1945

Hosszú idő telt már el a Sebezhetetlenek pusztulása óta, és a csillagok most megint úgy ragyognak Barátlaka fölött, mint azon a tizenhat évvel ezelőtti éjszakán. Az orosz bombázógépek pilótái csupán elszórt fénypontoknak láthatták a várost, amikor a múlt hónapban erre fújta őket a háború szele; a nyomukban járó mennydörgő robaj azóta elcsöndesedett, Barátlaka pedig kiégve és rettegve hallgat.

Kevesen járnak éjszaka az utcán. Két katonai járőr botladozik végig a hepehupás macskakővel kirakott járdán és borgőzösen röhögnek az imént eltángált kocsmáros lányának bájain. Nem veszik észre, hogy a katolikus templom és a gimnázium közötti sikátor mélyén felizzik a pipadohány, miközben a férfi gyűlölködve utánuk néz.

Vár egy kicsit, majd sétabotját hóna alá kapva elindul. A Kaszinó épületében évek óta nem tartanak mulatságokat – legutóbb farsangkor rendezett szerény kis bált a nőegylet a helyi háborús árvák megsegítésére –, a környékén azonban még mindig világít néhány utcai lámpa. Azonban a főutcát elhagyva a férfi kénytelen a botjára támaszkodni, ha nem akar orra bukni a nedves kövezeten. Szerencsére jól ismeri a környéket, hiszen ezeket az utcákat járta gyermekkorában is, a kihűlt szobákat rejtő, vályogból és fából összetákolt házak most mégis idegennek tűnnek a számára. Álmukból ébredő kutyák morgása kíséri az útját, ő pedig csitítva emeli feléjük a kezét – csitt, te Morzsi, hallgass, Csahos! –, miközben botja már nem is kövön kopog, hanem sárba merül, léptei pedig új nyomokat hagynak a nedves, összetaposott földben.

A férfi megáll az egyik kiégett, nádfedeles épület udvarán és körülnéz, mint aki vár valakire.

1929

– Mind itt vagyunk?

Sápadt arcokat világított meg a gerendára akasztott petróleumlámpa. Kilenc férfi szorongott azon az estén a ház egyetlen szobájában, akik mintha egyszerre igyekeztek volna minél közelebb férkőzni az asztalhoz és mégis minél távolabb kerülni a lámpa halvány derengésétől. Mindannyian Barátlaka szülöttei voltak, kezdettől fogva összekötötte őket a Nagykunság kemény, fekete földjéből kinövő város hagyománya és lakóinak megalkuvást nem ismerő nyakassága.

Az asztalfőn helyet foglaló férfi egyenként végignézett rajtuk, olvasott a nyugtalan tekintetekből, a megfeszülő ajkakból. Amikor megszólalt, hangja még a szokásosnál is rekedtebb és borízűbb volt.

– Gondolom, mindannyian hallottátok, hogy mi történik mostanság a határban.

Összevillantak a tekintetek. A szó, hogy határ, mintha bűzös állóvízbe dobott kő lett volna, hallatára mindannyian egyszerre kezdtek fészkelődni és köhécselni, miközben sokatmondó pillantásokat váltottak egymással.

– Hogyne hallottuk volna, Imre bátyám – szólalt meg a kilenc közül a legfiatalabb.

– Nem téged kérdeztelek, Gábor – pirított rá metsző hangon az öreg. – Sose tudod, mikor kell és mikor szabad megszólalni. – Azzal újra a többiek felé fordult, miközben a fiatalember fülig vörösödött. – A helyiek mindenfélét beszélnek, miközben láthatóan sejtelmük sincs arról, hogy igazából mi a rosseb történik körülöttük, de ti, akik igen, mégis mivel magyarázzátok ezt?

Csáti Imre, a város nyugdíjas tanítómestere az asztal közepére lökte a könyöke alatt pihenő újságot. Az egybegyűltek közül csupán a fiú vette magának a bátorságot, hogy suttogva felolvassa a helyi lap főcímét. Könnybe lábadt a szeme.

– Halál a tanyán. Imre bátyám, de hiszen…

– Hallgass már, emberek születnek és halnak meg folyton, szedd össze magad! – A tanítómester pipadohányért kotorászott a mellényzsebében, és bosszúsan rágyújtott. – Sorra hullanak a jószágok. Előbb a Júrás Bence teheneit szabdalták darabokra, múlt héten pedig Ulveczki Béla bikájából csináltak vagdaltat. Mit tudtok erről, halljam!

– Én láttam azt a szerencsétlen állatot – szólt közbe Szabó Nándor, aki számvevőként dolgozott a városházán. – Nánási doktor azt mondja, hogy nem is látott még ilyen szörnyűséget.

– Én magam is ezt hallottam tőle – bólintott az öreg tanító. – És mintha ez az oktalan pusztítás nem lett volna elég, ráadásként most itt ez a szörnyűség. – Sötét tekintete sorra megpihent minden arcon. – Hogy történhet ilyen a mi városunkban?

Mindannyian az újságra néztek – a papírt csupán szavak borították, ők mégis maguk előtt látták a gyötrelembe fagyott női arcot a sorok között. Imre tekintete megpihent a Gábor mellett ülő férfin.

– Dénes – szólította meg, mire ő összerezzent. – Elmondanád a többieknek is, hogy te mit láttál? Nem azzal dicsekszel mindig, hogy ebben a városban nem történhet olyan mocskos, utálatos dolog, amiről ne tudnál azonnal? Akkor miért mi értesültünk erről az esetről utoljára?

Szilágyi Dénes, a Lakai Hírmondó újságírója tétován pillantott körbe. Minden szempár rá szegeződött.

– Csutorás Marikát már kivitték a házból, mire a csendőrök odaengedtek, úgyhogy a holttestet nem láttam. Csak a karcagi nyomozóval tudtam váltani pár szót, de belőle nem sok értelmeset lehetett kiszedni. Jóformán az előző napi vacsoráját is kiokádta közben.

– Kényes egy alak – mondta Imre, majd Gáborra nézett. – Ejnye, csak ez az egy kancsó víz van bent?

– Már hozom is, Imre bátyám – pattant fel a fiatalember.

– Rendben. Mosd meg alaposan a kezed, hallod? Csupa mocsok, mibe nyúltál?

A petróleumlámpa sárgás derengése még betegesebb színt kölcsönzött a fiú egyébként is fakó, pörsenésekkel teli arcának, a lángba révedő tekintete sötét, nedves csillogásba merült. A többiek türelmetlenül sürgették, míg végül hátratolta a székét, és a mellette ülők lábára rálépve elsietett a dolgára.

***

Odakint az éjszaka időtlen csöndje várta. Amint becsukta maga mögött az ajtót és elhaltak az izgatott, mormoló hangok, Gábort körülölelte a kora tavasz ősi mozdulatlansága. Mintha maga is részévé vált volna az éjszakának, meggörnyedve lépdelt a kút felé. Zsongtak fejében a szavak, és alig látott a könnyeitől. Marika nénje halott. Halott az egyetlen ember ezen a kerek világon, aki anyja helyett anyja volt, halott, mert szörnyűséges módon végeztek vele.

