Averoigne-i krónikák 6# – Clark Ashton Smith: A Gorgófő

Feltöltve: 2020/12/18
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

„Egy varázslat hatása alatt álltam – egy ismeretlen rejtély, félelem és abszurditás varázslata alatt; és többé nem tudtam visszautasítani az ajánlatot, épp annyira nem, mint ahogyan egy halott ember sem tudta volna visszautasítani azt, hogy Kárón átszállítsa őt a Hádész birodalmába.[1]” 

Clark Ashton Smith A Gorgófő (The Gorgon) című írása, amely 1932-ben jelent meg a Weird Talesben, nem tartozik a legismertebb Smith-novellák közé – mégis nagyon izgalmas írás, amely Smith sok más munkájával együtt valószínűleg ma csak azok számára ismert, akik komolyabban beleásták magukat munkásságába. A történetről – amely a 20. század eleji London borús hangulatának mesteri leírását is nyújtja – valószínűleg a legtöbb olvasónak eszébe fog jutni Lovecraft Ő (He) című írása; mivel a Lovecraft-történet 1926 szeptemberében jelent meg, minden valószínűség szerint Lovecraft inspirálhatta Smith saját történetét. Bár a Gorgófő és az Ő közt érezhető a hasonlóság, azonban Smith Londoni mindennapokba csempészte be az antik görög mitológiát, amellyel sikerült egy meglehetősen bizarr alaphelyzetet teremtenie.

A történet szerint, a kedvese halála miatt mindent lebíró bánattól sújtott férfi utazik Londonba, és a világváros mérhetetlen tereinek

„[S]zürke és köddel ellepett hatalmassága, folyamatosan váltakozó tömegei, főutcáinak, sikátorainak és házainak kimeríthetetlen labirintusa, valahogyan magára a feledésre emlékeztettek, és jelentősebb menekvést ígértek a bánatomtól, mint más városok adhattak volna.[2]

Ebben a szürke, monoton házrengetegben váratlanul, a lehető leginkább valószínűtlen esemény történik meg a bánat-sújtotta utazóval: egy vénséges-vén öregember lép elé a tömegből, aki döbbenetes titkokat sugdos neki.

„[…] találkozásom az öregemberrel épp olyan világos, mint bármely jelenlegi benyomásom – és talán még világosabb is. Annak az időszaknak a homályos emlékképei között, ez olyan, mintha fekete savval lenne karcolva. Nem tudok visszaemlékezni az utca nevére, amelyen megláttam őt; de nem volt messze a folyóparttól, és nyüzsgött rajta a késő délutáni tömeg a sűrű ködbe borult ég alatt, amelyen a nap nem sütött át napok hetek óta.”[3]

A vénember egy olyan nyelven beszél, amely lehet akár angol, de akár ógörög is – és amelynek szavait a narrátor inkább az elméjével érzékeli, mint fizikai érzékszerveivel –, és elmondja, hogy birtokában van a mitológiai szörny, Medúza feje[4], amelyet a mítosz szerint Perszeusz[5] vágott le egy mágikus tükör segítségével. Az idegen azt suttogja az utazónak, hogy a héroszhoz hasonlóan az utazó is egy tükör segítségével pillanthat majd a fejre, így elkerülheti, hogy Medúza áldozataihoz hasonlóan ő maga is megkövesüljön. A novella első csúcspontja tulajdonképpen az öregember leírásában ragadható meg:

 „[…][A]zután, az emberi nem e névtelen tömegéből, egy ember állt elém ijesztő hirtelenséggel; és nem tettem volna rá esküt, melyik irányból jött elő. Alakja vagy felépítése nem volt rendkívüli, leszámítva azt az egyenes tartást, amellyel szemelláthatóan előrehaladott kora ellenére is járt. Ruhái nem voltak szokatlanok, leszámítva talán azt a tényt, hogy túlságosan réginek tűntek, és mintha még régebbi kor levegőjét lehelték volna, amelyre szabásukból és anyagukból következtetni lehetett volna. De nem ezek, hanem az ember ábrázata volt az, amely az összes szunnyadozó érzékemet a megigézett és lenyűgözött figyelem állapotába hozta, mélyen ráncos vonásaival –  akár a vésett elefántcsont – , hosszú, göndörödő hajával és szakállával, mindkettő fehér volt akár a holdfényben párálló gőz, szemeivel, amelyek úgy izzottak mély gödreikben, mint démoni tüzek parazsa földalatti barlangokban, akár Kárónnak, a csónakosnak az élő modellje is lehetett volna, aki a Styx csendjén hajózza át a holtakat Hádészba. Olyan volt, mintha a klasszikus mitológia idejéből és földjéről lépett volna ki, annak a londoni utcának a nyüzsgő nyugtalanságába; és a különös benyomást, amelyet bennem hagyott semmilyen módon nem módosította az öltözéke.”[6]

