Körtvélyes Ákos: Én kicsi Kutulum

Feltöltve: 2024/02/04
Kategóriák: Klasszikus weird
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

A felhő követett minket, ebben biztos voltam. Végig figyeltem az ablakon keresztül, és amikor apu megállította az autót a házunk előtt, utolért minket. Kikapcsoltam magam a gyerekülésből, kinyitottam az ajtót, és leugrottam a járdára. Nem sütött a nap, a felhő eltakarta, fáztam.

Csapódott az ajtó, apu is kiszállt, futni kezdtem, hogy megelőzzem. Versenyezni szoktunk. Aki először nyitja ki a kertkaput, nyer, és elmondhatja anyunak, hogy győzött, és ő kap először puszit.

Siettem, csupán pár lépés, de apu néha nagyon gyors tudott lenni. Ahogy elértem a kilincset, már kiabáltam is:

– Nyertem, nyertem!

– Mi? – Apu a kocsi mellett állt, kezében tartotta az iskolatáskát, és úgy nézett rám, olyan bamba arccal, mint amikor megzavarom munka közben. Mintha nem is engem, hanem valami mást nézett volna, valamit mögöttem.

– Én nyertem! – mondtam, és megrugdostam a kaput. Pajtás, a kutyánk megjelent, és csaholva nézett rám.

– Hé, kisasszony! Nyertél, oké, majd kapsz csokit.

De hát nem is ez a nyeremény, akartam mondani, de már tolakodott is el mellettem. Nem foglalkozott azzal, hogy ott vagyok. Nem szólt, hogy kövessem, hogy siessek, mert anyu vár, hogy ne simogassam agyon Pajtást, hogy mossak majd kezet utána, csak ment a házhoz, mintha ott se lennék. Mint amikor anyuval még ketten voltak, és én még nem születtem meg. Amikor kérdeztem aput, hogy milyen volt akkor, mindig azt felelte, hogy unalmas. Arra gondolhatott, hogy nélkülem kevesebb dolga volt, nem kellett állandóan szólnia, hogy mit tegyek, vagy kiabálnia, hogy rosszat csinálok.

A küszöbön értem utol, Pajtás mindig elém vágott, rám ugrált, nem értette meg, hogy sietek. Csak akkor nyugodott meg, amikor mindkét kezemmel gyorsan megsimogattam a hátát. Otthagytam, befurakodtam apu mellett az előszobába, és a nappaliba futottam.

– Szia, anyu! – kiabáltam, aztán belerohantam a lábába, átkaroltam, és magamhoz szorítottam.

– Vigyázz, Nóri! – szólt rám a fura, sziszegős hangján. Akkor használta ezt, amikor mérges volt, de nem akart kiabálni. – Nem látod, hogy éppen pelenkázom a picit?

Én csak őt láttam. Lefejtette, és megszorította a kezemet, mint amikor valami rosszat csinálok. Szememet elfutotta a könny, beharaptam a számat, hogy ne kezdjek el hangosan sírni.

–  Jaj, sajnálom, kicsim! – Leguggolt mellém, de az egyik kezét a kanapén fekvő babán tartotta. – Nem aludtam túl sokat az este, kicsit feszült vagyok.

Megpuszilta a fejemet, pedig nyertem a kertkapufutásban, az arcomra kellett volna kapnom. Nem szóltam semmit. Csak arra figyeltem, hogy ne sírjak. Aztán kérdezgetni kezdett, hogy milyen volt a suli, és válaszoltam, hogy jó, és a Dóri jött iskolába, vagy még mindig a pingpong versenyen volt a felkészítőtanárral, és válaszoltam, hogy még nem jött. Biztosan ügyes lehet, ha ilyen sokat van távol, és mondtam, hogy persze. Aztán a baba egyre jobban nyöszörgött, anyu elfordult tőlem, és már nem foglalkozott velem. Kimentem a folyosóra, apu az ajtófélfát támasztotta. Lerúgtam a cipőmet, majd a helyére raktam, hogy rendben legyen, és elvettem aputól a táskámat, mielőtt elindultam volna felfelé a lépcsőn. Pár fok után visszafordultam. Apu már nem volt ott. A szobából hallottam a hangját, anyuval beszélt.

– Megint láttam.

– Rendőrt kellene hívni – mondta anyu.

