A lemenő nap óriásokká varázsolta a vén tölgyfák árnyékait, amik elégedetten nyújtóztak egyre messzebb a temető néma sírjai között. Csend és nyugalom honolt a sírkertben, csupán egy-egy gyenge fuvallat érkezett északról, hogy lerázzon néhány újabb elsárgult falevelet az égretörő ágakról. Nunzio Manetta szerette ezt a békés magányt, a nedves föld illatát. Évtizedek óta fáradtságos és kemény fizikai munkával kereste a kenyerét, amitől durva és kérges lett a tenyere, amitől meggörbült a háta, de mégis, az érzés, amikor a szertartások végén láthatta a szomorú arcokon a munkája iránti megbecsülést és a könnyeken túlról érkező elismerő pillantásokat, az mindenért kárpótolta. Nunzio Manetta boldog és elégedett sírásó volt.

Eddig a napig. Mert ez volt számára az utolsó sírgödör, amit egy jobb létre szenderült embernek ásott és ez szomorúsággal töltötte el a szívét. Igaz, a földet már tegnap kitermelte, mai napját annak szentelte, hogy a gödör falait tökéletesen simára nyesegesse, eltávolítsa az esztétikailag zavaró göröngyöket és dudorokat, de a földnek már nem volt olyan az illata, mint korábban, akár csak tegnap, ahogy ma már a napsugarak simogatása is másmilyennek érződött. Tudta, hogy holnap, amint lezajlik Francesca Caponera temetése – akinek ezt a sírt ásta –, már semmi sem lesz többé a régi, és ettől a gondolattól rémület járta át a testét. Sóhajtott és felkelt a földről. Kiegyenesítette elnyűtt csigolyáit, megmozgatta elgémberedett lábát, aztán a gondosan letakarított szerszámokat felpakolta a talicskára. Lógó orral indult a ravatalozó felé.

Csak egy utolsó pillantást akart vetni a díszítésre, az előkészített koporsóra és a benne nyugvó idős asszonyra, hiszen holnap mindennek tökéletesnek kell lennie, nem csúszhat semmi hiba a szertartásba. Bár a ravatalozó feldíszítése, a koporsó kifényesítése, az elhunyt öltöztetése és sminkelése nem Nunzio, hanem Catullo Renzo feladatai közé tartozott, de az ő körmére érdemes volt néha ránézni. Így Nunzio, mint a sírkertben dolgozók rangidős tagja, valamint élő lelkiismerete igyekezett mindenen rajta tartani a szemét. Ezt a túlbuzgóságot soha, senki nem vetette a szemére. Se élő, se holt.

Nunzio leporolta a nadrágját, és fellépcsőzött a hármas számú ravatalozó ajtajához, melyről már ő maga sem tudta megmondani, hogy miért hármasnak hívják, hiszen ebben a temetőben csupán ez az egyetlen ravatalozó található. Megfogta a kilincset, de nem nyomta le, mert abban a pillanatban rossz előérzete támadt. A csillogó Holdat hirtelen egy felhő takarta el, a semmiből érkező széllökés pedig felkavarta az elszáradt faleveleket. Összeráncolta a homlokát, mert ez a baljós esemény eszébe juttatta azt a múltkori esetet, amire nem szívesen emlékezett vissza, ezért el is hessegette gyorsan annak a rémisztő ügynek az emlékeit. Hátrasandított mindkét válla felett, de semmi gyanúsat sem látott. Sóhajtott, a biztonság kedvéért vetett egy keresztet, aztán benyitott az ajtón.

Odabent égtek még a lámpák és frissen vágott virágok illata töltötte meg a termet. Becsukta maga mögött az ajtót és minden ellenőrizni való dologra vetett egy gyors pillantást. A székek mértani pontossággal sorakoztak két oldalt az ajtótól a koporsóig. Nem hiányzott egy sem. Köztük az ajtótól az emelvényig viseltes, de tökéletesen kifeszített, gyűrődésmentes futószőnyeg futott. A virágok mindkét oldalon üdék voltak és színpompásak, ahogy kell, ezt is rendben találta. A fekete lakkozott koporsó felülete oly fényesen ragyogott, akár az obszidián; fedele nyitva állt, ahogy kell és a fehér bársonybélésben ott nyugodott Francesca Caponera. Ez is rendben, nyugtázta magában Nunzio elégedetten. Az elhunyt egyik keze kecsesen kilógott oldalt a koporsóból, mintha csak egy gépkocsi ablakán könyökölne ki. Rendbe…

– Nem! Ezt a trehányságot! – szisszent fel Nunzio és a fejéhez kapott.

Gyorsan fellépdelt az emelvényre, hogy elrendezze a dolgot, ám akkor megdöbbenve tapasztalta, hogy Francesca Caponera szeme nyitva van. Nem zárták le, mérgelődött Nunzio. A hölgy fakó, barna szemei üveges tekintettel meredtek a mennyezetre. Nunzio a fejét csóválta és izzadt jobb tenyerét többször beledörgölte az ingjébe, mielőtt a koporsó fölé hajolt. Kinyújtotta a kezét, hogy aztán óvatosan lezárja a halott szemhéját, elsimítva a szemmel látható problémát.

Csak egy centire voltak ujjai a műveleti területtől, amikor Francescának váratlanul megeredt a nyelve.

– Fiam… segíts kimászni… innen! Én megpróbáltam… de egyedül nem megy…

Nunzio hátra hőkölt ijedtében, azonmód lebucskázott az emelvényről, és ha ez nem lett volna elég, estében még a szőnyeget is felgyűrte. Csak képzelődtem! Ezzel nyugtatta magát miközben feltápászkodott a földről, megigazgatta a szőnyeget, és reszkető kézzel vetett egy keresztet, csak a biztonság kedvéért.

