőnket hajtottak? – próbált könnyed hangot megütni Kerner. – Hogy én is ott ügettem a Csinos mellett, lóvá bűvölve?

– Áh, utoljára csitrikoromban hallottam ilyenről. Na persze olyan szemet se sokat látni, amilyen annak a Szrenka lánynak van. – Ambrusné ez utóbbit tréfásan tette hozzá, de azért együttérzés is csendült a hangjában. – Már ne vegye rossz néven a doktor úr.

– Dehogyis. – Kerner nyakig merült a forró vízben, hogy az újra rátörő borzongást csillapítsa. – Még sohasem láttam olyan szemet.

Mélyet sóhajtott, és megadta magát az emlékezésnek. Már túl sokat felidézett ahhoz, hogy tovább ellenálljon.

 

***

 

Egyvalaki valóban volt vele azon az erdei tisztáson, amikor a fekete ájulatból magához tért. Szép, kövérkés leányzó hajolt fölé, csecsszopóért kiáltó mellekkel. Adottságai felméréséhez nem volt szükség szemérmetlen taksálgatásra: a menyecske csak derékon alul kendőzte magát holmi cifra, sárga kötényfélével, keblei szabadon hintáztak Kerner orra előtt.

– Így ni! – lépett hátra a lány, ahogy a doktor kötelékei a földre hulltak.

– Köszönöm. – Kerner felszisszent, ahogy karjait, csuklóját megmozgatta.

– Én nem kérdezek semmit, de remélem, nem kell megbánnom, hogy szabadon eresztettem – gesztikulált a lány a késsel, amellyel a kötelet elnyírta. – Iszkiri haza, mielőtt meghűl itt nekem ebben a vizes göncben!

– Ne vegye zokon, de kegyed sincs éppen túlöltözve.

A lány erre csak gúnyosan felhorkant, sarkon fordult, és megindult a tisztás túlsó széle felé. Farát erősen himbálta szabadon bodorodó hajfürtjei alatt, gömbölyű vádliján vastagon feketéllett valami, aminek sárnak kellett lennie. Nyilván nem épp keresztényi szokások gyakorlása végett pucérkodott így az erdőben, de olyan természetesen illett a virágok és a fák közé, hogy Kernernek emlékeztetnie kellett magát a helyzet szokatlanságára.

Különösen azokra a szokatlan körülményekre, amelyek őt idejuttatták. Rémlett neki valami szörnyűség, ami Büngösd Lajossal történt, ám amit ő minden bizonnyal egyfajta delíriumban látott, hisz a tisztáson most senki nem volt, csak ő és a menyecske. (Ami a talaj nedvesebb, sötét foltját illeti, mocsaras környéken abban sincs semmi különös.) Viszont káprázat ide vagy oda, a hazavezető utat valahogy meg kellett találnia.

– Kisasszony! Meg tudná mondani, merre kell…

– Csak kövesse a folyót. Ezúttal felfelé, délkeletnek, aztán a Kákafokon túl északnak. Szép séta lesz… de hát úszni már kiúszta magát, nemde?

Kerner már épp megköszönte volna, amikor másik leányhang csendült a hűvös éjjeli levegőben:

– Jer már, Panka! El van annak rabolva a szíve!

– Bánom is én a szívét! – kacagott Panka, de azért továbbindult a hang irányába, a tisztás túloldalán sötétlő erdő felé. Válla felett még hátraszólt: – Szerencsés utat, Kerner doktor!

Kerner pislogott. Csak mostanra értette meg, mit is mondott az imént a lány: ezúttal felfelé kell követnie a folyót. Honnan tudja Panka, hogy lefelé már megjárta?

Ki lehet az, aki az erdőből szólította? Talán Zsuzska? Vagy Nagy Kati?

– Megálljon!

A lány már majdnem az erdőszélen fordult meg, bosszúsan lebbentve a haját.

– Mi tetszik még a tekintetes doktor úrnak?

– A kisasszonyék Öcsödről jönnek, igaz? Mi járatban vannak?

Panka almamosolya felragyogott a holdfényben.

– Hajlandó kiegyezni abban, hogy a doktor úr megmentésére jöttünk?

– Hazudik! – szakadt ki Kernerből. – Itt valami piszkos dolog folyik. Azt nem tudom, kifejezetten Büngösd Lajoshoz van-e köze… tényleg, őt nem látták? És maguk hányan vannak?

– Ahány darabra a Lali őfelsége szakadt! – röhögött fel a lány, azzal sarkon fordult, és befutott az erdőbe.

Kerner gondolkodás nélkül utánaeredt. Bicegő futását lassúnak érezte, mint egy rémálomban, mezítelen talpát szúrta a fű és a bogáncs, de vezette a sűrűben felcsapó ágrecsegés, hujjogatás…

… és röfögés.

Kerner elbotlott egy indában, térdre esett. Zihálva hallgatta, ahogy a hasított paták súlyos dübörgése távolodik. Hirtelen éles, magas, vinnyogásszerű hang ütötte meg a fülét.

Eltartott egy ideig, míg rájött, hogy ő maga nyüszít.

 

Nem tudta, mennyi időt töltött abban az imádkozásszerű pózban, amelybe a lány, azaz lányok távozása után roskadt. Csak lassan mert felállni, de a világ átmenetileg ismét szilárdnak tűnt körülötte: a békák lankadatlanul brekegtek, a hold már nyugat felé süllyedt.

Kerner alig-tudatos döntéssel vette magához a tisztás szélén heverő mappát, majd Büngösd pokrócát és széthányt csizmáit. Utóbbiak csodával határos módon megfelelő méretűnek bizonyultak, de kellemetlenül iszamósnak is. A jobba valószínűleg a Kerner lábsebéből szivárgó vér folyt bele, ahogy felhúzta, a bal viszont…

Akárhogyan is, még mindig jobb volt, mint mezítláb átvergődni az erdőn, majd követni a töltést, amelyen túl újabb, sötétlő pagonyok váltakoztak a megmaradt halasokkal. A nádasok ezüstjét mintha nem is a szél borzolta volna néha, hanem maga a holdfény.