– Miért? Ott sétálgat, friss levegőt szív és nézelődik, ez még nem ok arra, hogy letartóztassák. – Apu hangosan beszélt, dühös volt, de nem anyura, ezt tudtam.

– Ezeknek mindig az kell, hogy történjen valami szörnyűség. Mint azzal a szerencsétlen sümegi fiúval.

– Még nem biztos, hogy elrabolták.

– Persze, mert egy nyolcéves gyerek csak úgy gyalogol hetven kilométert. – Lehalkította a hangját, de így is hallottam: – És a sebeit hogyan magyarázod?

Apu nem válaszolt. Kijött a szobából, a konyhába ment, de észre sem vette, hogy a lépcsőn állok. Felsiettem, becsuktam magam mögött az ajtót, a táskát belülről nekitámasztottam, és már nem is foglalkoztam anyuékkal, sem a fiúval – akit az állomástól nem messze találtak meg, de már nem élt –, hanem kivettem a zsebemből a gyufásdobozt.

A szőnyegre tettem, lekuporodtam mellé, és ujjammal finoman az ágy felé löktem. Remegett a kezem, mint amikor sokáig szorítom a tollaslabdaütőt.

Apuval szoktunk játszani, anyu mindig a babával foglalkozik, ő nem ér rá.

Megpöcköltem a dobozt, egészen közel került az ágyhoz. Alatta megmozdult az árnyék.

Nyisd ki, mondta, és úgy beszélt, mint apu, amikor mérges rám, csak nem kiabált.

Leszorítottam a dobozt, és kitoltam a belsejét. A giliszta, amit a parkban találtam, nem mászott ki belőle úgy, mint a bogarak, amiket eddig hoztam. Tudtam, mit kell tennem: kiborítottam a földre.

Tekergőzött, vonaglott, ahogy apu horgászvödrében a hajnalban összefogdosott csalik. Miután a kis fekete gombolyag – amit a klakkoló hangja miatt Kutulunak neveztem el – kijött az ágy alól, ugyanazt kérdeztem tőle, mint amit aputól szoktam, amikor horogra tűzte a gilisztákat.

– Fájni fog neki?

Igen. És ez így helyes, gyermek. Fájdalom nélkül nincs fejlődés. Amikor világra jöttél, szülőanyád sok fájdalmat vállalt azért, hogy te élhess.

– Értem – feleltem, pedig korántsem voltam biztos benne.

Aztán Kutulu nekilátott, remegő csápjai felemelkedtek. A giliszta dobálta magát a szőnyegen, vonaglott, mintha apu az ásóval véletlenül félbe vágta volna, de nem vált ketté. Teste itt-ott felhólyagosodott, előbb szürke foltok jelentek meg rajta, majd feketévé váltak. A bőre felszakadt, oldalából kibújt egy karmos láb, ízelt és vékony, mint a bogaraké. Próbált vele mozogni, egyszerre vergődött és húzta magát előre. Felém tartott, nem mertem levegőt sem venni, mégis kinyújtottam a kezem, és úgy hívtam magamhoz, de már nem ért el. Az ujjaimtól pár centire megmerevedett, és nem mozdult többé. Ahogy a tenyerembe fogtam, letörött róla a bogárláb. Már nem volt különleges.

Ez jó volt, ügyes vagy! Most hozz valami nagyobbat!

Felugrottam, és úgy futottam az ajtóhoz, mintha ott lenne a merítőháló, amit apu szokott kérni tőlem, amikor kihúzza az első halat a tóból.

 

* * *

 

A kis Kutulut egy hete találtam a vagontemetőben, egy kék és sárga festékkel összefirkált vagon alatt. Akkora lehetett, mint egy kis gombolyag. A kerék mellé bújt, mint egy fázós állat, de nem nyüszített, nem csipogott, csak ült, klakkoló hangokat adott ki, és várt.

Tudtam, hogy bajba jutott. Meg akartam menteni, ahogyan minden sérült vagy elhagyott állatot. A macskát, melynek drót tekeredett a lábára, vagy a kóbor kutyát, mely ételt keresett a kukák mellett, vagy a szomszéd néni tyúkját. De apu egyiket sem engedte. A drótot letekerte a macska lábáról, de nem vihettem haza, hogy ápoljam, ahogyan anyu szokott ápolni, ha beteg vagyok. A kutya miatt kihívta az állatmentőket, pedig jól el lettek volna Pajtással, van elég hely az udvaron, és mindig sok állateledelt veszünk. A tyúkot levágták és megették.