– Van itt valaki? – kérdezte bátortalanul és körbevizslatott a helységben, hátha mégsem képzelődött. Valószínűleg csak a bolondját járatják vele a kollégák az utolsó munkanapjának alkalmából, és most előugranak a vastag brokátfüggöny mögül, ami jobb oldalon faltól-falig húzódott.

– Én volnék – érkezett a válasz a koporsóból.

Nunzio élesen és tisztán hallotta az idős elhunyt reszketeg hangját. A hallása még sosem csalta meg, ezért nem volt oka kételkedni benne. Kénytelen volt belátni, hogy nem hallucinál, és nincsenek itt függöny mögé rejtőzött kollégák; csak ő van a helységben és a halott Francesca Caponera, aki a státuszához képest igencsak beszédes kedvében van. Sőt, a karját is mozgatja! Nunzio tátott szájjal figyelte, ahogy az elhunyt sápkóros, vérszegény keze lassú tapogató mozdulatokkal éppen fogást keres a koporsó szélén, minden bizonnyal azért, hogy kimászhasson belőle. Ez egyáltalán nem tetszett Nunziónak, mert veszélyeztette a holnapi szertartás pátoszos és méltóságteljes végrehajtását, így az ő karrierjének méltó lezárását is. És ezt Nunzio Manetta nem volt hajlandó elfogadni. A pillanatokkal korábban érzett ijedtség és bizonytalanság elillant, átadva helyét a keserű bosszúságnak amiatt, hogy van itt egy probléma, amit rögvest orvosolnia kell. De legkésőbb holnap reggel kilenc óráig, míg megérkeznek a gyászoló rokonok. Összehúzta a szemöldökét és szigorú ábrázattal, valamint határozott léptekkel visszament az emelvényre és a koporsó fölé hajolt.

– Singora Caponera! – kezdte ellentmondást nem tűrő, de nyugodt hangnemben. – A Szűzanyára kérem, ne tessék itt nekem éledezni! – és máris siránkozó ábrázattal, kezeit összekulcsolva könyörgött a halottnak. – Hát hogy lesz ebből holnap temetés, ha maga feltámad? – Legyen szíves mozdulatlanul, de főleg a legnagyobb csendben kivárni, míg a rokonok elbúcsúznak öntől és elkísérik a sírhelyéig.

– De nekem mennem kell, fiam, segíts kimászni – válaszolta Francesca, miközben reszkető kezével megmarkolta Nunzio koszos ingujját, és igyekezett ülő helyzetbe feltornászni magát.

Nunziónak se kellett több. Szabad tenyerét finoman nekitámasztotta Francesca jobb vállának és megpróbálta újra vízszintesbe egyengetni az izgága halottat.

– Miért nem tetszik csak szépen kinyújtózni? Biztosan van mit kipihennie… a korából ítélve… – Francesca a taszigálás ellenére csak nem akart elnyújtózni, de Nunzio nem adta fel. – Na, ha mondom! Tessék már békében nyugodni!

Két perc izzadságos huzavona után Nunzio állt nyerésre, tekintve, hogy benne csipetnyivel több volt az életerő, amikor váratlanul megszólalt a lelkiismerete. A lila ködön át, mely egyre jobban zavarta a látását, felsejlett a Szűzanya és Szent József képe. Mindketten tőlük szokatlanul szigorú tekintettel meredtek rá és közben a fejüket csóválták. Nunzio nyomban rádöbbent, hogy amit épp tesz, az nem túl keresztényi cselekedet. Hát kicsoda ő, hogy megakadályozzon bárkit is a feltámadásban? Hová lett volna a világ, ha Jézus mellett is ott téblábolt volna egy Nunzio, aki hátráltatja őt a feltámadásban? Rögvest levette kezét Francesca válláról és elhátrált a koporsótól.

– Engem hív a hang, mennem kell hozzá!

– Miféle hangról beszél, Signora Caponera? – kérdezett vissza Nunzio kenetteljes hangon és körbe-körbe forgatta a fejét. – Én nem hallok az ég világon semmit.

Időközben Francesca addig-addig erőltette a feltámadást, míg nagy nehézségek árán, de sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát, segítség nélkül is. Sőt, úgy tűnt, egyre jobb formába lendül, mert mindkét lábát sikerült átdobnia a koporsó szélén. Úgy ült ott, a fejét jobbra-balra forgatva, mintha csak egy parkban nézelődne, egy csodás, napsütéses délelőttön.

Nunziót eközben kitörte a frász. Az ujjait tördelte és az amúgy is ritkás haját tépdelte, felváltva.

– Látom, csak nem bír a vérével, Signora! – mordult rá dühösen az izgága halottra. – Addig erősködik itt nekem, míg a végén leesik az emelvényről és összetöri magát! És akkor mihez kezdek? Hívjak mentőt a temetőbe? Egy hullához? Engem fognak kényszerzubbonyba gyömöszölni és ugrott a boldog nyugdíjas élet. Másfelől – emelte fel fenyegetően a mutatóujját, hogy nyomatékot adjon soron következő szavainak – a szabályzat Hatodik fejezet Hatodik pontjának Ötödik bekezdése kimondja, hogy idézem: A ravatalozóban a temetésre előkészített elhunytnak TILOS a számára előkészített koporsót elhagynia, míg azt az előkészített sírgödörbe nem helyezik, földdel be nem szóratik és a gyászoló rokonság el nem távozik (kiegészítés ehhez a bekezdéshez: nem szükséges az élők sorából, elég csupán a kapun kívülre kerülniük).

