E. Hoffman Price hősszerelmes karakterét, Pierre d’Artois francia okkult nyomozót egy közismert vívóoktatóról mintázta (akinek a nevét elhallgatták, hogy elkerüljék az összehasonlítást a Price által teremtett fiktív másával). Szerencsétlen módon Pierre d’Artois szinte egyszerre debütált a Weird Talesben Jules de Grandinnal, Seabury Quinn saját francia okkult nyomozójával, és sokan azt hitték, hogy Price csupán lemásolta Quinn karakterét. Emiatt aztán Price mindössze kilenc történetben szerepelteti sajátját. D’Artois hetedik kalandja Az ördög kriptája, amely a Strange Detective Stories magazinban jelent meg 1934-ben.

Az ördög kriptája (The Devil’s Crypt) az Azilum #19 magazinban fog megjelenni Somogyi Gábor fordításában. Az Azilum #19 első beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.

* * *

A dél-franciaországi útikönyvek sokat foglalkoznak Biarritzzel, de azok, akik szeretik az érintetlen ókori tájat, inkább Bayonne-t1, ezt a szürke falú várost választják, amely a Pireneusok melegében sütkérezik és őrzi a Spanyolországba vezető utat. A fellegvárat övező árok kiszáradt, a felvonó már nem használható; de napkeltekor, amikor a Lachepaillet-fal és a katedrális tornya a Nive és az Adour nevű, mély fenekű folyók partján látszanak lebegni a felszálló ködben, Bayonne inkább tűnik hasisálomnak, mint városnak.

Franciaország és Spanyolország, Anglia és Navarra egyaránt küzdött az erődítmény fennhatóságáért, és előttük már a mórok is megszállták ezt a régi várost, amely egykor a római légiók tábora volt; de csak az éj emlékszik azokra a kriptákra és folyosókra, amelyek a fellegvár alatt húzódnak, és csak az éj érzi, hogy a talaj, amely évszázadok óta a védők és a betolakodók vérét issza, továbbra is szomjazik.

Bayonne egy öreg, szürke szfinx, unottan mosolyog rejtélyének fátylán át.

Két ember lépte át a Lachepaillet kapuját, amikor a székesegyház órája tizenegyet ütött. Fejük fedetlen volt, talpig estélyi ruhát viseltek. A fiatalabb Davis Barrett volt, magas, bronzszínű és oly keménykötésű, tömzsi férfi, akár a városfalak. Az idősebb finom és szigorú vonásokkal rendelkezett, rövidre vágott ősz és tüskés haja fehéren csillogott a holdfényben. Nem akadt egy sarok sem, ahol folytatni tudták volna a magánbeszélgetésüket, amelyet csak zavart volna a sok nevetés, a zene és a csörömpölő poharak zaja José Guevara Millamediana fényűző lakásában; járásukban izgalom és előrelátó körültekintés bújt meg; és az idősebb ráadásul zavarban volt, mintha félt volna rábukkanni, amit kerestek.

– Miért gondolja, hogy Louise-t errefelé találjuk meg? – kérdezte Barrett.

– A lakása csak egy saroknyira esik Don Joséétól; oda kellett volna mennie, de még sincs ott. És mivel a kabátja nélkül viharzott el, biztos nem tervezte, hogy huzamosabb ideig távol marad. Mint ahogy nem is…

D’Artois vállat vont, majd barátjára nézett. Barrett felpillantott a mellvédre, amely a Lachepaillet utca mentén magaslott.

– Eleshetett – vallotta be.

– Pontosan, barátom – válaszolta Pierre d’Artois.

– Kissé túl sok volt Don José borából – egy hirtelen rátörő szédülés, egy rossz lépés a ködben… még korlát sincs.

Barrett egyetértett. Logikusnak tűnt a felvetés; mégis megérezte, hogy társa titkol valamit. Megborzongott a gondolatra, hogy hová fajult ez az ártalmatlan, udvarias gesztus, amellyel csak el akarták oszlatni Yvonne Marigny aggodalmait Louise nővérének indokolatlanul hosszúra nyúlt távollétét illetően.

Bevették a széles bástya mentén futó kanyart, ahonnan a fal a Spanyol Kapu felé vezetett. Barrett szíve kihagyott egyet, lélegzete egy pillanatra elállt; hirtelen megtorpant, ledermedt az orruk előtt heverő borzadálytól.

A szürke szfinx felemelte fátylát, és nem csábítását, hanem csak rémületét és sötétségét tárt fel.

