1.

A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult, kikötni készült.

A partvonallal együtt futó sziklás dombok rejtekéből serdülőkorú fiú figyelte a partközelbe navigáló hajót. A vitorlákat egykettőre bevonták az ekkora távolságból csak apró hangyáknak látszó tengerészek, akik fürgén kúsztak-másztak a köteleken. Már csak a főárboc csúcsán lengedezett egy baljós fekete zászló koponyával, alatta pedig keresztbe fektetett lábszárcsontokkal. A gyerek szíve hevesebben kezdett verni. Egyik nagybátyja, Argyll jutott az eszébe, akiről az a hír járta, hogy kalózkodásra adta a fejét.

A fiú megrémült, mert tudta, ha a kalózok felfedezik, minden bizonnyal magukkal hurcolják a hajóra, és ő semmiképpen sem kívánt bácsikája nyomdokaiba lépni. Tisztában volt azzal, hogy a tengeri rablók fejére a bitófa von árnyékot. Különös módon azonban mindennél erősebb kíváncsiság marasztalta a rejtekén.

Talán elásott kincseiket jöttek felszedni – ábrándozott a fiú. Fancy – betűzte ki a hajótestre mázolt feliratot.

Hófehér tajtékot felverve horgony csobbant a hajó mellett a vízbe, majd csónakot eresztettek a nyugtalan hullámokra. Ekkora távolságból nem lehetett kivenni az apró alakok vonásait, de talán féltucatnyi tengerész ült a csónakban. Vihar készülődött, ezért az evezősöknek alaposan meg kellett birkózniuk az elemekkel.

A fiút, aki továbbra is feszülten figyelte az öbölben történteket, Angus McCann-nek hívták. Kereskedő nagybátyjával tartott a cornwalli Plymouthba. Hetek óta úton voltak. A skót felföldtől lóháton tették meg a hosszú utat, amelynek során be-betértek nagybátyja valamelyik ismerőséhez hol az egyik, hol a másik településen. Most éppen Caernarfon városában szálltak meg egy kereskedőnél, hogy kipihenjék az eddigi út fáradalmait, és frissen folytathassák az utazást dél felé.

Angus nem talált a kereskedő házában magához való társaságot, ezért nagybátyja határozott tiltása ellenére reggel kiszökött a tengerpartra. Legalább hat-nyolc mérföldre járt már a várostól. Régen vissza kellett volna indulnia, hogy sötétedés előtt hazaérjen, és megússza bácsikája fülrepesztő pofonjait, de a hajó miatt teljesen elfeledkezett a hazatérésről.

A csónak lassan közeledett, keservesen küszködte magát előre hullámhegyről hullámhegyre. A végében előkelő ruhájú, kalpagos férfi ült; testtartása elárulta, hogy parancsoláshoz szokott. Az evezőlapátoknál hat, piszkos, tarka ruhákba öltözött, fejkendős tengerész foglalt helyet, közöttük pedig egy kisebb, alig-alig kivehető alak kuporgott a csónak aljában.

Angus lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan a csónak a fövenyre siklott. A tengerészek beemelték az evezőlapátokat, kiugráltak a kötésig érő vízbe, és feljebb vontatták járművüket a homokon. A díszes öltözetű férfi felállt, talpra rántotta az eddig szinte észrevétlen alakot a padlóról, és a vízbe lökte. A tengerészek röhögve emelték ki a habokból, és maguk előtt taszigálva terelték a partra. A fogoly egy a harmincas évei elején járó férfi volt; kezét szorosan összekötözték a háta mögött. Hosszúszárú csizmát és sötét nadrágot viselt, valaha fehér inge véresen, megtépázva lógott rajta.

– Bolondok vagytok! – rikoltotta a fogvatartóinak. – Azt hiszitek, hogy a história alapján, amit én is csak a kocsmákban hallottam, majd elvezetlek titeket Inis Monára? Azok a druida kincsek csak a kandallók mellett elsuttogott történetekben léteznek! Tudatlan gyermekek álmodnak ilyesmiről apjuk esti meséje után!

– Drága fiam – állt elé a díszes öltözékű férfi, aki közben maga is kilábalt a partra. – Nassauban még bizonyos voltál abban, hogy ismered Inis Mona helyét. Áthajóztam a fél világot, visszatértem veled a szülőhazámba, hogy elvezess a szigetre, és most azt mondod, mindhiába? Tisztában vagy azzal, hogy őfelsége, Vilmos király milyen nyakravalót szán nekem? Ha valaki megtudja, hogy ezt a földet taposom, bizonyosan elfognak és fellógatnak. Úgyhogy ne hantázz itt nekem! Hol a jóisten retkes valagában van a druidák kincses szigete?

– A kincs csak mese! – A fogoly gyilkos tekintettel nézte a fölé magasodó férfit. Csapzott haja a szemébe lógott, azonban tépett ruházata és ágrólszakadt kinézete ellenére a beszéde tanult emberre vallott. – Csak azért kérkedtem azzal, hogy ismerem a helyét, mert pénzem nem lévén abban reménykedtem, hogy valaki érdeklődik a mesés kincsek iránt, és előbb-utóbb visszahoz a szülőföldemre. Ti pedig voltatok olyan ostobák, és bekaptátok a csalit!

– Ne hantázz, Sinclair! – ripakodott rá az egyik kalóz, miközben arcul csapta. – Gyerünk, mutasd az utat!

– Hagyjatok! – üvöltötte a fogoly, majd kitépte magát fogvatartói markából, és rohanni kezdett a parton arrafelé, ahol Angus rejtőzött. A kalózok szitkozódva eredtek utána.

Angus kétségbeesetten tekintett körbe újabb rejtekhely reményében, de a sziklákon és köveken kívül egyetlen hely sem akadt a közelben, ahol elrejtőzhetett volna. A legközelebbi rejtek a nyíllövésnyire magasodó part menti sziklafal egyik ürege lehetett volna. Igyekezett arrafelé osonni a sziklák fedezékében maradva. Hallotta, hogy tőle nem messze nyakon csípték a szökevényt, aki a reá zúduló ütlegek alatt átkozódva nyögdécselt.

– Pondrók vagytok! Átkozottak! Pusztuljatok mind!

Túl közel vannak – gondolta Angus.

Bár viharfellegek gyülekeztek az égen, és késő délutánra járt már az idő, nem volt annyira sötét, hogy az árnyékban minél messzebbre fusson anélkül, hogy fel ne fedezzék. Abban reménykedett, talán elrejtőzhet annyira a sziklák között, hogy ne vegyék észre, amíg odébb nem állnak.

Vigyázva, hogy zajt ne csapjon, fürgén odébb kúszott a kövek között. Gyík módjára éppen becsusszant volna egy nagyobb sziklagörgeteg árnyékába, amikor grabancát erős kéz ragadta meg hátulról, megpenderítette, és a szikláknak szorította.

– Mr. Avery! Kíváncsiskodónk akadt! – kiáltotta a férfi, aki ismét nekilökte a szikláknak, és szablyát szorított a torkához.

Angus feje nagyot koppant a kövön, megszédült, csillagokat látott.

– Ki vagy te, gyerek? – A fekete kalpagos állt elé, akit Averynek szólítottak a többiek. Szigorú tekintettel méregette a fiút. – Egyedül vagy a parton?

Mielőtt Angus válaszolhatott volna, a véresre vert fogoly ugrott elé:

– Ó, balga kölyök, balszerencse fia! – kiáltotta hisztérikusan, nyálat fröcsögve. – Maradtál volna anyád csecse mellett! Fuss, minél messzebbre, ha jót akarsz magadnak és kedves az életed, mert ezek az ostobák a halálba menetelnek! Téged is magukkal rántanak. Nem a pokol tüze fog elemészteni, attól sokkal rosszabb vár reád és mindre!

Angus megdöbbent a magából teljesen kikelt férfi láttán, akinek szemében az őrület szikrái parázslottak. Látott már ilyesmit. A falujukban élt egy félkegyelmű öreg, aki rosszabb napjain a kölyköket ijesztgette, a világvégéről hadovált, és valami ismeretlen nyelven üvöltözött. Annak a férfinak a szemében látott hasonló csillogást.

– A téboly fog magával ragadni mindannyiótokat, ostobák! – vihogott eszelősen a vérző arcú fogoly. – A hatalmasságok, akiket szolgálnotok kell majd, nem ismernek könyörületet…

– Elhallgass, Sinclair! – mordult fel az egyik kalóz, és ököllel gyomron vágta a tébolyultat, aki összegörnyedve a földre rogyott.

– Szóval – kérdezte Avery újból a fiúhoz fordulva, miközben eltolta a szablyát a torkától –, egyedül vagy itt? Nem bántunk, de válaszolj! Hogy hívnak fiam?

– Angus McCann vagyok, uram – mondta a fiú, és próbálta állni Avery sötét pillantását.

– McCann? – Avery elgondolkodva vizsgálta néhány pillanatig, mintha régi emléket idézett volna fel magában. – Ismerek egy McCann-t… Az én nevem, John Avery, és annak a hajónak a kapitánya vagyok – intett a háta mögé a férfi. – Van más is itt rajtad kívül?

– Egyedül vagyok, uram.

– Mit hallottál abból, amiről beszéltünk?

– Valami Inis Mona nevű szigetről beszéltek – vallotta be Angus kelletlenül.

– Tudod-e, mi az a hely?

– Azt beszélik a népek, hogy druidák éltek ott a régi időkben tündérek és koboldok között. Kincseik is voltak, rengeteg.

– Öljük meg, kapitány! – javasolta az egyik kalóz, akinek sunyi, menyét képe volt. – Ha elengedjük, bajt hoz ránk.

Avery néhány pillanatig szótlanul méregette a fiút.

– Bátor gyereknek tűnik. Hajóinasnak megteszi. Magunkkal visszük, de meg ne szökjön! – majd a magukkal hurcolt férfihoz fordult. – Most pedig irány Inis Mona! Utoljára mondom, mutasd az utat!

A fogoly a sziklafal felé intett, a társaság pedig elindult.