– Szóval így állunk? – lóbálta a lábát a Signora, akit láthatóan nem hatott meg a temetői szabályzat felcitálása, bár az is igaz, hogy mivel halott volt, rezzenéstelen, fehérre púderezett arcáról nehéz volt bármit is leolvasni. – Szerinted én ezt jókedvemben csinálom? 87 évet éltem és rászolgáltam az örök nyugalomra, semmi kedvem a sötét temetőben bóklászni a legszebb ruhámban, de ez a hang, ami hív magához, nem ereszt. Olyan igézőn és nyájasan beszél hozzám.

Nunzio sértődötten felhúzta az orrát és karba tette a kezét.

– Na jó, tessék! Akkor avasson be engem is, Signora! – kezdte durcásan. – Mit mond magának az a hang? Mi olyan eget rengetően fontos, hogy érdemes miatta feltámadni?

– Azt nem tudom… mert nem olaszul beszél… de olyan…

– Ó, hogy a pisai ferdetorony borulna magára! – kelt ki magából Nunzio, de amint kimondta, rögtön meg is bánta. – Elnézést, Signora Caponera! Csak elragadtattam magam. De ez így nem mehet tovább. És már tudom is, hogy mit kell tennem! – emelte magasba a mutatóujját. – Erre, amit itt folyik, ami magával történik, csak egy személy adhat engedélyt, aki mindannyiunk felett áll! Azzal Nunzio kiviharzott az ajtón.

– Addig – szólt vissza a válla felett – nem lesz itt semmilyen feltámadás, míg Matteo Giambalvo engedélyt nem ad rá!

***

Nunzio sietve távozott a ravatalozóból. Kulcsra zárta az ajtót, hogy a halott nehogy felszívódjon, aztán a sírkert bejáratánál található irodaépülethez futott. Az igazgató, Matteo Giambalvo irodája az első emeleten volt. Nunzio erősen zihált és gyöngyözött a homloka, mire odaért az ajtóhoz. Bekopogott és bár legszívesebben azonnal berontott volna, illendően toporzékolva kivárta, míg behívják.

– Come in! – hallatszott odabentről.

Nunzio nem lepődött meg, sem az angol szavak hallatán, sem azok fülsértően rossz kiejtésén. Tudta jól, hogy Matteo gőzerővel készül az angol alapfokú vizsgájára, mely feltétele annak, hogy továbbra is betölthesse a posztját. Harminchárom évig nem volt rá szüksége, hogy angolul beszéljen, ám változnak az idők, és a jogszabályok, ő pedig igencsak ragaszkodott a bőrfotelhez, valamint tágas irodájához.

Nunzio berontott. Orrát azonnal erős fokhagyma illat csapta meg, mintha nem is az igazgató irodájába lépett volna be, hanem egy kifőzde konyhájába.

– Baj van, Matteo! – lihegte halálra vált képpel, aztán észrevett néhány papírlapot, amik indokolatlanul és szétszórtan hevertek a földön, Matteo íróasztala előtt. Odasietett, felmarkolta mindet, kapkodva sorba rendezte őket, végül az asztalra helyezte a kupacot, pont úgy, hogy a lapok tökéletesen párhuzamosan feküdjenek az asztal szélével.

Matteo háttal neki, a fal mellett állt, szürke, elnyűtt öltönyében és éppen paradicsomos ragut kevergetett egy villanyrezsón. Hátrapillantott a válla felett.

– Á, a papírok? Az legyen a legnagyobb probléma. Csak a huzat, ki kellett szellőztetnem, mert odakozmált az első adag fokhagyma; akkor eshettek le.

– Megint idebent éjszakázol?

– Az asszony… Capisci, Nunzio? – kérdezte Matteo a férfiakra oly jellemző mindjárt elsírom magam arckifejezéssel.

– Capisco, Matteo… – válaszolt Nunzio a férfiakra oly jellemző végtelenül megértő, sopánkodó arckifejezéssel. – Ám még ennél is jelentősebb gondunk van jelenleg! – lépett mellé Nunzio és hogy nyomatékot adjon szavainak megragadta a férfi karját. A fakanál megállt a raguban.

– Látom, komoly dologról van szó. Te, Nunzio, olyan sápadt vagy, mint az ügyfeleink! A Szűzanyára esküszöm, ha egy koporsóban látnálak, meg nem mondanám, hogy élsz-e vagy halsz. Ki vele, mi az, amit te a 45 évnyi tapasztalatoddal nem tudsz nélkülem megoldani?

– Nem az, hogy ne tudnám… – vakarta fejét Nunzio. – De ott van a szabályzat, melynek Hatodik fejezetének Hatodik pontjának Hatodik bekezdése kimondja, idézem: Ha az elhunyt a temetés előtt úgy dönt, hogy mégsem kéri a szertartást és távozni akar, kizárólag a temető igazgatója adhat neki erre engedélyt. És ez te vagy, Matteo, ezért van rád szükségem, mert fennforog ez az eset, a hármas ravatalozóban, éppen jelenleg is forog, illetve üldögél… az elhunyt. Képzeld csak el, ha reggel jönnek a rokonok és joggal meg nagy lármával keresik majd az elhunytat, akit ránk bíztak, hogy vigyázzunk rá. Arról nem is beszélve, hogy ha nincs temetés, akkor joggal és még nagyobb lármával követelik majd vissza a befizetett díjakat…