A többi gyerek elfutott, miután a szomszéd Levente elkiáltotta magát, hogy jön az őr, és ha észrevesz, akkor nagy bajban leszünk, biztosan beárul minket a szüleinknek. Én nem féltem, se tőle, sem a kis Kutulutól. Nem akartam elmenni, nem akartam otthagyni őt, mert tudtam, hogy szüksége van rám.

Gyere ide, szólt hozzám azon a fura hangján, én pedig bebújtam a vagon alá.

– Nem maradhatok sokáig, a szüleim várnak, és aggódni fognak értem, ha nem érek haza időben.

Jól van, csak gyere közelebb.

Közelebb kúsztam. A szoknyám beakadt egy szegbe, a térdem beütöttem egy kőbe, de nem jajdultam fel.

– Nem vihetlek haza, apu mérges lenne. – Lekuporodtam mellé, és mivel tudtam, mit akar tőlem, kinyújtottam a kezem.

A csápok érintése nedves és hűvös volt, csiklandozott.

Boldog voltam, mosolyogtam, az arcom elfáradt, és elzsibbadt a lábam. Nem tudom, meddig guggolhattam a vagon alatt, de amikor újra megmozdultam, minden vörös volt a naplemente miatt. Apu hangja egyre közelebbről hallatszott, a nevemet kiabálta. Nem akartam válaszolni neki. Ott szerettem volna maradni az új barátommal, de akkor ő azt mondta, menjünk, erre én felemeltem, és a zsebembe tettem. Apu úgysem engedné meg, hogy megtartsam, de nem kellett tudnia róla. Eltitkolom, mint azt a cukrot, melyet az idegentől kaptam a buszmegállóban, és csak este, lefekvés után szopogattam el a takaró alá bújva.

Kimásztam a vagon alól, és engedtem, hogy apu megtaláljon.

 

* * *

 

A szürke-fekete madárka csipogott és vergődött a porban. Pelyhes tollai voltak, védtelen kismadár volt még, ahogy apu mondta egyszer, és figyelmeztetett, hogy ne fogjam meg, mert az anyja itt lehet a közelben, de ha a kezemről átragad rá az emberszag, már nem fogadja el többé, és akkor biztosan elpusztul.

Óvatosan lépkedtem felé, nagyon meg volt ijedve, apró lábain igyekezett messzebb kerülni tőlem. Néha verdesett a szárnyaival is, de ez sem segített rajta. Kinyújtottam felé a kezem, az ujjaim remegtek, amikor megfogtam. Valami roppant, ahogy megszorítottam, de nem próbált menekülni, csak pihegett a kezemben.

Mosolyogtam, mint a templomban, amikor anyuék elmagyarázták, hogy miért lóg az a csont és bőr ember a kereszten, én pedig megértettem, hogy miattunk, a többi ember miatt. Feláldozta magát értünk.

– Ne félj, kismadár – suttogtam, és megsimogattam a pihetollait. – Fájni fog, de az nem baj.

Csippant egyet, megértette, amit mondtam, én pedig a ruhám alá rejtettem, hogyha összefutok apuval, ne lássa meg. Lopakodtam, nem hallatszottak a lépteim, kikerültem az előszoba nyikorgó padlódeszkáját, és közben a nagy szegekre gondoltam. A tenyéren és lábon végigfolyó vérre, a fájdalomra, amit átélt az a csont és bőr ember a kereszten, és… és irigyeltem őt, mert valami több lett.

Kapkodtam, az ajtó becsapódott mögöttem. Nagyon hangosnak gondoltam, fülemet a hideg fára tapasztva hallgatóztam, hátha jön valaki.

Gyere, siess!

A kis Kutulu a szoba közepén várt. Izgatott volt, csápjai tekeregtek. Olyannak láttam, mint Pajtást, amikor ételt öntök a táljába.

Tedd le, gyorsan!  

A padlóra tettem a kismadarat.