A narrátor először persze azt képzeli, hogy az öreg csak egy „furcsa bolond” vagy egy „egyszerű illuzionista”, azonban szavai olyan „nekromantikus különösséggel” szólalnak meg, „a hátborzongató és bizarrság olyan szuperlatívuszával rendelkeznek”, hogy végül meggyőzi magát arról, követnie kell az idegent. Ám később kénytelen bevallani magának, hogy nem pusztán különös excentrikussága miatt hitt az öregembernek:

„Egy varázslat alatt álltam – egy ismeretlen rejtély, félelem és abszurditás varázslata alatt; és többé nem tudtam visszautasítani az ajánlatot, épp annyira nem, mint ahogyan egy halott ember sem tudta volna visszautasítani azt, hogy Kárón átszállítsa Hádész birodalmába.”[7]

Az utcákról és sikátorokról alig tudja elhinni, hogy Londonban jár, reménytelenül összezavarodik és eltéved. Olyan régi épületek közé keveredik, amelyek már úgy tűnnek, mintha egy korábbi város maradványai volnának. A levegő rendkívül fagyos és szokatlan illatokkal terhelt, olyan mintha a lehető legrégebbi korok érzését sejtetné: „Mindenek felett ott volt a halott, változatlan ég, amely nyomasztó és mindenre ráfekvő súlyossággal.”

Az idegen végül elvezeti őt a házába, mely „Egyike volt azoknak a rozoga kúriáknak, amelyek egy olyan korhoz tartoztak, amelyet kiterjedt építészeti ismereteim ellenére is képtelen voltam megnevezni.” Az idegen furcsa mód egyre öregebbnek, sápadtabbnak, ugyanakkor egyre egyenesebb tartásúnak tűnik, mozdulataiban egyfajta „természetellenes élénkséggel, ördögi vitalitással.” A narrátor elé döbbenetes kép tárul: különböző pozitúrákba merevedett, hátborzongatóan életszerű szobrokat lát maga körül a legkülönbözőbb korszakokból, arcukon mindannyian a végső rettenet iszonyatát hordozzák. Amikor végül megkérdezi, miként lehetséges, hogy idegenvezetője Medúza fejének birtokában van, akkor ő a következő, meglehetősen meghökkentő választ adja:

„Léteznek útrövidítő átvágások a korok között, vannak elhajlások és átfedések a korszakok között, amelyekről fogalmad sincsen…Azt is látom, hogy meg vagy lepve, amiért megtudtad, hogy a Fej itt van Londonban…de London végül is csak egy név; és léteznek váltások, lerövidítések és cserék az időben, éppúgy, mint a térben.[8]

Az elcsábított utazó végül belepillant a tükörbe és meglátja fejet. Medúza fejének bemutatása a novella tulajdonképpeni második csúcspontja, amelyben Smith briliáns leírással érzékelteti a misztikus, pusztító szépséget. Érdekesség, hogy Smith az eredeti mítosszal ellentétben nem rútként, hanem gyönyörűként ábrázolja a Gorgófőt:

„Hogyan ábrázolhatnám vagy akár csak sugallhatnám azt, ami túl van az emberi érzékelés és képzelőerő normális határkörén? A tükörben egy kimondhatatlanul sugárzó sápadtságú arcot láttam – egy halott arcot, amelyről az égi romlás fénylő, vakító pompája ragyogott le emberfeletti nyomorúsággal és szenvedéssel vegyesen. Szemhéj nélküli, elviselhetetlen szemek, olyan ajkak, amelyek agonizáló mosolyba válnak szét, a nő szép volt, félelmetes volt, és túl volt minden olyan vízión, amely valaha is kegyeskedett volna egy misztikus vagy egy művész számára megjelenni, a fény, amely azokról a vonásokról sugárzott azoknak a világoknak a fénye volt, amelyek túl mélyen vagy túl magasan fekszenek a halandó érzékelés számára.”[9]

A novella lezárása, e misztikus-mágikus csúcspontot követően nagyon is egyszerű, mondhatni kissé kiszámítható, főleg azok számára, akik már jól ismerik Smith és Lovecraft novelláit. Az öregember megpróbálja rábeszélni áldozatát arra, hogy tükör nélkül tekintsen a fejre, és mivel áldozata ellenáll, dulakodás közben maga változik kővé. Az események azonban – még ha a narrátor meg is menekül – olyan maradandó nyomot hagynak elme és kedélyállapotán, hogy a világra soha többé nem tud úgy tekinteni, mint korábban:

„A puszta anakronizmus és az események meseszerűsége arra kényszerített, hogy kételkedjek a tér és az idő valóságos mivoltában; és azóta, az összezavarodottság csillagtalan tengerein át sodródom, vagy feltérképezetlen dimenziókon vándorlok keresztül. Sohasem tudtam magam többé újra összeszedni, és többé nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem tévedtem el egy másik évszázadban, más földeken, mint amelyeket a jelenkori kronológia vagy földrajz ismer. Folyamatos szükségem van a modern tömegekre, a ragyogó színekre, a nevetésre a csengésre és a lármára, hogy megbizonyosodjak róla; és mindig attól félek, hogy ezek a dolgok csak egy anyagtalan korlátot jelentenek; és hogy mögöttük az ősi félelem és időtlen rosszindulat lappang, amelyre csak ezt az egyetlen förtelmes pillantást vethettem.”[10]