Matteo Giambalvo a huncutság nyomai után kutatva fürkészte öreg kollégája ráncos arcát, de annak összehúzott szemöldökéből és vékony csíkká préselődött ajkából csupán a gondterheltség és tanácstalanság nyomait vélte kiolvasni. Ez pedig szíven ütötte őt, mert Nunzio láthatóan halálosan komolyan vette magát és a történetét. Szegény öreg sírásó meghibbant, gondolta Matteo. Persze tudta ő is, hogy a szabályzatban tényleg létezik egy ilyen fejezet, melynek van egy ilyen pontja, melynek van egy ilyen bekezdése, hisz ő maga írta az egészet. Ezt az utolsó, hatodik fejezetet csupán a vicc kedvéért szúrta be anno, három üveg Prosecco hatása alatt, de úgy hitte, soha senki sem fog az olvasásban eljutni addig, pláne nem a hatodik pontig, nem is beszélve a hatodik bekezdésről. Tévedett. Nunzio elolvasta, sőt, fejből tudja idézni. Ez ismét szíven ütötte őt. Az öreg sírásó tényleg meghibbant, slussz-passz. Nincs más választása, mint belemenni a játékába, gondolta, holnap úgy is nyugdíjba vonul. Ennyit igazán megtehet érte.

– Így van, öreg barátom! – kezdte nyájasan Matteo, és takarékra vette a villanyrezsót, nehogy ismét odakozmáljon a vacsorája, utána pedig Nunzio vállára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. – Ahogy azt jól tudod, rögtön az első fejezetben kifejtésre kerül, hogy pénzt vissza soha nem adunk. Ez nálunk alapelv!

Nunzio serényen bólogatott.

– Ha elkerülhetetlen, majd én befekszem a hulla helyére, míg tart a temetés, te meg délután szépen kiásol onnan.

– Az elhunyt egy hölgy… – grimaszolt Nunzio, majd egyet hátrébb lépett és hunyorogva vizslatta Matteo arcélét. – Nem is tudom… ezzel az ősz szakállal…

– Ne folytasd, értem én… – Matteo gondterhelten a homlokát masszírozta. – Mindegy, majd kitalálunk valamit! Most induljunk, vezess ahhoz az izgága hullához!

És mentek.

Nunzio elől, Matteo kissé lemaradva, sajnálkozó mosollyal a képén.

Hármas ravatalozó.

Egy felhő hirtelen eltakarta a csillogó Holdat; a semmiből erős fuvallat kavarta fel az elszáradt faleveleket. A tarkójukon érezték a szél hűvös leheletét, amitől mindketten megborzongtak.

Ajtó kinyit, beléptek.

Elöl Nunzio, mögötte Matteo. Francesca ültében már a koporsó keskeny peremén egyensúlyozott; egy-két pillanatig még láthatták is ezt a kötéltáncot, aztán az elhunytnak sikerült magát letornásznia onnan. Térdre zuhant. Hangos reccsenés. Valami eltört benne. Aztán a lendület tovább vitte a felsőtestét, átfordult a függőleges holtponton, onnantól pedig a gravitáció átvette a munkát és a hulla fejjel előre lebucskázott az emelvényről. Még több reccsenés és roppanás. Nunzio ingerülten, széttárt karokkal mutatta Matteónak a helyzetet.

– Na, ezt nézd! Erről beszéltem neked!

– Szűzanyám – nyögte Matteo és már nyoma sem volt arcán az iménti lesajnáló mosolynak. Forogni kezdett vele a helység, és minden további nélkül elájult.

– Nem is fáj! – nyögdécselte eközben Francesca, bal tenyerével integetve, mely a jobb térdhajlata alól kandikált ki.

Ez kész őrület, gondolta Nunzio, és életre pofozta Matteót. Vetett még egy utolsó pillantást a hullára, akinek végtagjai úgy összegubancolódtak, mint Agatha Christie regényben a szálak, aztán kisiettek az ajtón, amit gondosan kulcsra zárt maguk mögött. Loholtak vissza az irodába, bár fogalmuk sem volt, hogy miért loholnak és hogy miért éppen oda, de abban a helyzetben ezt tűnt kézenfekvőnek.

***

Zihálva rontottak be az ajtón, ám az odabent rájuk váró meglepetéstől aztán azonnal elakadt a lélegzetünk. Nunziót talán kevésbé sokkolta a látvány, nem úgy Matteót, akit viszont ismét az ájulás kerülgetett. Az igazgató arca elvörösödött, azután lilára váltott, mintha testéből az összes vér a fejébe tolult volna. De Matteo ezúttal erős maradt és hiába forgott vele a szoba, sikerült talpon állva túllendülni a kezdeti agyvérzésen. Viszont megszólalni nem tudott, se olaszul se angolul. Egy pillanatra megállt az idő, odabent sistergett a feszültség, ahogy Matteo perzselő tekintetét hol az egyik, hol a másik betolakodóra vetette.

Matteo irodája egy falusi kisvendéglővé változott, míg ők távol voltak. Az asztalt piros-fehér kockás abrosszal takarták le, rajta fehér porcelántányérok és evőeszközök hevertek, egy kopott lábas társaságában, de még egy pislákoló gyertya is jutott az íróasztal szélére. Az átalakításért a hirtelen jéggé fagyott Tuttolini ikrek voltak a felelősek. Marcello és Innocenzo. Bár ők maguk is megrémültek a váratlanul betoppanóktól, őket nem a hirtelen támadt harag, hanem a szégyenérzet kerítette hatalmába. Az ikrek egy-egy tányér fölött görnyedtek, nyakukban szalvéta, kezükben villa, mely félúton járt a szájuk és a tányér között, ahonnan még kilógott az előző villányi spagetti, amit Matteo frissen főzött paradicsomos ragujával öntöttek nyakon.

Lassú, nagyon-nagyon lassú szürcsölés törte meg a dermesztő csendet, ahogy azok ketten a jobbra-balra himbálózó tésztaszálakat felszippantották az arcukba; Nunziót a hideg rázta ettől a hangtól, Matteót pedig könnyekre fakasztotta e folyamat, mert ahogy az ikreket nézte szinte érezte szájában a maga főzte ragu savas-édes, enyhén csípős ízét.

