H. P. Lovecraft alapvetése az, hogy a rémirodalom csak az arra affinitással bírók számára képes kifejteni hatását, és nyugodtan beletörődhetünk, hogy nem tévedett ezen kijelentésével sem. Azonban a C. M. Eddyvel közös novellájukban, A szeretett halálban egy olyan történetet tártak az olvasok elé, amely nem csupán a rémtörténetek rajongói számára okozott meglepetést, a megfelelő érzékenységgel nem rendelkezők körében szépen kiverte a biztosítékot – a nekrofília nyilvánvalóan nem egy könnyen befogadható téma még egy fikciós történetben sem. A novellának sikerült botrányt keltenie, egyes helyeken betiltották a Weird Tales aktuális lapszámát, amelyben megjelent a történet, és hozzájárult a ponyvamagazin átmeneti szüneteltetéséhez is – bár valójában nem ez volt az oka, hiszen ekkor már J. C. Henneberger magazinja 40 000 dolláros adósságot halmozott fel.

Ezek ismeretében nem nehéz elképzelni, ha valami oknál fogva Hanns Heinz Ewers bizonyos novellái a Weird Tales hasábjain jelennek meg, a magazint minden bizonnyal ledarálják, a kiadót beszántják, majd behintik szép nagyszemű tengeri sóval.

Hanns Heinz Ewers 1871. november 3-án született Düsseldorfban egy jómódú művészcsalád első sarjakén. Ewers, akárcsak irodalmi példaképei, Heinrich Heine és E. T. A. Hoffmann, jogi pályára készült, ám jobban érdekelték a duhaj éjszakák, az irodalom, a filozófia, az okkultizmus és a hipnózis, mint a tanulás. Az okkultizmus és a spiritualizmus nagy hatással volt Ewersre[1], ugyanakkor kritikus álláspontot is képviselt a témával kapcsolatban, ez vezetett ahhoz, hogy 1895-ben a gyanú szerint felrobbantott egy spiritiszta gyűlést; a másfél évig tartó bírósági eljárás után négy hét börtönbüntetésre ítélték. Ewers rengeteget utazott – többek közt bejárta Dél-Amerikát és Indiát is, ezekről számos útibeszámolót írt –, az első világháború ideje alatt az Egyesült Államokban tartózkodott, ahol a Német Birodalom mellett propagált. Német és angol nyelvű folyóiratokban publikált, beutazta az államokat, hogy beszédeket tartson, és adományokat gyűjtsön a birodalom szimpatizánsaitól. 1918-ban letartóztatták kémkedés vádjával, és egy évre internáló táborba zárták, mely idő alatt egészségi állapota leromlott, politikai nézetei radikálódtak. 1920 augusztusában tért vissza Németországba. Rémirodalma mellett Ewers leginkább arról ismert, hogy 1931-ben csatlakozott a Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz (NSDAP), és jelentős szerepet vállalt a propagandagépezet működésében – annak ellenére, hogy támogatta a zsidóság egyenjogúságát, és elutasította az antiszemitizmust. A párt azzal a feladattal bízta meg, hogy készítse el az 1930-ban meggyilkolt Horst Wessel SA-rohamvezető életrajzát – Goebbels akarta megtenni őt a nemzetiszocialista mozgalom mártírjává –, ám a végeredménnyel sem Ewers, sem a párt nem volt elégedett: Ewers az igazsághoz ragaszkodott, a propaganda pedig még több antiszemita uszításhoz, amelyre ő nem volt hajlandó. A párttal, és annak tevékenységével kapcsolatos ellentmondásos álláspontjainak eredményeként végül kitaszítottá vált, könyveit betiltották Németországban, és felkerült az SS likvidálási listájára is – ironikus módon, avagy a sors hatalmas pofonjaként, a Wessel-életrajz volt az első könyve, amelyet a rezsim eltüntetett. Az 1935-ös nürnbergi törvények után Ewers kivándorlási vízumot szerzett zsidó származású barátainak az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába, 1943. június 12-én hunyt el berlini lakásában. Az első világháborút megelőző alkotói korszakából Lovecraft három művét is megemlítette esszéjében:

„A német rémtörténetírók jelen nemzedékének legkiválóbb képviselője Hanns Heinz Ewers, aki a modern lélektan alapos ismeretével felvértezve alkotja meg sötét históriáit. Az olyan regények, mint A bűvészinas [Der Zauberlehrling oder Die Teufelsjäger, 1910] vagy az Alrune [Alraune, 1911], és A pókhoz [Die Spinne, 1908] hasonló novellák olyan sajátos vonásokkal bírnak, melyek a klasszikusok szintjére emelik e műveket.”[2]