Látta tulajdon lélegzetének páráját, ahogy tüdőbajos zihálások közepette lenyomta, majd felhúzta a kút karját, és a jéghideg víz dübörögve nekizúdult a zománcos kanna öblének. A csillagok hideg ragyogása hazug dicsfénnyel ruházta fel a saras utcákat és megsüllyedt tetőket, fehér, anyagtalan mázzal vonta be a rogyadozó kerítéseket, az üres ólakat. Az egyik ház ablakában gyertya égett, de ahogy az utolsó felhő is odébbúszott az égen, a gyönge fény egyszerre kihunyt. Gábor egyre dühösebben dörzsölte a jobb kezét hetek óta csúfító foltot, majd feladta. Reszketve fölemelte a kannát, zihálása köhögéssé mélyült, miközben visszaindult a ház felé. Szedte a lábát, hátha még több dolgot tudhat meg a gyilkosságról. Látta maga előtt az öreg tanító döbbenettől sápadt arcát, az ijedelme ott volt a ráncai közé vésve, így legalább afelől nyugodt lehetett, hogy neki nincs köze a galád tetthez. Mellette kell maradnom, mondogatta magának, nem vagyok más, csak egy árva, egy kivert kutya az éjszakában. Senkim sincs ezen a világon.

Valahol a környéken megcsördültek a kutyák láncai, az egyik istállóban nyugtalanul felnyerített egy ló. Gábor körülnézett, majd két kézre kapta a kannát, úgy igyekezett tovább; alig három lépést tett csupán, amikor felugatott egy kutya, a hanghoz néhány pillanat múlva egy egész vonítókórus csatlakozott, melybe a közeli nádas felől békák vartyogó lármája vegyült.

A fiatalember kezéből kicsúszott a kanna és a földön csattant. Gábor öklendezve görnyedt előre, el sem jutott a tudatáig, hogy a kútvíz tócsába gyűlik a lábainál. Térdre zuhant, egyenesen a saját hányadékába, aztán a feje a téglajárdához csapódott.

***

– A háborúban mindannyian megtapasztaltuk, mennyiféle értelmetlen halál létezik a világon. A halál aratott a lövészárkokban, véres sármezővé vált az erdő körülöttünk. Belenéztem azokba az arcokba, amikor a gödör felé vonszoltam őket, de semmi mást nem láttam rajtuk, csak a halál értelmetlensége fölötti döbbenetet. Egy idő után az arcok egyformává váltak, fel sem ismertem a kantinban vagy a lövészárokban szorongó bajtársaimat. A kezemre fagyott a vérük, térdig jártam a mocsokban, abban, ami kihullott vagy kiszakadt belőlük. Katonák voltak, ezért haltak meg; de azt csak sejtem, hogy Marikának miért kellett. Gyerekkoromban anyám tőlük hordta a tejet, bolond egy asszony volt, de a légynek sem ártott. Jobban kellett volna vigyáznunk rá. Az események kicsúsztak a kezeink közül, de mégis csak a mi felelősségünk…

Dénes elhallgatott. A beszédét követő csendnek súlya volt, megtörte a vállakat.

– Nem véletlenül álltál újságírónak, de hagyd most az ékesszólást. A felelőst majd később megkeressük. – Imre vészjóslóan nézett körül. –  Mit láttál Marika tanyáján? Miért nem volt az öregasszony közelében senki sem közülünk? Egyáltalán honnan értesültél az esetről?

– Hát a Gábor gyerektől. – Dénes bizonytalanul az ajtó felé intett. – Ő rohant be hozzám azzal, hogy ki kellett hívnia a csendőröket a nagynénje tanyájára. Szerencsétlen holtra vált. Magát kereste, Imre bátyám, de akkor épp a határt járta, ha jól tudom. Azt mondta, a mocsárban gyűjtögetett, és amikor hazaért, holtan találta a nagynénjét. A csendőrök először nem akartak odaengedni, de néhány pengővel meggyőztem őket. A tisztaszoba merő vér volt, az ablakok betörve, a bútorok összezúzva… még a hímzéseket is szétszabdalták. Amíg Hubay nyomozó odakint rókázott, addig volt időm alaposan szemügyre venni mindent. Úgy gondolom, hogy többen lehettek a gyilkosok, valószínűleg meglincselték és felszabdalták az öreglányt.

Az egykori tanító dobolni kezdett ujjaival az asztalon.

– Tudod, hogy mi a véleményem arról a szóról, hogy valószínűleg. Csupán az a biztos, hogy emberi kéz műve volt. A környékbeli tanyákon sorra hullanak az állatok, miközben az öreg boszorkány tehenei nyugodtan kérődznek kint a mezőn; ezt látják csak a buta parasztok, aztán vasárnap beülnek Kálnoky atya miséjére…

– Imre bátyám.

Somogyi Pali, a valamikori uradalmi intéző emelte fel a kezét. Imre észre sem vette, hogy a pipa kialudt a szájában, indulatból is tovább rágta a csibakot.

– Mondjad.

– A Nagymester mikor jön el?

Az öreg az asztalra csapott.

– Eddig megtettünk mindent, amire utasított bennünket és biztosra veszem, hogy hamarosan el fog jönni közénk. Megvédtük a mieinket, évek óta senki sem zaklatja a mocsárbéli embereket.

– De hiszen most vallottunk kudarcot…

– Hallgass már! – Az egykori tanító kivörösödött arccal hajolt előre. – Inkább azon járjon az agyad, hogy mi történhetett. Mindenkinél előbb kell megtalálnunk a gyilkosokat. Te jól ismerted Marikát, így van?

– Igen, ismertem. Az Aszódi-uradalomban volt lánykorában szolgáló, onnan költöztek ki a tanyára, amikor az aszódiak elmenekültek innen. Mesélnek dolgokat Marikáról.

– Miféle dolgokat?

Pali lehorgasztotta a fejét.

– Az apja állítólag halottlátó volt. Csupa Istennek nem tetsző dolgot művelt. Bizonyos holdállásokkor kijárkált a temetőbe, füveket gyűjtött és sokszor hetekre eltűnt a mocsárban. Mindig zavarodottan tért vissza, fejgörcsök kínozták és valamiféle átváltozásról halandzsázott. Marikát és a húgát, Julit, a Gábor gyerek anyját sosem tudták ilyesmin rajtakapni. – Pali körülnézett, mint aki megerősítésre vár. – De hát ti is tudjátok. A plébános úr nagyon haragudott a családra, a miséken is rendszeresen felemlegette őket, mint alávaló és istentelen népeket.

– A plébános úr – ismételte meg Imre gunyorosan. – A plébános urat többet már nem kell emlegetnünk, úgy beletemetkezett a vallás dogmáiba, hogy most már ő maga is merev és mozdulatlan, mint a kereszt a templom csúcsán. Az az elvakult nyája viszont már más kérdés… Hányszor ágált a plébános a mocsárban élő testvéreink ellen, hányszor uszította a miséken a városiakat, hányszor kellett vasárnaponként hallgatnunk a Kaszinóban az ő tüzes hangú prédikációiról! Viszont, ha már itt tartunk, igaz a pletyka, hogy adakoztál az oltár felújítására?