– Tájkép, fekete papírra festve – motyogta Kerner. – Ettől bárki képzelegni kezdene!

E tévképzetekbe húzódik vissza a kaotikus szépség, amelyet Danica úgy hiányolt a szabályozott folyók vidékéről, és amelynek tűnnie is kell a valóságból. A világ rendezőelve nem a szépség, gondolta Kerner, hanem a célirányosság. Danicát sem veheti már el ábrándjai hőse, Büngösd Lajos, de ő, Kerner sem, aki Afrikába ugyan nem vitte volna magával, de máshová talán igen, bevonta volna egynémely dologba.

– Mégis mibe? – nevetett keserűen. – Nincs soror mystica alkimista nélkül!

Miért nem tudja elfogadni a gondolatot, hogy egyszerűen Danicát is úgy akarná látni, fatörzsnek szorítva, megbontott ruhában, ahogy Angelikát látta? Miért nem elégszik meg a dolgok szabott rendjével, amelybe ez a vágy éppúgy beleillik, mint a házasság, amelyet Angelikával kötnie kell, és amely mindent egybevéve talán nem is lesz annyira kényelmetlen? (Majd felhizlalja kissé a lányt, megtanítja egyre-másra.) Nemhiába fehérnéppel házasodnak a férfiak, és nem magukhoz hasonló tudományos elmékkel.

– Igaz, az öreg Pakacz doktor jól főzött birkát bográcsban – emlékezett vissza Kerner –, viszont ő maga nem lett volna épp porhanyós!

Felkuncogott a saját gondolatain. Holott ez nem tréfadolog. Ha mindenestül képtelen megbékélni ezzel a renddel, akkor egyáltalán minek jött elő a siratói erdőből, amely tanúja lett az aljasságának? Miért nem maradt ott üvölteni Görcs holdsütötte tisztásán, a fák között, amelyek a komló függönyétől nem is látszanak fáknak? Miért nem fut le most a töltésről, miért nem merül el a susogó nád között?

Gondolatainak szörnyű folyamában botladozva haladt tovább.

 

Hamarosan meg kellett állnia, le kellett ülnie egy vándorkőre. Büngösd rongyos pokróca önmagában nem sokat ért, Kerner feszített tempóban gyalogolt, hogy melegen tartsa magát, így viszont maradék erejének is hamarabb végére ért, mint ahogy számított rá.

Merev lábát nyomkodta, nézte a süllyedő hold fényében úszó vidéket, próbálta megrajzolni a folyó ívét a sötét erdők között, és arra gondolt, hogy el kellett volna hoznia a pálinkát.

Hamarosan azonban hálát adott, hogy nincs nála semmi, ami tovább fokozná kimerült érzékeinek összezavarodását.

Ahogy a horizontot nézte, valami formálódni kezdett a nádtenger felett.

Roppant torony vagy oszlop emelkedett lassan a széltől tisztára pucolt, vízzöld ég felé. Eleinte laza foszlányokból állt, amelyek Kerner szeme láttára sűrűsödtek csaknem szilárd hengerré. Az oszlop valami szédítő, szemfájdító módon hol sötétnek látszott, hol világosnak, mintha anyaga továbbra is meg-megritkult volna, átengedve a holdfényt. Kerner megdörzsölte szemét, de a jelenség nem tűnt el, sőt a doktor azt is megfigyelhette, hogy a sötét és világos fázisok lüktető váltakozása összhangban áll a békazsivaj ritmikus erősödésével-gyengülésével.

Feltápászkodott, úgy próbálta felmérni a távolságot közte és az oszlop között. Az közelinek tűnt, de talán csak hatalmas mérete miatt. Nem ember alkotta tárgynak látszott, inkább valamiféle légköri jelenségnek, mint az üllőforma viharfelhők, amelyeknek esővel terhes alja szinte a jegenyék csúcsát súrolja, tetejük pedig az égbolt legmagasabb rétegéig ér. Jobban megnézve a világos fázisok fehéres derengése is eredhetett az oszlop belsejéből, mint villámfény a felhő gyomrából – sőt onnan is kellett erednie. Az ereszkedő hold már jócskán Kerner háta mögül, nyugatról sütött, nem takarhatta hát el a délkeleti horizonton emelkedő oszlop időszakosan összesűrűsödő anyaga.

Kerner a rátörő szorongás ellenére is bizarrul felvillanyozódott. Mintha a sors ujja mutatkozott volna meg a mozdulatlan, villódzó oszlopban. Talán ezt szánták neki szerelmi boldogság helyett: rendkívüli meteorológiai felfedezést, egy felhőét, amely a föld felől emelkedik az égbe, és maga szolgál mocsárgázból való, néma villámai csatornájául.

Hóna alá csapta a mappát, összefogta mellén a pokrócot, és alvajáróként folytatta útját délkeletnek – az oszlop felé.

 

Úgy félóra múltán megállt pihenni, és alaposabban szemügyre vette a képződményt. Először csak azt vette észre, hogy az, ha egyhelyben áll is, nem mozdulatlan, a törzsét alkotó köd vagy pára mintha felfelé áramlana – aztán holmi térbeli illúzió szertefoszlásának szédületében rádöbbent, hogy már jóformán az oszlop tövében áll.