Egy nő feküdt a száraz vizesárok homokos fenekén. Az ijedtség olyan szörnyen eltorzította az arcát, hogy Barrett csupán a skarlátvörös ruhája, a kékesfekete haja és az ezüst lamé papucsa, nem pedig az olívaszínű vonásai alapján ismerte fel Louise Marignyt; látta, hogyan halt meg, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez csak illúzió, a hold-kísértette éjszaka fantáziája.

– Pierre! Nézze a torkát! Nézze…

Hangja megbicsaklott, egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Louise Marigny torkát borzasztóan felszakították, akár egy ragadozó vadállat a zsákmányáét. Barrett határozottan elutasította az első benyomását követő gondolatot.

D’Artois elsápadt, arca megnyúlt, majd bólintott.

– Barátom, nézze meg újra. Nem látott mindent.

Barrett azon tűnődött, milyen további borzalmakat tartogat az este; de szürke szeme engedelmeskedett az idős férfi parancsoló intésének, így rávetülhetett a lábnyomokra, amelyek a holdfényben vezettek el a testtől.

Emberé, vadállaté vagy magáé az ördögé lehetett? Hártyás lábaktól származott; emellett hasonlított az eónokkal korábban élt szörnyűséges vízi szárnyasokéhoz, szóval valamiféle hibrid élőlényé lehetett, egy emberszabású vadállat és egy madár vagy madárszerű hüllő kereszteződéséé.

– És a lábnyomok néhány lépés után megszakadnak – motyogta d’Artois.

– Lehet, hogy felugrott a peremre – vitatkozott Barrett, és tett egy utolsó erőfeszítést, hogy a hirtelen véget érő nyom lesújtó következményeit megpróbálja józan ésszel felfogni.

D’Artois megrázta a fejét.

– Lehetetlen! Ha számba vesszük azt, amit a nyomok sejtetnek, úgy kellett volna lépnie, mint egy ráknak. Egészen biztosan elrepült.

– Jó ég! Egy ekkora lábú madár! Vagy egy szárnyas hüllő… képtelenség! – Barrett a szárnyas gyíkra gondolt, arra a repülő, gyilkos hüllőre, amely már millió évek óta kihalt.

D’Artois tanulmányozni kezdte a furcsa nyomot.

– Valami, ami a hüllőknél is rosszabb – motyogta komoran. Ezután Barrett felé fordult: – Értesítsük a hatóságot! Menjünk!

Barrett örült, hogy elhagyhatta ezt a baljós helyet; de aztán d’Artois megfordult: – Pierre, egyikünknek itt kell maradnia, amíg megérkezik a rendőrség.

– Nincs vesztegetni való időnk egy holttest pesztrálására – ellenkezett. – És amúgy is szükségem lehet a segítségére. Gyerünk!

Ezután a Lachepaillet kapu mellett haladva felmentek a lejtőn, megkerülték a mellvédet, majd letértek a rue Tour de Sault-ra, amelynek a vége közelében állt a XIII. századi rom, amelyet d’Artois helyreállított és felújított, hogy kényelmes polgári házat varázsoljon belőle, ahol nemcsak kényelmes volt, hanem olyan otthont biztosított, amely nagy megelégedettségére pont az általa annyira szívlelt óváros szívében állt.

D’Artois a második emeleten lévő dolgozószobája felé indult, a telefonhoz lépett, és felhívta a rendőrség prefektusát. D’Artois franciája, amely gépfegyver ropogására hasonlított, túl sok volt Barrett számára, de időről időre azért elkapott egy-egy mondatot, meg a prefektus hangjának hitetlenkedő borzongását, amely halkan kiszűrődött a kagylóból.

– Gipszréteget készít a lábnyomokról; meg fogja mérni a léptek hosszát; szőrszálat, szövetet fog keresni – sorolta d’Artois, miközben lerakta a kagylót. Aztán széttárta a karját: – De nem fog találni semmit!

Barrett elővett egy Vieux Armagnac palackot, majd elkezdte kibontani, miközben hallgatta d’Artois megjegyzéseit. A tüzes ital megszüntette a gerincén fel-alá futkározó hideget.

– Nem nagyon tiszteli a prefektust – bökte ki mosolyogva. D’Artois kiterjedt kriminológiai és pszichológiai tanulmányai miatt időnként kritikusan tekintett a hatóságokra.

– Itt csődöt mond a tudományos kriminalisztika – ellenkezett az öreg. – Nem arról van szó, hogy egy gyilkos fura lábnyomokat hagy maga után, hogy ezzel leplezze a sajátját. A prefektus viszont ezt kívánja bebizonyítani, és kudarcot fog vallani.

