H. P. Lovecraft és a Grimm-fivérek. A Black Aether ponyvamagazin nyolcadik lapszámában a szerzők arra vállalkoztak, hogy a klasszikus Grimm-meséket kombinálják a lovecrafti rettenettel. Pólya Zoltán novellájában egy titokzatos idegen érkezik Velencébe, aki a félelemre éhes vendéglátóinak meséli el egyik rémtörténetét – igaz szerelem és okkultizmus talál egymásra a kegyetlen body horrorban.

Pólya Zoltán A rézálarcos hölgy meséje című novellája a Black Aether #8 ponyvamagazinban fog megjelenni, a magazin első beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. A Black Aether #8 ponyvamagazin előrendelhető a kiadó, a TBA Könyvek webshopjában. Ne felejtsd el előrendelni az Azilum #22 magazint se, amely szintén előrendelhető a webshopban.

* * *

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és halál dohos, fullasztó illata, és amikor karcsú alakját elnyelte az egyik sikátor, újból felhangzott a zene és a táncra hívó ének.

Az előző napokban megállíthatatlanul szakadt az eső, naplemente után párában fulladoztak az ódon falak közé zárt utcák, és a nő úgy szimatolt, mint egy zsákmányra éhes állat – haja szentségtörő módon lángolni látszott a fáklyák fényében. Az álarc elrejtette vonásait a kíváncsi szemek elől, de a különleges mestermunka tökéletesen követte arccsontjának ívét, magas homlokát, telt ajkait. Időtlenséget és feledésre ítélt titkokat rejtett magában a fémbe zárt arc.

Bejárt több mellékutcát és néptelen teret, míg végül megtalálta a házat, amelyet keresett. Egy jellegtelen, minden pompát és díszítést nélkülöző épületet, amelynek ablakait repedezett fatáblák borították. Megragadta a kopogtatót; a hang hosszú ideje üresen álló szobák falai között visszhangzott.

Az ajtót nyitó nő is álarcot viselt, de a porcelán babafigurák puttómosolyát idéző kerámia műremek nem volt képes elrejteni viselőjének valódi korát, a babaálarc mögül kíváncsian csillantak a szarkalábakkal keretezett szemei. A hangjában hamis derűvel szólalt meg:

– Jöjjön, már nagyon vártuk.

Magas, a penész szürke és zöld virágaival körbefont előcsarnokon haladtak keresztül; a gyertya imbolygó fénye üres képkereteket sejtetett a falakon, a hámló tapéta a félhomályban kezeletlen, elfertőződött sebeket idézett a sokat látott vendég elé. Követte vendéglátóját a hallgatag szobákon át abba a terembe, ahol egykor életekről és halálról, vagyonokról és háborúkról döntöttek, de az utókor számára nem maradt több belőle, mint a tégláig lecsupaszított fal és a magasban rejtőző kopott freskók.

Az ünnepélyes csendben négy férfi és négy nő várakozott a terem közepét elfoglaló hosszú asztalnál ülve, mindannyian álarcot viseltek. Az idegen áthaladt a termen, maga volt a megtestesült némaság, a pusztulásra ítélt palota hallgatag nemezise. Az álarcok mögül bortól fátyolos tekintetek követték visszafogott mozdulatait, rikító tollforgók és rizsporos parókák lebbentek, de szólni senki sem szólt – mintha attól tartottak volna, hogy megtörik a nőből sugárzó baljós nyugalmat. Helyet foglalt az asztalfőn, majd vendéglátója szólalt meg ismét, hangjában ezúttal alig leplezett nyugtalanság csendült.

– Ez az éjszaka a titkoké. Kérem, tárjon fel egyet most előttünk kisasszony. Meséljen nekünk.