A másik férfi elvörösödve bólintott, mire néhányan a fejüket ingatták.

– Ej, Palikám. Mindig azok a haszontalan kérdések, holott csupán a bizonyosság számít. Várnunk kell, amíg el nem jön a Nagymester és vele együtt az idő, hogy cselekedjünk. Mégis látom a kétséget az arcotokon, és ez nem jó. – Előre hajolt, felülről érte a fény, csupa baltával hasított vonalra esett szét az arca. Egyszeriben csend lett az asztalnál. – Feledjétek el a kétségeiteket! Feledjétek el az ostobák hitét! Feledjétek el a testi és az anyagi vágyakat! Eddig pihentünk, erőt gyűjtöttünk a háború szörnyűségei után, de amint eljön az idő, és mesterünk kopogtatni fog az ajtón, húzzatok csuklyát, mert onnantól fogva arcotok sem lesz!

Kifulladva dőlt hátra a székén. Kintről neszezés hallatszott, aztán valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

1945

A Sóhaj a város legrégebbi része – a mag, amelyből Barátlaka több évszázadnyi elhagyatottság után az 1800-as évek elején újra kinőtt. Az egykori mocsár, amely otthont adott az első kunyhóknak az idő múlásával eltűnt, bár néhány bizonytalan eredetű utcanév és a városszéli házakon túl húzódó nádas még mindig őrzi az emlékét. Mocsárra épült maga a katolikus templom is, amely büszkén magasodik a város házai fölé, a falait csontokon és sárban nyugvó, emberderéknyi vastag cölöpök tartják. A templom tornyából jól látható, miként épült Isten háza köré a többi ház, hogyan alakultak ki az utcának csupán nagy jóindulattal nevezhető sikátorok az udvarokból, kerítésekből és falakból. A polgári épületek ugyanakkor mintha vonakodnának közösködni a régi idők építményeivel – a tér másik oldalán sorakoznak a hivatalok és az iskolák, melyek vakolt falaikkal és esténként fényárban úszó, nagy ablakaikkal némán dacolnak a templom mögött megbújó Sóhajjal, a sötétséggel.

A templom ezúttal nincs kivilágítva, csupán a Zárda-köz Főtér felőli végében álló Szűz Mária-szobor talapzatánál pislákolnak gyertyák. Lángjuk megrebben a határban ébredő gyönge fuvallattól, a szellő a nyers föld szagát hozza magával.

A férfi beleszimatol a levegőbe, köhög, majd gyorsan magába fojtja a hangot, amikor a templom lépcsőjéhez ér. Szórakozottan megkocogtatja botjával a fokokon éktelenkedő sötét foltokat, amelyeket az elmúlt tizenhat év során egyetlen esőzés vagy hózápor sem tudott lemosni onnan. Mögötte, a téren az egykori szabadságharcok hőseinek időtlenségbe dermedt szobrai állnak.

1929

– Losonczi Gábor. Született 1909. április negyedikén. Anyja neve Csutorás Julianna, lakik Barátlaka, Bujdosó-köz négy szám alatt. Válaszoljon igennel, ha így van.

A fiatalember bólintott a nyomozó szavaira. Fájdalmas arckifejezéssel tapogatta meg bal szeme alatt a csendőr korábbi ütésének nyomát.

– Igen.

– A maga nagynénje Csutorás Mária, akit néhány napja brutális módon meggyilkoltak a tanyáján?

– Igen, uram.

– Igazán sajnálatos eset. Azt tudnia kell, hogy az elkövetőket – a hentest, a segédtanítót és néhány parasztot – időközben elfogtuk, jelenleg Szolnokon várnak a sorsukra. A vallomásuk szerint azért estek a nagynénjének, mert szerintük ő öldöste le pogány rituáléihoz a környékbeli állatokat és ugyancsak szerintük ő gyilkolta meg a plébános urat is. Kálnoky atya nem egy szemtanú elmondása alapján többször is összeveszett a maga nagynénjével, és a nyílt utcán kiáltotta ki istentagadónak. – A nyomozó megigazította orrán a szemüvegét. – De folytassuk. Édesapja Losonczi Péter. Elhunyt 1916. október ötödikén Olaszországban. Mi keresnivalója volt egy háborús hős fiának egy ilyen összejövetelen?

Gábor hallgatott, tekintete mereven az összekaristolt asztallapra szegeződött. A mögötte álló csendőr fenyegetően előbbre lépett, de a nyomozást vezető Hubay Csaba nyugalomra intette.

– Elég volt az erőszakból. Csoda, hogy nem halt bele az előbbi ütésbe. Emlékszik-e, Losonczi úr, hányan voltak még a találkozón magán kívül?

Rekedtes suttogás hagyta el Gábor kiszáradt ajkait.

– Kérhetnék… vizet?

– Majd ha válaszolt a kérdésemre. Hányan voltak jelen a találkozón?

– Kilencen, velem együtt.

A nyomozó bólintott, majd töltött egy fél pohárral az asztal közepén lévő kancsóból. Az egyetlen ablakból bevilágító fény poros függönyt vetített az asztal két ellentétes oldalán ülő férfi közé, élesen kirajzolva arcélüket a sivár berendezés körvonalai előtt. Gábor szabadon hagyott bal kezével a pohárért nyúlt és olyan mohón ivott, hogy még a szája szélén is csurgott a víz.

– Ismerte mindegyikőjüket? – kérdezte Hubay.

A fiú bólintott.

– Igen.

– Megtenné, hogy leírja a nevüket? – ezzel a nyomozó egy ív papírt és tollat vett elő.

– Igen, megtenném, de a kezem…

Hubay a csendőr felé fordult.

– Géza, nyissa ki a bilincset, amíg Losonczi úr ír. – Miközben a csendőr engedelmeskedett, a nyomozó szinte társalgási hangnemben folytatta. – Szükségünk van az elhunytak pontos adataira. Azt sejtjük, kik lehettek még ott, de azonosítanunk kellene nyolc halottat. A tűzben szinte minden nyom megsemmisült, a holttestek pedig jóformán felismerhetetlenné égtek. Egymás hegyén-hátán hevertek, fegyvereket is találtunk a földön, valószínűleg összeverekedtek, és közben leverhették a petróleumlámpát. Maga mit keresett odakint?

– Imre bátyám küldött ki vízért. – Gábor bágyadtan megérintette a homlokát. – Aztán nem emlékszem… Rosszul lettem odakint.

A nyomozó figyelte, ahogy a papírra írta a neveket. Fejjel lefelé betűzgette a szavakat.

– Csáti Imre. A tanítómester, ugye? Szilágyi Dénes… az a zugfirkász. – A férfi ajkai megvetően lebiggyedtek. – Hát idáig süllyedt. Mindannyian ott voltak, harcoltak a hazáért… – A tekintete hirtelen megélénkült. – Újra kérdezem, fiam, mit keresett maga ott? Túl fiatal még ahhoz, hogy részt vehetett volna a harcokban.