Ugrált párat, aztán elborult, feje riadtan fordult körbe, gombszeme feketén meredt rám. Csipogott, talán az anyukáját hívta, vagy talán azt gondolta, hogy én vagyok az anyukája, mert megsimogattam az udvaron. Nem, nem én vagyok! Löktem egyet rajta, teste átfordult, a szeme most már nem engem, hanem a kis Kutulut bámulta. Mozgolódni kezdett, lábai a levegőben kalimpáltak, veszettül csipogott, talán madárnyelven kiabált, ahogy egyre közelebb került hozzá az árnyékgombolyag. Megérintette egy csáp, és a kismadár megmerevedett.

Nem akartam pislogni, nehogy lemaradjak arról, ami ezután következett. Padlóra hullott az első toll. Borzongás futott végig a törékeny testen. Még egy toll. Valami roppant. A madárláb elvesztette formáját, hullámot vetett, mint egy giliszta. Még egy toll. Az egyik apró szárny leszakadt, a helyén fekete dudor türemkedett ki. Még egy toll. A dudor növekedni kezdett, egy bogárszárny bomlott ki belőle. Verdesett. Fényes páncél fedte, alatta hártyás, áttetsző szárnyat láttam. Egy újabb toll. Elemelkedett a földtől. Toll és toll. Csupasz, csont és bőr teste imbolygott. Apró tollhalmot hagyott maga után a padlón, mialatt körberepülte a szobát.

Nézd! Izgatott volt, örömömben én is tapsikoltam. Újjáalkottam.

A madár koppanva nekirepült a falnak, lezuhant a földre, de csipogva felpattant, és úgy húzódott oda a kis Kutuluhoz, ahogyan régen én bújtam anyuhoz. Szerette őt. Én is.

 

* * *

 

Apu hívott. Kutulu visszagördült az ágy alá, én pedig besöpörtem a kismadár tollait a szőnyeg alá. Lefutottam a lépcsőn, a fa dobogott a lábam alatt. Apu a nappaliban várt, anyu a kanapén ült, ölében a babával.

– Gyere, Nóri, ülj le egy kicsit! Beszélni akarok veled.

Leültem a szőnyegre.

– Nóri – kezdte apu, és a hangja kedvesebb volt, mint máskor. – Ismeretlen felnőttek ólálkodnak az iskolád körül. Rossz emberek. Nem szabad szóba állnod velük, vagy elfogadnod tőlük bármit! – Ez most másféle beszélgetés, mint amilyenek apuval a beszélgetések általában. – Tudjuk, hogy szeretsz barátkozni, de ezt most nem szabad. Ígérd meg! – Nem, ez mégiscsak pont olyan apu féle beszélgetés.

– Apu, nyugodj meg! Azok a bácsik nem bánthatnak engem! – Elharaptam a mondandóm végét, mert nem akartam elárulni neki, hogy tudom, valóban rossz emberek, hogy lámpaoltás után néha percekig nézem őket az ablakból, mert a telefonjuk fénye vagy a felparázsló cigarettájuk elárulta, hogy a bokrok mögött bujkálnak. Miután először felbukkantak, a kis Kutulu elárulta, mit kell tennem: zsírkrétával egymásba fonódó csigákat kellett rajzolnom. Sokáig gyakoroltam, mire azt mondta, most már jó lesz, és végre körbevághatom őket ollóval. A kerti kapu melletti kő alá helyeztem el a papírokat, a kerítés mentén végig, és az üdvözöllek-szőnyeg alá, úgy, ahogy mondta. Biztonságban voltunk, mert a rossz emberek nem jöhettek át sem a kertkapun, sem az ajtón, de még a kerítésen sem.

Anyu és apu egymásra néztek.

– Ezt hogy érted, Nóri? – kérdezte anyu.

Még soha nem hazudtam nekik, nem is szeretek hazudni, de néha egyszerűbb nem elmondani az igazat, mert sok kérdést, aggódást és bosszúságot kerülhetünk el vele. Ez nem is igazán hazugság, csupán egyszerűsítés, ami mindenkinek jó.

– Mert elfutok előlük. Gyors vagyok, bárki elől elfutok.

Anyu sóhajtott, apu még mindig meredten nézett, majd megszólalt:

– Akkor megértetted, amit mondtam?

– Igen.

– Helyes. – Apu kisétált a szobából, valószínűleg a dolgozószobájába ment. Mindig ott dolgozott a számítógépén. Felkeltem én is, hogy felmenjek az emeletre.