Az idegen maszkján a rézbe fagyott ajkakra kiismerhetetlen mosolyt rajzoltak a bizonytalanul rebbenő gyertyalángok. A vörös hajú nő hangja bársonyos volt, simogató és mélyen zengő; a holtak szava szólt belőle. Mesélt a falaknak, mesélt a város egykori dicsőségét őrző kormos freskóknak a magasban, és mesélt a kilenc félelemre éhes idegennek.

*

Peter von H., a nagytiszteletű danzigi tiszteletes fia, kereszt és árbócok árnyékában nevelkedett. Apja az utódjának szerette volna tudni őt, ezért nem nézte jó szemmel fia viselt dolgait, akit egyre jobban bosszantottak apja prédikációi. Peter sokáig maga sem tudta, mi taszítja annyira az arctalan istent magasztaló üres imákban, egyre határozottabban tudatosult benne, hogy mennyire hamisak és üresek ezek a szavak – vigasztalónak szánják őket egy istent nem ismerő világban. Apja végül ajtót mutatott neki, és Peter elégedett volt, hogy elhagyhatja a szülői házat és a mögötte magasodó templomot, a közönyös isten állítólagos lakhelyét. Végül egy felolvasóest után az okkult tudományokkal is kacérkodó M. L. asszony ajánlott fel neki egy tengerre néző  szobát számtalan lakása egyikében. Peter itt mélyedhetett el igazán azokban a könyvekben, amelyek új utat mutattak neki. Nem egyszer szórakozott el azon, hogy apja talán még ki is átkozná őt, ha látná ezeket az irományokat, amelyek egyszerre tárták fel előtte a múlt hideg mélységeit és a jövő sötét tárnáit. Sokszor egészen hajnalig tanulmányozta a vendéglátója számára csupán felületes szórakozást nyújtó iratokat, idegen, rég elporladt kezek munkáit, és egyre inkább úgy érezte, hogy találkozása ezekkel a tiltott és elégetésre ítélt könyvekkel nem lehetett véletlen.

Szomorú, fáradt, a rengeteg olvasástól kialvatlan szemei ugyanakkor egyre ellenállhatatlanabbul biztatták arra a város unatkozó szépasszonyait, hogy megvigasztalják a fiatalembert. Peter a nap java részét idegen ágyakban töltötte, és idővel megtanult egészen hihetően szabadkozni, amikor a finom női kezek pénzt dugdostak a nadrágja zsebébe. Apjától legfeljebb pofonokat kaphatott volna, és a prédikációk sem töltik meg az ember gyomrát, M. asszony viszont nem csak ölelésével ajándékozta meg őt, hanem bevezette pártfogoltját kiterjedt ismeretségi körébe is.

Éjszakánként gyertyafénynél tanulmányozta azokat a bizonyos könyveket, melyek tartalmától hol a hideg rázta, hol pedig fellelkesedve, halkan ismételgette az idegen nyelvek szavait, ám Peter csontjait egy idő után már nem tudta felmelegíteni sem az asszonyok ölelése, sem a kályha melege. Legszívesebben a napsütötte erkélyen melengette az arcát, miközben szája némán formázta azokat a szavakat, amelyek kimondásáért még néhány évvel korábban is megkövezték volna őt a tudatlanok, apja nyájának korlátolt és mit sem sejtő jószágai. Keserű mézként peregtek ajkán ezek a szavak, az ősi misztérium, az emberiség elfeledett és megtagadott múltjának anyagtalan mérföldkövei; mégis, hiába ismételgette őket, hiába mondogatta nap mint nap, hiába érezte úgy, hogy jelentésük kulcsa csupán karnyújtásnyira van tőle, igazi lényegük mégis rejtve maradt. Talán az lehetett a kulcs a megértésükhöz, amit londoni levelezőpartnere, a nagytudású Mr. Goode fogalmazott meg érthetetlen eltűnése előtti utolsó levelében: az emberiség legnagyobb terhe, amely béklyóba veri elméjét, és nem engedi, hogy magába fogadja a tér és tudás végtelenjét, maga a test anyaga.

