1920. januárjában jelent meg a The United Amateur kiadványban H. P. Lovecraft esszéje a  Literary Composition (Irodalmi kompozíció), ami HPL szokásához híven egy hosszú értekezés jövendőbeli írók számára, szívből megfontolandó tanácsokkal. Szóba kerül többek közt az olvasás, a szóhasználat, a narráció, de a kohézió is. A Project Guttenberg honlapon, megtalálható a Writings in the United Amateur című kiadvány, amiben Lovecraft, a The United Amateur-ben 1915-1922 közt megjelent esszéit gyűjtötték össze. Ebből a forrásból fordította le Sütő Fanni az eredeti esszét, teljes terjedelmében.

H. P. Lovecraft – Az irodalmi kompozíció

Egy korábbi cikkben olvasóink megismerkedhettek az irodalmi inspiráció alapvető forrásaival, illetve az alkotásnak fő kellékeivel. Most szót kell még ejtsünk magáról az alkotásról is: formáiról, szokásairól és sajátosságairól, annak érdekében, hogy a fiatal író semmit se vesszen el erejéből vagy bájából, amikor ötleteig a nagyközönség elé tárja.

Nyelvtan

Az angol nyelv nyelvtanának részletes tárgyalása nem célja ennek a részlegnek, hiszen azt minden iskolában tanítják, így feltételezhetjük, hogy minden szárnybontogató író ismeri azt. Fontos azonban, hogy felhívjuk a kezdő figyelmét arra, hogy mindig tartson maga mellett egy megbízható nyelvtani szabályzatot és szótárat, hogy imigyen elkerülhesse a fogalmazásában azokat a gyakori hibákat, amik észrevétlenül elcsúfítják még a legfinomabb mindennapi beszédet is. Általános szabályként érdemes alaposan és kritikusan megvizsgálni minden hétköznapi vagy kétesen elemezhető kifejezést, illetve az olyan szavakat és szóhasználatokat, melyek erőltetettnek vagy furcsának hatnak. Ne bízzunk túlságosan az emberi emlékezőképességben, főleg, hogy a legtöbb elmében bizony számos nyelvtani hiba és stílustalanság él, melyet mindenféle beszélgetésből, illetve újságok, magazinok és népszerű könyvek oldalairól szedtünk össze.

A hibák típusai

A legtöbb hiba, amit a fiatal írók elkövetnek, a mondattan szabályainak szörnyű áthágásai mellett, amiket egyébként egy általános oktatás könnyen kijavít, így vehető sorba:

1. Főnevek hibás többes száma. ( Például vallies  vagy echos) – Megj.: A hiba abból adódhat, hogy néhányan tévesen úgy hiszik, hogy minden „y”-nal végződő főnévnek, „ies” a többes száma. Azonban, ha egy főnév magánhangzóval + y-nal végződik, akkor csak egy „s”-t kell hozzáadnunk. A www.grammar-monster.com alapján. Az echo esetében igazából mindkét többes szám alak elfogadott (echos, echoes, de az utóbbi a gyakoribb.)
2. Névmások kétértelmű használata.
3. Segédigék hibás használata
4. A tárgyas és tárgyatlan igék hibás használata „A macska fel van mászva a fára” és társai.
5. Hibás igeidők és igemódok, rossz igék használata.
6. Rosszul használt szavak, mint például „Nem szívlelem az önző embereket.”
7. Idegen szavak helytelen használata
8. Ízlésbeli hibák, mint például vulgáris kifejezések, dagályosság, ismétlés, homályos megfogalmazás, kétértelműség, túlságosan köznyelvi kifejezések, lapos stílus, hatásvadászság, szóhalmozás, szószaporítás, keménység, rosszul használt metafora és minden fajta egyéb retorikai furcsaság.
9. Helyesírási és központozási hibák, különböző alakok összekeverése.

Ezen hibák közül alig van olyan, amit ne lehetne elkerülni nyelvtan vagy retorika tankönyvek gondos tanulmányozásával, a legjobb szerzők gondos olvasásával, és az alapos és átgondolt fogalmazással. Szinte semmilyen mentség nincs ezen hibák gyakori előfordulására, hiszen a javításukra szolgáló lehetőségek rendkívül számosak és elérhetőek. A népszerű nyelvtani útmutatók többsége hihetetlenül hasznos, főleg olyanoknak, akik még nem olvastak elég széles körben. Ezek a könyvek azonban néha túlzásba esnek: túlságosan pedánsak, precízek és formálisak. A helyes íráshoz nagyon fontos a türelem és mentális pontosság fejlesztése. A fiatal író tanulmányai során nagyon fontos, hogy megbízható szótárakat és tankönyveket tartson maga mellett, és hogy messzire elkerülje a rögtönzött írást, amely a haladó tanulók privilégiuma. Nem szabad, semmilyen elterjedt szóhasználatot készpénznek venni. Kétely esetén, hezitálás nélkül keressük könyveink tanácsát.