– Nóri, gyere ide, légy szíves! – kérte anyu.

A kishúgom anyu ölében feküdt, és amíg evett, kalimpáló kezei a nyaklánccal játszottak. Közel mentem hozzájuk.

– Valami baj van, Nóri? – kérdezte anyu, de csak mosolyogva ingattam a fejem. Közben azt néztem, miként szívja ki az időt belőle a húgom. Azt az időt, amit velem is tölthetne. De nem teszi, nem teheti, mert ő létezik, mert lett egy testvérem.

– Simogasd meg! Nagyon finom a bőre.

Megtettem, amit anyu kért, de nem éreztem olyan finomnak, mint ahogy mondta. Nem haragudtam rá, őt még soha nem érintette meg a kis Kutulu, az ő karján még nem hagyott nyomott a csápok csiklandozó érintése.

– Tetszik? – kérdezte, de nem engem nézett, hanem őt.

– Igen – válaszoltam. Egészen belejöttem a hazugságokba.

 

* * *

 

Julcsa ott hevert a poros házikóban, amit apu készített fából, és amit együtt festettünk rózsaszínre. Ráfért volna már a takarítás, hogy áttöröljek mindent. A bútorok némelyike az oldalára dőlve várta, hogy megigazítsam őket. Szerettem játszani, élettel tölteni meg a baba játékvilágát. Ilyenkor minden színesebbnek tűnt, és minden úgy alakult, ahogy én akartam. Julcsának nem volt testvére, az anyukája sokat játszott vele, és az apukájának mindig volt türelme ahhoz, hogy elmagyarázza a világ dolgait. Soha nem kiabáltak, mindig nagyon kedvesen bántak vele. Persze, Julcsának én voltam az anyukája és az apukája.

Két hete nem játszottam vele. Már nincs szükségem rá. Nem kérem meg anyut, hogy játsszunk, aput sem idegesítem, amikor dolgozna. Csak mosolygok, amikor megkérdezik, hogy mi bajom, és furcsán néznek rám. Elmondhatnám nekik, hogy mitől vagyok boldog, de úgysem hinnék el, és újra csak bosszúsak lennének. Találtam egy új szülőt magamnak, aki foglalkozik velem, és aki szeret.

A babaház tökéletes otthona lett a tollatlan madárnak. Esetlenül megkapaszkodott az ablakokban, gilisztalábai felkavarták a port. Feldöntötte Julcsát, ahogy a sarokba igyekezett. Ott pihegett, amikor rázártam a ház oldalát. Meghallottam a súrlódó-cuppogó hangot, ahogy a kis Kutulu visszament az ágy alá, és egy pillanattal később nyílt is az ajtó.

– Jól vagy, Nóri? – Anyu volt az.

Bejött a szobámba, a kismadár elcsendesedett a babaházban.

– Tudod, egy kicsit feszült vagyok mostanában. Sajnálom, ha morcos voltam veled.

– Semmi gond – mondtam, mire megölelt, és magához húzott. Finom anyaillata volt, és meleg kezei. Az ágy alól halk hangok hallatszottak.

– Rendben. – Elengedett, pedig szívesen maradtam volna még vele. – Fürödtél már?

– Ma nem szeretnék. Holnap szombat, és nem is izzadtam meg.

– Oké, akkor csak egy fogmosás van hátra az elalvás előtt.

– Jó. – Kimentem a fürdőszobába, jóéjszakát kívánt, én meg kapkodtam a fogkefével és a fogkrémmel, hogy mielőbb végezzek.

Amikor visszaértem a szobámba, a kis Kutulu a szőnyegen várt.

Hozz nekem egy nagyobbat!

– Mire gondolsz?

Furcsa hangot adott ki, nem ismertem fel. Leginkább kutyaugatásnak tűnt, torz, kút mélyéről jövő zajnak, melybe néha gyereksírás vegyült.

Te döntesz!

Megborzongtam, és a lámpámért nyúltam.

 

* * *

 

Vártam, amíg apuék hálószobájában sötét lett, és még pár percet, aztán zokniban lelopakodtam a lépcsőn. A szívem hangosan dobogott. Már előre kitaláltam, hogy mit fogok mondani, ha apu felkel és észrevesz. Én csak megéheztem, igen, csak pár falat, és már jövök is. Persze, biztosan nem tudtam volna olyan nyugodtan elmondani, mint ahogyan begyakoroltam a szobámban.