Angus némán tűrte, hogy közrefogják, és taszigálni kezdjék a kövek között. A fogoly, aki vezette őket, a partfal felé botorkált az erősödő szürkületben. A viharfellegek közelebb úsztak a szárazföldhöz, a távolban villám hasított a felhők közé, felmordult az ég. Az emberek néhány percet botladoztak a kövek között, amikor végre elérték a part fölé magasodó sziklafalat.

– Merre menjünk? – kérdezte Avery türelmetlenül.

– Fel kell menni oda – mondta végül a fogoly, és felmutatott a partfal tetejére. – Aztán észak felé fordulni.

– Oda fel?

Avery tehetetlenül káromkodott, és a több tízlábnyi magas sziklafalat fürkészte, amelyen számtalan kisebb-nagyobb üreg bejárata sötétlett. A magas partfal, ameddig a szem ellátott, jobbra és balra is beleveszett a sűrűsödő sötétségbe. Megerősödött a szél, amely felkorbácsolta a fövenyt nyaldosó hullámokat, és apró szemű, hideg esőt sodort a sziklafal alatt tanácstalanul álldogáló emberekre.

– Nyakunkon a vihar! – Avery igyekezett túlkiabálni a felsüvöltő szelet. – Keressünk menedéket!

Mire a kilenc ember menedéket talált a sziklafal üregeiben, a vihar teljes erővel lecsapott; úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, a tajtékosra korbácsolt óceán vadul harapott bele a sziklákkal teleszórt parti fövenybe. A zabolátlan szél kisebb-nagyobb bokrokat, letépett faágakat kergetett végig a parton.  Avery és négy embere egy nagyobb, két másik kalóz és a két fogoly egy kisebb kőodúban húzta meg magát. Szakadatlan égzengés közepette, reszketve préselték magukat menedékük hátsó falához, de a szél besodorta az esőt, hogy bőrig áztassa őket. Angus vacogott a hidegtől, fogai össze-összekoccantak. Fogolytársa valamit kiabált fogvatartóinak, de a folyamatos mennydörgés és az orkánerejűvé fokozódott szél üvöltése elnyomta a hangját.

– Miről jártatod a pofád? – hajolt hozzá közelebb az egyik kalóz, és igyekezett túlharsogni az égzengést.

– Hamarosan itt a dagály, és ezt az üreget el fogja lepni a tenger! – ordította vissza. – Feljebb kell mennünk, ostobák, különben itt döglünk mindannyian!

A kalózok rövid ideig egymásnak ordítozva és mutogatva tanácskoztak, aztán egyikük kimászott az üregből az özönvízszerű esőzésbe; talán megfontolták a fogoly tanácsát, és úgy döntöttek, figyelmeztetik Averyt a veszélyre.

Angus imádkozott. Megértette, mekkora veszélyben forog az élete. A kalózokat talán jobb belátásra bírhatja, hogy ne bántsák, de a tenger nem alkuszik, ezt nagyon jól tudta. Lehunyt szemmel, fogvacogva mormolta a Miatyánkot, amikor két dörgés között, és amíg a szél újabb mély lélegzetet vett, különös, bugyborékoló hangra lett figyelmes. Kinyitotta a szemét, és a villámfényben éppen kivilágosodó üreg szemközti falának tövében a velük maradt kalózt pillantotta meg, aki két kezével a feltépett torkán kiszökő vérét igyekezett megállítani.

Először azt gondolta, hogy csak a fények és az árnyak játéka csalta meg a szemét, mert a barlang szinte azonnal sötétbe borult, de két szívdobbanásnyi idő sem telt el, újra villámfény hasított a sötétségbe, és jól láthatta a saját vérébe csúszott, átharapott torkú férfit. A másodperc törtrészéig tébolyult fogolytársát látta, aki vele szemben guggolt a nyirkos köveknek vetett háttal és őt fürkészte, miközben kézfejével letörölte a vért a szájáról.

Angus megszédült, hányinger tört rá. Az eddiginél sokkal erősebb félelem kerítette hatalmába. Szorosan lehunyta a szemét, újból imádkozni próbált, de nem jutottak eszébe a szavak. Félve felpillantott, és az újabb villámfénynél azt látta, hogy az őrült férfi kisurran az üreg bejáratán. Angus másodpercek alatt mérlegelt és döntött: ha a kalózok megtalálják a halott társukat, semmi nem állítja meg őket, hogy dühükben ne végezzenek vele, tehát nem maradhat itt. A félkegyelmű is veszélyes, de őt nem bántotta, így hirtelen elhatározással utána eredt.

Mintha a tengerbe ugrott volna, olyan érzés volt, amikor kilépett a védelmet nyújtó sziklaüregből; azonnal bőrig ázott, csontig hatoló, hideg orkán mart a testébe, levegőt is alig kapott az özönvízszerű esőben. Rémülten vette észre a bokáját körülzubogó hullámokat; valóban itt a dagály, vágott bele a felismerés. A következő villámláskor felnézett a feje fölé tornyosuló sziklafalra, és megpillantotta a Sinclair nevű fickót, aki a csúszós sziklataréjokba kapaszkodva mászott egyre magasabbra a biztonságot adó sziklafal teteje felé. Angus nem sokáig töprengett azon, mit tegyen, hiszen vagy megfullad, vagy megölik a kalózok. Persze a több tízlábnyi magasságból lezuhanni sem volt éppen ínyére, de úgy gondolta, arrafelé több esélye van az életben maradásra.

Azonnal nekirugaszkodott, és fellépett az első sziklakiszögellésre.

2.

Nem tudta, mennyi ideig függeszkedett, és hányszor zuhant kis híján a mélybe, csak az eget szabdaló villámok fényében látható szökevény után igyekezett. Aztán egyszer csak elfogyott a sziklafal, és kínkeservesen felhúzta magát a peremre. Hosszú percekig feküdt zihálva, arccal a sárban. Érezte, hogy több helyen vérzik, tele van a teste sebbel, zúzódással.

A vihar ekkorra zivatarrá enyhült. Angus keservesen, elkínzott izmokkal feltápászkodott, és tájékozódni próbált. Halványan sejtette, hogy merre induljon, ha a városba akar érni, de tudta, hogy könnyen eltévedhet a csillagtalan éjszakában, a sűrű zivatarban. Különben a kalózok is arrafelé indulnának a keresésére, és hamar nyakon csípnék.  Sinclair lábnyomait pillantotta meg maga előtt a sárban, így az egyre ritkábban felvillanó villámok fénye mellett az előtte menekülő lábnyomait követve elindult az éjszakában. Próbálta szaporázni a lépteit, mert tudta, hogy az eső gyorsan elmossa a nyomokat. Saját becslése szerint talán fertályórát haladhatott, amikor a kopár fennsík véget ért, és felmagasodtak előtte az erdő szélső fái.

A vastag avaron lehetetlen követni a nyomokat – gondolta kétségbeesetten. Lázasan kergették egymást a gondolatai, míg végül úgy döntött, ha nem is éri utol fogolytársát, az erdő rejteket kínál neki a kalózok elől, aztán amint megvirrad, és könnyebben tájékozódhat, elindul a város felé.

Bevetette magát a fák közé, ahol már a villámfény sem segítette a tájékozódásban. Nem törődött a ruháját, bőrét tépázó ágakkal, tüskékkel, egyre mélyebbre hatolt a sűrűben. Elveszítette időérzékét, fogalma sem volt róla, hogy mióta bolyong az erdőben. Arra eszmélt, hogy az égzengés abbamaradt, a szél is lecsillapodott, és már csak a fák leveleiről csöpögő víz neszezését hallja.

Lekuporodott egy fa tövében, a törzsnek vetette a hátát, hogy kifújja magát. Kétségbeesve meredt a sötétségbe, amikor a távolban mintha világosság gyúlt volna egy szívdobbanásnyi időre. Káprázat lenne, vagy egy tanya világát pillantotta meg a hajladozó lombok között? A szinte áthatolhatatlan sötétségbe fúrta a tekintetét, majd fel is fedezte a távolban pislákoló tüzet. Elindult, és néhány perc múlva elérte az apró tisztást, amelynek közepén nem tanyaház, hanem két hatalmas kőlap támaszkodott egymásnak egyfajta természetes tetőt alkotva, az alatt lobogtak a lángok.

A tűz fénykörében a köveknek vetett háttal a Sinclair nevű férfi ült. Mellette egy marék gomba hevert a fűben, abból majszolgatott. Meztelen volt, rongyai a menedék belsejébe nyúló faágakon száradtak. Sinclair melegedett, szárítkozott; a felsőtestét számtalan tetoválás borította, és Angus néhány végtelennek tűnő pillanatig megbabonázva nézte a különös ábrákat. Több helyütt ismeretlen írásjelekből álló hosszabb szöveg is elősejlett a számtalan, egymásba folyó alakzatból. Spirálok, különös keresztek, ocsmány, szarvakkal ábrázolt, nem emberi teremtmények, olvashatatlan kriksz-krakszok kavarogtak delejesen a tűz rőt fényében.

– Követtél? – törte meg Sinclair a csendet, miközben előrébb hajolt ültében, hogy ágat vessen a tűzre. – Ügyes vagy. Gyere közelebb, szárítkozz meg!

Angus a tűz mellé telepedett; csontjait jólesően járta át a meleg.

– Vesd le a ruháidat – intett a férfi a tűz felé, és bekapott egy gombát –, hadd száradjanak!

– Inkább nem – mondta Angus lesütött szemmel.

– Ne aggódj, nem vagyok pederaszta. Megvetem az ilyesmit. Angus McCann, ugye így hívnak?

– Igen, uram.

– Ne szólíts úrnak! Reuben Sinclair a nevem.

– Hogyan jutunk el a városba, Mr. Sinclair?

– Nem a városba vezet az utam. Inis Mona az úti célom.

– Akkor mégis tudja, hol van az a hely?

– Igen, tudom.

– Miért megy Inis Monára, Mr. Sinclair? – kérdezte Angus mohó kíváncsisággal. – A druidák aranyáért, temérdek kincseikért?

– Ugyan! – legyintett Sinclair, aztán bizalmasan közelebb hajolt. – Nem érdekelnek a kincsek. Csak egyetlen dolog érdekel, az pedig a világ összes kincsénél többet ér.

– Mi az?