Megingott, térdre esett. Elnyílt szájjal bámulta a felette némán lüktető, gomolygó jelenséget. Ahogy tekintetével az üres, felhőtlen égig követte, még fojtóbb rosszullét tört rá, úgy érezte, szeme kiguvad, koponyája, akár Büngösdé, széthasad. Az oszlop tetejének peremei, amennyire látta – és amennyire egy ilyen amorf alakzat esetében tetőről és peremekről lehet beszélni –, olyan hirtelen értek véget, mint a talaj felett lebegő ködfoltoké: emitt mintha tejben gázolna az ember, amott már egy foszlányt sem látni. A csillagok elhalványodtak körülötte, alighanem a zöldes holdfény miatt, de Kernernek az a háborodott képzete támadt, hogy az oszlop szívta őket magába, olvasztotta fényüket a saját derengő párájába.

Vajon ha a teteje ilyen rendhagyó, a tövében milyen állapotok uralkodnak?

Kerner könnyező szemmel követte lefelé a képződményt. Pillantása végül megállapodott egy közeli, bozótos erdőfolton, amely szigetként emelkedett ki a nádasból, a körülötte habzó párában túlságosan is éles-feketén.

– Fényköd, felhősötét – motyogta Kerner. – Ki tudja a sarat Rá arcáig felhajítani?

Ismét megütötte fülét a dallam. Az erdősziget felől jött, az eddiginél is édesebben és szilajabbul.

Kerner oldalazva sietett le a töltésoldalon, és a nádba vetette magát. Már az első lépésnél térdig merült, arcába dögbűz csapott, a nádcsomó, amelyben hirtelenjében megkapaszkodott, éles levelével felvérezte a tenyerét, de Kerner csak azzal törődött, hogy másik kezében tőle telhetően magasra tartsa a mappát. Csobogó léptekkel gázolt tovább, szemét a felhőoszlopra szegezve.

 

Sötétség és világosság, világosság és sötétség, míg már egynek és oszthatatlannak tűntek. Kerner nem is a köd villódzásától káprázó szemét követte, inkább egyensúlyérzékét, a lábát minden lépésnél körbeölelő iszap akaratát, a nádtenger szigetei közt kanyargó vízerek fantomsodrát. A nádszálak csúcsai parázslottak körülötte, mint megannyi Szent Elmo tüzétől lángra gyúlt hajóárboc.

Aztán a fénybugákon, ködbe hasító lándzsás leveleken túl felsötétlett az erdő.

Kerner már majdnem elérte, amikor mozgást látott a szeme sarkából. Nemcsak képzelte: nád susogott, víz loccsant, aztán valami felhorkant. Kerner már érezte a szagot is, azt a csípős nagyvad-bűzt, amely korábban, a tisztáson megcsapta. Nem is reszketni kezdett, hanem rángatózni.

A disznó hatalmas feje alig méternyire bukkant ki a nád közül. Túrókarimája szimatolva mozgott, a pofájából előgörbülő sárga agyarak közt Kerner a húscafatokat is látni vélte. Már nem is egyszerűen megrémült, annál is leírhatatlanabb érzés nyomta ólomsúllyal lefelé, az iszapba. Ha az állat most támad, ő egy lépést, egy mozdulatot sem lesz képes tenni. A pillanat örökkévalóságig tágult. Egyvalami futott át rajta: ez Görcs, bár nem tudott volna semmilyen egyedi jegyet megnevezni az állaton. Különös csupaszsága, hosszú ormánya, fehéres fénnyel derengő szeme nyilván nem különböztette meg a fajtársaitól.

Talán csak az, hogy úgy nyugtázta Kerner jelenlétét, mint régi ismerősét. Egyetlen röffenés nélkül húzódott vissza a nádasba.

A doktorból sípolva szaladt ki a visszatartott lélegzet; hajszál híja volt, hogy össze nem roskadt. Csak a tudat tartotta talpon, hogy ez esetben végképp elázna a mappa.

Létezhet, hogy a disznó úgy viselkedett, mintha őrizne valamit, de őt, Kernert érdemesnek tartaná a belépésre?

Talán csak végre elverte az éhségét.

Akárhogyan is, legalább szabad út nyílt a felhőoszlop tövéhez.

 

Bodzafa ágába kapaszkodva evickélt ki a szigetre. Ruháiból bűzös víz csorgott, mellkastól lefelé csokoládéfigurává változtatta a sár, Büngösd csizmái is eltűntek a lábáról.

Káprázó szemének jólesett az összefonódó fák sötétje.

Lassan lépdelt a bozótoson túl ismét felerősödő, fehéres fény felé. Nem holmi tábortűz vagy máglya fénye volt az, inkább a holdé, a csillagoké és a ködé együtt. Abban a ritmusban ragyogott fel, majd aludt ki ismét, amely mostanra Kerner légzését, szívverését is uralta. A felhőoszlop ritmusában.

Az oszlop gyökerénél járt. A magjában.

És nem volt egyedül.

A tisztást elárasztó, lüktető fehér fényben vagy kéttucatnyi pitypangkoszorús lány járt körbe-körbe, kettős gyűrűben, egymással ellentétes irányban, mintha lassú táncot lejtettek volna. Érthetetlen nyelvű duruzsolásuk időnként énekszóvá erősödött, kórust szolgáltatva a fák közt rejtőző, magányos szopránnak. A tülkös, a fuvolás és a dobos a külső gyűrűn kívül, annak haladásával ellentétes irányban mozgott a dal visszafogott, mégis vad ütemére. Ahogy a zenészek sorra elhaladtak Kerner búvóhelye előtt, a doktor megállapította, hogy meglett asszonyok, kivéve a tülköst, akinek kenderkóc parókája és szárított tökből készült keblei sem rejthették el igazi nemét.

A lányokat és asszonyokat szemlátomást nem zavarta, hogy a tülkös formáit nem ugyanabból a bordacsontból faragták, mint az övéiket. Felszegett fejjel, ragyogó arccal mondták szövegüket; a belső gyűrűben lépdelők az egész testüket fedő, pitypangsárga kendőben, a külsők és a zenészek viszont csak olyanfajta kötényben, mint amilyet Kerner korábban az öcsödi Pankán látott.