Az eddigiekből vélhetően kiderült: semmi esetre sem szerkezetének újszerűsége vagy a megdöbbentő fordulat teszi A Gorgófőt kiváló novellává. Az iszonyatra vetett pillantás önmagában lehetne izgalmas, de sokszor volt már téma. A szoborrá merevedett emberek képe egy váratlanul előbukkanó teremben hatásos, de Smith számos más alkalommal is használta már. Pontosan ugyanez történik például A Jégdémon (The Ice-Demon) című Hüperborea-ciklushoz köthető elbeszélésben is, itt fagyszoborrá merevedett emberekre bukkannak a vadászok. Nagyon hasonló a Xipparch-ciklusban megjelenő Maal Dweb-sövénylabirintusa (The Maze of Maâl Dweb) című novella egyik csattanója, ahol egy kvázi isteni hatalommal bíró, zsarnok-varázsló gyűjt össze gyönyörű női testeket egy általa ellenőrzött, idegen bolygón. Ráadásként megemlíthetjük, hogy Smith A Gonosz rajongója (The Devotee of Evil) című írásában is majdnem ugyanezzel a képpel él, igaz ott „csak” egyetlen ember kövesül meg, egy őrült tudós, a gonosz luciferi attribútumokkal bíró imádója.

Aki érti és szereti Smith művészetét, nem várja el tőle a cselekmény példa nélkül állóan zseniális bonyolítását, vagy éppen olyan ötleteket, amelyek anélkül, hogy Smith az ön-plagizálás hibája esne, ne fordultak volna már elő egyik vagy másik novellájában. A Gorgófő azonban majdhogynem prózavers, ahol a hangulatteremtés minden mást megelőz. Nem mindennapi erővel sikerült megidéznie a földön túli világokat, talán költőibben és nagyobb erővel, mint az említett témavariációkban; hiába izgalmasabb például a Maal-Dweb cselekménye, vagy színesebb az idegen bolygó leírása. A deskripció hátborzongató szépsége, eleven költőisége miatt A Gorgófő méltó arra, hogy a legjobban sikerült történetek között említsük meg, amelyek a Weird Talesben valaha megjelentek, és ezért is válogattam be az Averoigne-i Krónikákba. A novella kiválóan érzékelteti, hogy Smith elsősorban költő, azonban „próza-költő”, lírája pedig nem a hétköznapi érzelmeké; nem az emberek időhöz és térhez kötött sorsa, vagy személyisége foglalkoztatja. Legjobb pillanataiban a létezés mély, az egyén valóságát meghaladó dimenziója, az archetípusok és egyetemes szimbólumok világa sejlik fel, amelyet az emberiség archaikus mítoszai fejeznek ki sajátos költészetükkel.

A helyzet bizarrsága nem öncélú, a novella nem (csak) azért kiváló, mert a benne megjelenített helyzet hihetetlen, vagy groteszk. Amellett, hogy a hangulata szinte letaglózza az olvasót, a tárgyalt „időhurok” megjelenítése a mitológia időtlen, szakrális hátterével együtt, a párhuzamos világok létezésére tett utalás, a tér-idő nem abszolút voltának hangsúlyozása fontos részét képezi az olvasóban keletkező hatásnak. Egy Lovecraftnak írt levél tanúságából és számos más megnyilatkozásából kiindulva legalábbis gondolhatjuk, Smith komolyan hajlott arra, hogy eljátsszon a tér és idő dimenziók viszonylagosságának a kanti filozófiából is ismert kérdéseivel:

„Mindenesetre, a meztelen igazság a dolgok természetével kapcsolatban talán sokkal fantasztikusabb, mint amit bármelyik ember valaha is kieszelt. Én például, éppoly nehéznek találom, lenyelni a tudósok dogmáit, mint az egyháziak dogmáit. Az elme, amennyire én tudom, könnyedén létezhet anyag nélkül is, és az anyag úgy tűnik, hogy elme nélkül is létezik; vagy a kettő esetleg millió észre nem vett formában létezik együtt. Az öt érzék és a három dimenzió aligha kapargatja a végtelenség innenső oldalát.”[11]

* * *

[1] Clark Ashton Smith: The Gorgon
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Medúza a gorgók egyike. A gorgók a görög mitológia alakjai, Phorküsz és Kétó három leánya,  – eredetileg gyönyőrű nők voltak, azonban Pallasz Athéne haragjában elátkozta őket mivel megsértették, aki ezek után rájuk néz azonnal kővé dermed.
[5] Félisten, hérósz: Zeusz és Danaé, Akriszosz argoszi király lányának gyermeke.
[6] Clark Ashton Smith: The Gorgon
[7] Uo.

[8] Uo.
[9] Uo.
[10]Uo.
[11] Smith levele Lovecrafthoz 1933 októberében

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....