Gábor csak írt tovább; cikornyás, régies betűkkel véste az elmúlt éjszaka nevekből álló, sötét krónikáját a papírra. A csendőr a vállára tette a kezét.

– Nem hallotta, hogy mit kérdezett a nyomozó úr? Feleljen!

A fiatalember felnézett, zavaros tekintete találkozott a nyomozóéval.

– Az édesapám emléke miatt. Egy században harcoltak, az apám megmentette az életüket… a sajátja árán. Aztán Imre bátyám gondoskodott rólam és haláláig az édesanyámról.

A csendőr felhorkantott.

– Gondoskodott róluk! Az egész utca tudta, csak az az áldott jó szívű Csátiné nem akarta elhinni, kihez jár a férje minden pénteken, amikor állítólag ultizni indult a Vigadóba!

A nyomozó metsző pillantást vetett a csendőrre, majd újból a fiatalember felé fordult.

– Készen van? – Maga elé húzta a papírt, és szemüvegét az orrára biggyesztve tanulmányozni kezdte.

Gábor halkan nyögve kihúzta magát, és újra a pohárért nyúlt, de a csendőr megragadta a jobbját, és durván hátracsavarta. A fiú felkiáltott a fájdalomtól, mire Hubay felpillantott ugyan, de nem szólt semmit; ismét felkerült a bilincs.

– Igazán illusztris társaság. Csupa városszerte ismert név. Szégyen, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet! – Hubay levette a szemüvegét és idegesen tisztogatni kezdte a zakója szélével. – Na de térjünk vissza az ügyhöz: miért kellett megölniük Kálnoky atyát? Mi közük volt a maga nagynénje halálához? Egyáltalán, mit műveltek a város szélén aznap éjjel?

Gábor hallgatott. A csendőr rásózott egyet a bal fülére, mire ő a könnyeivel küszködve előre bukott, úgy rángatták vissza ülő helyzetbe.

– Elmondom – suttogta megtörten. – Elmondok mindent, csak kérem, ne bántsanak.

1945

A sötétség úgy terül szét a bakhátak és a vékony jéggel borított tócsák fölött, mint maga az Alföld szívéből előkúszó köd. Azon a régmúlt tavaszon azt suttogták a helyiek, hogy valami van odakint a határban, de hát ki hinne ezeknek a tudatlan, olvasatlan embereknek? Akkor még szájról szájra jártak a történetek, és bár a városokban már elektromos árammal világítottak és automobilokkal közlekedtek, ezen a vidéken még gyertyák égtek éjszakánként a holtak lelkeiért és lovaskocsival vágtak neki a kátyús földutaknak. Ezen az éjjelen ismét a sötétség az úr, tintafekete homály, amely pehelykönnyű, hideg anyagként ereszkedik alá a magas égből.

A férfi tovább ballag. Nincs itt már más, csak a magány – Barátlaka meggyalázva és kifosztva hever a folyótól a hegyekig elterülő roppant, hideg nászágy közepén, takarója gazzal felvert kaszálók és gondozatlan földek foltjaiból összevarrt halotti lepel. Az utak széttaposva, idegen katonák dúlták fel a vidéket, lánctalpasok és bakancsos lábak szentségtelenítették meg, lövedékek nyomai tarkítják a kevés, még épen maradt épület falát.

Újra hallatszanak a járőrök léptei, mire a férfi fürgén behúzódik a Zárda-köz védelmébe.

A léptek megtorpannak. Csosszanás hallatszik, majd ingerült szitkozódás.

– Az istenit, mindig belelépek ebbe a mocsokba! Vilmos, van tüzed?

– Ha cserébe adsz egy szálat. – Gyufa sercen. – Töröld le a talpad, mielőtt beérünk a laktanyába.

– Miért nem vakarták még le innen? Már két hónapja kivonultak az oroszok, hogy-hogy azóta nem mosta le az eső?

– Próbálták eltüntetni, de nem lehet. – Felelte jelentőségteljesen a társa, aki a szavai alapján helybéli lehetett. – Annak a plébánosnak a vére, akit 1929-ben gyilkoltak meg itt, ezen a lépcsőn. Fültől fülig vágták át a torkát.

– Ostoba babonaság – horkant fel a másik.

– Már gyerekkoromban is itt volt. Sosem alvad meg. Hiába hintik be fűrészporral, minden reggel ugyanígy megjelenik. Próbálták már lefesteni, kefével levakarni, de hiába. A plébános gyilkosai megbűnhődtek, de a vér attól még itt maradt.

– Ugyan már, ne szédíts ezzel a marhasággal! A hideg kiráz ettől a helytől…

A két katona tovább indul, elhaladnak a Zárda-köz benyílója előtt. Az ott lapuló férfi utánuk néz, megvárja, amíg eltűnnek a gimnázium sarka mögött, majd folytatja az útját.

1929

– Tehát menjünk sorjában. – Hubay a tolla végével rákoppintott a fiatalember által teleírt papírlapra. – Adva van kilenc ember, akik összegyűltek az elmúlt estén. Közülük nyolcan háborús veteránok, akik Isonzónál megjárták a poklok poklát, a kilencedik pedig maga, az egyik volt katonatársuk fia, akit az apja iránti tiszteletből fogadtak be maguk közé. Így van? – Gábor bólintott, a nyomozó pedig hümmögéssel nyugtázta. – A kérdés az, hogy milyen okból gyűlik össze ennyi tiszteletreméltó férfiú a legteljesebb titokban? Mi köti össze őket a háború okozta sebeken kívül és legfőképpen mit keres közöttük egy gyerek?

– Én csak Imre bátyám elbeszéléseiből ismerem a történetet – kezdte vontatottan Gábor. – Ők kilencen eredetileg más-más hadtestnél szolgáltak, de egy nagyobb csapattest-összevonás után végül mindannyian ugyanarra a szolgálati helyre kerültek, mindezt a leghevesebb harcok közepette. Mindennél nagyobb szükségük volt az összetartásra és bajtársiasságra ahhoz, hogy ép ésszel átvészeljék azt a tébolyt. Ha alkalom adódott rá, összegyűltek egy-egy közös borozásra, néhányukat az egyik feloszlatott huszárszázadból vezényelték át, de voltak közöttük lövészek és utászok is, meg felderítők, mint az édesapám.

Apámat előre küldték a frontvonal mögé, hogy felderítse az olaszok állásait. Akkoriban kétségbeesett harcok folytak, rossz hírek érkeztek a nyugati frontról, az olaszok pedig több helyen áttörték a vonalainkat; égető szükség lett volna egy sikeres összecsapásra. Imre bátyám szerint végül az apám által vezetett felderítők vették észre, hogy az olaszok egyik szárnyvonala nem volt eléggé biztosítva, így egy éjszakai támadás során 1915. június huszadikán odavezényelték az összevont magyar századokat, és ha az átkozott olaszok nem kapnak vasúton erősítést, akkor sikerült is volna áttörniük. A mieink harapófogóba kerültek, Imre bátyám vezényletével megkezdték a visszavonulást, ami aztán fejvesztett menekülésbe fordult… Néhány kilométer után rádöbbentek, hogy eltévedtek és a parancsnoksággal is elveszítették a kapcsolatot, csak bolyongtak ott éjszaka, az idegen földön.