Átléptem a nyikorgó lépcsőfokot, óvatosan haladtam tovább, egyre lejjebb. Amikor a földszintre értem, lélegzetvisszafojtva lekuporodtam és hallgatóztam. Csend volt.

A lámpámat csak a bejárati ajtón túl mertem felkapcsolni.

– Pajtás! – Egyszerre suttogtam és kiabáltam. – Pajtás!

Nem jött oda hozzám, hiába hívtam. Elindultam a köveken, melyek a fészer oldalában álló kutyaházhoz vezettek. Nem volt ott.

Hívtam megint, de nem mertem hangosan. Aztán körbejártam a kertet, és akkor fedeztem fel a nagy lyukat a kerítésen. Reggel még nem volt ott, ez biztos. Apu gyakran ellenőrzi a kerítést, nehogy Pajtás kiszökjön. Amikor mégis sikerült meglógnia, gödröt ásott, hogy kiférjen. Apu akkor lebetonozta a kerítés alját, és azóta Pajtás mindig itthon futkározott.

A lyuk hatalmas volt, én is könnyedén kifértem volna rajta. Kinéztem a kerítésen túlra, körbeforgattam a lámpámat, és Pajtás nevét suttogtam. Kutyanyüszítést hallottam messziről. Meg akartam keresni őt, de nagyon sötét volt. Féltem.

Léptem egyet.

– Ne félj! – Hátraugrottam, elbotlottam a drótban, és ahogy elestem, kialudt a lámpám. – Nem bántalak, segítek. – Női hang volt, csendes és nyugodt.

Visszakapcsoltam a fényt, rávilágítottam. Nem takarta el a szemét. Sápadt volt, és nagyon vékony arcú. Lili mamának volt ilyen beesett arca, amikor belenéztem búcsúzáskor a nyitott koporsóba. Anyu szerint azért, mert csak a teste volt jelen, a lelke nem.

– Veszélyben vagy – mondta és mosolygott. A homlokán jelek sorakoztak, olyasfélék, mint amiket én rajzoltam a papírra, és rejtettem el mindenhova a kertben.

– Te rossz ember vagy! – Felismertem.

– Nem. – Felém lépett, de a lyuknál megtorpant. Nem tudott közelebb jönni.

– Hol van a kutyám?

– Biztonságban. Akarod látni? – A kezével intett, hogy menjek oda én.

Felálltam.

– Nem csapsz be, már nem vagyok kisgyerek! – Megfordultam, és visszafutottam a házba.

Furcsán éreztem magam, szaporán szedtem a levegőt, szememet elfutotta a könny. Nem maradt más választásom. Nem tudtam elvinni Pajtást a kis Kutulunak, de nem térhettem vissza hozzá üres kézzel sem.

Szerettem volna, ha megdicsér.

 

* * *

 

A húgom csendesen szuszogott a kiságyban, ami valaha az enyém volt. Éjszakára a ház néma és ijesztő lett, a falakon mozgó árnyak mintha számokat – két egyest – rajzoltak volna ki. Az asztalon zölden világított a babafigyelő. Kikapcsoltam. Amikor korábban játékból tettem ezt, apu nagyon mérges lett, mert úgy nem hallották volna, ha a baba felkel és sír. Most nem akartam, hogy hallják.

Alákaroltam, nehéz volt. Felemeltem, magamhoz húztam, mocorgott, de nem riadt fel. Elindultam vele, csúszott ki a kezemből. Megálltam, próbáltam feljebb tornászni. Megszorítottam. Felnyögött, lenéztem rá. Nyitva volt a szeme. Engem nézett. Barna szeme volt, pont, mint nekem. Bízott bennem. Szeretett.

Anyu nem örülne, ha most látna, kezemben a babával. Apu rám kiabálna, hogy tegyem le. Nem értenék, hogy miért viszem magammal, miért adom őt a kis Kutulunak. Ő jobbá teszi. Talán nem lesz ilyen mindig fekvő, síró és tehetetlen lény. Anyu nem fog mindig csak vele foglalkozni, nem lesz mindig fáradt, tud majd játszani velem is. Apu pedig büszke lesz rám, és megdicsér, amiért ilyen jót tettem anyuval.