– Kicsit sok benne a fokhagyma… – nyögte Marcello, kényszeredett mosollyal a képén, aki – amikor nem Matteo irodájában vacsorázott – az éjjeli őr szerepét töltötte be a temetőben.

Matteo igazán jótét lélek és megértő főnök volt, talán ezért sem adott soha hangot annak a gyanújának, hogy az egymásra két tojásként hasonlító Tuttolini ikrek felváltva járnak a temetőbe és viszik az éjjeli műszakot. Csak Marcellónak volt szerződése a sírkertet üzemeltető céggel, de Matteo gyanúja szerint Innocenzo rendszeresen beugrott az ő helyére. Bizonyítani nem tudta, hisz a fiúk úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, és hát Matteo szemszögéből nézve lényegében teljességgel mindegy volt, hogy egy fizetésért hányan végzik el a munkát, ahogy a hármas ravatalozóban fennforgó helyzetre való tekintettel az is teljességgel lényegtelen és elenyésző dolognak tűnt, hogy jóétvággyal éppen felzabálják a vacsoráját. Ezen gondolat hatására némileg normalizálódott Matteo vérnyomása.

– Talán többet tettem bele egy gerezddel, mint kellett volna – kezdte sértődötten –, ám ennél most sokkal nagyobb problémánk is van, Ragazzi! A hármas ravatalozóban feltámadt a hulla!

Nunzio vetett egy keresztet. Az ikrek kezében ismét megállt az azóta lendületbe hozott villa, még az újabb feltekert spagetti adag is lecsúszott róla, úgy ledermedtek. Komolyan vették az elhangzott szavakat, hisz tudták, az igazgató sosem viccel, pláne nem a holtakkal.

– De éhesen nem tudok gondolkodni – folytatta Matteo grimaszolva. – Gyere, Nunzio, együnk mi is, mielőtt ezek ketten mindent felzabálnak!

Ettek. Közben homlokráncolva elmerültek saját gondolataikban. Aztán előkerült egy üveg vörösbor, amivel leöblítették a túlfokhagymázott ragu csípős ízét. Némán ittak. Majd előkerült még egy üveg. Valamivel el kellett ütni a fokhagyma ízét. Ezt már vidámabban itták. A harmadikat meg már fennhangon nevetgélve.

– És mi legyen a sétáló halottal? – vetette fel Nunzio az alkoholtól kivörösödve, miközben letörölte homlokáról az izzadságot.

– Közrefogjuk, megsétáltatjuk a temetőben, míg hulla fáradt nem lesz, azután visszagyömöszöljük a koporsóba! – nyerítette Marcello.

– Vagy ha már úgy sem akar aludni, felvehetnénk éjjeliőrnek! Be se kellene jelenteni, hisz halott, még fizetést se kérne! – visított röhögve Matteo.

Innocenzo a könnyeit törölgette és testvére, Marcello vállát csapkodta.

– Megtaláltuk az utódodat, balek!

– Akkor te se jöhetsz többet ide a nevemben, hogy az éj leple alatt mindenféle szertartásokat csináljatok a csuklyás haverjaiddal, balek! – vágott vissza vihogva Marcello, aki, ha ivott, mindig őszintére itta magát.

– Csuklyás csicskák! – nyerített hátra dőlve Matteo, aki, ha ivott, mindig a saját szóviccein nevetett a legjobban, majd, amikor az alkohol mámoros ködén át kiviláglott az imént hallottak valódi jelentése, hirtelen lefagyott arcáról a mosoly; ellökte magát az asztaltól, a széke hangos koppanással csapódott a padlóhoz. Ő csak azért nem koppant, mert két kézzel markolta az asztallap szélét. – Ti az én temetőmben szektáztok, balekok?!

Nunzio elérkezettnek látta az időt, hogy keresztet vessen, és rögtön utána ő is felkelt a székéről. Épp időben, hogy lefogja Matteót, aki két kézzel kapott Innocenzo torka után az asztal fölött áthajolva.

– Rontást hoztatok az én drága temetőmbe, ti marhák! – süvítette Matteo és juszt is meg akarta fojtani Innocenzót, dacára Nunzio visszatartó erejének. – Hány halottat támasztottatok fel, idióták!

A küzdelem során, mely csupán egy perig tarott – ám annál piszkosabb volt –, felborították az asztalt, a tányérok csörömpölve törtek és a padlóra borult a maradék paradicsomszósz, melybe valahogy belenyomódott Innocenzo arca, amire Matteo cipőtalpa nehezedett, ettől Innocenzo úgy kapálózott, hogy tökön rúgta a segítségére siető Marcellót, aki visítva hátradőlt, lerántva a kisszekrényről a villanyrezsót, amiről a tésztafőző lábas felrepült a magasba, majd éppen tarkón vágta Matteót. Nunzio csodával határos módon épp bőrrel úszta meg a Cosa Nostra módszereit megszégyenítő leszámolást, melynek végén egy mészárszékre emlékeztetett Matteo irodája, és böllérek kötényére a társaság paradicsomszószban ázó ruházata.