Végül találtak egy tanyát. Apám ment elől, a többiek pedig szétszóródva követték. Azt a területet már régen kiürítették az olaszok, egy teremtett lélekkel sem találkoztak. A tanya ablakából viszont világosság szűrődött ki. Óvatosan körülnéztek. A ház mögötti pajtában szétmarcangolt, kibelezett állatokat találtak, ezért Imre bátyám úgy döntött, be kell hatolniuk a házba, hogy kiderítsék, mi folyik ott – hiszen lehet, hogy éppen ártatlanokat bántanak odabent, talán civileket vagy hozzájuk hasonlóan eltévedt magyarokat.  Körülvették a házat és benéztek az ablakon. – Gábor egy pillanatra elhallgatott, kereste a szavakat. –  Odabent kilenc kámzsás alak állt körül egy asztalt mozdulatlanul, a fal pedig tele volt mázolva istentelen jelképekkel. Férfiak voltak, vagy legalábbis annak tűntek. A csapat egyik fele betörte az ajtót, a többiek pedig az ablakokon hatoltak be. A rajtaütésre a kámzsások ruhái alól előkerültek a fegyverek, de a mieink gyorsabbak voltak. Nem akartak tüzet nyitni a szűkös helyiségben, ezért szuronnyal meg puskatussal végeztek velük.

Imre bátyám a támadás előtt szigorúan meghagyta az embereinek, hogy szükség van valakire, akit kikérdezhetnek. Az egyik kámzsást – aki meglepően szívósnak bizonyult – a sarokba szorították, a többieket viszont kérdés nélkül felkoncolták. A magas alak olaszul kezdett beszélni hozzájuk, Imre bátyám megütötte, és ekkor lecsúszott a fejéről a csuklya.

A nyomozó elővett egy tiszta zsebkendőt és megtörölte vele a homlokát. – Folytassa.

– Engedelmével, nyomozó úr… – Gábor nem nézett a férfira, a tekintete ide-oda kószált a helyiségben, amelyet ekkorra már kitöltött a csípős, pállott verejtékszag; egyre szaporábban és nehezebben szedte a levegőt. – Imre bátyám erről az éjszakáról olyan dolgokat mesélt nekem, amelyeket nehéz elhinni. Hajmeresztő dolgokat.

– Hallgatom.

– Állítólag nem volt teljesen emberi arca az alaknak. A teste is meglehetősen aránytalan volt, a feje azonban inkább undorító varangypofa, semmint emberi ábrázat. Képes volt ugyan felismerhető arckifejezést ölteni, mert világosan látszott rajta a harag, amikor Szabó uram undorában késsel akart nekiesni. Amikor a halottakról lerángatták a csuklyát, elborzadva látták, hogy nincs arcuk.

– Ezt meg hogy érti? – hajolt előre Hubay.

– Állítólag olyanok voltak, mintha késsel vagy valami éles tárggyal tették volna felismerhetetlenné saját magukat. Az arcuk teli volt szántva hegekkel és forradásokkal. Emberek voltak ugyan, de arc nélkül.

– Jézusom – borzongott meg a nyomozó.

– Volt egy nyitott könyv az asztalon, a falakon levőkhöz hasonló istentelen jelekkel teleírva. Megszorongatták a varangyembert, aki a végére ezer sebből vérzett ugyan, de megint talpra állt. Elmondta nekik olaszul, hogy a társaival Dagón hívei, és az istenüket készültek megidézni, hogy azokban a szörnyű időkben részesülhessenek az útmutatásából. Mivel a többi hívet meggyilkolták, egyedül képtelen lett volna végrehajtani a rituálét. Hatalmat és dicsőséget ígért apáméknak, ha meghagyják az életét és leteszik neki az isteni esküt. Kinevették, és mert pénz vagy iratok nem voltak nála, sem a társainál, aminek hasznát vehették volna, így először kevés híja volt, hogy őt is szuronyhegyre tűzzék.

A nyomozó megint megtörölte a homlokát. A fény a kis ablakban időközben tovább vándorolt, kósza árnyékokat, a csendőrségi laktanya udvarán késő délelőtt járkáló emberek sziluettjeit festette a pincehelyiség kormos mennyezetére. Hubay tűnődve követte őket a tekintetével.

– Hát igen, a háború és az erőszak lealacsonyítja és elállatiasítja az embert.

Gábor felnézett, tekintete találkozott a másik férfiéval.

– Mire gondol a nyomozó úr? – kérdezte halkan.

– Hát arra, hogy olyan szép történetet mesélt nekünk eddig, fiatalember, a mocsárban éhen-szomjan kódorgó magyarokról, hogy akár a pesti lapokba is eladhatná. A maga Imre bácsija vagy zseniális hantás volt, vagy elvesztette az eszét a harcmezőn. – Hubay feltűrte az ingujját, és az asztalra támaszkodva vizslatta Gábor arcát. –  Természetesen utána jártam Csáti Imre múltjának. Egészen a tegnapi napig Barátlaka egyik legtekintélyesebb polgára volt, ellentmondásos személyiség hírében állt, állandóan a határt járta fegyverrel a kezében, de sosem lőtt semmit. Rendszeresen összeveszett a szintén megboldogult plébánosukkal, a polgármester viszont a tenyeréből evett. Hadnagyként szerelt le 1918-ban, és valóban részt vett a korábban említett híres offenzívában, ez az egy biztos. – Hubay még közelebb hajolt Gáborhoz, annyira, hogy majdnem összeért az orruk. – De hogy a két esemény között mi történt? Nem lehetséges, hogy azon a tanyán valójában nem kámzsás békaembereket, hanem például békés olasz parasztokat találtak? Hogy éhesek voltak, menedékre, papírokra volt szükségük, és a túlélésük érdekében olyasmit tettek, ami nem férhet össze egy jó keresztény lelkiismeretével? Erre céloztam az előbb, fiam, érti már?

Gábor állta a rendőrtiszt tekintetét.

– Kérem, nyomozó úr, én csak azt mondtam el, amit nekem meséltek.

Hubay szárazon felnevetett. – Te jó isten, a pokolban külön bugyra van a múltjukkal szembenézni képtelen embereknek, ebben biztos vagyok! Nem kétlem, hogy ezt mondta, de mindketten tudjuk, mit jelent a meséje: hogy gyilkos.

– Én csak úgy mondhatom el, ahogy hallottam.