– Egy üvegszilánk.

Angus meglepődött: üvegszilánk? Jól hallotta? Mire jó holmi üvegszilánk? Tényleg őrült ez az ember. Csendben hallgatott egy darabig, aztán, hogy ne tűnjön ostobának, megkérdezte, hogy mire kell az neki.

– Meg akarom ismerni a világokat – mondta a férfi, és leharapta az egyik gomba kalapját.

Angus most még jobban elképedt.

Üvegszilánk kell a világok megismeréséhez? Miféle világok? Most már kétség sem férhet hozzá, hogy ez az ember bolond. Félve és szánakozva pillantott a tűz túlsó felén kuporgó alakra. „Az ilyenekkel jobb nem vitatkozni” – jutottak eszébe anyja szavai.

– Értem – mondta végül, hogy megtörje a kínos csendet.

– Dehogy érted, te vadbarom! – vicsorogta dühösen Sinclair, és fenyegetően felemelkedett ültéből. – Ostoba vagy, mint a többi birka! Nem terjed ki odáig az értelmed, hogy megértsd, apró játékszerek vagyunk csak a számunkra elképzelhetetlen hatalmak kezében. Legszívesebben eltaposnálak, mint egy pondrót, mert mi végre létezel te ezen a földön? Élvhajhász, ösztönlény vagy, mint a többi. Csak az orrotok hegyéig láttok, és a következő zabálásig vagy üzekedésig.

Sinclair nyakon ragadta Angust és felemelte a földről. A fiú alig tudta visszatartani a vizeletét. Remegve várta, hogy az idegen elroppantsa a csigolyáját, és bekövetkezzen a vég, ám az a feje fölé emelte, majd megvetően elengedte. Angus a tűz mellé huppant. Torkát és sajgó ülepét markolászva, könnyes szemmel odébb húzódott a veszélyes alaktól.

– Kölyök vagy, ez a szerencséd – mondta Sinclair, és visszaült a helyére. – Talán újraformálhatom az elméd, és magamfajta jó alkimistát nevelhetek belőled.

Angus felkapta a fejét.

– Uram, ön alkimista?

Sinclair fát vetett a tűzre, majd lehunyt szemmel újabb gombát kezdett majszolni. Percekig nem szólalt meg, csak a tűz pattogása hallatszott. Angus arra gondolt, hogy a férfi talán elszenderedett. Már-már azon volt, hogy megszólítja, amikor az felkuncogott, majd kényelmesen elnyúlt a fűben és beszélni kezdett.

– Az őseim tengerészek, kereskedők voltak. Kalandorok. Miután bejárták a világot, letelepedtek odaát, az Újvilágban. Sokat meséltek utazásaikról, amelyek lenyűgöztek, elvarázsoltak, de egyik sem úgy, mint őseim földjének csodálatos történetei. Skócia tündéreiről, törpéiről, és az ír koboldok aranyáról álmodtam minden éjjel. Azok a kincsek mind csak reám vártak. Amikor felnőttem, rádöbbentem, hogy ezek csupán mesék. A Sinclairek gyermekein kívül a MacMillanek, a Frazerek, a Hamiltonok, a Bruce-ok, a MacKintoshok és a Murray-k kölykei is ugyanezt álmodják, ugyanerre vágynak, és maguk is a sajátjaiknak tudják mindezeket az értékeket. Csalódottan fordultam el a mesék világától. Ezektől valóságosabbra vágytam, de ami ugyanolyan csodálattal tölt el, és ugyanúgy lenyűgöz, mit a szivárvány tövében évezredek óta a megtalálójára váró arannyal teli üst. A Sinclairek egyik ága élesen különbözött a másiktól; boszorkánymesterek, druidák vére csörgedezik az ereimben.

Bizonytalan mozdulatokkal újabb ágat kotort elő a halomból, és a hamvadó tűzre dobta. Homályos tekintettel pillantott Angusra, majd miután megbizonyosodott arról, hogy a hallgatósága még a helyén ül, visszaheveredett a fűbe, és meglassult, összefolyt szavakkal, nyúlós tempóban folytatta a történetét:

– Őseim olyan helyeken jártak a világban, olyan dolgokat láttak, és olyan tudás birtokába kerültek, amelyek megroppantják a gyengébb fundamentumon nyugvó elmét. A Sinclaireknek ez az ága azonban erős volt. Az elméleti tudást viszont a tapasztalásnak kellett követnie, hogy a tudás hatalma teljessé váljon. De valami még hiányzott a teljességhez. Családom művelt, felvilágosult tagjai buzgón kerestek, kutattak. Évszázadokon át, generációról generációra való állhatatos serénykedésüket siker koronázta; olyan penészes, ősrégi könyvlapokra bukkantak, amelyek ezer évvel ezelőtt íródtak valahol keleten. Megtudták azt is, hogy a lapok olyan könyvből származtak, amely tartalmazta azt a titkos tudást, amelynek birtokában elképzelhetetlen hatalomra tehet szert az ember. A könyv volt a kulcs. Meg kellett találni. Családunk néhány kitartó tagja távoli vidékeket bejárva csipegette fel és gyűjtögette össze a tudást, de az út, amelyen iránytű nélkül jártak tévesnek bizonyult. Aztán megszülettem én. Hosszú évek alatt szemenként szedegettem össze mindazt, amely ahhoz kellett, hogy eljussak ide, és beteljesíthessem mindazt, amit ostoba elődeimnek nem sikerült. Hajósinasnak szegődtem, magam is bejártam a fél világot.

Ismét szünetet tartott, és hüvelykujjával szórakozottan kapargatni kezdte a szíve fölé tetovált vércseppet. Addig mélyesztette szutykos körmét a bőrébe, amíg kiserkedt a vére. Az ujjáról lenyalta a vért, a mellkasán pedig hagyta lecsorogni. Ekkor újra kényelmesen elhelyezkedett, és ismét beszélni kezdett:

– Megmásztam a vad észak jéggel és hóval borította hegyeit, szinte szemenként pergettem át kelet sivatagjának homokját, hogy ráleljek a vágyott könyvre. Számtalanszor dacoltam a halállal, míg végül visszatértem az Újvilágba. Bejártam az Orinoco-torkolatától kezdve a Karib-tengeren át a Mississippi mocsárvilágáig. Különcök kocsmai sutyorgásából, a feketék zagyvaságaiból sikerült kiszűrnöm ezt-azt. Ha lehet, még állhatatosabban kutattam. Sámánokból, vudu papokból és papnőkből szedtem ki titkokat, civilizációtól elzártan élő indián törzseket kutattam fel. Az utolsó törzs, amelyiket felkerestem annak reményében, hogy megosztják velem a titkukat, a Miskatonic folyó völgyében élt. Állítólag a folyó menti dombok valamelyikét őrizték, mert a lepecsételt dombok titkot rejtettek. Felbéreltem néhány mindenre képes szarházit, hogy segítségemre legyenek, és elindultam a miskatonic törzs felkutatására. Ezen az utolsó utamon majdnem oda is vesztem. Jövetelem hírére az indiánok elhagyták a folyóvölgyet, ahol éltek; az átkozottak tudták, miért keresem őket. Elmenekültek, de embereimmel állhatatosan követtem a nyomaikat. Eljutottunk a Miskatonic forrásához, és ráleltünk az indiánok utolsó sarjaira. Nem tudtam meg tőlük semmit, bármilyen eszközt vetettem be, hogy szóra bírjam őket. Társaimat közben valamiféle járvány kezdte tizedelni; leverte őket a láz, felhólyagosodott a bőrük, testnyílásaikból patakzani kezdett a vér. Elhullottak mind… Nem volt kár értük. Mindenesetre elmondhatom, hogy magam irtottam ki azt a néhány megmaradt miskatonic indiánt. Egyenként kínoztam meg őket a sámánjuk előtt, hogy szóra bírjam a vénséget, de az átkozott leharapta a saját nyelvét. Nem részesültek a gyors halál kegyében, de magam is sebet kaptam; az az őrült vénember megharapott. Tettem róla, hogy keserves kínok között távozzon erről a világról. A sebem elfertőződött, ám a visszautamon élet és halál között lebegve olyasmit láttam és hallottam, amely megvilágosította az elmémet. Így jutottam ide, hogy hozzájussak a kristályhoz, amelynek segítségével átjárhatok majd a világok között. Akarsz az inasom lenni?

Angus eddig lélegzetvisszafojtva hallgatta Sinclair zagyvaságait. A neki szegezett kérdés hallatán először megdöbbent, majd megrémült.

– Inkább visszamennék a nagybátyámhoz, a városba – nyögte ki.

– Az inasom leszel – mondta Sinclair ellentmondást nem tűrően. – Első feladatod az lesz, hogy segítesz nekem megszerezni az üvegszilánkot.

– Ó, istenem! A teremtő nem áldott meg kellő bátorsággal egy ilyen misszióhoz.

– Mellettem sose félj! Velem biztonságban vagy.

Krisztus a kereszten! A téboly egyre jobban elhatalmasodott ezen a szerencsétlenen – gondolta Angus. Az első adandó alkalommal el kell szöknie ettől a veszélyes szerzettől, addig azonban óvatosan kell bánni a szavakkal.

– De, uram, szerintem alkalmatlan vagyok erre a mesterségre.

– Hogy merészelsz visszautasítani? – fortyant fel Sinclair. – Nagy tisztesség ér ezzel, nem fogod fel? Ne gondolkodj ostobaságokon! Aludj, holnap sokat kell menetelnünk.

– Hová?

– Elfelejtetted, ostoba kölyök? Inis Mona az úti cél.

– De az a druidák szigete volt.

– Így van. A druidák szigete volt. A druida rend már nem létezik, azonban néhányan még titokban gyakorolják a praktikáikat. Ahhoz, hogy megszerezzem az üvegszilánkot, egy szertartásra fogunk ellátogatni.

– Miféle szertartásra?

– A druidák évszázadokkal ezelőtt eltűntek. Rendjük egy része olyasmire bukkant, ami megváltoztatta a világról alkotott képüket. Addig ismeretlen istenek nyomait fedezték fel. A druida rend egy része ezekhez kezdett imádkozni, őket kutatta, kereste, a másik felük azonban elpusztult. Kiirtották őket, mert akadékoskodtak. Vagy feláldozták őket. Ezek az istenek hatalmasok. Hatalmasabbak és mindenhatóbbak, mint a te istened. Ők még korokkal a te istened előtt érkeztek ide a mélységből.