Valaki most kivált a külső körből, elengedte maga előtt a dobot pergető asszonyt, majd egyenest arrafelé indult, ahol Kerner rejtőzött a sötétben.

A doktor nem gondolkodott rajta, hogyan láthatta meg a lány. Nem gondolt semmire, megbabonázva lépett elő a fák közül, melléhez szorítva a mappát.

Csak bámulta a közeledő Danicát, aki kibontott aranyhajától kicsiny almamellén át sárga kötényéig maga volt a tökéletesség. Kernernek ugyanúgy emlékeztetnie kellett magát a helyzet abszurditására, mint korábban, amikor Pankával beszélt. Ha ugyan tényleg beszéltem vele, próbálkozott, de hiába, ebben a pillanatban meg is látta az öcsödi lányt a körmenet külső gyűrűjében. Panka gúnyos mosollyal viszonozta a férfi bámulását.

– Nos, doktor úr, elhozta a zsebkendőmet? – mérte végig Danica a doktor sáros öltözékét.

– Bocsánatát kell kérnem – szipogott Kerner –, azt már csak holmi tiszai legény foghatja ki, és adhatja a szerelmének.

Danica halványan elmosolyodott.

– Talán jobb is így. Túlságosan is lekötelezett volna, ha sikerül visszaszereznie.

– Ne beszéljünk kötelekről, mert az a csatra Panka mindjárt kibukik a sorból, olyan jól mulat! – vett erőt magán Kerner is, és megdörzsölte a csuklóját. Majd önmaga számára is váratlanul hozzátette: – No meg azért sem ideillő téma, mert én hamarosan hazatérek Gyulára…

– Ezt most ötölte ki? – kaccant Danica. – Vagy netán egyenesen azért jött ide tökön-paszulyon át, hogy közölje velem a tervét?

– … de az is lehet, hogy Pestre teszem át a székhelyem.

– Dehogy teszi. Ide van maga gyökerezve, ebbe a fekete földbe. Vagy az van belegyökerezve magába.

Azzal Danica lenézett. Kerner követte a pillantását. A lány, akárcsak ő maga, mezítláb volt, lábujjait a földbe fúrta.

A következő pillanatban Kerner azon kapta magát, hogy a lány előtt térdel, Danica jobb lába fehér galambként pihen a kezében, ő pedig ráhajol, csókolja, nyalja ujjai közül a sarat, aztán már az ujjakat is a szájában tartja, aprók és édesek, mint a borsószemek.

Kéz súrolta a vállát.

– Keljen fel, jó doktorom – mondta Danica.

Kerner zavartan engedelmeskedett.

Szelíd szemű, szikár asszony állt előtte; fejét és testét sárga kendő fedte, de a szövet hajtásai különböztek a belső körben járó lányok kendőjének redőzésétől. Kerner nem először, nem is másodszor találkozott vele, de csak most döbbent rá, mennyire őrá ütött a lánya, Danica.

– Szrenkáné asszony!

– Danica nem azért öltötte fel a nyoszolyólányok kötényét, hogy az ő szíve is elkeljen ma éjjel. – Szrenkáné tótosabb kiejtéssel beszélte a magyart, mint akár a lánya, akár a férje. Finom, tiszta hangjában Kerner most ráismert az eddig a fák közt daloló szopránra is. Átfutott rajta, hogy akkor most miképpen szólhat a dal – mert szólt, és nemcsak azok a szólamok, amelyeket eddig is a leányok kántáltak és a békák brekegtek –, de inkább nem gondolta végig.

– Hát a látogatásaim? – kérdezte. – Olyankor Szrenkáné asszony sem aggódik semmiféle kötény miatt.

– Éjjel más világ van, mint nappal… főképp bizonyos éjjeleken. Most nem szabadna itt lennie.

Danica váratlanul anyjával szegült szembe:

– De hát már meglett az áldozat, nem igaz? Úgy, mint régen.

– Áldozat? – kérdezett közbe Kerner. – Miféle áldozat?

– Nem tudhatjuk, milyen fogadalmat minek a fejében engednek el – mondta Szrenkáné a lányának. – Különösen, ha a teljesítés nem is volt egészen eltervezett.

– Miről beszélnek? – kérdezte Kerner.

– Bezzeg nem faggatna, ha zavartalanul falhatná fel lábtól a lányomat, ahogy vízisikló módjára nekikezdett – fordult hozzá Szrenkáné, de hangjában nem volt harag. – Ezt teszik, beszélnek és csókolnak és zabálnak, míg egyszer maguk nem lesznek felzabálva.

Kissé odébb húzódott, így Kerner már láthatta a tálat, amelyet újabb pitypangdíszes lány hozott elő, majd egy kivágott fa mohos tönkjére helyezte. Ránézésre lehetett volna disznótoros tál is, de azon a véres mócsing közé nem keverednek ruhafoszlányok.

Kerner a szája elé kapta a kezét. Nem, egy embert képtelenség ennyiszer meggyalázni! Mégis: a lüktető fény könyörtelenül világította meg Büngösd Lajos maradványait. Kerner körül elfeketedett a tisztás, szájában keserű nyál gyűlt, de tartotta magát. Kiköpött, próbált öblösen rádörrenni a nőkre, nem riadt fejhangon kiabálni:

– Ismét megkérdezem, és most már örömmel vennék valamiféle választ! Mit művelnek? Az ördögöt imádják, mint Walpurgis éjjelén?

– Annak mán egy hónapja! – vihogott Panka.

– Vagy ez az átkozott felhő a lényeg? – mutatott Kerner a ködre. – Tudhatnák, hogy ez csak mocsárgáz! Még megérteném ezt a babonaságot, ha hat vagy százhat évesek lennének, de így? Akármi előtt is hódolnak, nem hallottam ilyen borzalomról sem a magyarok, sem a tótok vagy bármilyen más nép között! Legfeljebb a barbár törzseknél, vagy…

– Pedig ilyenkor még a pápisták is nyugodt szívvel ünneplik az isteni lényeg kiáradását – mosolygott Szrenkáné. – Ezt az ünnepet mind megüli, aki él.