Olvasás

Egy reménybeli író sem elégedhet meg azzal, hogy az írásnak pusztán a technikai szabályait sajátítja el. Ahogy azt Mrs. Renshaw is megjegyezte az előző cikkben: „A benyomások szerzésének mindig meg kell előzni az alkotást, és erősebbnek is kell lennie annál.”

Minden irodalmi csiszoltságra tett kísérlet megfontolt olvasással kell, hogy kezdődjön, és a tanulónak mindig is ezt a fázist kell a legfontosabbnak tartania. Sok esetben a megfelelő írók olvasása jóval hatékonyabb útmutatást nyújt, mint a megannyi szabály. Egy oldalnyi Addison vagy Irving sokkal többet megtanít a stílusról, mint egy egész szabálygyűjtemény, míg Poe egy novellája élénkebb képet ad az erőteljes és helyes leírásról és narrációról, mint tíz száraz fejezet egy vaskos tankönyvben.

Minden tanuló olvassa szüntelenül a legjobb írókat, a remek Olvasói Táblázat segítségével, amely az Egyesült Amatőrben immár két éve megtalálható.

Nagyon fontos az is, hogy az olcsóbb műveket, ha eddig egyáltalán olvastunk ilyeneket, most végleg felejtsük el. A populáris magazinok figyelmetlen és megvetendő stílust nevelnek belénk, amitől aztán nagyon nehéz megszabadulni, és ami megakadályozza, hogy a stílusunkat tisztábbá csiszoljuk. Ha már muszáj ilyen dolgokat olvasnunk, akkor a lehető legfelületesebben lapozzuk csak végig őket. Remek és követendő szokás a King James Bibliának alapos tanulmányozása.  Az ember nehezen talál ehhez a mesterűmhöz hasonlót, ha egyszerű és mégis gazdag és erőteljes angolt keres, és bár az angolszász szókincs és költői ritmus nem megfelelő a minden napi kompozícióhoz, mégis felbecsülhetetlenül értékes minta furcsa és eredeti témákból.

Lord Dunsany, a legnagyobb élő prózaíró, majdnem az összes stilisztikai irányzatát a Szentírásból vette. Boyd, egy kortárs kritikusunk nagyon találóan felhívja a figyelmünket arra, hogy mekkora veszteséget szenved a legtöbb ír katolikus író azáltal, hogy nem ismerik ezt a történelmi kötetet és hagyományait.

Szókincs

A szókincs bővülése, az széleskörű olvasottságnak igen fontos hatása, ami mindig velejár. Az átlag tanulót súlyosan hátráltatja a szavainak korlátozott tárháza, és hamar felfedezi, hogy a hosszabb fogalmazásoknál így nem kerülheti el a monotóniát. Olvasás közben az újoncnak tanácsos megfigyelni, milyen változatos módokon fejezik ki magukat a jó szerzők, illetve megjegyezni későbbi használatra a rengeteg megfelelő szinonimát, amivel találkozik. Sosem szabad magyarázat nélkül hagyni az ismeretlen szavakat, hiszen csupán egy kevés lelkiismeretes kutatómunkával minden nap tovább növelhetjük a filológia birodalmában tett hódításainkat, és egyre jobban felkészülhetünk az elegáns, önálló kifejezésre.

Szókincsünk bővítése közben azonban nagyon oda kell figyelnünk, nehogy rosszul bánjunk új szerzeményeinkkel. Mindig emlékezzünk, milyen finom különbségek vannak látszólag hasonló szavak között, és hogy a nyelvezetet mindig intelligens odafigyeléssel kell megválogatnunk

Amint arra a művelt Dr. Blair is felhívja figyelmünket az Előadásaiban: „Szinte semelyik nyelvben nem fordul elő, hogy két különböző szó pontosan ugyanazt a jelentést hordozza. A nyelvben kellően járatos ember mindig képes lesz felfedezni valamit, ami megkülönbözteti őket egymástól.”