Érdekesség, hogy 1927-ben, amikor az esszé első alkalommal megjelent, az Ewersről szóló rövid bekezdés még nem szerepelt benne. Az esszé frissített kiadásának lehetősége csak 1933-ban realizálódott, amikor is Charles D. Hornig szerette volna, ha a Fantasy Fan magazinban újra megjelenik sorozatként (1933. október – 1935. február), de végül Lovecraft nem a megjelenésekhez igazítva, hanem még az első rész előtt, egyben küldte el a frissített anyagot. Ebben a köztes időszakban, az esszé első megjelenése után ismerkedett meg Ewers műveivel, melyek nagy hatást gyakoroltak rá. Olyannyira, hogy A sötétség lakóját Ewers A pók című novellája ihlette, amelyet Lovecraft 1931-ben olvasott Dashiell Hammett Creeps by Night című antológiájában – abban a kötetben, amelyben az ő Erich Zann muzsikája novellája is szerepelt. Érthető mód, Ewers munkássága hamar elérte Magyarországot, elsőként útirajzai jelentek meg folyóiratokban, illetve regényei és kisprózái is olvashatók voltak már az 1910-es években.[3] 1924-ben megjelent a Lidérc (Nova Irodalmi Intézet, Budapest) című novelláskötet, amely négy darab Ewers novellát tartalmazott Hervay Frigyes fordításában: A sírásó titka (Der schlimmste Verrat, 1922), Mária a lélekrontó (Die Typhusmarie, 1922), Anyám, a boszorkány (Meine Mutter, die Hex, 1922), A Petersen-eset (Der Fall Petersen, 1922). Majd ugyanezzel a tartalommal tavalyelőtt megjelent A ​sírásó titka és egyéb rémtörténetek (Attraktor, Máriabesnyő, 2020) című kötet, és jelen esetben az „ugyan ezt” közel szó szerint kell értelmezni, mivel az Attraktor kiadványa ugyancsak Hervay 1924-es fordítását használja; a különbség annyi, hogy a kötet végén olvasható egy rövid esszé Megyesi Ildikótól. Aki tehát ez utóbbi kötetet tervezi beszerezni, készüljön fel rá, hogy közel százéves fordítással fog szembesülni, annak minden szépségével és furcsaságával. Ha visszatérünk Lovecraft alapvetéséhez a rémirodalom és az arra való érzékenység kapcsolatában, akkor Hanns Heinz Ewers művészetében erre az affinitásra különösen szüksége lehet az olvasónak a tárgyalt novellák – különösen kettő – esetében. Az Anyám, a boszorkány narrátora, Dr. Kaspar Krazykat levelet ír öccsének, aki esküvőjére készül, bátyának pedig feltett szándéka, hogy lebeszélje ezen szándékáról. Ő maga háromszor, vagy talán négyszer is eljutott addig a pontig, míg majdnem kimondta a boldogító igent, ám az esküvőket megelőző napokon minden alkalommal kétsége támadt: fura gondolatok környékezték meg, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ő éppen egy nagyon rossz döntés meghozatala előtt áll – faképnél is hagyta menyasszonyait. Szentül hiszi, hogy öccsére is ez a sors vár, és ennek az egyfajta átoknak az okozója nem más, mint saját anyjuk. Ahogy a történet címéből már jó előre, és a történet során a levélből kiderül, anyjuk, Johanna Nepomucena Hubertina Maria egy seprűnyélen lovagló boszorkány. Ezen a ponton érdemes megemlítenem, hogy Ewersnek volt egy két évvel fiatalabb testvére (Ernst Gustav), anyja – ismert mesemondó[4], író, műfordító – leánykori neve pedig Johanna Bertha Hubertina Maria aus’m Weerth. Nem szükséges túlmagyarázni a kapcsolódási pontokat, és felismerni, hogy a novella egy portré anyjáról. Az iránta érzett szeretettel, némi boszorkányos misztikummal, és Ewers pimaszságával átszőtt történet.