Kerner egy szörnyű pillanatig szinte látta, ahogy a mócsing darabjai megmozdulnak, egyetértőn cuppognak, miközben levükbe beleragadnak a hangyák: Aegidius testvér is megmondta!

– Vagy inkább mind, aki nő! – Kerner ismét dühödten körbefordult, kereste a tekinteteket. – Mondják meg nekem… például kegyed, Panka kisasszony! Vagy akár kegyed, táncoslábú Danica! Mivel érdemelte ki Büngösd ezt a bosszút?

Panka gonoszul kacagott, Danica mosolyában volt valami szomorú, Szrenkáné a fejét rázta.

– Nincs semmiféle bosszú. – Finoman megsimította a tálon heverő húsdarabokat. – Férfi volt, veszélyes helyre tévedt. Maga is maradhat az, amivé érett, de akkor, Danicának igaza van, akkor a régi törvény szerint magának halnia kell.

Danica arcán rémület futott át, mintha átgondolatlan szavainak lehetséges következménye vágta volna mellbe. Szalomé arca, gondolta Kerner, amikor elébe hozzák a fejet a tálcán.

– Hát inkább, mint hogy olyan helyre keblem nőjön! – kiáltott, és a Henriknek nevezett emberre mutatott, aki erre csak pajkosan elmosolyodott. Megette már a kenyere javát, de szénnel körülrajzolt szeme most egy fiatal lány túlcsorduló életvágyával csillogott.

– Elég, ha hallgat – mondta Szrenkáné, majd Danicához fordult, és mondott neki valamit tótul. A lány pár pillanatig farkasszemet nézett vele, de aztán lehajtotta a fejét, és elsietett.

– Mi lesz Büngösddel? – kérdezte Kerner, gondosan kerülve, hogy a tálra kelljen néznie. – Figyelmeztetem, ha bármi szentségtöréssel próbálkoznak…

– Úgy látom, a tekintetes doktor úr tényleg vadembernek gondol bennünket. Pedig a mi mennyországunk a tiszta porta, a napos utca, ahol végigsétálva nem szólnak meg, és a poklunk is legfeljebb faluméretű. De ön, tekintetes Kerner doktor, kiállna-e ezzel a képtelenséggel Szarvas, Gyula vagy akár Pest-Buda, Bécs nyilvánossága elé? – Szrenkáné átvette a mellé érkező Danicától a négyrét hajtott, nagy, sárga kendőt. – Akárhogy is, egy ideig most nem kérdez, és nem válaszol. Nincs más megoldás arra, hogy itt is lehessen, és el is mehessen majd innét. Májusfát már nem állítani kell, hanem lassan bontani, pünkösdi királyunk is találtatott, méghozzá úgy, Isten nyugosztalja, ahogyan ezt a királyságot régen értették. Nyoszolyólány, hogy úgy mondjam, szintén nem lehet a doktor úr, no nem a bajsza miatt, hanem mert már odaadta a szívét, és nagyon is tudja, kiét követeli érte… de menyasszony sem, mert akit kíván, az meg nem kíván a magáé lenni.

– Hát kié lenne Danica szívesen? – kérdezte Kerner. Bénultan figyelte, ahogy Szrenkáné a körmenetelők szertartásos lépteivel járja őt körül, adja fel rá a majdnem egész testet takaró kendőt.

– Mire menne vele, ha tudná? – húzta el száját az asszony, miközben szakértő ujjakkal igazgatta el a sárga szövetet. – Párbajozni akar? Még senkinek nem sikerült szíven lőnie, gyomron szúrnia a szabadságot. Hadd élvezze a lány, amíg élvezheti. Nem az udvar és a konyha lesz a börtöne, hanem a saját szíve.

– Nem volna az ilyesmi börtön, ha mindenki olyannak adná a szívét, aki fel is ajánl egyet cserébe.

Szrenkáné csak mosolyogva csóválta a fejét.

– Na és kecskedudájuk akad-e? – kérdezte a doktor.

– Mire kéne az magának?

– Talán jól fújnám. Ha már a pokolról beszélt.

Szrenkáné válasz helyett felhúzta a kendőt egészen Kerner orráig; az levegőt még éppen kapott a szöveten keresztül, de beszélni többé valóban nem tudott.

 

Jó darabig semmi nem változott. A lányok-asszonyok mormolva köröztek, mozdulataik a dob ütemét követték, felettük hangtalanul villódzott az égbe csavarodó felhőörvény, mintha ők tartották volna mozgásban a keringésükkel. Bár a környező bozótost mostanra egészen elnyelte a tömör pára, magáról a tisztásról minden ködfoszlány eltisztult. Kerner jól láthatta, hogyan áll vissza a körmenetbe Danica, és hogyan követik most már Szrenkánét a lassan köröző zenészek.

Kezdte kétségbe vonni, hogy bármi is történni fog. A körmenet látványa persze így is mélyen felkavarta, különösen azzal együtt, hogy a nők – megtébolyodva vagy talán csak eredendő lelketlenségüket bizonyítva – továbbra sem látszottak borzadni a tálon heverő emberi maradványoktól. Kernerben azonban felmerült, hogy talán tényleg nincs több közük az egészhez, mint borzasztó kultuszuk valamely félig elfeledett doktrínája, amelybe Büngösd véres halála véletlenül épp beleillett, lett légyen akármilyen bizarr baleset eredménye is. A fatönk, amelyre a tálat tették, nem volt különösebben nagy körméretű, de úgy feketéllett a mohától, mintha nem is évtizedek, de évszázadok óta állna ott, és szolgálna ilyen vagy még szörnyűbb célokra.