– Úgy érti, uram, hogy az óceánból?

– Nem – hajolt közelebb Sinclair, és felmutatott a csillagpettyes éjszakai égboltra –, hanem onnét.

Angus teljesen összezavarodott. Hiábavaló módon igyekezett értelmet felfedezni a zagyvaságban.

– De John atya vasárnaponként a templomban…

– Az Atya, Krisztus és az angyalok – mondta Sinclair megvetően, és kiköpött. – Ugyan már, ezeket felejtsd el! Oktondi gyermekeknek való dajkamese.

– De ha a druidák új istenei is a mennyországból jöttek… – nézett fel Angus a lombok között ragyogó csillagokra.

– Nem a mennyországról beszélek, ostoba! – Sinclair ismét a csillagokra mutatott. – A mélység ott van. A csillagokban. Érted, te szarházi? A csillagokból érkeztek ide.

– És most hol vannak?

– Alszanak. Éberen álmodnak. Várakoznak. Némelyek az óceán mélyére süllyedt hatalmas városukban, mások egy másik világban elzárva figyelik, hogy a csillagok állása kedvező legyen, és bizonyos formulák elhangozzanak titkos papjaik szájából, hogy előszólítsák őket, és ismét uralkodhassanak. Azonban addig is éberen kell tartani emlékezetüket bizonyos szertartásokkal. Egy ilyen szertartást látogatunk meg titkon, ahol az egykori druidák leszármazottai áldozatot mutatnak be annak az istenségnek, aki a világok közti kapukat őrzi. Akit ez a hatalmasság megajándékoz a mágikus erejű üvegszilánkkal, és elmondja neki, hogy miként uralhatja azt, képes lesz közlekedni a világok között. Én leszek az, és te fogsz nekem segíteni, érted már, te ostoba fajankó?

– Nem… azaz, igen, uram. De honnét tudja, uram, hogy hová kell mennünk? Honnét tudta meg egyáltalán, hogy Inis Mona druidái megidézik azt a démont?

Angus hatalmas pofont kapott Sinclairtől, eleredt az orra vére, és a hátára gördült a fűben.

– Démon ám az a szajha anyád! – üvöltötte az alkimista. – Ő nem démon, te kis szarházi! Ő sokkal hatalmasabb és mindenhatóbb a te nyomorult démonaidnál!

– Bocsánat! – kiáltotta rémülten Angus, és vérző orrát törölgetve odébb csúszott. – Bocsánat, Mr. Sinclair! De… mégis honnét tudta, hogy megidézik ezt az izé… istenséget?

– Megálmodtam – suttogta lehiggadva Sinclair, és újabb gombát gyömöszölt a szájába. – Álmomban beszél hozzám. Azóta beszél hozzám, amióta a miskatonic indiánokat kiirtottam. Beszél az elmúlt korokról, beszél a jövőről. Szeretnéd, ha téged is megszólítana? Szeretnél te is álmodni róla?

– Nem is tudom, uram…

– Itt van, nesze! – nyomott a kezébe egy marék gombát Sinclair. – Egyél, aztán aludj, mert mint mondtam, holnap fárasztó napunk lesz! Ha szökésen kaplak, megöllek.

Angus belenézett az őrülettől zavaros szempárba, és tudta, hogy a férfi nem tréfál. Nem ellenkezett vele, és mivel egyébként is éhes volt, nem utasította el az ételt. Csöndesen elmajszolta a gombát, majd elvackolta magát az egyik fa tövében, közel a tűzhöz. Tagjaiban érezte a fáradtságot, jólesően adta át magát a pihenésnek. Úgy döntött, tetteti az alvást, aztán ha a körülmények kedvezőek lesznek, mégis megpróbál megszökni az őrült férfitól, mert a zsigereiben érezte a veszélyt. Bizonyos volt abban, hogy nagybátyja szidalma és pofonjai eltörpülnek a mellett a dolog mellett, ami a tébolyult férfi közelében vár rá.

Amikor lenyelte az utolsó falat gombát is, gyengeség, és ragacsos álmosság vett rajta erőt. Pilláját ólomsúlyként húzta le valami különös fáradtság. Nem tiltakozott, lehunyta a szemét, és érezte, hogy zuhanni kezd az álom zavarosan kavargó mélységeibe.

3.

Az örvény magával ragadta, megpörgette, értelmét veszítette a fent és a lent. Soha nem látott csillagalakzatok suhantak el mellette. A fénylő pöttyök elhomályosultak, összemosódtak, majd az álomörvény kiöklendezte magából. Az óceán fölött repült. Alatta a víz beteges zöld színben ragyogott. Szökőár indult el a horizontról, és sebesen közeledett felé, hogy egy szempillantás alatt magába szippantsa. Az örvény karjai a mélységbe rántották, kétségbeesetten kapkodott levegő után. Már-már megadta magát a végzetének, amikor talpa alatt szilárd talajt érzett, és ezen állva szédítő sebességgel emelkedett a felszín fölé.

Körülötte dombok, hegyek törtek a koszos fellegek magasságába. Nem emberi léptékű kövekből épült, és nem emberi elme által megálmodott város törte ki magát a mélységből. Szédítő mértani formájú épületek tobzódtak beteges összevisszaságban. Iszap csöpögött, tengervíz zubogott alá a hínár és moszat lepte, roppant falakról. A város legmagasabb pontján monolitok alkotta citadella emelkedett fenyegetően a város fölé. Nem evilági lábakhoz tervezett, irdatlan szikladarabokból kirakott lépcsősor vezetett a bejáratához. A sötéten tátongó üregből elemi rosszindulat, baljós fenyegetés hullámai áramlottak a kísérteties vidékre.

Aztán valami mozdult odabent, de Angus nem akarta látni, hogy milyen rettenet tör elő onnét. Sarkon fordult és rohant, ahogyan csak a lába bírta. Azaz csak rohant volna; majdnem térdig süllyedt az iszapban, amelynek bűze megöklendeztette. Erőnek erejével emelgette a lábát, olyan sebesen, ahogyan csak bírta, hogy minél távolabb kerüljön a megnevezhetetlen iszonyattól. A dágvány azonban sűrűbb lett, egyre nehezebben haladt előre. Hangokat hallott a háta mögül; cuppanást, nyálkás test csusszanását a moszat és hínár lepte köveken. Szíve a torkában dobogott a félelemtől, rosszullét, ájulás környékezte. Hólyagja elengedett.

Sikoltozott, tébolyultan kapott a fejéhez, amikor ismeretlen erő kényszerítette volna, hogy a háta mögé nézzen. Tudta, ha meglátja a felé közeledő rettenetet, hatalmába keríti az őrület, vagy megáll a szíve, és itt pusztul el ezen az elátkozott helyen. Azonban az erő, amely megfordulásra próbálta kényszeríteni, kezdett felülkerekedni. A háta mögül, nagyon közelről szörcsögést hallott az iszapból. Az előtte lévő pocsolyában tükröződve homályosan megpillantott valamit, ami magasan fölé tornyosult. Nem akarta teljes valójában meglátni azt a dolgot; a rémülettől az eszét vesztve ujjait a szemébe mélyesztette, és elkezdte kitolni saját szemgolyóit. Velőtrázóan sikoltozott a fájdalomtól. A háta mögött felbömbölt valami, és egy nyálkás végtag markolta meg a bokáját.

Üvöltve ébredt. Sinclair nyirkos kézzel rázogatta a lábánál fogva.

– Kelj fel, kölyök! – förmedt rá. – Hajnalodik. Indulnunk.

Angus zihálva, könnyes szemmel fújtatott, minden ízében reszketett. Szégyenkezve látta, hogy bevizelt. Az álom még elevenen élt benne, vacogva húzta össze magát a fa tövében.

– Mindjárt, istenem – nyögdécselte keservesen. – Mindjárt.

– Vele álmodtál?

– Vele?

– Beszélt hozzád? – Sinclair türelmetlenül megragadta a grabancánál, és az arca elé rántotta. – Mondott neked valamit? Válaszolj, a szentségedet!

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Azt hiszed? – üvöltötte Sinclair. Véreres szemgolyója zavarosan forgott üregében, ahogyan Angust kutatta a válaszra várva. – Emlékezz!

– Nem! – sikoltotta Angus. – Nem, uram, az Istenre esküszöm, nem mondott senki semmit.

Sinclair visszalökte a földre, aztán kapkodva magára öltötte szakadt, véres gönceit, majd mezítelen lábbal kezdte tiporni a parázsló zsarátnokot.

– Segíts ostoba! Nem hagyhatunk nyomot, a kalózok már biztosan a keresésünkre indultak. Hozzál lombos ágat, de távolabbról, és takard el a tűz nyomát! Aztán már itt sem vagyunk. Alkonyatra oda kell érnünk!

4.

A nap sebesen hágott egyre feljebb a borús égbolton. Ereje ugyan nem volt a sugarainak, Angus mégsem fázott a csípős hajnalban, mert Sinclair gyors tempót diktálva haladt a célja felé. Rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé, miközben öles léptekkel rótta a mérföldeket.

A levegő tenger illatú, tehát nem lehetünk messze a parttól – állapította meg Angus. Az ösztönei alapján tájékozódott, hiszen csak a nap halvány korongját láthatta a rongyos szélű fellegek mögött. Úgy vélte, hogy a Caernarfon-öböltől dél-nyugat felé távolodnak. Sejtése hamarosan beigazolódott; egy dombhátra felhágva eléjük tárult az óceán, de közel hozzájuk sziget terült el a vízen, ameddig a szem ellátott.

– Át kell jutnunk oda – mutatta Sinclair. – Tudsz úszni?

– Nem, uram!

– Majd most megtanulsz! Nincs messze a túlsó part.

– De uram… Az istenre kérem…

– Ne nyavalyogj! Nem állhatunk itt napestig. Az istened különben sem tud segíteni. A kalózok már meglelhették a nyomunkat, és hosszú út áll még előttünk. Gyere!