A varangyember olyan dolgokról mesélt neki, amelyeket ő, mint nagytudású, olvasott ember teljes mértékben el kellett volna, hogy utasítson, és amelyek rettegéssel, ám mégis a végső tudás egyfajta torz bizonyosságával töltötték el a katonák szívét. Ez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy megkíméljék az életét, a félelem és a vérszomj hajtotta őket – folytatta Gábor színtelen hangon, már-már kántálva. – Egyedül apám őrizte meg a józan eszét. Kérlelte Imre bátyámat, hogy hagyják, sok volt már a halál, induljanak tovább, vigyenek el, amit csak lehet, de ne tapadjon több vér a kezükhöz. A Nagymester ekkor meglepő erővel kicsavarta a szuronyt apám kezéből, megvágta a tulajdon karját, és a seb a szemük láttára forrt össze egy pillanat alatt. Azt ígérte, hogy sebezhetetlenné teszi őket, ehhez pedig nem kell mást tenniük, mint az ő vezényletével fennhangon elismételni a könyv bizonyos sorait; előtte azonban be kellett mutatniuk egy áldozatot. Először szemfényvesztésnek gondolták a dolgot, félelemmel vegyes undorral a Nagymesterre szegezték a fegyvereiket, de apám újra a védelmére kelt. Így is úgy is végük van, mondta nekik, miért ne adhatnának a dolognak egy esélyt? A tulajdon szemükkel láthatták, micsoda hatalma van, mégsem ártott nekik; akkor sem, amikor a szeme láttára mészárolták le a társait. Ekkor már egészen közel dörögtek a fegyverek, hallották a távolban az ágyúzást, úgy gondolták tehát, hogy nem sok vesztenivalójuk maradt. Beleegyeztek a varangyember által felkínált alkuba. A Nagymester ezek után felütötte a könyvet, és azt mondta, hogy ki kell választaniuk maguk közül egy embert, aki a kiontott vérén keresztül holtában is gondoskodik majd a társairól.

Gábor elhallgatott, és a szavai után közéjük telepedő csend dermesztőbb volt minden kínnal teli üvöltésnél. A csendőr tátott szájjal hajolt előre, Hubay pedig reszkető kézzel töltött magának a borból.

– Szalmaszállal húztak sorsot – folytatta a fiú. – Képzelje el azokat a borostás, nyúzott arcokat, ahogy a gyertyák vörhenyes fényénél közel hajolnak egymáshoz, és egyenként kihúzzák Imre bátyám markából a szálakat… Képzelje csak el, ahogy össze-összeérnek az ujjak, és egymáshoz koccannak a homlokok a nagy igyekezetben. Én is számtalanszor magam elé képzeltem mindezt, de legfőképp apám arcát, amikor mindenki feléje fordult, szemükben a bizonyossággal és a megkönnyebbüléssel. Ő összeszorított szájjal és egyetlen hang nélkül nézett velük farkasszemet, amikor Szabó uram szuronyt szegezett a mellének – már bizonyára tudta, hogy nem menekülhet. Végül csupán annyit kért a Nagymestertől, hogy hívő emberként elmondhasson egy imát, ő bólintott, de mintha fejet hajtott volna. A Nagymester azután utasított öt embert, hogy fektessék fel apámat az asztalra, fogják le és tartsák erősen a végtagjait és a fejét. Letépte apám zubbonyát és feltárta csupasz torkát a kése előtt… – Gábor csak nézte az asztalt maga előtt. – Szabó uram egy átmulatott éjszaka után elárulta nekem, hogy Imre bátyám csalt a sorshúzásnál. Nagy kártyás volt, semmiség lehetett neki egy ilyen apró trükköt bemutatni.

A nyomozó felkelt és járkálni kezdett a szobában; a szemközti falon véres kéznyom pecsétje virított szemmagasságban.

– Csak a halálfélelem késztethet ilyen cselekedetre civilizált embereket. Látja ezt a kéznyomot, Losonczi úr? – fordult Gábor felé, aki, ha lehet, hirtelen még sápadtabb lett. – Aki itt hagyta ezt, egy életre megtanulta tőlem ezt az igazságot. Gátlástalan egy ember volt a maga Imre bácsija! Ölni neki annyi lehetett, mint nekem pattintanom az ujjammal! Miféle tettekre vette rá a többieket, mi történt vajon igazából azon a tanyán? Hány meg hány ártatlan ember vére tapadhat a kezükhöz, akár a múltban, akár a jelenben?

Gábor lehajtotta a fejét, és halkan folytatta a történetét; akkor sem nézett fel, amikor Hubay hitetlenkedve időnként fel-felhorkantott.

– A varangyember azt mondta, hogy új istenük, Dagón sértetlenül vezeti majd át őket a frontvonalon. Azt ígérte nekik, hogy ezentúl nem sebzi őket a szurony, elkerüli őket a puskagolyó és a srapnel; de egy percre sem feledkezhetnek meg mostantól arról, hogy immár ők az új Páholy, és hogy hamarosan fontos feladattal bízza majd meg őket. Akár igazat szólt, akár nem, miután napokkal később megtalálták a kiutat a mocsárból, végül mind sértetlenül vészelték át a háborút.

1945

A magányos alak maga elé réved. Elfeledett korokból származó, bonyolult jelek rajzolódnak ki a macskakövek között csorgó sárpatakokban, a férfi pedig úgy olvas bennük, mint a lassan eleredő hideg eső mintázatában – hiszen egyazon nyelven íródtak. Csöndben ázik Barátlaka, egyhangúan szivárog be a víz a Sóhaj házainak nádtetejébe, tócsákat és sártengert szül a környező utcákon.

Brekegés zavarja meg a csöndet. A férfi egész teste remeg, szólítja a hang, amely valahonnan a város széle felől hallatszik. Az utolsó házak kidőlt kerítésein túl már csak néhány elhagyatott tanya áll, körülöttük az utóbbi években ismét teret nyerő ingovánnyal. A mocsár mintha újjászületne annyi év tetszhalál után.

A Zárda-köz kovácsoltvas kerítése dárdasorként meredezik a férfi arca mellett. Oszlanak a felhők odafent, a sűrű eső csöpörgéssé szelídül, egyenként ragyognak föl a csillagok. A férfi sejti, mi fog most történni, pupillája összeszűkül, lélegzete elakad, szívverése felveszi a csillaghang ritmusát; fölfelé néz, bele egyenesen az éjszaka kútjába.

Hideg, földöntúli ragyogás éled Barátlaka fölött. Már nem hallja a békák hangját, mert lassan elnyomja azt a csillagok zenéje. Ősi, alig hallható kórus, amelynek inkább csak a nyomában terjedő változást érezni a világon.

Immár képtelen felmérni a tér kiterjedését maga körül. Nincs már ott a város, nincsen semmi más, csak az ősiségük teljes tudatában ragyogó csillagok, amint fénybúrát vonnak köré. A férfi porszemnek látja magát az ő szemükön át, mikronnyi tévedésnek a galaktikus méretű szövedékben, amelynek közepén kivehetetlen, megfoghatatlan alak pulzál. Ugyanazon dallamot követi a mozgása, mint amely kitölti az ő lelkét és tudatát is, csontjai, vére, idegszálai együtt rezonálnak a csillagok hangjával, amely halandó zenészek által értelmezhetetlen hangzavarrá formálódik a fejében, és amelynek mélyén mégis ott lapul valami emberi ésszel felfoghatatlan, iszonyú rendszer.