A baba prüszkölt. Még mindig engem nézett, a szeme olyan volt, mint az enyém. Bízott bennem, szeretett. Én is szerettem.

– Gyere – suttogtam, és megindultam a szobám felé. – A kis Kutulu vár ránk!

 

* * *

 

Finoman letettem a szőnyegre, oda, ahová az ablakon besütő hold fénye vetült. Békésen nézett engem, én pedig őt, így nem láthattam, hogy a kis Kutulu mikor jött elő az ágy alól. A csápjai izgatottan tekergőztek, ahogy egyre közelebb kúszott.

Elhoztad, nagyon jó, nagyon ügyes vagy! Szokatlanul gyorsan beszélt.

Odakint megszólalt egy autóriasztó.

Sietnünk kell! Elkomorult a hangja, csápjai felemelkedtek. Húgom arca eltorzult, szája lebiggyedt, majd éles visítás tört fel a torkából, de tompán, messziről hallatszott, mintha csak víz alól szólna. Remegve emelte a kezét, ujjai egyre vékonyabbak lettek, fonnyadtak, mint a zöldségek a felgyorsított videókban.

Fájt neki, de ez szükséges volt. Valóban azt akartam, hogy belőle is valami furcsa és ijesztő lény legyen, melyből bogárlábak, meg szárnyak állnak ki? Anyu nem örülne neki, nem értené meg. Kiabálna velem. Apu pedig megütne, és…

Ne, akartam mondani, de már nem maradt rá időm. Az ablak betört, a holdfény szilánkokra robbant, és valami csattanva nekivágódott a babaháznak.

Egyetlen pillanatig nem történt semmi, aztán a folyosón felkapcsolódott a lámpa, az ajtó alatt fénycsík jelent meg, a tollatlan kismadár a magasba emelkedett, gyorsuló léptek közeledtek, és akkor megéreztem magamon a csápok nedves-csiklandozó érintését.

Indulj, siess, fuss! A kis Kutulu rámászott a kezemre, én pedig gondolkodás nélkül felpattantam. Kiugrottam a nyíló ajtón, valaki – talán apu – azt kiáltotta, hogy „Hé!”, és már rohantam is lefelé a lépcsőn, a bejárati ajtón keresztül ki a kertbe.

Balra, gyerünk! Futottam, kiakasztottam a kertkapu zárját. Jobbra! Már az utcán szaladtam.

Hallottam a lépteket magam mögött, cipők csattogtak az aszfalton. Követtek, de én azt tettem, amit a kis Kutulu parancsolt. Át kellett bújnom egy szűk résen – átbújtam. Fel kellett másznom egy létrán, és leugranom a szemetesbe – megtettem. Soha nem futottam még ennyit, a mellkasom fájt, de mihelyst arra gondoltam, hogy meg kellene állnom, földöntúli örömöt éreztem, amiért a kis Kutuluval lehetek.

Egy régi híd alatt álltunk meg. Döbbenten fedeztem fel, hogy a város határában vagyunk, a régi patak mellett, mely a dombok között ered, az erdőn vág keresztül, majd a házak közé ér.

Meg akartam kérdezni, hogy most mi lesz velünk, meg anyuval és apuval, hogy mikor megyünk haza, hogy… de akkor elöntött a boldogság, és nem tudtam megszólalni, csak mosolyogva ingatni a fejem, és nézni a csillagokat.

Aztán tovább menekültünk. A patakmeder menti éles, csúszós sziklákon többször is elestem, de csak pillanatokig éreztem fájdalmat, pedig láttam, hogy vérzik a lábam, és hallottam valami reccsenést is. Mentem tovább, igaz, már lassabban, talán a kis Kutulu belátta, hogy a néha felhők mögé bújó hold nem ad elég fényt a gyors meneküléshez.

Hajnalodott, de nem álltunk meg. Akkor sem, amikor már magasan járt a nap. Elhaladtunk egy falu mellett. Éhes és szomjas voltam, de ahogy erre gondoltam, már meg is szűnt az érzés, csak az öröm létezett, hogy együtt megyünk felfedezni a világot.

A nap lenyugodott, újra éjszaka lett, és ismét a csillagok világítottak fölöttem, amikor sokadszorra is elestem. A fejem nagyot koppant. Sötét lett.