Angus kétségbeesetten törte a fejét, hogy miként szabadulhatna meg ettől az őrülttől, de Sinclair megragadta a grabancát, és vonszolni kezdte maga után a víz felé.

– Várjon, uram! – sírta el magát Angus. – Ott az a fatörzs, nem kapaszkodhatnék bele?

Sinclair rövid ideig mérlegelt, majd beleegyezően bólintott. Együttes erővel elvonszolták a dagály által partra sodort törzset a vízig. Szörnyen hideg volt az óceán. Angus próbált volna tiltakozni a kényszerű fürdő ellen, de Sinclair belökte a vízbe. Kétségbeesetten belecsimpaszkodott a törzsbe, Sinclair pedig a mélyebb részek felé tolta, majd úszni kezdett, maga után vontatva a didergő fiút, aki görcsösen kapaszkodott az életét jelentő uszadékfába.

Útjuk nem tartott sokáig; az óceán nyugodtan lélegzett, Sinclair pedig jó erőben volt, így fertályóra alatt leküzdötték a félmérföldnyi távolságot a szárazföldtől a szigetig.

– Ez itt Inis Mona? – kérdezte Angus vacogó fogakkal a száraz fövenyen, és körbenézett.

– Az még odébb van – válaszolta Sinclair. – Csavard ki a ruháidat, aztán indulunk tovább. Menet közben majd megszáradsz.

Bár a napkorong egyre magasabban állt, a felhők nem engedték át a sugarait, szürke és hideg maradt a táj. Néma mezőkön, elárvult ligeteken vágtak keresztül, süket csend ült az egész vidéken, madarakat sem lehetett látni, hallani. Meghatározhatatlan eredetű bűz terjengett a táj fölött hol erősebben, hol alig érezhetően. Elhagyott tanyaházak mellett haladtak el, évek óta nem lakott épületek maradványai tarkították szennyes foltjukkal a szelíd lankákat. Elhanyagolt szántókon botladoztak a deréknyi magas gazban, úttalan utakon haladtak észak felé. Éhségüket vadon nőtt gyümölcsökkel, bogyókkal csillapították. Angus farkaséhesen falt be mindent, amit Sinclair a kezébe nyomott, pedig a legtöbb gyümölcs férges volt. Ahogy egyre mélyebben hatoltak a sziget belsejébe, úgy láttak több és több beteg növényt; a gyümölcsfák kérgét szürkés penész borította, a satnya termések héját zöldes nyálka vonta be. Úgy tűnt a tájat nem csak a madarak, hanem minden állat elkerülte.

Angus kétszer látott a távolban magányosan kóborló, a kövek és a bokrok között tébolyultan vihogva botladozó alakot. Egy-egy sötétebb facsoport mélyén olybá tűnt, mintha testek lógtak volna az ágakról. Az egyik erdőben mintha kétfejű őzek csapata surrant volna mélyebbre előlük a sűrűbe.

Biztos csak káprázat volt, vagy az árnyak és a fény játéka – gondolta, és folyamatosan borzongott. Baljós fenyegetés feszült a mozdulatlanságba dermedt, néma vidékre. Néhol magányos kőoszlopok meredeztek fenyegető mutatóujjként az égbolt felé, más helyeken mohalepte sziklatömbökből rakott kőkörökön vágtak keresztül.

Egy alkalommal Sinclair egy ilyen kőkör közepén rendelt el pihenőt. Angus jólesően vetette hátát az egyik sziklakoloncnak. Miközben megterhelt lábát nyújtogatta, szeme megakadt a vele szemközti kőtömbön. A simára csiszolt felületen Sinclair tetoválásaihoz hasonló ábrák tekeregtek; spirális alakzatok kavarogtak, örvénykarjaik újabb örvényt szülve. Különös jelek látszódtak érthetetlen összevisszaságban. A fiú pillantása összeakadt az önjelölt varázsló tekintetével, aki szintén a véseteket tanulmányozta.

– Jó irányba haladunk – mondta. – A kövek mutatják az utat.

Dél körül járhatott az idő, amikor útjuk egy tanya mellett vezetett el.

Az apró majorság szemmel láthatóan elhanyagolt volt; udvarát felverte a gaz, a csűr saját beszakadt teteje alatt rogyadozott, hajszál híján össze nem dőlt. Az istálló tárva-nyitva hagyott ajtaja némán sötétlett. A tanyaház faláról pergett a vakolat, egyik üvegszeme bezúzva pislogott, az üvegcserepek az ablak alatt kókadozó száraz gyomban csillogtak. A szárnyasjószágnak elkerített udvarrész óljának ajtaja kenetlen sarokvason lengedezett a tétova szellőben.

Senki nincs itt, akitől segítséget kérhetnék – gondolta Angus, amikor váratlanul egy fejetlen kakas vergődött ki elé a berogyott tetejű csűr mellől. A fiú halálra rémülten figyelte, ahogyan a szerencsétlen állat céltalanul vergődik, verdes a szárnyával, a nyakából pedig szerteszét spriccel a vér. A megcsonkított jószág nyomában hatalmas termetű, félmeztelen férfi toppant elébük, aki egyik kezében a kakas fejét tartotta, a másikban baltát lóbált. Pillanatokig csak bámultak egymásra, majd az idegen szólalt meg.

– Isten teremtményei közül az utolsó, ezen a földön – magyarázta mintegy mentegetőzve, a döglött kakast bámulva. – Megsütöm. Velem tartotok?

Válaszra sem várva a férfi a közeli favágó tőkébe vágta a fejszét, majd a hóna alá csapta a kimúlt szárnyast, és elkezdte kitépkedni a tollát.

– Az egyetlen egészséges jószág volt a környéken. – Határozott mozdulatokkal szabadította meg tollaitól a kakast. – Nagyon vigyáztam rá. Az utolsó ebédem lesz itt, azután elmegyek innét. Mindenki elment már. Ki így, ki úgy… A legtöbben nem önszántukból. Segíthettek tüzet rakni, amíg én előkészítem ezt.

Angus szívesen vett volna valami tartalmasat magához, mert gyomra kitartóan követelőzött, de Sinclair másként gondolkodott.

– Nem időzhetünk, mennünk kell.

– Mennetek kell? – A férfi összehúzott szemöldökkel fürkészte őket, majd hirtelen a megértés szikrája gyúlt a szemében. – A szertartásra?

– Ne ártsd bele magad! – szólt rá Sinclair.

– Ti nem elhagyni készültök ezt az átkozott helyet, hanem idejöttetek. A szertartásra. Ma van az a nap. A csillagok állása ma este…

– Miről beszél, uram? – vágott közbe Angus türelmetlenül.

– Ő jól tudja azt – morogta csendesen a férfi, és jelentőségteljesen Sinclairre és az inge alól kilátszó tetoválásokra pillantott. – A csillagok állása ma este a legmegfelelőbb. Viszed a felajánlásod? Ez a gyerek jobb, mint az én kakasom lenne, az bizonyos.

– Hallgass! – mordult rá ismét Sinclair.

– Miféle felajánlás? – Angusban gyanú ébredt. – Kinek kell felajánlás?

– Segítened kell nekem, hiszen mondtam – torkollta le Sinclair. – Induljuk, nincs idő ostoba beszélgetésekre!

– Ki vagy te, hogy így akarsz áldozni előtte? – kérdezte a férfi Sinclairt. – Mit akarsz tőle?

– Miről beszélnek? – kiáltotta Angus. Keze ökölbe szorult, sírás fojtogatta. – Kiről van szó?

– Menekülj ettől az embertől! – A férfi felemelte a hangját, a földre dobta a kakast, megragadta Angus mellén az inget, és kiabálni kezdett: – Menekülj erről a helyről, vissza se nézz! Ő is azok közül való – intett fejével az alkimista felé –, látom én, akik a pusztulást akarják az emberekre szabadítani! Lásd, hogy enyészik máris a világunk! Hamarosan felemészt minket a gonosz, de elébb a vesztedre tör ez az őrült, te gyerek, hiszen te leszel…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert Sinclair kitépte a fejszét a tőkéből és szinte kettécsapta vele a férfi fejét. A szerencsétlen görcsösen markolta Angus ingét, így miközben a földre omlott, magával rántotta a fiút is. Angus sikoltott, kitépte magát a halott ember markából, és odébb vergődött a véráztatta földön.

– Az isten szerelmére, miért ölte meg? – kiáltotta Sinclair felé. – Enni adott volna nekünk! Nem bántott senkit!

– Hallgass! Szedd össze magad és induljunk!

– Vissza akarok menni! – rikoltotta Angus dühösen. – Ez az ember is azt mondta, menjünk innét! Az erdőkben akasztott emberek lógnak a fákról, a mezőkön tébolyodottak bolyonganak!

– Ma fogsz látni rosszabbat is, ne siránkozz! Ne kelljen megvernem, úgyhogy kelj fel, és menjünk végre!

Angus felpattant, és futásnak eredt a térdig érő gazban. Kétségbeesetten kapkodta a lábát, hogy elérje az erdőt, ahol egérutat nyerhet, de Sinclair néhány pillanat múltán már ott lihegett a hátában. Elég volt a fiú egyetlen tétova pillanata, hogy merre kerüljön ki egy csipkebokrot, az alkimista gáncsot vetett, és máris ott térdepelt a bokor tövébe zuhant fiú mellett. Angus védekezőn emelte két karját az arca elé, de az őrült Sinclair elsöpörte a kezeit, és lekevert neki néhány pofont, majd felkapta, mint egy rongyot, talpra rántotta és megrázta:

– Meg ne próbáld még egyszer, mert letépem a tökeidet! – ordította. – Megértetted?!

– Igen, uram! – szipogta Angus a véres orrát törölgetve.

– Lódulj!

Néhány perc múltán ismét szótlanul bandukoltak az elátkozott tájon. Angus furcsábbnál furcsább növényeket látott; pusztulófélben lévő fákat, elszíntelenedett virágokat, csenevész bokrokat, és hatalmasra növő, mindenféle és fajta gombát. A legtöbb növényt gombafonalak szőtték körbe, talán ezek fojtogatták halálra a faunát is.