Arra eszmél, hogy forró nedvesség szivárog át a nadrágja szövetén. A békák kórusa úgy hallgat el, mintha elvágták volna; még egyszer fölnéz, majd botjára támaszkodva, kínkeservesen felegyenesedik, és fintorogva elindul. A nyomozók tévedtek. Nem tudtak ők semmit sem.

1929

– Szeretnék még kérni egy kis vizet – mondta halkan Gábor.

– Ez már a harmadik kancsó, amit kiürít, nehogy aztán meg kitalálja, hogy most meg vizelnie kell! – fortyant fel a nyomozó. – Ne térjen el a tárgytól, nekem még mindig bűzlik ez az ügy. Miért kellett múlt pénteken meghalnia a papnak? Egyáltalán, mit ártott ő Csátiéknak, hogy annyira gyűlölték egymást? Kálnoky atya vajon tudott az összejöveteleikről?

– A plébános úr tudott a gyűlésekről, de szerintem nem vette őket komolyan, talán valamiféle klubnak vélte, ahol Csáti uram vezetésével megbeszélik a város dolgait.; azt ellenben nehezményezte, hogy a klub tagjai kerülték őt és a gyülekezetét. Talán az ő fülébe is eljutott a pletyka, hogy miután Somogyi uramat rávette a felesége, hogy járjon el a misékre, a barátai kigúnyolták. Ráadásul az atya szította a gyűlöletet a városiak körében a mocsár szélén élőkkel szemben, volt is egy lincselés néhány évvel ezelőtt, amikor egy hosszú, aszályos nyár után megvertek néhány tanyasit az elkeseredett gazdák. Azt mondják, Kálnoky atyától való félelmükben nem is jöttek be többet szegények piacolni. Imre bátyám viszont mindig is támogatta azokat az embereket, és ez sokaknak szúrta a szemét. – Gábor hosszasan öblögette a száját a hideg vízzel, mielőtt ismét megszólalt. – Engem és az édesanyámat is ő támogatott. Azt mondta, hogy azon az estén olyan dolgokat láttak, amelyek után alapjaiban kérdőjelezték meg a Krisztusba vetett hitüket és amelyek egyszerre voltak félelmetesek és felemelőek, és rádöbbentették őket mulandóságukra, jelentéktelenségükre. Anyám halála után mesélte el nekem mindezt, utána napokig nem leltem a helyem… Kiköltöztem Marika nénémhez, aki végül megbékített a sorsommal és az apám által hozott áldozattal. Amikor Imre bátyámék a tanyán történt események után szembenéztek az olaszokkal, félelem nélkül tehették, mert lelkük, szívük megtisztult, és ráeszméltek, hogy vannak a halálnál sokkalta rosszabb dolgok is a világon.

– Mint valami gramofon, amin fennakadt a tű. – Hubay hangjában türelmetlenség vibrált. – Mindenféle misztikus dolgokról beszél, de az a pofon, amit ezután fog kapni tőlem, nagyon is evilági lesz. Utoljára kérdezem: min veszett össze Csáti meg a plébános? Tudhatta esetleg Kálnoky atya, hogy valójában milyen körülmények között halt meg a maga apja?

– Arra gyanakodott, hogy Somogyi uramnak eljárt a szája a társaságuk dolgait illetően. Talán egy gyönge pillanatában elmondta a feleségének, az pedig továbbadta a plébánosnak. Kálnoky atya rettenetesen fel volt dúlva, péntek reggel beállított a vadászházba és megfenyegette, hogy feljelentést fog tenni apám ügyében. Ő meg a szemébe nevetett, mire a plébános dühöngve elrohant.

– Azt tudja, hogy ki ölte meg? Kié lett végül a megtiszteltetés? Odáig süllyedt volna a maga Imre bácsija, hogy képes volt ilyesmivel bemocskolni a kezét?

Gábor nem felelt. A nyomozó a fiatalemberre pillantott a szemüvege fölött.

– Szörnyetegek voltak mind – mondta végül kimérten Hubay. – Megérdemelték a sorsukat, bármilyen őrületben hittek is. Géza, vegye le Losonczi úrról a bilincset. Nincs több kérdésem a fiatalemberhez.

1929

A kopogást dermedt csend követte. Csáti Imre megrántotta a nadrágszíját, majd megszólalt:

– Tessék!

Mindannyian hátrébb léptek, a hátul lévők egészen a falhoz préselődtek az apró helyiségben. A belépő alakkal együtt a mocsár szaga, békák és a megvadult állatok eszeveszett hangzavara áradt be az épületbe. A látogató meghatározhatatlan korú férfi volt, aránytalan testalkatát még a bő köpönyeg sem tudta leplezni. Némi szortyogás és köhögés közepette hátratolta fejéről a csuklyát.

Csáti meghajolt előtte.

– Nagymester – suttogta bizonytalanul.

A férfi régies magyarsággal szólalt meg, hideg hüllőszemei egyenként pásztázták végig az arcokat. – Mindnyájan itt vannak?

– Igen, Nagymester. – Csáti a szemöldökét ráncolva felhorkant. – Csak az a büdös kölyök csatangolt el valamerre.

– Nincs jelentősége. Nélküle is meg tudjuk vitatni a dolgainkat. Adjanak vizet.

Mohón lefetyelve ürítette ki a poharát, miközben a nyolc férfi viszolygással vegyes áhítattal figyelte.

– Megöregedtek, uraim. – Mintha egy vízzel teli kút mélyéből visszhangzott volna, akaratlan, vartyogó hangok kísérték mondanivalóját. – A halál aratása néhány éve véget ért, de ne áltassák magukat; mindaz, amin a harcmezőn keresztülmentek, csupán a kezdete annak, ami ezután fog következni. Mondja bátran, Somogyi uram, mi nyomja a szívét?

A férfi elvörösödve fordította el a tekintetét.

– Csak az lenne a kérdésem, hogy a Nagymester elégedett-e a fejleményekkel.

– Hogy elégedett vagyok-e? – Utánozta gunyorosan a kérdező hanglejtését. – Mégis, miféle fejleményekkel kellene elégedettnek lennem?

Somogyi tanácstalanul nézett a többiekre.

– Hát, ahogy megszabadultunk a plébánostól – mondta halkan.

– Megszabadultak! Azt mondja, megszabadultak! Hát ez nagyon mulatságos! – A Nagymester gurgulázva felnevetett, de a hangjában nyoma sem volt derűnek. – Miután maga elfecsegte a titkukat, képesek voltak éppen azt a kölyköt odaküldeni, hogy ő szennyezze be a kezét egy ártatlan ember vérével! Gratulálok a bátorságukhoz, uraim!

– Honnan tudja…? – Csáti elkerekedett szemekkel bámult rá. – Hiszen csak most érkezett…

– Téved, Csáti uram! Régóta itt vagyok már. Mondjuk úgy, hogy most ébredtem fel egy hosszú álomból. Rögtön találtam tennivalót is, hiszen maguk eddig minden feladatukkal kudarcot vallottak; előbb azonban az éhemet kellett csillapítanom, mivel ahhoz, hogy ebben a formámban maguk előtt lehessek, ennem kellett. Sokat kellett ennem. – A Nagymester rájuk villantotta hegyes fogakkal tűzdelt, visszataszító mosolyát. – Hadd halljam, ki vállalja a felelősséget az elmúlt évek kudarcaiért?