Nunzio a békebíró szerepét betöltve hosszasan és önmagából kikelve ecsetelte, hogy mekkora problémával néznek jelenleg farkasszemet, melynek megoldására egyre fogy az idejük, így azt nem vesztegethetik el gyerekes veszekedésre és viaskodásra, hogy a jó ég áldja meg őket. Ellentmondást nem tűrő javaslatára, hogy ezt a szektázós ügyet majd később rendezzék el, Matteo és Innocenzo duzzogva kezet ráztak, Marcello pedig készségesen kiszedegette mindenki hajából az oda nem illő spagetti szálakat. Ezután közös megegyezéssel elfogadták az öreg sírásó azon indítványát, hogy engedjék ki Francesca Caponerát a hármas ravatalozóból, és kövesség őt, bárhová is vezeti az a bizonyos hang az elhunytat. Azzal érvelt felvetése mellett, hogy talán így, ha teljesítik az utolsó utáni kívánságát, majd megnyugszik és békére lel, vagy ellenkező esetben legalább rálelnek az események mozgatórugójára. Mivel a bor elfogyott, felhajtottak egy-egy pohár grappát, megpecsételendő összefogásukat, majd a hármas ravatalozó felé vették a dülöngélő irányt.

***

Amikor a díszes, paradicsomlében úszó, fokhagymától és alkoholtól bűzlő társaság elérte a ravatalozót, a csillogó Holdat hirtelen egy felhő takarta el és váratlanul egy erős széllökés söpört végig a temetőn felborzolva az elszáradt faleveleket; senki rá se bagózott e vészjósló momentumra. Felsorakoztak a ravatalozó oldalánál, hogy mielőtt bemennek, az ablakokon át kilessék, mit csinál éppen a feltámadt hulla, Francesca Caponera. Említett hölgy kissé rogyadozva állt az ajtónak háttal és időnként belerúgott egyet-egyet a cipője sarkával, miközben kint is jól hallhatóan kiabált, hogy: Engedjetek ki, engem hív a hang, mennem kell! Bizarr látvány volt, mégpedig azért, mert bár Francesca a hátát mutatta az ajtónak, valójában arccal felé nézett. Valószínűleg az esés után tekeredett meg ily módon a nyaka a szerencsétlen feltámadottnak. Az ikrek közül Marcello úgy megrémült a látottaktól, hogy kis híján kereket oldott; csak az tartotta vissza, hogy Matteo két kézzel marasztalta. Ellenben Innocenzo – bizonyára szektatagként megedződött idegrendszerének köszönhetően – kikerekedett, csillogó szemmel és átszellemült mosollyal szemlélte az idős hölgy ténykedését.

Nunzio a csapatvezető szerepét betöltve és a terv alapján megbeszélt menetrendet követve a ravatalozó ajtajához ment, majd óvatosan kinyitotta, résnyire tárta, aztán visszafutott a többiekhez, akik az épület sarkának takarásából lesték minden mozdulatát, mint a szurikáták. Francesca, bár nem ismerhette a tervet, mégis azt követve ügyetlenül kibotorkált (ezt ne vessük a szemére, hisz háttal menni előre nem is olyan könnyű, pláne holtan, pláne törött csontokkal), majd lebucskázott a lépcsőn. De mintha számított volna erre, vagy direkt így akarta volna, mert rutinosan, pillanatok alatt összeszedte magát és megindult a temető másik vége felé. Az illuminált illuminátus osonva szegődött a nyomába.

Pár perccel később névtelen, alig egy hetes sírhoz érkeztek. Nunzio jól emlékezett rá. Busásan megfizették a feketébe öltözött, vörös nyakkendős szótlan idegenek, hogy dupla mélységű gödröt ásson. Délután, napnyugta előtt érkeztek és sietősen cipelték keresztül a temetőn a koporsót, melyhez foghatót Nunzio még nem látott korábban. Különleges aprólékossággal elkészített művészi alkotásnak tetszett az a tárgy. A fedelét egyedi faragásokkal díszítették, mely faragványok történelmi eseményeket, réges-régen vívott öldöklő csatákat elevenítettek meg. Ezek a képek a koporsó oldalain már színes intarziákban folytatódtak és futottak körbe. Olyan benyomást keltett Nunzióban, mintha többszáz éves családi ereklyét látna, valami féltett kincset, ami ugyebár nonszensz elképzelés egy koporsóval kapcsolatban, amit a föld alá temetnek és ott idővel az enyészeté lesz.

Ezt a remekbe szabott koporsót végül nagy tisztelettel az előkészített gödörbe hajították. Igen, kissé kapkodva intézték a dolgot és nem használták az oda készített köteleket. Rögvest utána rászórtak megannyi zsák cementet, hogy a koporsó ki se látszódjon alóla, majd az egészet fellocsolták vízzel. Nunzio csak kapkodta a fejét, de nem merte szóvá tenni a dolgot. Neki ezek után annyi dolga maradt, ahogy azt szigorúan meghagyták neki, hogy fél óra várakozási idő után, de mindenféleképpen még napnyugta előtt, visszalapátolja a földet.

Behúzódott egy fa mögé, és lopva leste, ahogy Francesca háttal rávetődik erre a sírra, és mint egy felfordult bogár, aki nem tud lábra állni, kézzel-lábbal kapálózni kezd a földhalom tetején. Kis idő elteltével azonban hasra fordult, feje ekkor a sötét égboltra nézett, aztán újra kezdte a kapálózást, és ezúttal már érthető volt, hogy ásni próbál. Egy halotthoz képest elismerésre méltóan nagy elánnal túrta a földet, mint egy szagot fogott vadászkutya és szép lassan elásta magát, miközben izgatottan kiáltozta, hogy Jövök már, jövök már!