A kompozíció elemei

 Mielőtt nekikezdenénk a kompozíció különböző formáiba, érdemes megjegyezni, hogy léteznek bizonyos közös elemek. Ha elemezzük őket, felfedezhetjük, hogy minden írás tartalmaz ezen alapvető elemek közül legalább egyet:

1. Leírás, avagy a dolgok megjelenésének elbeszélése.
2. Narráció, avagy az események elbeszélése.
3. Expozíció, amely precízen és világosan definiál és megmagyaráz
4. Érvelés, amely felfedezi az igazságot, és elveti a hibát
5. Rábeszélés, amely bizonyos gondolatokra és cselekvésekre sarkall.

Az első kettő a fikció alapja, a harmadik az oktató, tudományos, történelmi és szerkesztői írásoké. A negyedik és ötödik, leginkább a harmadikkal együtt használatosak, tudományos, filozofikus és pártirodalom esetén. Ezek az elemek azonban legtöbb esetben egymásba olvadnak. Egy alapvetően fikciós műnek lehet tudományos, történelmi vagy érvelő oldala, míg egy tankönyvet vagy értekezést érdekesebbé tehetnek leírásokkal és anekdotákkal.

Leírás

A hatékony leírás két szellemi képességen múlik: a megfigyelésen és kiválasztáson. Sok leírás élénksége a részletek pontos felidézésén múlik, míg másoknál a legszembeötlőbb, tipikus és fontos pontok kiválasztása a fontos.

Az ember sosem lehet elég óvatos a melléknevek kiválasztásakor. Elengedhetetlenül fontosak az olyan szavak vagy kifejezések, amelyek pontosan leírásokat adnak, és a megfelelő elképzeléseket sugallják az olvasó elméjébe.  Példaképp vegyük szemügyre azoknak a jelzőknek a listáját, melyet Richard Green Parker használt egy szökőkút jellemzésére a leírásról szóló remek művében:

Kristályos, ömlő, susogó, ezüstös, halkan hulló, szétváló, gyöngyöző, könnyező, buborékoló, gurgulázó, dorgáló, tiszta, fűvel körbeszegett, mohával körbeszegett, kaviccsal kirakott, zöldellő, szent, fű-szegélyű, moha-szegélyű, csörgedező, puha, harmat-pettyes, gyors sodrású, gyengéd, finom, tiszta, szertelen, táncoló, szökellő, mélyen magába záró, ugrándozó, duruzsoló, motyogó, suttogó, csacsogó, fecsegő, dagadó, édesen gördülő, finoman folyó, emelkedő, csillogó, áramló, tajtékzó, harmat-párlatú, harmatszülte, kimeríthetetlen, kifogyhatatlan, soha-fogyó, soha-bukó, mennyszülte, földszülte, mélyről fecsegő, aszály-oszlató, szomjoltó, felfrissítő, lélekfrissítő, földfrissítő, fürdető, pompás, növény-tápláló.

Azért, hogy egyszerre pontos és megfelelő jelzőket találjon, a fiatal szerzőnek alaposan meg kell ismerkednie a természet általános aspektusaival és jelenségeivel, mint ahogy azzal is, hogy ezek milyen gondolatokat és asszociációkat váltanak ki az emberi elmében.

A leírások készülhetnek tárgyakról, helyekről, állatokról és emberekről. Egy tárgy teljes leírása ezeket az elemeket tartalmazza:

1. Mikor, hol és hogyan látjuk azt, mikor készítették vagy találták meg, milyen hatással volt rá az idő.
2. Történelmi és hagyományos asszociációk.
3. Anyag és eredet.
4. Méret, forma és küllem.
5. Párhuzamok hasonló tárgyakkal.
6. Az érzések, amelyeket a tárgy vizsgálata kelt bennünk.
7. Célja és funkciója.
8. Hatásai – létének következményei.

A helyek leírása természetesen nagyban függ a hely típusától. Természeti környezet esetén az alábbi elemeket érdekes sorra venni:

1. Milyen körülmények között észleljük – hajnalban, délben, este vagy éjszaka, csillagfényben vagy holdfényben.
2. Természeti tulajdonságok – sík vagy dimbes-dombos, puszta vagy dúsnövényzetű, növényzet fajtái, fák, hegyek, folyók.
3. Az ember hatása – földművelés, épületek, hidak, emberi beavatkozások a látképbe.
4. Lakói és állatai.
5. Helyi szokások és hagyományok.
6. Hangok – vízé, erdőé, leveleké, madaraké, gazdasági udvaroké, embereké, gépeké.
7. Kilátás – látkép minden oldalról, és amilyennek maga a hely tűnik távolból.
8. Párhuzamok más helyekkel, főleg híresekkel.
9. Történelem és asszociációk
10. Milyen érzeteket kelt a hely a szemlélődőben.

