Szujó Norbert, a Black Aether alkotói csoport tagjai közül ezúttal Veres Attilát faggatta ki. A filmek világából érkező forgatókönyv író történetei, soha nem maradtam visszhang nélkül. A Présházban és a Visszatérés az éjféli iskolába még csak a kezdet volt, 2017-ben sokkal többet fogsz Veres Attilát olvasni. Többet, mint, gondolnád.
Mióta írsz? Egyáltalán mennyire meghatározó része életednek az írás?
Eléggé, mivel ebből élek. Ez persze nem azt jelenti, hogy egész nap a novelláimon szöszmötölnék, forgatókönyveket, elemzéseket írok rendelésre. Ugyanúgy ellopott órákon, napokon tudok dolgozni a saját írásaimon, mint a legtöbb alkotó. Nagyjából öt vagy hat éve írok hivatásszerűen.
Mint mindenki, én is telefirkáltam hülyeséggel egész füzeteket az iskolában, de azt nem nevezném írásnak. Egyetem alatt eldöntöttem, hogy nem fogok írni, mert nem vagyok elég jó hozzá, minden ötletemet egy másik, korábbi ötlet árnyékának éreztem. Teljesen elfordultam a lehetőségétől is az alkotásnak és ez így is volt jól. 
Úgy gondoltam, egyetemi karrierbe kezdek. Aztán mégis írok.
A filmforgatókönyvek szakértője vagy. Mi az, amit az ilyen irányú tapasztalataidból hasznosítani tudsz az írás során?
Igyekszem a legkevesebbet hasznosítani abból, amit a forgatókönyvekből tanulok. Lehetőleg semmit, vagy annál is kevesebbet, sőt, ha lehet, szembe is megyek a szabályokkal. Alapvetően azért kezdtem korábbi fogadalmam ellenére mégis prózaírásba, mert addigra már egy ideje forgatókönyvekkel foglalkoztam, ráadásul akkor még kizárólag angolul. A forgatókönyvek nyelve nagyon kötött, bizonyos szavakat nem használhatsz, bizonyos dolgokat nem írhatsz le, a történeteket egy meghatározott módon mesélheted el. Ez a fajta bezártság a formátumba tett éhessé egy másfajta elbeszélői nyelvre, valamifajta szabadságra. Ugyanígy az angol nyelv használata új megvilágításba helyezte a magyart, sokkal inkább tudtam eszközként tekinteni a szavakra, mondatokra, mint korábban, és ez nagyon hasznos dolog, ha írni akar az ember. Akárhogy is, a forgatókönyv bezártsága elől való menekülés volt a prózaírás, és bizonyos módon ma is az. Csak akkor írok meg valamit, ha azt nem lehet filmen elbeszélni. Hosszabb elbeszélői formában, mint a regény, már inkább használható valami a filmben felszedett tudásból, de nem specifikusan a forgatókönyvekre vonatkozó szabályok, hanem inkább az alapvető történetmesélői fogások ismerete.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy a magyar filmesek hajlamosak nem elismerni, ha valamit nem jól csináltak. Mit javasolsz kezdő íróknak, hogyan vetkőzzék le az ilyen, fejlődésüket gátló hozzáállást?
Ez korral változik, és nem csak a filmesekre vonatkozik. Ha valaki fiatal, és alkotni akar, akkor gyakran úgy érzi, hogy az alkotás maga határozza meg a személyiségét. Mindenki keresi saját magát fiatalon, és az ember gyakran azért alkot, hogy a személyiségét deklarálja. Így a munkáját érő kritika a személyiségét, őt magát érintő kritikává válik – pedig mondjuk annyiról van szó, hogy nem sikerült jól a lezárása a sztorinak. Az idősebb alkotók pedig már túlságosan bíznak a saját rutinjukban és tapasztalatukban, makaccsá és önfejűvé válnak, és, hacsak nem zsenik, akkor ez általában nem sül el jól. Kivételek persze mindig vannak mindkét esetben, de az alkotó ember ilyen. Én is ilyen vagyok. Ha az emberből jó író lesz, általában azért leveti ezt az önvédelmi mechanizmust, vagy egy részét.
Fiatalon talán arra érdemes figyelni, hogy ha leírtál valamit, akkor azt próbáld meg úgy olvasni, mintha nem te írtad volna. Tetszene, ha ez másvalaki szövege lenne? Mert mások idegenként olvassák a saját anyagaidat. De alapvetően nem hiszek a tanácsokban. Mindenkinek a saját személyisége, szokásai, élményei fogják meghatározni, hogyan ír. A legtöbben egy idő után amúgy is elfordulnak ettől a pályától, máshol találják meg a boldogságukat. Aki meg írni akar, az írni is fog, akármit mondok neki, és útközben felismeri a hibáit és erősségeit.