– Úristen! Mi ez a hely, Mr. Sinclair? Mi történt itt?

– Valóban kíváncsi vagy rá? – Sinclair nem lassított, és tudomást sem vett az őket körülvevő borzalmas tájról. – Talán jobb volna, ha boldog tudatlanságban leledzenél tovább, nem gondolod? De elég, ha azt tudod, hogy ahová megyünk, ott fog elvékonyodni a világokat elválasztó szövet, ott keveredik majd össze a múlt, a jelen és a jövő, azon a helyen lép át a mi világunkba az az elképzelhetetlen hatalmasság, amelynek majd felajánlom a szolgálatomat. Vannak, akik rendszeresen próbálják megidézni, átcsalni. Eddig még nem jártak sikerrel, de az átjárón, ami ilyen alkalmakkor meggyengül, valami átcsorog ide a másik világból, amely megváltoztatja ezt a helyet. De ma este tenni fogunk arról, hogy a kapu teljesen feltáruljon! Ne kérdezősködj többet! Szedd a lábad!

5.

Alkonyatra egy tóhoz értek, melynek felszínén páragomolyagok hömpölyögtek. A lágyan hullámzó víz, amely sűrűnek látszott, mint a vér, ólmos lassúsággal nyaldosta a partot. A horizont alá bukott nap gyenge fényében közeli sziget körvonala sötétlett a vízen. Angus számára olybá tűnt, mintha valami vízi szörny emelkedett volna ki a szurokszínű habokból, és őket figyelné. Torokszorító volt a lelkét ostromló baljós érzés, amely a sziget felől áradt felé a néma vízen. A felébredő langy szellő a gonoszság szinte kézzel fogható hullámain túl gyomorforgató bűzt is sodort feléjük.

A bomlás és az enyészet bűze – gondolta Angus. A parti növényzet itt még az eddig látottaknál is korcsabb, betegebb volt; bokrok, cserjék ágas-bogas vesszői meredeztek csupaszon, csak itt-ott lógott rajtuk néhány csenevész levél. Az ágakat vastagon lepte a zöldes-szürkés, penészhez hasonló anyag, amelyből gombák sarjadtak. A fákon is gombák nőttek, fonalaik felkúsztak a lombok közé, a haldokló nap fénye tompán csillant meg a kalapjukon. Angus rettentő mód visszataszítónak találta a látványukat, de Sinclair egy pillanatra sem torpant meg, határozott léptekkel a közeli fűzfák csoportja felé igyekezett. Becsörtetett a burjánzó gazba, és a betegesen tekeredő, rücskös, öreg gyökerek alól apró ladikot vonszolt elő. Intett Angusnak, hogy szálljon be, majd maga is csónakba szállt, és evezőlapátot ragadott.

Alig távolodtak el a parttól, amikor az eleddig néma tájat egyetlen dobütés hangja rázta fel a szendergésből.

A döndülés, amely a sziget felől érkezett, Angusba fojtotta a lélegzetet. A dobos a távolban újra a hangszerére ütött. Majd újra. A magányos doboshoz újabb csatlakozott, majd még több. Hamarosan ütemes dobszó vibrált a víz felett, amelyhez idegtépően magas hangú furulyák csatlakoztak őrült dallamot játszva. Később vinnyogó hangú fuvolák léptek be a hangkáoszba.

A csónak a fövenyre siklott, Sinclair kilépett a partra.

– Ez itt Inis Mona – mondta Angusnak, és a sziget belseje felé intett, ahol már árnyak űzték el a lenyugodott nap utolsó sugarait. – Ez a valódi Inis Mona. Sziget a szigetben. Már nem vagyunk messze, igyekezzünk!

Sinclair nyaktörő tempót diktált, Angust a csuklójánál fogva rángatta, vonszolta magával. A fiú zsigereiben már ott fészkelt a biztos végtől való félelem, minden idegszálával a halál közelségét érezte. Kétségbeesetten kereste-kutatta a menekülés lehetőségét, de az bizony nem kínálkozott. Próbált finoman ellenállni az erőszaknak, de Sinclair ilyenkor erősebben szorította, és rá sem pillantva figyelmeztette, hogy megöli, ha szökést forgat a fejében. Néhány perc múlva már félig-meddig beletörődve a sorsába csörtetett a nyálkás aljnövényzetben Sinclair után.

A sötét erdőben nem látta ugyan az elkorcsosult növényeket, de tudta, hogy mi veszi körül. Igyekezett elkerülni őket, de minduntalan ágak, levelek csapódtak az arcába. Nyálkás érintésüktől kirázta a hideg. Tüskék karmolták kezét és arcát, gyökerekbe akadt meg a lába. Kezdte úgy érezni, hogy az erdő kifejezetten ellenségessé vált, mert a sérülések a testén már nem a véletlen művei voltak; mintha a tüskés ágkarmok utána nyúltak volna, a gyökerek és indák agresszíven próbáltak volna a bokája köré tekeredni. Ez a hely nemcsak az elmúlás bűzét, hanem az elemi rosszindulatot, a halál közelségét sugározta magából, ami rettegéssel töltötte el. Angus meggyötört elméje az összeomlás határán egyensúlyozott, ájulás környékezte.

Ekkor hallotta meg a suttogáshoz hasonló hangokat, amelyeket a sziget belseje felől tompán hallatszó dob és furulyaszó sem tudott elnyomni. Lélegzetvisszafojtva tekintgetett maga köré; azt gondolta, hogy a csúszó, tekergő indák és ágkarmok mozgása kelti a sóhajnál alig erősebb zajokat, de körülötte a levegő sem mozdult. Még nem rendült meg az elméjének épségét védő fal, amikor rádöbbent, hogy a szellő susogásánál is halkabb hangok a fejében rebegnek, mint a sérült pille szárnya. Próbálta kibogozni az elhangzottak értelmét, de csak annyit érzékelt, hogy az istentelen nyelven való sutyorgás csordultig van gonoszsággal. Ha Sinclair nem vonszolja maga után, már régen összeesett volna, és átadja magát a sorsának.

Néhány perc múlva ritkult a növények gonosz támadása, és némi világosság szűrődött be valahonnét a fákon túlról. A sötétség sűrű félhomállyá szelídült, vagy csak meglapult, mint valami ugrásra kész vadállat; látszottak a fák körvonalai, és jól látszott a magaslat gerince is, ami felé haladtak. A sápadt fény a gerinc felől áradt az erdő növényei közé, amelyek természetellenes módon bólogattak és hajladoztak. De nem a vadon fái és bokrai mozogtak; különböző színű és méretű gombák mocorogtak a beteg növények között. Némelyik gomba kalapja ide-oda billegett, bólogatott, másoké jobbra, balra csavarodott. Megint mások a talaj fölött lebegtették a fonalaikat, vagy éppen akkor szabadultak meg a spóráiktól, amelyek sápadt zöld fényt árasztottak, amíg a talajra nem hullottak. Voltak olyanok, amelyek lassan ugyan, de esetlenül vonszolták magukat odébb a beteg erdő zöldes nyálkával borított talaján. Angus rádöbbent, hogy a gombákat hallja a fejében.

– Nem, ez nem lehet! – szűkölte halkan, miközben a tébolyult alkimista nyomában botorkált. – Ilyen nincs!

Hamarosan kiléptek a haldokló erdő fái közül, és megálltak a magaslat gerincén. A lábuk előtt mélybe vezető kőlépcső kezdődött. Odalent talán nyíllövésnyire elnyúló völgyteknő húzódott, amelyet minden irányból a végét járó erdő határolt. A katlan túlsó végében gigantikus kőépítmény emelkedett, amely azonnal odavonzotta a tekintetet. A többembernyi magas, félkör alakú kőfalat óriási sziklatömbökből emelték. A faltól közel harminclábnyi hosszú, és ugyanilyen széles terasz nyúlt ki a völgykatlan felé, amelyre a völgy felől többsoros kőlépcső vezetett fel. A terasz közepén három láb magas, téglalap alakú kőasztal állt. Angus elhűlve meredt a mesterségesen kialakított, durva alkotásra. Pillantása a kőépítményről lentebb vándorolt, és a látványtól megfagyott ereiben a vér; a völgy nyüzsgött az ember nagyságú, vagy még hatalmasabb termetű gombáktól. Talán egy lábnyira lebegtek a talaj fölött, amely a rothadás édeskés bűzét, és a nedves föld illatát árasztotta. Angus nem tudta eldönteni, hogy a gombák szürkésbarna kalapját spirál vonal díszíti, vagy maga a gombakalap húsa csavarodik csigavonalba. A kalapok lassan ugyan, de különböző irányban és különböző sebességgel forogtak a tönkjükön, amelyek között gombafonalak lebegtek és tekeregtek, zöld fényt árasztó spórák peregtek az ocsmány talajra. A spórák földöntúli derengésbe vonták a völgyteknőt.

Dermedten, megbabonázva nézte a rothadt nyers hús színű forgatagot, amely egyetlen örvénylő masszaként mozgott és lélegzett. Undorodott, émelygett a látványtól, a fejében pedig mind hangosabban zsongott az az istentelen nyelven suttogó, fenyegető kórus. Nem érezte, de tudta, hogy a gombák kalapja bársonyos tapintású, és ha hozzájuk érne, abban a pillanatban megállna a szíve az érintéstől, amely egyszerre volt kellemesen borzongató, undorító és halálosan félelmetes gondolat. Mellkasa zihált a rémülettől, a hideg verejték patakokban csorgott végig a testén. Legszívesebben sikoltva rohant volna minél távolabb ettől a szörnyű helytől, de Sinclair még mindig szorosan markolta a csuklóját.

– Oda kell eljutnunk – mutatott Sinclair a sziklákból emelt építmény felé.