„Te is természetesen, mint én, tudsz arról a bámulatos varázsról, ami anyánkból sugárzik s ami alól senki sem vonhatja ki magát. Mindenki, kicsinyek és nagyok, ismerik őt a városban. Ha reggelenként botjára támaszkodva elindul hazulról, rendszerint minden utcasarkon akad egy férfi vagy nő, aki átvezeti a kocsiúton, és ügyel rá, hogy a közelébe ne kerüljön egy autó, egy kerékpár, vagy a villamos. […] Természetesen ő uralkodik; a magáén kívül nem tűr más akaratot a házban. Ami engem illet, engem még mindig »nevel«.”[5]

A következő történet a kötetben, a Marie, a lélekrontó, már korántsem olyan könnyed olvasmány, mint az előző novella, hiszen itt már szembesülünk Ewers groteszkjének erejével. Hét férfi ül ítéletet a világhírű, titokzatos művész, Marie Stuyvesant felett egy szálloda különtermében Brioniban. A vád szerint Stuyvesant számos embert – férfiakat és nőket egyaránt – taszított a végzet karmai közé művészetével és ellenállhatatlan kisugárzásával, még ha ez nem is állt szándékában, ahogyan azt a vád is elismeri. Ami a nő számára csupán esztétikai játék és kísérletezés, az végzetes ideállá vált azok számára, akik kapcsolatba kerültek vele. A férfiak, akik maguk is valamilyen módon Stuyvesant áldozatai voltak egykor, arra szándékoznak rávenni őt, hogy belátva önnön bűneit, az emberiség javát szolgálva legyen öngyilkos. Az abszurd váddal, miszerint „buja” művei hozzájárulnak a fiatal olvasók erkölcsi romlásához, Ewersnek is szembesülnie kellett élete során; a Marie, a lélekrontó volt rá a válasz. Stuyvesant áldozatai változatos módon – többek közt prostitúció és kábítószerfüggőség – fordultak el a konvencionális társadalmi normáktól, ám kiderül, hogy ezt a jövőt, ezt a szabadságot valójában ők maguk választották. A novella az önmagától rettegő, képmutató társadalom elé állított tükör.

„A szikra, amely belőlem talán kipattan, csakis ott lobbanhat lángra, ahol megfelelő gyúlékony anyagra talál.”[6]

A sírásó titka az a novella a négy közül, amellyel Ewers már képes átlépni egy bizonyos lélektani határt és érezhető, hogy művészetével provokál, a nyárspolgár szűklátókörűségét ostromolja. Egy bevándorlók alkotta illinois-i közösségben, Stephe a sírásó összebarátkozik Jan Olieslagersszel, akinek menekülőre kellett fognia, amikor a város vegyészeti üzemében – ahol mint német kémikus alkalmazták – kiderül, hogy vajmi kevés köze van a kémiához. Olieslagersnek feltűnik, hogy Stephe vállát súlyos teher nyomja, valamit titkol előle újdonsült barátja. Minden fortélyával és szélhámos múltja során szerzett tapasztalatával azon munkálkodik, hogy kiderítse Stephe titkát, miközben nappal sírt ásnak, éjjel pedig a használaton kívüli halottasházban húzzák meg magukat. Végül fény derül a férfi szörnyű titkára:

„Aztán kinyílt a halottasház ajtaja, hallotta künn a lépéseket. Abban a pillanatban talpon volt, az ablaknál termett és felszakította. És látta rohanni Stephét a nyári éjszakában. Valami nehezet vitt a karjaiban, fehér lepelbe burkolva… Ah, egy asszony!”[7]

Ewers képes úgy ábrázolni Stephe beteges vágyakozását, hogy a férfi iránt érzett szánalom és undor mellé sajnálat vegyül az olvasóban, és ennek a kéretlen érzelmi betolakodásnak a felismerése egészen sokkoló. Nem célom szemléltetni, hogy mi dereng fel az emberben, ha a nekrofíliáról esik szó, ám a novellában Ewers precízen semmisíti meg ezeket a gondolatok. Az undor, a viszolygás, a gyomorforgató érzések háttérbe szorulnak, Stephe hitvány tetteit az igaz szerelem rózsaszírmai közé rejti el, ami a sírásó gyalázatán nem változtat, mégis, ott rejtőzik benne valamiféle megbocsátásra hasonlító, zavarba ejtő érzés. A kötet negyedik, záró novellája A Petersen-eset. A történet szerint, a Dániából bevándorolt zenetanárnak, Lars Petersennek a bíróságon kell felelnie tettéért, a bíró, Henry Taft Mc. Guff reményei szerint az ügy kimenetele „kedvező” hatással lesz a szenátusban a bevándorlási törvényjavaslatra. A bíró személyében testesül meg Ewers saját tapasztalatából fakadó ellenszenve és dühe az amerikai igazságszolgáltatás, és alles zusammen az amerikai társadalom bevándorlásellenességével szemben. Szinte már burleszkbe fordulóan aljas jellemmel ruházza fel a bírót – de odaszúr a hírhajhász újságíróknak és a tárgyalóteremben összegyűlt csőcseléknek is –, aki nem véletlenül választotta ezt az ügyet, mondhatni biztosra megy, hogy célját elérje a szenátusban, hiszen az idős tanárt pedofíliával vádolják.