– Én más szögből közelítem meg.

Beszéd közben d’Artois gyors mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról a felhalmozódott stószokat. Aztán letett egy papírlapot, és egy iránytűvel rajzolt egy kört, amelyet tizenkét egyenlő részre osztott. Ezután levett a könyvespolcból egy vékony kötetet, amelynek oldalai oszlopokra voltak osztva. Bolygók együttállásának adatai.

– Mon ami – magyarázta d’Artois Barrett felkiáltására –, a csillagászati táblázatok nem kizárólag navigációra hasznosak. Emlékezzék, az asztrológusok is ezt használják.

– A bolygók keringését tanulmányozom. Addig töltsön magának még egy pohár brandyt. A gyomrának kétségtelenül jót fog tenni.

Barrett kivett egy szivart d’Artois dobozából; kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ezért társa válla fölött figyelte, ahogy az öreg asztrológiai szimbólumokat ír a kör tizenkét szeletébe. A szivar már leégett, mire d’Artois felállt az asztaltól.

– Többről van itt szó, mint gyilkosság és megcsonkítás – jelentette ki. – Látok egy baljós együttállást, amely egy régi és gonosz igéért kiált. A Neptunusz a nyolcadik házban furcsa szellemi eredetű halált jelez. És nézze a Szaturnusz helyzetét, az urat, aki földalatti machinációt űz; az Uránusz, az idézők és a fekete mágusok mestere; és mindenekelőtt a Hold gonosz aspektusa, a varázslók anyja.

– Mindezek ellenére, Pierre – szólt közbe Barrett, akit összezavart az asztrológiai zsargon –, csak azt ismételte meg, amit már eleve tudunk. Láttuk, mennyire furcsa és szörnyű volt. Különben is, ez az asztrológiai halandzsa…

– Biztosíthatom, csak a sarlatánok miatt rossz a megítélése – vágta rá d’Artois. – De ez attól még igaz tudomány, és csak a nyomozó elméje korlátozhatja.

– Szeretnék ennek a szörnyű bűncselekménynek a mélyére ásni. Az első lépés az, hogy a föld alatt keresgélünk, mert egy fekete mágus tevékenykedik a város alatti rejtett katakombákban. Ellenőrizzen minden személyt, akiről tudjuk vagy gyanítjuk, hogy okkult kapcsolatokkal rendelkezik. A közönséges bűnözőket már eleve kizárhatjuk, n’est-ce pas?

Barrett, lenyűgözve barátja ünnepélyességétől bólintott, mert bár idegesítő volt számára az, hogy egy józan gondolkodású és keménykötésű öreg katona és tudós szájából azt kell hallania, hogy a fenyegetést egy mágus jelenti, d’Artois következő állítása teljesen Barrettbe fagyasztott minden tiltakozást:

– És ezek közül az okkultista kufárok és kontárok közül az első, akit ellenőriznünk kell, nem más, mint az est bájos házigazdája, Don José. Ő a bayonne-i társaság feje. A felszínen ártalmatlan bohémoknak tűnnek, akik a telepátiával, a miszticizmussal és hasonlókkal kísérleteznek; de a ma esti tragédia megerősíti azt az állításomat, miszerint a modern Bayonne városa ősi hírnevéhez hűen gonosz okkultisták és nekromanták fészke!

– Szent ég, Pierre! – dadogta végül Barrett. – De miért… ez teljességgel hihetetlen…

– Ahogy a várárok rémséges tragédiája is az? – vágott vissza d’Artois, kék szeme hideg volt, fémesen csillogott a holdfényben. – És várjon csak, amíg elmondom a többit: Yvonne és Louise ikrek. Ha igazak az asztrológiai előrejelzéseim, Yvonne-ra is könnyen az a sors várhat, mint szerencsétlen testvérére.

– Természetesen más a horoszkópjuk, de azért eléggé hasonlítanak egymáshoz, hogy valószínűvé tegye a ma este leselkedő okkult gonoszság bekövetkezését. A csillagok figyelmeztettek minket. Figyelje az élőket, amíg én elindulok megtalálni a szörnyeteget, aki felelős a lesújtó bűncselekményért. Siessen – mielőtt még túl késő lenne!

Barrett szkepticizmusának maradványa teljesen feloldódott barátja rendíthetetlen meggyőződésében. Követte d’Artois-t az utcára, és a Nive-folyó felől gomolygó ködön keresztül vonult a rue Tour de Sault felé, akár egy szellemhad.

Folytatás a magazinban.

* * *

Az Azilum #19 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.