Ettől persze még rájuk küldhetné a hatóságot… de melyiket? Nincs már inkvizíció, amely ilyesmivel foglalkozna, a világi bíróságok pedig valóban vakok lennének a kultusz fertelmességére, csakis azt látnák, hogy egyik asszony sem játszott tevőleges szerepet Büngösd halálában.

Netán valóban azt akarják elérni, hogy vádaskodásával lejárassa magát ország-világ előtt? Kerner nem értette, mi hasznuk származhatna ebből, de máris elég ostobán érezte magát a sárga hacukába csavarva, az egyház hajdani szigorát hiányolva, amelynek gondolatától máskülönben az ő felvilágosult elméje is visszaborzadna. Akárhogy is, a tény, hogy itt lehetett, és nézhette ezt a komédiát, a nők tudatosságára utalt. Bármit is terveztek, számoltak a buzgalmával, amellyel nemcsak a Körösbe ugrott volna fejest, de a lánggal égő alvilági Phlegetonba is, ha Danica úgy akarja. Ha úgy intézi.

Kerner a körmenetben elhaladó szőke lány tekintetét kereste, de az elfordította a fejét.

Ám legyen. Majd meglátjuk, hölgyeim, ki jár túl kinek az eszén!

Ebben a pillanatban Szrenkáné énekbeszéde megváltozott. Az eddigi lágy dallam helyét fülbántó, éles kántálás vette át, amelyet három mély, rekedt, ugatásszerű sor zárt.

A lányok megálltak, arccal a kör középpontja felé. Éles vijjogással ismételték el vezetőjük szavait, majd elnémultak. A hangszeresek követték példájukat, kivéve a fuvolást: a vékony, kísérteties dallam kígyóként kúszott fel-alá a mozdulatlan alakok között.

Kerner most már észlelt valamit, bár nem tudta volna megmondani, mit. Nem a langyosodó, párás levegőt, bár az is sűrűbbé vált, szinte ragacsossá. Nem a villódzást, hiába gyorsult fel annyira, hogy szinte állandó, fehér fénynek tűnt, amelyet csak a kimerült, könnyező szem nem tud mindenestül befogadni. Nem is a dobot, amely most újra lüktetni kezdett a fuvola folyondár-dallama alatt, mint egy életre kelő őserdei kőbálvány szíve.

A lányok ismét megmozdultak, hátraléptek, majd még egyet és még egyet. A kettős kör fellazult, Kerner már azon gondolkodott, hová hátráljon, hogy bele ne ütközzenek. Nem is nagyon tudott volna lépni a kendőtől, de végül nem volt rá szükség, mert a lányok helyet adtak neki, Danica állt a jobbjára, Panka balra. Kerner jobban megnézte a nagydarab lány arcát, és összeborzadt: Panka fennakadt szeme fehéren világított.

Kerner jobbra nézett, elkapta Danica pillantását, Panka felé intett a fejével. Danicát nem lepte meg a látvány; bólintott, majd visszafordult a kör közepe felé, arcán várakozó, feszült figyelem.

Kerner is előrefordult. Közvetlenül előtte sárga kendőbe burkolt nő állt. Ha még tovább hátrálnak, és a belső gyűrű is eléri őt, ez a nő már menthetetlenül bele fog ütközni. Akárki is legyen, ő nem nyoszolyólány, idézte fel Kerner Szrenkáné szavait. Menyasszony. No de kié?

A dob most már olyan mélyen, lassan pulzált, hogy Kerner nem is annyira hallotta, mint inkább a gyomrában érezte. Mintha a föld is e ritmust visszhangozta volna a talpa alatt.

A következő pillanatban valóban megingott alatta a sziget. Víz loccsant, nád susogott, mintha ladik kötött volna ki a parton, a fatörzsek panaszosan nyiszorogtak.

Nivac yggnath sagannath! – csattant Szrenkáné kiáltása valahol Kerner háta mögött.

Ai! Ai! – csendült a lányok hangja.

A sziget mintha megbillent, majd süllyedni kezdett volna. Kerner hálát adott a sűrű sárért, amelybe úgy kapaszkodtak a lábujjai, mintha valóban gyökeret eresztett volna. Aztán lenézett, és látta, hogy a lába is elmerült, egészen bokáig. Már nemcsak a sziget vélt mozgásától szédült meg, de az iszonyattól is. Hátralépett, érzése szerint még épp időben, mielőtt a föld térdig nyelte volna, majd kötésig, mellkasig és még tovább.

Valami tényleg történt ezzel a pár parasztudvarnyi területű földdarabbal. Szinte felpuhult, a vizesen megsüppedő sár fokozatosan repedést rajzolt ki rajta, amely a tisztást átszelő árokká nyílt. Ez az árok nyelte el majdnem a doktort – az előtte álló, kendőbe csavart nőt pedig, akit Kerner az egyensúlyvesztés hányingerkeltő pillanataiban szem elől tévesztett, nemcsak majdnem. Kerner iszonyodva bámulta a derékig elmerült alakot, aki láthatóan nem hadakozott a süllyedés ellen, sőt mintha megelégedésére szolgált volna a testét körülölelő sár lágy szorítása.

A mocsár ölelte.

Aztán az elmerült nő teste nagyot zökkent, és ismét kijjebb emelkedett az iszapból. Valami alulról tolta a magasba – hatalmas, púpos, eleven domb, amely cuppanva született meg a sziget fundamentumából. A lány úgy imbolygott rajta, mintha mindjárt lecsusszanna, de valahogy megkapaszkodott. Alatta jókora sárrögök szakadtak le az árokpart felé cammogó, lassan formát öltő dologról.