Mindannyian Imrére néztek, aki lángba borult arccal meredt maga elé.

– Én, mesterem.

–Te, aki mindig csak vaktában lövöldöztél, akár őz került az utadba, akár olasz katona? Te, aki sírva és reszketve menekültél az első puskalövés hallatán? Végig ott voltunk veletek, barátom, a népem már akkor szemmel tartott benneteket, a gyávák társaságát, amikor harc helyett menekülőre fogtátok és bevettétek magatokat abba a mocsárba! Ha Losonczi Péter nem hozta volna meg az áldozatát értetek, még ma is ott bolyonganátok és nézhetnétek, hogyan rohad a testetek, hogyan fejti le a húst a csontjaitokról a mocsár! – A Nagymester vizet töltött magának. – A pappal már sokkal korábban le kellett volna számolnotok, komolyan veszélyeztette a céljainkat. Mi az, Somogyi uram, miért húzod a szád? Mégis csak megfogant néhány keresztényi gondolat abban a kemény fejedben?

A Nagymester felnevetett, és egy hajtásra kiitta a poharát.

– Nem akartuk idő előtt felhívni magunkra a figyelmet – felelte rekedten az idős tanító. – Pali az én jóváhagyásommal vett részt a miséken azért, hogy szemmel tarthassuk a plébánost. A pap egyre jobban érdeklődött Losoncziék iránt.

Súlyos csend telepedett rájuk. Összerezzentek, amikor a látogató újra megszólalt.

– Folytasd.

– A plébános régóta figyelemmel kísérte a család életét, különösképpen Gábort. Az elődje hívhatta fel rájuk a figyelmét. Viszolyogtató szokásaik voltak.

Az öreg elhallgatott és megerősítést várva a többiekre nézett, ők azonban mindenfelé pillantgattak, csak rá nem.

– Mondd csak tovább – unszolta a Nagymester. A hangsúlyától a társaság tagjai úgy érezhették, hogy nyálkás csúszómászók potyognak a gerendák közül a gallérjuk mögé.

– Julika fura módon vonzódott a határban élő csavargókhoz, a mocsárlakó emberekhez, akiket ígéretünkhöz híven igyekeztünk felkarolni. Mindenki tudta, hogy velük kokettál, pedig azoknak a népeknek korábban sokszor meggyűlt a bajuk a törvénnyel. Az apja is ott gyűjtögetett, a Gábor gyerek pedig…

– Tovább! – mondta a Nagymester ellentmondást nem tűrően.

– A mocsárban látta meg a napvilágot. Valószínűleg ott is fogant. Nincs megkeresztelve. Mivel az anyja sem volt hajlandó fölvenni a keresztséget, a papunk tőle is megtagadta.

A Nagymester megcsóválta a fejét.

– Megint olyan dolgokra fecsérlik az időt, uraim, amelyeknek az ügyünk szempontjából semmi jelentősége sincs. Ugyan mit számít, hogy hol született Gábor? Különben is, miért hagyják odakint mászkálni, egyedül a sötétben? Elfelejtették, hogy mi volt a fogadalmuk, amikor az éhhalál küszöbén kijutottak a mocsárból, és a kezükön még ott száradt a bajtársuk vére?

Senki sem felelt. A Nagymester nagy sokára szólalt meg ismét.

– Hallhattátok istenünk, Dagón szavát – kántálta. –  Eltelhetett vele a szívetek, bizonyosságot nyerhettetek a hatalma felől. Esélyt kaptatok, hogy egy odaadó híve révén kijussatok a mocsárból, hogy aztán terjeszthessétek az ő hitét. Még ezen hívének halálát is elnézte nektek, mert ő ismeri a gyűlöletet, az ismeretlen tudástól való rettegést és tudja, és a népe is jól tudja, hogy időnként szembe kell nézni a látszólag értelmetlen pusztulással. Csupán Dagón jó szándékán múlt, hogy nem döglődtök még most is iszalaggal befont hajjal és elevenen emésztődve a mocsárban. Felfedte nektek magát, és még annál is sokkal többet! Sikoltozva, az arcotokat kaparva fetrengtetek a láp mélyén, mert szembesültetek a csillagokon túli univerzum nagyságával! Áldoztatok azóta Dagónnak? Megvédtétek az ő hívét a lincseléstől? Megtartottátok a neki tett ígéreteteket?

A Nagymester zihálva nézett végig a viaszsárga arcokon, aztán nagy levegőt vett.

– Nincs több mondanivalóm a számotokra. Elmegyek.

– Elmegy? – Csáti megrázkódott, mint aki mély álomból ébredt. – Magunkra hagy bennünket? Hogyan fog így Dagón megvédeni minket az elkövetkező háborútól? – Az idős férfi harákolni kezdett, ahogy az isten nevét kimondta, remegve törölte meg a száját a zsebkendőjével.

– Tudjátok, hogy mi a kötelességetek: újból el kell nyernetek urunk kegyét ennyi év tétlenség után. – A Nagymester kinyitotta az ajtót. – Bizonyítsátok be, hogy továbbra is odaadó hívei vagytok.

A férfiak tétován egymásra, majd az öklendező Imrére pillantottak, aki nekiroskadt a Nagymester után becsukódó ajtónak. Somogyi előhúzta a zsebkését és belemarkolt Imre hajába, de a mindig éber Szabó akkorra már megragadott egy széket, és felé hajította. A petróleumlámpa vészesen lengeni kezdett a láncán. Valaki elsütött egy pisztolyt.

Pillanatok alatt történt minden.

 1945

A férfi, akit régen Losonczi Gáborként ismertek, emlékszik minden percre – arra, ahogy lassan magához tért, ahogy saját hányadékában hevert a ház sarkánál, majd kóválygó fejjel, émelyegve próbált felegyenesedni. Most, ahogy elnézi az üres házakkal teleszórt kis utcát, a pangó vízzel teli árkokat, mintha semmi sem változott volna az elmúlt tizenhat év során – a ház megfeketedett romjai jóformán érintetlenül sötétlenek előtte.

A tető aznap éjjel úgy lángolt, mint egy óriási máglya, nagy ropogás és szikraeső közepette roskadt össze. A férfi még most is érzi arcán a lángok pokoli hevét, és még most is hallani véli a sikolyokat odabentről.

Mire az emberek odaértek, ő már az egyik padon ült. Aggódó arcok hajoltak fölé, és ő a távolból hallotta a saját hangját, ahogy gépiesen, a szomjúságtól és a kábultságtól reszketve felelget a kérdéseikre. Lószagú pokrócot terítettek a vállára, amelyet valamivel később durva kezek téptek le onnan, és bilincs kattant a kezén. Eszében sem volt ellenállni.

Halvány mosoly dereng az arcán, ahogy visszaemlékszik. Még egyszer, utoljára körülnéz, majd elindul, hogy megkeresse a régi ösvényeket, amelyek a határba vezetnek.

A békák ismét rákezdenek megszokott, monoton, ősi énekükre.