A mesterségesen összehordott sziklatömbökből álló kőfal előtti emelvényen hatalmas kőasztal emelkedett. A kőasztal körül talán kéttucatnyi dobos és sípos táncolt, vonaglott és rángatózott őrült ritmusra. Angus ekkora távolságból nem látta, miféle szobrokat helyeztek a kőasztal közepére, de a körülöttük szabályos távolságokra elhelyezett fáklyák fénye a falra vetítette azoknak hatalmas, remegő árnyékait; kuporgott ott valamiféle szörnyalak, amelynek csökevényes szárnyai, és ormótlan feje volt. A busa fejből talán gombafonalak, vagy csápok tekeregtek elő. Egy másik ocsmányság hosszú nyakú, karmos lábú rettenet volt, ami fenyegetően tárta szét szárnyát. A különös szoborcsoport egy másik tagjából csak alaktalan sötét tömb látszódott, amelynek felszínét beteges göbök, kitüremkedések borították. Jól kivehető volt egy kecskefejű lény ocsmány sziluettje, amelynek idomtalan testéből hozzá hasonló ivadékai sarjadtak. Angus hálát adott az Úrnak, amiért csak ennyit figyelhetett meg az obszcén szoborcsoportból.

Sinclair közben megindult a kőlépcsőn a katlan alja felé. Angus rettegve látta, hogy a kőemelvényhez a gombák tömegén át vezet az út. Szédelgett a rosszulléttől; elviselhetetlen volt a gondolat, hogy bármelyik is hozzáér. Vonzotta és taszította is egyben az a bársonyos felület, amelynek érintése kellemesen bizsergető, amelybe jólesően beleborzong minden idegszála, ám a kellemes érzés mögött ott lapult az idegen test, amely tömény rosszindulatot, gonoszságot, halált áraszt magából. Egész teste a zsigerei legmélyéig tiltakozott a gombák érintése ellen. Ájulás környékezte, görcsösen adta ki magából az út közben magához vett gyümölcsöket.

Sinclair pedig csak vonszolta tovább megállíthatatlanul.

A lépcső aljára értek, ahol a varázsló megállt egy pillanatra, felmérte a kőemelvényhez vezető utat, aztán bevetette magát a zöldes derengésben lassan forgó gombák sűrűjébe. Az embernél magasabb gombák tetejét nem is lehetet látni, csak a spóratartó tokokat, amelyek nyálkás rózsaszínben lüktettek, miközben pergették magukból a halványzölden izzó spórákat. A nagyobb gombák között kisebbek is voltak mindenféle méretben, amelyeket a dombtetőről nem is lehetet látni.

A nagyobb tönkök között el lehetne osonni – gondolta Angus, de ebben a tömegben óhatatlan, hogy meg ne érintse valamelyiket. A félelem elemi erővel ragadta torkon. Sírt, nyüszített, a rettegés kocsonyás masszává változtatta a lábát, érzéketlenül emelgette és pakolgatta azokat egymás után. Belei cseppfolyóssá váltak, vizeletét is alig bírta visszatartani. Patakzottak a könnyei, a lehető legkisebbre húzta össze magát, így próbálván elkerülni a tébolyhoz vezető érintést. Aztán megbotlott valamiben, és egyensúlyát elvesztve oldalra tántorodott. Nekiesett az egyik mellkas magasságban lassan forgó gombakalapnak, azt a mellette pörgő társának taszítva.

A gomba felületének érintése olyan volt, amilyennek képzelte; mint a nyers hús, bársonyosan puha, kellemesen langyos, amely minden idegszálát jólesően végigcirógatta, de a jóleső érzés mögött ugrásra készen várakozott a romlott gonoszság, amely alattomosan markolta szíven, hogy az őrületbe kergesse, vagy a halálba taszítsa.

A fiú felsikoltott rémületében, úgy érezte, a szíve megállt néhány pillanatra. Melegség csorgott le a combján. Ekkor tudatosult benne, hogy a süppedős, nyálkával borított, förtelmes talajon fekszik. Üvöltve pattant fel, és maga kapott Sinclair biztonságot ígérő keze után. Sinclair mozdulatlanul állt, mert az összeütköző gombák örvénylése kissé rendezetlenné vált. Néhány pillanat múlva azonban helyre állt a rend, az örvénylés lelassult.

Angus úgy érezte, ha hosszabb ideig érintette volna azt a gombát, akkor elragadja a halál. Lélegzetvisszafojtva figyelt, ügyelve arra, hogy újból ne érjen hozzá egyik testhez sem. A fejében a gombák fenyegető és dühös suttogása visszhangzott. A suttogás szinte elnyomott minden külvilágból érkező hangot. Azon vette észre magát, hogy a fölötte álló Sinclair rángatja, és beszél hozzá valamit. Erősen kellett figyelnie, hogy meghallja, mit mond az alkimista:

– Figyelj a lábad elé, nem halhatsz itt meg, szükségem van rád!

Úgy tűnt, a gombák mintha kitértek volna az útjukból, így végül különösebb baj nélkül értek a kőépítményhez, amelyhez keskeny lépcsősor vezetett fel. Mindenütt szemmel láthatóan több évszázados emberi csontmaradványok, szétmállott koponyák, fegyverek és hadi felszerelések hevertek. Sinclair mit sem törődve mindezzel, határozottan hágott fel a kőasztalhoz, miközben lába alatt csontok ropogtak, rozsdás vasak csikorogtak. A zenészek tudomást sem véve róluk folytatták a pokoli muzsikát.

Angus a különös zenészeket figyelte; volt valami furcsa a mozdulataikban, bár a szerény fényben nem sok mindent látott. De mégis! A fények és az árnyak küzdelmében már látta, hogy mindannyian halottak voltak.

– Jézus, segíts! – sikoltotta, és térdre rogyott, miközben a keresztet hányta magára.

Megismerte a kalózt – akinek Sinclair a barlangban átharapta a torkát – és a társait. Ott volt a kettéhasított fejű férfi is, aki kakassültre marasztalta őket. Némelyeknek foszladozó kötél lógott a nyakán, másoknak a testén éktelenkedett ocsmány sérülés. Voltak köztük olyanok, akiknek a rongyaik alól férgek peregtek elő hatalmas csomókban, másoknak már a csontjukra aszott a száraz bőr. A zenészek emberi koponyából készült dobokon, csontokból faragott sípokon játszottak.

– Mr. Sinclair! – nyüszítette. – De hiszen ezek halottak! Krisztusom, egyetlen élő ember nincs ezen az átkozott szigeten!

Ekkor felmorajlott az ég.

Angus megdermedt, tekintetét az égre emelte. Néhány lábbal a legmagasabb gombák fölött lassan forogva koszos örvénybe rendeződtek a rongyos szélű fellegek, és az örvény közepén izzani kezdett a levegő. Tudat alatt érzékelte, hogy a gombák suttogása a fejében már nem dühös és fenyegető volt, hanem kíváncsi és ujjongó. Sinclairre pillantott, aki maga is a különös tüneményt bámulta.

– Yog-Shothoth megérkezett – suttogta áhítattal a tébolyodott alkimista.

Magasan a fejük felett tompán izzó, hatalmas gömb öltött alakot. A benne lüktető vörhenyes fény erőteljesebb lett, már-már vakító. A gömbből villámok törtek elő, amelyek néhány lábnyira a jelenségtől elenyésztek a levegőben. A gömb felületén is kékes villámok remegtek és futottak szerteszét. Aztán az izzó alakzat veszíteni kezdett a fényéből, majd hirtelen kihunyt. A helyén sötétzöld massza fortyogott, amelyhez a semmiből előröppenve csatlakoztak kisebb-nagyobb göbök és dudorok, amelyek groteszk lábakká, karokká, csápokká álltak össze. A völgykatlan fölé tornyosuló láb a gombák között ért földet hangos cuppanással, ahogyan belesüppedt a betegen nedvező talajba. A massza közben megszilárdult, vörösen lángoló szemek nyíltak fel nyálkától csillogó, folyamatosan pulzáló felületén. Tucatnyi gonosz szem meredt elő az ocsmányságból, majd egy szájnyílás hasadt fel a formátlan szörnyetegen.

A fortyogó massza felületéről apró, zöldes-sárga cseppek váltak le, és csöpögtek a talajra, vagy fittyet hányva a fizikai törvényekre felemelkedtek, és a sötét égbolt felé lebegtek. A szörny végtagjai közül mindegyik cseppnél hatalmasabb vált le, és a föld felé ereszkedett.

– Ott van! – kiáltotta Sinclair, és izgatottan mutatott a zöldessárgán derengő, férfiökölnyi üvegdarabra. – A lengi üveg!

Angus mindeközben négykézláb csúszva-mászva, taknyát és könnyeit nyelve araszolt hátra a jelenéstől, amelyik felé nyújtotta egyik combvastagságú csápját. Minden erejével azon volt, nehogy összepiszkítsa magát félelmében, de aztán egy pillanatra fellebbent elméjéről a rettegés, és a kétségbeesés fátyla, és villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy mi végre van rá szüksége Sinclairnek; őt akarja a tébolyult alkimista feláldozni a nem evilági szörnynek, hogy a kristályszilánkkal a kezében uralhassa a világot! Azt a világot, amely helyét alattomosan foglalják el a másvilági gombalények, a romlás virágai. A fiú számára világossá vált, hogy rajta áll vagy bukik a világ sorsa.

El kell tűnnöm innét! – gondolta, és igyekezett távolabb kerülni a helytől, amíg Sinclair a szörnynek kántált valami ocsmány nyelven. Századok porában, száraz, zörgő csontok, eldobált, rozsdaette kardok, korhadt fapajzsok, törött lándzsák között próbált odébb csúszni. Feltápászkodott, hogy futásnak eredjen, amikor Sinclair üvöltését hallotta meg:

– Mit csinálsz, kis szarházi?!

Angus már-már nekilódult volna, de rálépett egy lábszárcsontra, és elvágódott a köveken. Éles fájdalom hasított a bokájába. Jajveszékelve csúszott-mászott tovább féloldalasan, az alkarjára támaszkodva, amikor az alkimista galléron ragadta:

– Megmondtam, hogy nem menekülhetsz!

Angus rátenyerelt valami keményre a csontok borította kőpadlón. Lepillantott, és gondolkodás nélkül megmarkolta a rozsdától megvakult, a pengeháttól elkeskenyedő hegyű kést, és Sinclair felé suhintott vele.

Az alkimista elengedte a fiú grabancát, és hátra hőkölt.

– Itt fogsz megdögleni! – acsarogta. – Feláldozlak, ha tetszik, ha nem! Dobd el a kést, de gyorsan, a Kapuk Őre már türelmetlen.