Kerner mély mordulást hallott, amely egyik hangszerből sem jöhetett. Elszakította tekintetét az árokban formálódó test iszonyú, mégis megbabonázó látványáról, és a hang forrását kereste. A fehér köd köröskörül még kijjebb húzódott az erdőbe, fénye rácsosan szűrődött át a tisztás szélén álló fák között. Így már nem volt elég világos ahhoz, hogy Kerner kivehesse a formátlan dolgokat, amelyek a repedésből kecmeregtek elő, hátukon egy-egy menyasszonnyal; csak azt látta, hogy a lányok kendője immár nem sárga, hanem iszapfekete.

Aztán a köd fénye végképp kialudt. Kernernek a kendő szövetébe kellett harapnia, nehogy felüvöltsön. Roppant testek mozgását érezte a talpa alatt, dolgokét, amelyek felfelé törekedtek a mélyből, és úgy súrlódtak a sárhoz, majd a szirupsűrű levegőhöz, mintha az is élő, vágyteli hús lett volna. E súrlódás során levedlették iszapkoloncaikat, létezésük formátlan, álmodó fázisának magzatburkait.

A lányok a sötétben is biztos kézzel bábáskodtak felettük.

Hát persze, vette észre Kerner, hisz már nincs is sötét.

Most nem a köd derengett, nem is holmi lámpás.

A következő pillanatban Kerner megértett egy kifejezést, amelyet eddig költői túlzásnak érzett. Most már tudta, nincs leírás, amely közelebb állna ahhoz, amit kifejezni hivatott. Nincs semmi oly pontos, mint ez: valaki elméje meghasad. Nemcsak elméje, de egész lénye szétnyílt, mint a sziget a lába alatt, mint egy kagyló, kecskeköröm a semmi iszapos partján.

A pitypangok világítottak. Az újjáéledő fényt a koszorúba kötött pitypangok árasztották a lányok fején, izzásuk aranyfehéren tükröződött a hályogos szemekben. Már minden nyoszolyólány olyan merev alvajáró-tekintettel simogatta, masszírozta a közöttük mozgó fekete alakokat, mint Panka.

A magasban ülő menyasszonyok széttárt combjaikkal segítettek a dolgoknak alakot ölteni. Azok halkan nyöszörögtek, nedves felületük szurokként csillogott a halvány fényben. Nem disznók voltak, bár Kerner először annak látta őket, nem is marhák vagy kecskék, bár a sárformákon nyíló, halvány arany szemekben vízszintes pupillarések feketélltek. Némelyik mintha ötletet merített volna a bodzafáktól, marjából, horpaszából ágakat fakasztott, a zsendülő leveleket átvilágította a pitypangkoszorúk és a sártesteken köröskörül felnyíló szemek fénye, aztán az agancságakon széttáruló, fehér bodzavirágtányérok maguk is parázslani kezdtek.

A bodzaágak megremegtek. Kerner már ösztönösen várta, hogy valami hatalmas és vörös rontson elő a levelek mögül, sárga agyarai a fejére záruljanak, a lélegző, dobogó, szerves világ nyomása egy pillanatra a végtelenségig fokozódjon, aztán egy roppanással vége legyen, de a frissen sarjadt levelek közül keskeny arcú leány mosolygott le rá, és mosolya rettenetesebb volt, mint a vicsor, amellyel Büngösd Lajos élete utolsó pillanatában szembenézett.

A virágba borult iszapbarom hátán Angelika ült.

Mennyire félt az ördögtől, ehhez képest mégis eljött. Ő állt Kerner előtt a menyasszonyok sárga kendőjében, ő süllyedt a megnyíló szigetbe, az elsőként kiemelkedő teremtmény hátára – vagy inkább ő idézte azt a combjai közé –, de mert mindezt elfordulva tette, a férfi nem ismerte fel.

Mire vársz? – kérdezte Angelika, de nem is ő, csak a hangja, az is elváltozva, mélyen és bugyogva, mintha sáron szűrődött volna keresztül, és valahogy túl alacsonyan eredt. Kerner lejjebb nézett, tekintete emberfejnyi iszapgörönggyel találkozott, az iszapgöröngy egyetlen, fekvő résű kecskeszemével. – Énelőttem miért nem térdelsz?

– Miért – kérdezte Kerner, mintha álmában beszélne –, ki vagy te?

– Nem az ég vagyok, és nem is a föld. Az vagyok, akit az ég öntöz, és akit a föld beporoz. A parány vagyok és az óriás vagyok. Oly közel vagyok, hogy benned lakozom, és oly távol, hogy eredeti alakomról még sosem verődött vissza fény. A gömb vagyok és a barázda vagyok. Yog-Sothoth vagyok és Shub-Niggurath vagyok, az ő örökkévaló frigyük. Tejhasznot hoztam, és vért ittam cserébe. Nedveket hoztam, és tőled is nedveket követelek. Angelika vagyok, a föld alatt alvó Margita lánya. Máshonnan jöttem, de itt a legnagyobb a Szarvas Isten, az ország közepén, ahol egy város viseli a nevét, és itt hajol hozzám a legközelebb.

A tisztáson lárma csapott fel, kiáltozás, kacagás, tülök, fuvola és dob kakofóniája. Kernert valaki lerántotta, nemcsak térdre esett, de majdnem el is hasalt, két kézzel kellett kitámasztania magát. Nedves göröngyökre tenyerelt, amelyek összerándultak, rúgkapálva gurultak ki alóla.

Lenézve látta, az egész rét békáktól és varangyoktól csillog és vonaglik, és egyszeriben megértette, hogy ezek nem békák és nem varangyok, ahogy a lányok nem lányok, a Büngösdöt széttépő rőt disznók, amelyeken idáig lovagoltak, és amelyek e pillanatban is gyűrűt formázva őrködnek a félig elmerült sziget körül, nem disznók, és ő sem Kerner Ármin, mert mind gödölyék, az Ezer Gidás Fekete Kecske nyája, a kecskéé, amely nemcsak kecske, hiába az ő hasadt patája ez a meghasadt sziget, hiába szarvai a görbe füzek és bodzafák, hiába a sziget árka az ő fekvő pupillája – mert ő mitikus szarvas is, fürtök alatt görbedő szőlőtőke, népeket tápláló kandisznó, kagyló, amelyben édesvízi gyöngy terem, lesőharcsa, amely a vízbe ölt csecsemőt elnyeli, majd újra a világra szüli, és álom, amelyen bizonyos éjjeleken mind osztozik, aki él.