Hogyan ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával?
Nyíregyháza város, a Móricz Zsigmond városi könyvtár Józsaváros lakótelepi fiókkönyvtárának egy hátsó helyiségében. Nagymamámnál töltöttem a nyarat, és gyakorlatilag kiolvastam a könyvtárat, nem sokkal azután, hogy megtanultam élvezni az olvasást. Itt akadt a kezembe a Lopakodó árnyak című antológia, ami azóta is az egyik kedvencem. Kísértetházas tematikájú kötet, tartalmazta Lovecraft Patkányok a falban című sztoriját, amiért odáig voltam. Nagyon kedveltem benne az érzést, hogy a falak mögött, a ház alatt ott van az emberiség régmúltja, visszavezethetően az ember előtti sötétségig. Ugyanakkor ez a kötet több nagyszerű sztorit is tartalmaz, például az egyetlen magyarul megjelent Robert Aickman novellát (Az osztálytárs), vagy Charlotte Perking Gilman klasszikus feminista pszichológiai rémtörténetét (A sárga tapéta), de van benne Robert Bloch, Charles L. Grant, Stephen King is. Akartam minden írótól többet, de csak Lovecraft-tól (és persze Kingtől) találtam más anyagot – a Galaktika Lovecraft tematikájú számát és az Eryx falai közt című kötetet, ami szerintem valami kalózkiadás volt. Talán már megjelent a Valhalla páholy kiadásában a Cthulhu hívása, de azt nem tudtam megszerezni. Ekkor még az elérhető internet kora előtt jártunk. Azután is egyenként lapoztam végig a Galaktikákat meg fantasy antológiákat új sztorikat keresve. Kicsit később a Szukits elkezdte a Lovecraft-sorozatot, ha jól emlékszem a Holdárnyékban című kötet volt az első (tévedtem, ezt is a Valhalla adta ki). Mindig összespóroltam a kajapénzem, hogy megvehessem őket, mikor kijött egy új. Ez nagyjából gimnázium végéig kitartott, aztán hozták ki ezt az összes művei kiadványsort, de azt már nem vettem meg. Nagyjából ez a közös történetünk.
A Black Aether és a Micro Aether olvasói megszokhatták, hogy tőled ne feltétlenül klasszikus lovecrafti horrort várjanak. Mennyire tudsz azonosulni az író alkotói látásmódjával?
Mennyire kellene? Lovecraft természetesen nagy hatással van rám, és a huszadik század egyik legfontosabb írójának tartom. Emellett nem érzem szükségét, hogy én az ő írói látásmódjával azonosuljak. Nekem a saját írói látásmódommal kell azonosulnom. Egyébként is túl sokan azonosultak már a lovecraft-i hanggal és elbeszélői technikákkal, nem érzem azt, hogy nekem is be kellene szállnom ebbe a versenybe. Lovecraft kulturális ozmózisa akkora, hogy gyakran olyanok is írnak lovecraft-i szöveget akik soha nem olvastak Lovecraftot. Emberek Chtulhu kötött sapkában mennek ki az utcára, Yog-Shottoth bögréből isszák a kávét, barátokkal vidám Arkham Horror társast játszanak. Bármi is volt eredetileg Lovecraft alkotói látásmódja, úgy gondolom, hogy már egészen máshol kell keresnünk, mint a Lovecraft hatású termékek. Lovecraft az abszolút borzalomról írt, annak a felismeréséről, hogy porszemek vagyunk egy alapvetően ellenséges univerzum közepén, az emberi kultúra egy pillanatnyi hiba, amit hamarosan orvosolnak hatalmak, amiket ésszel fel nem érhetünk. Lovecraft száműzte Istent a rémtörténetekből, Isten nélkül pedig a rémtörténet horrorrá válik. Ez pedig a posztmodern ember alapélménye, mindannyian magányosan létezünk egy folyamatosan változó univerzumban, amit soha nem ismerhetünk ki igazán. Erről lehet és érdemes beszélni, mert ez vezet katarzishoz. De ehhez az embernek a saját életét, a saját világát kell megértenie, benne inspirációt találnia, nem pedig triviálissá tenni egy amúgy jelentős alkotói életművet.
Lovecraftnél a természetfölötti és „weird” elemek a folyamatos feszültséget teremtik meg, a kozmikus rémület bemutatásának eszközei – nálad inkább sokkolóak, letaglózóak. Mennyiben más a két elbeszélői eszköztár? Más az üzenetetek?