Állatok leírásait így elemezhetjük:

1. Faj és méret.
2. Mi borítja a testét.
3. Testrészei.
4. Élőhelye.
5. Jellemzői és szokásai.
6. Tápláléka.
7. Hasznossága és kártékonysága.
8. Történelem és asszociációk.

Az emberek leírását a végtelenségig variálhatjuk. Néha egy szerencsés tollvonás életre kelt egy egész típust és karaktert, mint például amikor a modern szerző, Leonard Merricka egy szereplője lerongyolódott nemességre utal úgy, hogy a szalonkabátot egy tweed öltöny nadrágjával párosítja. A finom utalások nagyon hatásosak ezen a területen, főleg amikor belső tulajdonságokat írunk le. A leírás tárgyától függően változtassunk technikánkon, attól függően, hogy pusztán egy megszemélyesített ötletet festünk le, vagy szinte fénykép élességű képet kívánunk adni egy élénk, szinte élő karakter megjelenéséről és belső tulajdonságairól. Egy általános leírásban a következő elemek szerepelhetnek:

1. Megjelenés, termet, arcszín, arányok, vonások.
2. Legszembetűnőbb tulajdonság.
3. Kifejezés.
4. Kellem vagy csúnyaság.
5. Öltözék – ennek természete, ízlése, minősége.
6. Szokások, képességek, bájok és furcsaságok
7. Karakter – morális és intellektuális, a közösségben betöltött szerep
8. Említésre méltó különleges tulajdonságok

Az előző szinopszisoknál figyelembe kell venni, hogy ezek puszta javaslatok, és nem kell szó szerint értelmezni őket. Minden leírást a szövegkörnyezet határozz meg, ízlésben és odaillésben. Hozzá kell tegyük, hogy fikciónál nem szabad túlzásba esni a leírásokkal. Ha túl sok van belőle, unalmassá válhat, így ki kell egyensúlyozni élénk narrációval, amit a következőkben fogunk részletezni.

A narráció

A narráció valós vagy elképzelt cselekmények vagy események sorának leírása, tehát mind a történelemnek, mind a fikciónak alapja. Ahhoz hogy találóak és sikeresek legyünk, alkalmazzuk intelligensen az ízlést és a válogatást: jellemző részleteket ragadjunk ki, és az időrendet és a körülmények sorrendjét tartsuk jól kézben. Legtöbb esetben a legbölcsebb megoldás az, ha az eseményeket fokozódó formában meséljük el: a kisebb történésektől haladva a nagyobbak felé. Ezek egy fő eseményben csúcsosodnak ki, melyre az egész történet alapul, vagy amely a többi részt is fontossá teszi a saját fontosságával. Ezt az elvet azonban nem lehet pontosan követni minden egyes történelmi vagy életrajzi narratívánál.

Fiktív narráció

A fiktív narráció szíve a cselekmény, amit a következőképpen definiálhatunk: események olyan sorozata, aminek célja az olvasó érdeklődésének és kíváncsiságának felébresztése a végkifejlet iránt. A cselekmény lehet egyszerű vagy összetett, de elengedhetetlen a feszültség és az egyik eseményről a másikra fokozódó izgalom. Egy fiktív mű minden egyes eseményének valamilyen hatással kell lennie a tetőpontra vagy a végkifejletre. Bármilyen végkifejlett, ami nem az előző események egyenes következménye, esetlenné és irodalmatlanná válik. Semmilyen hivatalos írókurzus nem érhet fel Edgar Allan Poe vagy Ambrose Bierce történeteinek figyelmes és alapos tanulmányozásával. Ezekben a remekművekben megtalálhatjuk az események és következmények azon töretlen láncolatát, amely egy ideális történet ismérve. Figyeljük meg, hogy az „Az Usher-ház vége” című Poe novellában minden egyes külön esemény előrevetíti és közelebb hozza a hatalmas katasztrófát, és ennek az irtózatos sugallatait. Poe mesterien kezelte a szakmája gépezetét. Figyeljük meg azt is, ahogy Bierce képes néhány egyszerű történéssel elérni a legfelkavaróbb végkifejleteket, ráadásul olyanokat, melyek pusztán az azt megelőző körülményekből alakultak ki.