Szrenkáné újra felvisított, és a virágzó barmokra, a vakon mosolygó leányokra leszakadt a köd.

Mintha maga a levegő öltött volna folyékony halmazállapotot, miután a magasban gyülemlő pára már nem tudott jobban összesűrűsödni; különös gravitáció tartotta roppant, lebegő gömbformában a cseppeket, mielőtt kartácsként alázúdultak volna. A lányok visítottak és kacagtak, összefogódzkodva táncoltak a ragyogó, meleg esőben, kendőjüket-kötényüket végighúzták a fehérarany tócsákban, Kerner is érezte, hogy a rátekert szövet átázik és elnehezül, szájába édes, sűrű folyadék szivárgott, nyelnie kellett, aztán megint, mintha elárvult gida lett volna, amelyet tejbe vagy inkább fénybe mártott ronggyal etetnek, aztán már anyakecske volt, oldalát mohón böködték.

Lepillantott. Angelika időközben lecsúszott a baromról, amely rövid virágzását követően máris mállani kezdett az esőben, és most, ismét egyszerű leányként, őelőtte kuporgott. Nem az ázott kendőt szopta, hanem valami fémesen csillanó, sötét dolgot, amely kitüremkedett a szövet résén, Kerner rekeszizmának magasságában. Vörös lé csorgott le a lány száján, festette meg azt a keveset, ami kendőjéből még sárga maradt. A pióca, amelyet Kerner a nádason átgázolva szedhetett össze, összehúzta gyűrűit, próbált visszakúszni a ruhaszövet alá, de Angelika megfogta, úgy sodorgatta ujjai között, mint holmi ritka kincset, aztán előrehajolt, és most már teljesen kettéharapta. Kerner látta a tulajdon kiszívott vérét kiloccsanni, elvegyülni a földön gyűlő fehér folyadékkal és az iszappal – azt viszont nem látta, hogy Angelika kiköpte volna a férget.

Sem bármi mást ezután.

 

Valóban túl sokat elárult azzal, hogy Ambrusnét a kocsiról kérdezte. Emlékezhetett volna a hazaútra, mert akkor már – vagy még – csak félig álmodott. Kakas kukorékolt, kutyák ugattak a sásos erdőfoltok közt rejtőző tanyákon, amerre a földúton elrobogtak. A hold már rég eltűnt a láthatár alatt, csak az Esthajnalcsillag ragyogott az egyre fénylőbb gyöngyházszínű égen, a harmatcseppek súlyosan ültek a füveken és virágokon.

Danica hátramosolygott a bakról. Kilazult haja nedvesen keretezte arcát, szoknyája, ujjasa csupa szösz és bogáncs, térdei közé jókora, öblös korsót szorított, benne a pünkösdi tejhaszonnal, Shub-Niggurath harmatával, amely újabb évre biztosítja majd háza népe egészségét és gyarapodását.

Nem a lány hajtotta a hajnali hűvösben gőzölgő Csinost, hanem a mellette ülő Henrik, ezúttal már férfigúnyában. Csak a szeme körül elkenődött szén emlékeztetett éjjeli maskarájára.

Kerner valaki csontos vállának dőlve zötykölődött a hátsó ülésen. Odafordulva Angelikával nézett farkasszemet. Elhúzódott volna, de a lány szorosabban magához vonta, akár egy álmában hánykolódó gyereket.

A két lány kuncogott. Henrik fütyülni kezdett, a dallam folyondárként tekergett körülöttük. Kernert szúró nyugtalanság fogta el, lerázta Angelika karját, felegyenesedett ültében, körülnézett. Megtalálta, amit keresett: az ázott bőrmappa a lábuknál hevert, a kocsi aljában. Felkapta, melléhez szorította, olyan hévvel, hogy húsán érezte a mappa gerincéből kikandikáló toll hegyét. Kihúzta, majd maga számára is váratlanul a lába sebébe döfte, a belenyilalló fájdalom kissé visszarántotta önmagába. A mappa fölé görnyedve írni kezdett, sőt inkább a papírba karcolta a szavakat:

A meótiszi birtok határát négy szobor jelzi majd. A déli oldalon Büngösd Lajos szobra áll majd, akinek maradványait nem oroszlánok és nem is disznók falták fel, hanem a föld barázdája; északon Szrenka Danicáé az ő hideg tót szívével; napkeleten a basáé, idősb Kerner Árminé; nyugaton pedig az ifjabbiké, a szellem emberéé. Ez utóbbi egyetlen arasszal sem lesz magasabb a többi háromnál, ámde

– Van ennek valami veleje? – lesett a mappába Angelika.

– Biztos van neki – kuncogott Danica –, tudósember rója. De előrébb jár, mint az apja, mert mezítláb jár.

Kerner felnézett, kérdésre nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

– Ismeri már a sár érintését – folytatta Danica lágyan –, a fekete földét. És eljön jövőre is. – Angelikára nézett. – Nos, hogy szeretnéd, húgocskám? Maradjon ilyen szép csendes, vagy folytassa a locsogást?

Vadul kacagtak. Danica megkönyörült:

– Most már beszélhet, tekintetes doktor úr.

Kernerből harákolva szakadt fel a lélegzet. Próbált levegőt gyűjteni, de rájött, nem tud olyat kérdezni, amire ne érné készületlenül a válasz.

Danica is hallgatott. Kedvtelve jártatta a szemét Kerner és Angelika közt.

Henrik füttye a magasba csapott, elvegyült a pacsirtaszóval.

Ne hagyd ki ezeket se!

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...