Nunzio borzasztóan mérges volt, hogy a tökéletes és esztétikusan elkészített sírhalmot ily módon tönkreteszi az az izgága Francesca. Repült a fekete föld szerteszét, de nem tehetett ellen semmit, hisz a terv részét képezte, hogy történjen bármi, ők kivárnak az utolsó pillanatig, nem hátráltatják a hullát. Vártak is, míg Francesca Caponera teljesen alá nem szállt a sírgödörbe. Akkor csend lett. Nyomasztó csend. Nunzio odasettenkedett a széttúrt sírhoz és a lámpájával belevilágított a gödörbe. Tisztán látta odalent a sértetlen szürke betonfedelet, mely a koporsót takarta, majd észrevett egy oldalirányú lyukat a földfalban. A hulla arra ásott tovább, amikor a kézzel feltörhetetlen anyagba ütközött.

– Szereznünk kell egy hullát a holnapi temetésre – sóhajtotta Nunzio összeráncolt homlokkal és hátat fordított a sírnak. A többiek már ott sorakoztak előtte.

– Eltűnt? – kérdezte Matteo tágra nyílt szemekkel.

– A jó ég tudja, hogy most merre járhat, de ebben a gödörben már nincs… szerintem nem látjuk többé.

– Én tudom, hogy kit tegyünk helyette a koporsóba! – emelte égre a kezeit Matteo, majd további szócséplás helyett a jobbján lelkesen vigyorgó Innocenzóra vetette magát. – Miattad van ez az egész!

Leteperte őt és igyekezett kiszorítani a szuszt belőle.

– De ne aggódj! – visította eltorzult arccal. – Majd a kultista barátaid! Majd azok téged is feltámasztanak!

Nunzio igyekezett szétválasztani őket, lehámozni a fiúról az őrjöngő igazgatót. Marcello viszont rájuk se bagózott. Az ő figyelmét valami egészen más ragadta meg; pár lépésre tőlük megmozdult valami. Nem látta tisztán, de mintha felpúposodott volna a föld egy közeli sírhelyen. Remegni kezdett és rögtön eliszkolt volna, de földbe gyökeredzett a lába, így csak tehetetlenül, megbabonázva várta, hogy ki vagy mi fog előmászni a földalól.

Végül az a szinte fekete, moha lepte műkő sírkő, mely eddig Tomo Alfaro (1876-1918) nyughelyét jelölte nagy robajjal dőlt a hátára, amire már a civakodók is felfigyeltek. A birkózástól és erőlködéstől eltorzult arcokra hirtelenjében az ijedtség és rettegés rajzolt árkokat. Talpra ugrottak és a hang irányába fordultak. Épp időben, hogy lássak, ahogy a félméteres vakondtúrás kettéhasad és a sírból előmászik Francesca Caponera. Alakját egy pillanatra ezüstbe borította a telihold fénye, amit aztán egy felhő tarakt el hirtelen és újra. Francesca egykor hófehér haja és arca egymerő sár volt, feketéllett a rátapadt piszoktól, ahogy a legszebb ünneplő ruháját sem lehetett többé ünneplőnek nevezni, hacsak nem merő gúnnyal. Rémisztő és groteszk látványt nyújtott, bár Nunziót ez kicsit sem lepte meg, ő maga is nézett már ki hasonlóan, mikor esős időben kellett sírt ásnia; sőt, még örült is, hogy Francesca épségben megkerült, és csupán egy fürdetésre lesz szükség, hogy ismét temetésre kész állapotba hozzák.

Az igazi meglepetés viszont ezután következett. Az izgága hulla nem egyedül tört a felszínre. A bokájába kapaszkodva bukkant elő egy másik, felettébb gyanús alak. Ruhája Francescáéhoz hasonlatosan piszkos volt, és hasonlóan ünneplő stílusú. A feldúlt férfi fekete frakkot viselt, csokornyakkendőt és egy földig érő éjfekete köpenyt, melynek belső fele bíborvörös színben pompázott, hatalmas gallérja pedig a nyaka körül az égre meredt, mint egy tölcsér. A koszt, a hullasápadt arcot, a káromkodást és egy méretes fakarót leszámítva – ami szívtájékon a férfi mellkasából kandikált ki –, kifogástalanul elegánsnak tűnt az illető, egy igazi úriembernek, illetve úriholtnak.

– Hogy a büdös életbe kerültem én ide? – káromkodott angol nyelven, égre emelt kezekkel, és kihúzta magából a kényelmetlenül hegyes karót. Leporolta ruhájáról a kosz egy részét, nyaka körül megigazgatta félrecsúszott köpenyét, tenyerével hátra simította fekete, egyenesszálú haját, megmozgatta minden bizonnyal elgémberedett nyakát, összefonta és kiropogtatta az ujjait, szóval miután mindezekkel végzett, Francesca Caponera úgy rátekeredett erre az alakra, mint egy óriáskígyó. Egyik lábával átkulcsolta a férfi lábát, két kezével körbe fonta a nyakát és csücsörítve kellette magát neki. A férfi sem volt rest, ám a vágyott csók helyett mutatóujjával csak finoman félrebillentette a nő fejét, mintha valami rosszízű dolgot tolna ki a tányérja szélére, majd átszellemült és egyben rémisztő vigyorra húzta a száját; kivillantak tűhegyes szemfogai és rögvest beleharapott a hulla nyakába.

A csapat három tagja képtelen volt megmozdulni, hogy Francesca segítségére siessenek, habár ebben nem csak a félelem és megrökönyödés játszott szerepet; tudat alatt mind érezték, hogy a hullának nagyobb baja már úgy sem eshet. Egyedül Innocenzóban volt annyi lélekjelenlét – bizonyára szektatagként megedződött idegrendszerének köszönhetően –, hogy remegő kézzel lekapja magáról fehér ingjét és azt rögtönzött szekta csukjaként vigyorgó képpel a fejére húzza, hogy aztán térdre boruljon a láthatóan emberfeletti lény, vagyis vérszívó vámpír előtt és hangos, monoton kántálásba kezdjen, aminek ősi szövegét a többiek szintúgy nem értették, mint a vámpír angolját.