– Most kibaszok veled, és azzal az ocsmánysággal is! – intett a késsel Angus az idegen világból érkezett teremtmény felé, majd kárörvendően vigyorogva saját hasába döfte a pengét.

A démoni teremtmény elbődült, és visszarántotta a csápját.

Sinclair felüvöltött:

– Mit tettél, te átokfajzat?!

Angust ájulás kerülgette, a testét pokoli fájdalom kínozta; érezte a bensőjében a beleit szétroncsoló, feszítő pengét, amely égetett, mintha most húzták volna ki a kovácstűzből, és bele-belenyilallt a hasogató kín. A kézfejére csorgó, forró vér egyszerre sikamlóssá tette a penge markolatát, de utolsó erejével megmarkolta, kihúzta hasából a kést, és ismét magába döfte, mielőtt a hozzá ugró Sinclair elkaphatta volna a karját.

Az alkimista toporzékolt, tehetetlen dühében először rugdalta, majd ököllel ütötte a fiút, és egyre csak káromkodott. Angust az ütlegek nem engedték az ájulás jótékony és biztonságos mélyére zuhanni, de megszabadították a fájdalomtól; teste érzéketlenné vált az átélt sokkhatástól. Nem érezte azt sem, hogy Sinclair elengedte, és a feje a kövezetre koppan, egyre csak a felbőszült démoni teremtmény bőgését-üvöltését hallotta. Elgyengülve hevert a csontok között, és mosolyogva figyelte Sinclairt, aki a haját tépte, az arcát karmolta, és nyálát fröcsögtetve üvöltött:

– Nem! Nem! Nem mehetsz el Yog-Shothoth! Várj! Várj még! Keresek újabb áldozatot, csak tegyél naggyá! Mondd el, hogyan használjam az üveget! Miként kell uralnom? Hallod? Hallod?!

A démoni jelenés azonban dühösen bömbölve húzódott vissza a fölötte forgó örvény közepén felnyílt kapu felé. A sötétzöld, gömb alakú test a földi fizikai törvényekre fittyet hányva megnyúlt a kapu irányába, és mint a lassan folyó méz, belecsorgott az égbolton örvénylő átjáróba, hogy eltűnjön erről a világról. Olybá tűnt, mintha cseppfolyóssá válnának, majd a Yog-Shothothnak nevezett teremtmény után nyújtóznának a halott muzsikusok, a körülöttük lévő tárgyak, a gombák, a sziklaoltár; megnyúltak a zordan kavargó, folyamatosan szűkülő kapu felé, felemelkedtek a földről, és az eltávozott démoni teremtmény után csusszantak egy másik világba.

Angus elhűlve bámulta a különös jelenséget. Mellkasát ekkor könnyedén megérintette valami; erőlködve felemelte a fejét és az üvegszilánkot pillantotta meg, amely a testére ereszkedett. Azonnal érte nyúlt, és megmarkolta, majd az ingébe csúsztatta. Épp idejében, mert Sinclair a kincset kezdte keresni:

– Hol van? Hová lett? Itt volt! Eltűnt! Mihez kezdjek nélküle?!

A csontokat, a fegyvereket rugdosta a földön, vagy a záródó kapu felé csorgó tárgyakat próbálta elkapni, de csak a levegőt markolta. Angusra vetette magát, és újból ütlegelni kezdte.

– Te tehetsz róla! Légy átkozott!

Angus vonaglott és fel-felnyögött kínjában, ájulás kerülgette, védekezni képtelen volt, de az üvegszilánkot nem engedte kicsúszni az ingéből.

Homályosan érzékelte, hogy Sinclair fölé sötét alak magasodik, aki aztán lerántja róla az őrült alkimistát.

– Mi büdös fene folyik itt? – dörrent Avery kapitány hangja.

– Hagyj! – rángatta magát tehetetlenül a kalóz markában Sinclair. – Eltűnt a lengi üveg!

– Miről beszélsz, he? Hol a druidák kincse?

– A druidák kincse nincs! Nem is volt soha, ostoba! Sokkal nagyobb hatalomra tehettem volna szert az üveg birtokában…

– Érthetően beszélj, nyomorult!

– Nem értheted! Úgysem értheted! Az üveg birtokosa átjárhat a megszámlálhatatlan világ között, amelyekről az egyszerű halandóknak fogalmunk sincs! Ez tudás és hatalom! De ez a kis mocsok…

Sinclair nem fejezhette be a mondatot, mert Avery a szablyájával elvágta a torkát. Forró vér fröcskölt Angusra. A megtébolyodott alkimista élettelenül omlott a fiú mellé.

– Marhaságokat fecsegett ez a bolond! – morogta a kalóz, majd Angusért hajolt. – Na, tűnjünk el innét!

Angus érezte még, hogy Avery a hátára emeli, és sebes léptekkel elindul vele a katlan kijárata felé, miközben alattuk remegett és morajlott a föld, dörgött az ég, és orkánerejű szél süvített a világok közti kapu felől. Aztán elveszítette az eszméletét.

6.

A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a tenger fölött vakítóan kéklő égbolt előtt. A látóhatár peremét éppen elhagyó napkorong tiszta időt és szép napot ígért. Kelet felől, a sirályok szárnyának vakító fehérségéhez hasonló szárnyak tűntek fel; halászhajók hagyták el az öböl védelmét. A tengerre igyekeztek, jó fogás ígérkezett aznap. A dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt részén a partvonallal együtt futó sziklás dombok tetejéről Avery figyelte a nyílt víz felé navigáló halászflottát, és kavicsokat rugdalt a sziklaperemről a mélybe.

– Esetleg halászni fogok – mondta, miközben szórakozottan figyelte a lenti öböl vizébe csobbanó kődarabokat. – Elég volt a kalózkodásból. Ha eltűnök szem elől, talán a kötelet is megúszom. A halászatnál azonban van jobb dolog is a világon; ha az elrejtett kincseimen sikerül túladnom, esetleg kereskedhetnék is. Igen! Úgy lesz!

Újabb kődarabot pöccintett csizmája orrával a szédítő mélységben hullámzó vízbe. A felvert hullámgyűrűkön és a magasba szökkenő vízcseppeken megcsillant a kelő nap fénye. Avery tekintetében különös fény gyúlt.

– Isten segedelmével meggazdagszom majd – mosolyodott el távolba révedő, ködös tekintettel, majd lepillantott a lábánál heverő Angusra, akit a fájdalom végleg elhagyott, csak rohamosan fogyatkozó életerejét igyekezett görcsösen visszatartani.

A fiú figyelmesen nézte a férfit. A felőle áradó nyugalom gyanút ébresztett benne.

– Mondja, miért jött utánam? – kérdezte halkan.

– Részben a druida kincs reményében – vallotta be a kalóz. – Másodsorban azonban tartozást róttam le.

– Tartozást?

– Ismertem az egyik nagybátyádat – magyarázta Avery türelmetlenül. – Argyll McCannt. Becsületes és tisztességes kereskedőként kezdte. A koronát szolgálta. A király hűséges kutyája lett, akárcsak én. A rosszul tartott jószág azonban a gazdája ellen fordul. Kutyaként kezdtük, és tengeri farkas vált belőlünk. A kettőt hajszál választja el egymástól, emlékszel? Argyll jó ember volt. A hírek szerint az utolsó útjáról nem tért vissza. Valamiért úgy érzem, soha nem is fog. Egyszer önzetlenül kisegített a bajból, tartoztam neki annyival, hogy megmentem az unokaöccse koszos valagát.

– Hamarosan Isten színe elé állok, Mr. Avery. Kérni fogom, hogy bocsássa meg az ön bűneit, és segítse önt az életben.

– Rendes fiú vagy, de ne fáradj! A sorsom a saját kezembe kell vennem. Nem kell sem rablásra, sem koldulásra adnom a fejem, ha nekem adod azt az üvegdarabot.

Angus meglepődött. Meglátott valamit a férfi tekintetében; valami olyasmit, amit Sinclair szemében is felfedezett.

– Hát tud róla – lehelte a végét járva, és sikertelenül igyekezett erősebben a markába szorítani a férfiökölnyi, áttetsző, zöld üveghez hasonlatos kristálydarabot.

– Nem tudom, mi ez – mondta Avery. – Sinclair azt zagyválta, hogy nem csak az általunk ismert világ létezik, hanem számtalan világ van még ezen kívül. Ennek a segítségével átjárhatóak a világok. Akinek a birtokában van a szilánk, nagy ember lehet.

– Csak bajt hoz magára… és a világra.

– Ugyan már, fiú! Neked nem mindegy? Add ide!

– Ördögtől való…  – köhögött fel a fiú.

– Sinclair azt mondta, varázserejű üveg. Add ide, ne kelljen erőszakkal elvennem egy haldoklótól!

– Szabaduljon meg tőle… – suttogta alig hallhatóan Angus, és vért köhögött.

– Nem! Az enyém!  – kiáltotta Avery, majd a fiú mellé térdelt.

Angus tekintete lassan üvegessé vált, többé már nem lélegzett, a kalóz pedig megkönnyebbült; mégsem kell egy haldokló gyerektől erőszakkal elvennie a varázsüveget.

Ám ebben a pillanatban Angus ernyedt ujjai közül kigurult a kristály. Avery utána kapott, de elkésett; a lengi üveg a szakadék felé gurult, majd átfordult a peremen, és eltűnt a kalóz szeme elől. Hasra vágódva nyúlt utána, de már nem érhette el hőn áhított kincsét. Még látta, ahogy az ötvenlábnyi mélységben lévő, sziklataréjokkal telehintett víztükör felé zuhan, majd nagyot csobbanva, hullámfodrokat hagyva maga után elmerül.

Avery remegő térdekkel tápászkodott fel.

– Miért?! – üvöltötte tehetetlen dühét a halott fiú arcába. – Légy átkozott, te kis szarházi!

Káromkodott, átkozódott, leköpte, megrugdalta Angus holttestét, könnyekben tört ki, míg végül tébolyultan felröhögött, és vihogva elindult a szakadék felé. Átlépett a fiún, és búcsúzóul még utoljára rávicsorgott:

– Akkor is dúsgazdag leszek!