Úgy gondolom, Lovecraft a nem vágyott tudás megszerzéséről szól. A világ állapota változatlan, a főszereplő mindössze felismeri, hogy az általa ismert világon túl van egy másik, és ez a tudás iszonyattal tölti el. A felismerés gyakran önreflexív, tehát a szereplő arra jön rá, hogy ő maga is valami más, mint aminek eredetileg gondolta magát. Lovecraft ebből a szempontból nagyon fatalista, nála a múlt, a vérvonal alapvetően határozza meg a szereplőt, akinek az addigi élete csak a tudatlanság miatt telt viszonylagos boldogságban.
Nálam viszont talán kevésbé a felismerés, mint inkább a megtapasztalás a fontos. Az ember létezik valahogy, megtapasztal egy különös helyzetet, lát valamit, ami ugyanannyira gyönyörű, mint amennyire iszonyatos, és ezt az életének a részévé teszi. Továbblép, integrálja a tapasztalatot. Lovecraft félelme talán az volt, hogy a kultúra, ami számára egy az emberrel, elvész, megsemmisül a tapasztalás és cselekvés aktusa során. Ezért is tekint félelemmel a messziről jött emberekre, hisz idegenek, nem hordozzák azt a kultúrát, amit ismer és elismer. Ő maga pedig nem utazik sokat, nem lát sokat, inkább csak elképzel, és az elképzelt idegenség mindig rémisztőbb, mint a megtapasztalt. Én sokat utazom, sokfajta emberrel dolgozom együtt, gyakran kell belehelyeznem magam valaki más nézőpontjába, hogy megértsem, amit akar. Idegen helyeken járok, hülye helyzetekbe keveredek, és ez mind tapasztalatot jelent. Számomra sokkal izgalmasabb az egyszerű félelemnél vagy rémületnél a katartikus csoda, az iszonyatos, de gyönyörű átváltozás pillanatának a megragadása. Hiszen mi magunk folyamatosan változunk, a metamorfózis állapotában létezünk.
A Présházban című írásodban, amennyire tudom, életed egy szakasza alapmotívumként jelenik meg; a Visszatérés az éjféli iskolába novelládban a magyar népszokások, illetve az újjászületés-halál szimbolikája jelennek meg. Fontos az előre kidolgozott, összetett koncepció? Lehet „csak érzésből” írni?
A présházban számomra arról szól, hogy a köznapi túlélés érdekében kiárusítjuk a saját életünket, a saját időnket és tehetségünket. Akartam egy olyan szituációt, amiben ez nagyon plasztikusan jelenhet meg, és a pornó, a test kiárusítása volt erre a legalkalmasabb eszköz. A pornó érdekesebb, mint a sima prostitúció, mert az önfeladás pillanata örökre megmarad, így a pénz elfogadása még tragikusabb, hisz a pénz idővel eltűnik. Több embert ismertem, aki dolgozott pornóban, a legtöbben az azóta már kivonult, élő videókkal foglalkozó cégnél. Egy rövid ideig én is végeztem háttérmunkát egy ilyen helyen. Különös sorsokkal találkozik ilyenkor az ember, a kamera mindkét oldalán, és ez persze hatással volt A présházban-ra is. Nagyon sok felhasználó keresi a neten az őszinte élményeket, a megtapasztálását valaminek, ami valódi. Ez persze önellentmondás, de számukra mégsem tűnik annak. Ezt akartam a történet magjává tenni – két embernek meg kell teremtenie az őszinte, privát pillanatot, megmutatni legintimebb valójukat, a megélhetéshez.
A Visszatérés az éjféli iskolába esetében a kertek voltak a legfőbb inspiráció, illetve a borkészítés és pálinkafőzés folyamata. Vannak pillanatok, amikor valamire, ami hétköznapi, hirtelen idegenként tekintek, és aztán ezt az idegenséget próbálom újra megfogalmazni ismerősként. A Visszatérés alapja is ez – csodálom a gyümölcsöket, nem csak azért, mert vannak, hanem mert aztán olyan sok mindenné tehetjük őket.
A két novella megírása egymás tökéletes ellentéte volt. A présházban megírása idején nem tudtam semmit a sztoriról. Azt tudtam, hogy akarok valamit, aminek ez a címe, és hogy egy vidéki pornóforgatásról fog szólni, ahol a színészek nem emberek. Semmi más nem volt meg. Oslo külvárosában dolgoztam valamin, amikor felszabadult egy hétvége, amit mégis egy házban kellett töltenem. Van a házban egy nagyszerű írósarok, erdőre néző ablakkal. Leültem oda, és két ülésben megírtam az egészet. Minden a helyére került, ahogy haladtam, míg el nem értem a végére. Elkaptam valami érzést, hangulatot, ami végigvezetett az egészen. Hagytam megtörténni a novellát, mentem, amerre kedve volt. Legtöbbször azonban nincs ilyen szerencséje az embernek.