– A büdös életbe, mintha szívószállal akarnék krumplipürét enni! – káromkodott a vámpír és félrelökte Francescát, aki a földre esett, azután rögtön hangos zokogásban tört ki az elutasítás miatt. – Ki a felelős ezért a böhöm nagy lyukért a mellkasomon? – szegezte a csapatnak a kérdést habozás nélkül, ingerülten grimaszolva.

– Mit… mond? – hebegte Marcello és belemarkolt Matteo karjába.

– Úgy karattyol, mint te, amikor gyakorolsz, Matteo! – fűzte hozzá Nunzio. – Biztos angol! Hamar, fordítsd le, hogy mit akar!

– Mindannyiótok vérét kiszívom és örök kárhozatra kárhoztatlak titeket, ha nem mondjátok meg nekem azonnal, hogy ki tette ezt velem és hogyan került a hálószobám ebbe a temetőbe, aminek az alját ennek a szerencsétlen nőnek kellett tíz körömmel felszakítania, hogy kiszabadulhassak, a büdös életbe! Ez a koporsó családi ereklye volt! Pótolhatatlan kincs! Pedig én csak a velencei szüzeket akartam megkóstolni! Hát ez a híres itáliai vendégszeretet? – fröcsögte a vámpír, és felemelt karokkal, fogcsattogtatva teátrálisan fenyegető lépéseket tett a társaság felé.

– Mit mondott? – sürgette Matteót Nunzio, miközben ő is belekapaszkodott az igazgató grabancába és úgy megrázta őt, mint egy rongyot.

– Itália… Velence… Szűzanyám – nyögte válasz gyanánt Matteo, azután jobb híján elájult, hogy kibújjon a felelősség alól.

Marcello azonnal térdre rogyott, két kézzel átkarolta Nunzio lábát és zokogni kezdett, gondolván itt a vég, mely világvége hangulathoz a háttérben egyre fülsüketítőbben kántáló Innocenzo is hozzátette a magáét.

A vérszomjas, feldühödött vámpír gyilkos tekintettel és kimért léptekkel közeledett, Innocenzo üvöltve fohászkodott valaki elérhetetlenhez, Marcello visítva jajveszékelt, Francesca fennhangon hisztizett, mint egy gyerek, Nunziónak pedig pattanásig feszültek az idegei… Tudta, nincs más választása, mint hogy egyedül vessen véget az őrületnek. Egymaga kell összevarja a normalitás felhasadt vásznát, ha az utolsó munkanapját emelt fővel és tisztességgel akarja ledolgozni. Nem is tétovázott tovább, vetett egy keresztet magára, és meglendítette a kezében szorongatott elemlámpát, amivel tarkón vágta Marcellót. Aki elájult. Így kiszabadult annak öleléséből. Lépett kettőt és fejen csapta Innocenzót is. Aki szintén elájult. Végül Nunzio, a sírásó, vörösen izzó tekintetét a vámpírra vetette és dühtől zihálva hevesen meglóbálta az elemlámpát.

– Ez itt az én temetőm! Eltakarodsz innen vagy úgy fejen váglak, hogy többé nem támadsz fel, arra mérget vehetsz, te vérszopó! Capisci?

A vámpír tett egy újabb lépést felé. Ekkor egy széllökés söpört végig a temetőn, megrázta a fákat, mire a vérszívó váratlanul hátrálni kezdett. Köpönyegével kapkodva takarta el az arcát.

– Ez a förtelmes bűz! – rikácsolta. – Ti fokhagyma… zabálók… a büdös életbe! – folytatta, kissé túljátszott öklendezéssel kísérve. – Még találkozunk, Mr. Capisci! – vetette oda végül foghegyről Nunziónak, aztán színpadias mozdulattal körbefordult a tengelye körül, hogy rögtön aprócska denevérré változzon némi füst kíséretében, ami a semmiből támadt és el is tűnt. Pár pillanatig bizonytalanul billegett a levegőben, végül nyugatra fordulva a vámpír beleveszett a sötétségbe.

Nunzio Manetta mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel és térdre rogyott.

Francesca Caponera mellkasából idegtépő sikoly szakadt fel és talpra ugrott. Imbolyogva indult meg újsütetű szerelme után, csupasár ünneplő ruhájában, miközben alakját és a tájat a napfelkelte aranyló sugarai ragyogták körbe és tették festőivé, ahogy felkapaszkodott a kerítésre…

Nunzio szeme könnybe lábadt a testét elöntő fájdalmas érzésektől. Tudta, hogy képtelen őt megállítani, így pedig keresztet vethet az aznapi temetésre, a 45 év sírásói munkaviszony méltó, magasztos és tökéletes lezárására. Hulla nélkül nincs szertartás.

– Szűz Mária, Szent József, halljátok könyörgésem, segítsetek! – emelte az égre kezeit, és könnyei elborították ráncos arcát.

És ekkor, varázsütésre Francesca elhallgatott. Nunzio ködös tekintettel nézett fel, és látta, ahogy az elnémult hulla már csak ernyedten lóg a kerítés tetején. Letörölte könnyeit, mert nem hitt a szemének. Csoda történt! Francesca porhüvelyéből puha vattapamacsként emelkedett ki a lélek és lebegett egyre feljebb az ég felé. Másodszor is.

Nunzio ajkát szívből jövő, hálás sóhaj hagyta el, miközben egy lassan a semmibe vesző, dühösen perlekedő női hang mintha azt kiáltozta volna, hogy „Engedjetek el, engem hív a hang, mennem kell”

Borítókép a főoldalon: Luke Fildes – Consulted Together