 

* * *

 

Kelj fel, gyorsan, siess! Csípést éreztem a kezemen, égető, szúró fájdalmat. A rossz emberek közel vannak. Mennünk kell tovább!

Megpróbáltam felállni, de a lábam nem bírt el, visszaestem a földre. Az egész testem fájt.

Gyenge vagy! Tökéletlen, egy fércmű!

Nem minden szót értettem abból, amit a kis Kutulu mondott, de azt tudtam, hogy most szid meg először. Ahogy apu szokott. Újra égető fájdalom szúrt a karomba, de ezúttal még erősebb. Összegörnyedve vártam, hogy enyhüljön.

Indulj!

Felálltam. Lassan, fáradtan botorkáltam előre. Megbotlottam minden kőben, alig tudtam felemelni a lábam.

Haszontalan vagy!, mondta, amikor másodszor is elestem, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy újra fel tudjak kelni. Halj meg!

Sikítottam, a világ vörösbe fordult. Még soha nem éreztem olyan gyötrelmes fájdalmat, mint akkor.

Rossz alkotás vagy! Ezt hallottam utoljára, aztán a csápok elengedtek, a kezemen enyhült a szorítás, és újra elájultam.

 

* * *

 

Arra ébredtem, hogy valaki a fejemet simogatja.

– Biztonságban vagy. – Hittem neki, megnyugtató hangja volt. Hallottam már egy lyukas kerítésen keresztül. – Már elment.

Fáradtnak éreztem magam és üresnek, mintha valami nagyon fontosat vesztettem volna el. Sírva fakadtam, mire a vékony arcú nő megölelt, és úgy szorított magához, ahogy anya tenné.

– Anyut akarom, és aput…  a testvérem…  – szipogtam, és nem hittem volna, hogy bármit is meg lehetett érteni abból, amit mondtam.

– Jól vannak. – Mégis megértette.

– Haza akarok menni. – Nem akartam semmi mást, csak elmondani a szüleimnek, hogy sajnálom, hogy szeretem őket, és jó kislányuk leszek. Hogy nagyon megbántam, ami az állatokkal, a kismadárral és a kishúgommal történt, és többet nem leszek mérges, nem hisztizek soha, megvárom, amíg ráérnek, és szeretni fogom a tesómat, és…

– Nem lehet, kicsim. Többé már nem mehetsz haza.

Kibontakoztam az öleléséből, hirtelen elfogytak a könnyeim. Többen álltak mögötte, minket néztek.

A kezemen viszkettek a sebek, melyeket Kutulu érintése okozott. Megvakartam. A vékony arcú nő felhúzta a kabátja ujját – ugyanolyan nyomok voltak az ő alkarján is, mint az enyémen. Tudtam, hogyha a körülöttünk állók is megmutatnák, ugyanezt látnám az ő karjukon is.

A nő fekete filctollat húzott elő a zsebéből, levette a kupakját, majd rajzolni kezdett a homlokomra.

– Szerencsés vagy – mondta, és közben minden egyes kunkort és vonalat nagy odafigyeléssel rajzolt meg. – Most már egy vagy közülünk. Az ő gyermeke.

– Szerencsés vagyok? – kérdeztem, és újra sírni kezdtem, hátha a könnyekkel eltávozik belőlem a fájdalom és a szomorúság is.

Bólintott, és fáradtan, beletörődötten elmosolyodott.

– Igen.

Megöleltem, és még talán ezerszer mondhattam, hogy haza akarok menni, mielőtt megértettem volna, hogy mostantól nem élhetek olyan életet, mint mások.

A kezemből forróság áradt, a homlokomból fagyos hideg, és ahol a kettő találkozott, vágyat éreztem. Nem olyat, mint amikor megláttam egy játékot a kirakatban és nagyon szerettem volna megkapni. Sokkal erősebbet. Annyira erőset, hogy semmi másra nem tudtam gondolni ezen kívül. Minden, amit addig fontosnak találtam, már egyáltalán nem érdekelt.

Nevettem és sírtam egyszerre, és tudtam, hogy ha nem akarok megbolondulni, mint a szomszédunk, akit apu szerint a sárga házba vittek, velük kell tartanom – az új testvéreimmel –, és meg kell találnom a kis Kutulut!

Ne hagyd ki ezeket se!

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....