A Visszatérés nagyon sokáig tartott. Kétszer is elkezdtem, az első változatnak az volt a címe, hogy A földek, a másodiknak az, hogy Sem embert, sem állatot. Mindkettő pocsék volt, teljesen mások, mint a kész novella. A földek munkacímű verzióval jutottam a legtovább, abban volt vagy tíz oldal, mikor kidobtam. Az két nézőpontból lett volna elmesélve, egyszer az egyik, aztán a másik karakter szemszögéből látunk valamit. Nagyon posztmodern irodalom. Tíz oldalba telt, mire rájöttem, mennyire unom az egészet. Pedig jól volt megírva, de egy jól megírt pocsék sztori még pocsék sztori marad. Viszont a két hibás változat megmutatta, mi az, ami az egészből érdekel – a termények természetrajza, és a helyiek élete a faluban. Úgyhogy erről a helyről álmodoztam egy kicsit, míg egy éjszaka, lefekvés előtt eszembe jutott a cím: Visszatérés az éjféli iskolába. Szerintem olvastam valami cikket, amiben megemlítenek egy nagyvárosi esti iskolát, ezért jutott eszembe a szókapcsolat. És ez valahogy megoldotta az egész problémát, tudtam, miről fog szólni az egész. Akkor belekezdtem harmadszor is, és változtatás nélkül értem a végére. Nagyon sokat nevettem közben, hogy micsoda baromságok vannak ezen a helyen, és innen tudtam, hogy jó a sztori. Ha én szórakozok rajta, akkor talán más is fog.
A fenti példákból kiindulva tehát úgy gondolom, hogy csak érzésből lehet írni, de úgy, hogy vannak útjelzőid, tudod, hogy honnan indulsz, merre tartasz, és nagyjából milyen helyeken akarsz megállni útközben. Aztán a novellától és írótól függ, hogy mennyi ilyen útjelzőre van szüksége, hogy biztonsággal a novella végére érjen, de közben legyen elég helye felfedezni a történet rejtett tájait.
A legfelsőbb filmes körökben mozogtál, muszáj megkérdeznem: szerinted a hollywoodi, esetleg európai filmes fősodorból érdemes forráshű lovecrafti filmet (akár adaptációt) várnunk?
Nem. De szerintem nem is éri meg adaptálni. Mit nyerne vele az ember alkotóként, és mit nyerne a néző? A novellák ott vannak, mindenki számára elérhetően, filmen azonban ezek a sztorik nem néznek ki jól. Túlságosan kidomborodik bennük a ponyva, mert már nincs ott Lovecraft nyelvi intenzitása, csak a cselekmény. Ha az ember szó szerint adaptál, talán kielégíti vele az ortodox rajongókat, de mást nem. Ha eltér az adaptálás során az eredetitől, mint mondjuk Stuart Gordon, akkor az ortodox rajongók fogják köpni az embert. Szerintem filmesként Lovecraftra mint inspirációra érdemes tekinteni, nem mint adaptációra váró forrásműre. És ebben a tekintetben nem állunk rosszul, remek lovecrafti filmek készülnek. A Benson-Moorhead páros munkái (Resolution, Spring), Mike Flanagan bemutatkozása, az Absentia, Julia Docournau friss alkotása, a briliáns Raw , Ben Whitley filmjei, a Kill List és az egészen embert próbáló A Field in England, a The Autopsy of Jane Doe, a norvég Andre Ovredal amerikában készült mozija. Ahogy novellában és regényben, úgy filmben sem érdemes a tisztán lovecrafti utánérzést keresni, inkább arra érdemes figyelni, hogy a lovecrafti hang hogyan fejlődik tovább, milyen módon termékenyít meg modern alkotásokat.
Mik a jövőbeli terveid? Írás? Filmezés?
Remélem. Most van a végstádiumban egy forgatókönyvem, hamarosan kiderül, gyártjuk-e vagy nem. Emellett számos más filmterv mozgásban van, itthon és külföldön is, de a megvalósulásukra az írónak egy ponton túl már nagyon kicsi hatása van.
Remélem, hogy a Szorozva nullával című új novellám ott lesz a következő Black Aetherben, és lassan írom az azt követő még újabbat. Ha nem jön közbe semmi váratlan, akkor az első regényem is megjelenik, ha minden igaz, akkor a Könyvhétre. Egyelőre nem szeretnék erről többet mondani, de akinek tetszettek a novelláim, annak a regény is fog (volt szerencsém olvasni, a 2017-es év weird megjelenése lesz a teljesen biztos – Tomasics József)