Fikciós narrációnál az életszerűség mindennél fontosabb. A történetnek konzisztensnek kell lennie, és nem tartalmazhat olyan eseményeket, amelyek nagyban eltérnek a dolgok normális rendjétől, kivéve, ha ez a történet központi eseménye, és nagyon gondos felkészítés előzi meg. A való életben is történnek furcsa és kiszámíthatatlan dolgok, de egy átlagos történetből kilógnának, mert a fikció az átlagnak egy fajta idealizálása. A történet fejlődésének amennyire csak lehet, életszerűnek kell lennie, és a gyenge, szivárgó végeket nagy ívben el kell kerülni. A történet vége legyen az elejénél inkább erősebb, mint gyengébb, mert a végében van benne a megoldás és a tetőpont, és ez fogja a legerőteljesebb benyomást tenni az olvasóra. Az sem rossz ötlet, ha a kezdő a története utolsó bekezdését írja meg először, persze csak azután, hogy gondos cselekményvázlatot készített, ahogy azt minden esetben tenni érdemes. Így a legfrissebb szellemi erejét a narratíva legfontosabb részére képes fordítani, és ha később változtatásokra van szükség, ezek könnyen kivitelezhetőek. A narratíva semelyik részében se kövessen egy nagyszabású és hangsúlyos gondolatot vagy bekezdést egy szelíd vagy unalmasabb folytatás. Ez nagyon lehangoló, és gúnyolódások tárgyává teheti az írót.

Figyeljük meg az alábbi sorpár abszurd hatását, melyet nem kisebb ember, mint Waller írt:

„Még a messzi trópusokon is beszélik nyelvünk,
s Flandria nyakába igánkat vetettük.”

Egység, súly és koherencia

Egy kialakulóban lévő témánál, legyen az leírás vagy narráció, ennek a három strukturális jellemzőnek kell jelen lennie: egység, tömeg és koherencia. Az egység az az elv, miszerint a kompozíció minden részének kapcsolódnia kell a központi témához. Ez az elv, ami kizár minden oda nem tartozó anyagot, és azt követeli, hogy minden történetszál a tetőpontba fusson össze. Az egység elvének klasszikus megszegését láthatjuk például Homérosz és az antikvitás egyéb epikus költőinek epizódjaiban, úgy mint Fielding és egyéb ünnepelt írók hosszabb kitérőiben. Azonban egy kezdőnek sem ajánlatos, hogy megengedje magának ezeket a kiváltságokat. Az egység az a jó tulajdonság, amit Poe-nál és Bierce-nél is dicsértünk.

A súly az az elv, amely megköveteli, hogy a kompozíció fontosabb részei hasonlóan fontos részt foglaljanak el az egész kompozíción, bekezdésen és mondaton belül. Ez az ízlésnek azon szabálya, ami ragaszkodik ahhoz, hogy kihangsúlyozzuk azt, amit ki kell hangsúlyozni. Ennek legfontosabb pontja a már előzőleg említett hangsúlyos végkifejlett. Ezen szabály szerint a kompozíciónak a vége a legfontosabb, ezt pedig szorosan követi a kezdet.

A koherencia az az elv, amely összefogja az összefüggő részeket, és távol tartja egymástól a nem összefüggő részeket. A súlyhoz hasonlóan, ez is a kompozíció egészére, a bekezdésre és a mondatra is vonatkozik. Megköveteli, hogy a hasonló eseményeket megszakítás nélkül meséljük el, melyben az okozat gördülékenyen követi az okot.

A kompozíció formái

Kevés író ér el ugyanolyan nagy sikereket az irodalom különböző ágaiban. Minden gondolattípusnak megvan a saját különleges kifejezési módja, ami a természetes alkalmasságon alapul. Egy átlagos író megmarad annál a formánál, amely leginkább illik a személyiségéhez.

Többen azonban különböző formákat is követnek, néhányan pedig aszerint váltanak egyik formáról a másikra, ahogy a múló évek megváltoztatják a gondolkodási folyamataikat és nézeteieket.

A változatosság és fegyelem érdekében jó, ha a kezdő író valamennyire kipróbálja magát az irodalom művészetének több ágában. Így felfedezheti, mi illik legjobban az elméjéhez, és így lehetősége nyílik arra, hogy kifejlesszen addig lappangó lehetőségeket.

Eddig az írásnak csupán egyszerűbb fázisait figyeltük meg, amik főleg a prózára és leíró esszékre irányulnak. Ezután szeretnénk szót ejteni az oktató, érvelő és rábeszélő írásokról, annak érdekében, hogy némiképp megvizsgáljuk a retorikai erősségeket és elegenciát, és szót ejtünk a verselés néhány fontosabb aspektusáról is.