Ekkor pillantotta meg a szemközti erkélyen Florát. Egyetlen szédült pillanatig azt hitte, hogy olvasás közben véletlenül idézte meg a jelenést, amely pillanatokon belül sötét szárnyú, véres csőrű madárként fog majd tovább röppenni, de nem így történt: a hosszú, aranyszín hajú lány ott maradt, és nagyon is elevennek tűnt. A kovácsoltvas erkély cirádái elrejtették őt az utcán nézelődőktől, csupán a lázas szemű Peter látta őt – és abban a pillanatban semmi mást.

Napokig nem aludt. A találkozás mélységesen felkavarta, úgy érezte, hogy távoli fény ragyogja be lelkének legsötétebb, önnön maga számára is ismeretlen zugait. Esténként sietett haza, és mohón leste, várta a lányt, de legnagyobb csalódottságára Flora nem jelent meg újra. Szeretői azt pletykálták, hogy a lányt kegyetlen apja valósággal fogva tartja a házban, és csak nagyon ritkán, elfátyolozva hagyhatja el lakhelyét, akkor is csak nagynénje és nevelői kíséretében.

Peter éjszakánként elveszett lélek módjára bolyongott az utcán, de lábai minduntalan a lány családjának háza elé vezették. Az egyik éjjel, amikor szokásos körútjára indult, arra lett figyelmes, hogy lepedőkből font rögtönzött kötél ereszkedik alá hívogatóan Flora erkélyéről. Bizalmatlanul, de a vágytól epekedve érintette meg, és a meglepetéstől majdnem felkiáltott, amikor az utcai lámpa bizonytalan fényében aranyszínű hajszálakat pillantott meg a lepedő-kötélbe fonva.

Ügyetlenül mászni kezdett fölfelé.

Az erkélyhez érve finom kezek segítették át a korláton, Peter orra azonnal megtelt a megfoghatatlan, idegen, forró vidékek távolságát idéző illattal, és a következő pillanatban mohó ajkak tapadtak az övéire. Az első együtt töltött éjszaka perceknek tűnt csupán, de onnantól fogva csakis Floráé volt minden gondolata.

Csak akkor érezte magát ezután az élők közé tartozónak, elevennek, amikor Flora karjai között lehetett, ám az egyik éjszaka Peter hiába várta, nem ereszkedett alá kötél az erkélyről. Órákig állt ott hiába, és azok az órák tele voltak gyötrelemmel. Akkor és ott elhatározta, hogy meg fogja szöktetni a lányt, és miközben fel-alá járkált az őszi eső áztatta kövezeten, a kezdeti homályos gondolat egyre konkrétabb formát öltött előtte. Még akkor is ezen járt az esze, amikor a hajnal fényei visszakísérték nyirkos szobájába.

Peter szobájának padlóján egyre nagyobb halmokban tornyosultak az olvasatlan levelek, nemrég még naponta forgatott könyvei fedelén pedig meggyűlt a por; a test átalakításáról, a béklyóitól megszabadított tudat magasabb szintre való emeléséről szóló értekezések nem kínálhattak megoldást az ő fájdalmára. Tűnődve forgatott ujjai között egy figyelemreméltó levelet, amelyet a mindenféle mesék iránt szenvedélyesen érdeklődő, Kasselben élő levelezőpartnere írt neki, de akkor még a fiatal lányok vérére éhes, és a testek transzformációjában állítólag ígéretes sikereket elért boszorkány híre sem tudta lekötni a figyelmét. Több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Peter érdeklődését felkeltse a néma völgyet uraló torony foglyának híre, kinek a meséjét először egy kandallótűz mellett átbeszélgetett éjszaka során hallotta barátja és annak fivére szájából.

* * *

A Black Aether #8 ponyvamagazin előrendelhető a kiadó, a TBA Könyvek webshopjában. Ne felejtsd el előrendelni az Azilum #22 magazint se, amely szintén előrendelhető a webshopban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

Borítókép: Matt Burdette – The Dark Tower