„Szóval hát találkozott Justine-nel, aki épp olyan volt, mint az ő saját gyermeke. Tudta jól, hogy nem az, tudta, hogy Justine van Straaten a neve, és nagynénjénél lakik a Tizenkilencedik utcában. És mégis az volt, az ő édes gyermeke, aki oly sok esztendő elmúltával újból visszatért hozzá. Az ő álombeli gyermeke, aki egyszersmind az ő szeretett asszonya volt.”[8]

Justine a halálba menekül, egy hajóról a Hudson folyóba veti magát és a vízbe fullad, Ewers pedig mindennél ravaszabb módon provokál: a kislány nem a zenetanár pedofil tettei miatt lesz öngyilkos, éppen ellenkezőleg, többé már nem akar élni nélküle. Ewers revansot vesz az igazságszolgáltatáson, amely annak idején őt is internálótáborba küldte, és ennek ismét az olvasó issza meg a levét. Furcsa, kellemetlen, feszélyező és nem megkérdőjelezhetetlen gondolatokat gerjeszt a történetével, és még ha átlátszó trükköket is használ a bíróval szembeni ellenszenv gerjesztéséhez – melyet könnyű kiérezni a szövegből –, Justine vallomása elmélyíti a zavart. Szépen besétálunk Ewers hevenyészve felállított csapdájába, gondolunk és érzünk valamit, de valójában saját magunknak sem merjük, akarjuk bevallani, hogy mit. Hanns Heinz Ewers novellái egyszerre elrettentők és kéjesen borzongatók, groteszkbe hajló provokációk. A szexuális extázis, a beteges vágyak ábrázolása azonban nem öncélú tobzódás a fertőben, hanem a kispolgári társadalom félelmeinek ellenállhatatlan erővel történő felszínre hozása. Nem véletlenül tértem ki Lovecraft és Eddy kollaborációjára, melyet egy burkolt cenzúra követett, Ewersnek alapos tapasztalatai voltak a „cenzúra szájkosarával”, és a vele járó bírósági ügyekkel. Művészete és látszólag amorális világképe legalább olyannyira ellentmondásos, mint kapcsolata az NSDAP-val. A szexuális szabadság híve volt, homoszexuális vonatkozású folyóiratokban írt, joghallgató évei alatt Magnus Hirschfeld szexológus körében vizsgálta a biszexualitást – na meg a kábítószerekben rejlő kreatív lehetőségeket –, küzdött a 175. paragrafus ellen, amely büntethetővé tette a férfi szerelmet, 1903-ban megírta a négyfelvonásos Enterbt című drámáját, mely az azonos nemű értelmiségiek nehézségeiről szól – abszurd ez mellé csatolni, hogy a rezsim propagandistája volt, még ha csak átmenetileg is. Némi csalódást okozott, hogy az Attraktor kiadványa Hervay fordítását tartalmazza, mert bár meg van a saját bája, mindenképpen ráfért volna egy frissítés a szövegre, hiszen találni benne bőségesen olyan kifejezéseket, amelyek ma már kínosan furcsának tűnnek. Megyesi esszéjét a kötet végén túlságosan is rövidnek gondolom: egyrészt azért, mert érdekes történelmi információkat tartalmaz Ewersről, és az ember még szívesen csemegézne közöttük, másrészt, ahhoz, hogy a kötet négy novelláját befogadhassuk, érdemes és érdekes közelebbről is megismerni a szerzőt. Nyilvánvalóan egy ilyen kötetben nincs szükség komplett biográfiára, ám Ewers kalandos, botrányokkal tarkított életének pár részlete, akár lábjegyzetek formájában támpontot[9] adhatott volna a novellák értelmezéséhez. Az Attraktornak van még egy Ewers-kötete A ​pók és újabb rémtörténetek címmel, amelyet mindenképpen szándékomban áll bemutatni, ahogy a kiadó krimi & weird sorozatának további köteteit is.

***

[1] Egyes pletykák szerint egyszer részt vett egy haiti vudu szertartáson, ahol feláldoztak egy gyereket is, de Ewers kutatói ezzel kapcsolatban szkeptikusak, és cáfolják ezt az állítást
[2] H. P. Lovecraft: Természetfeletti rettenet az irodalomban, ford. Galamb Zoltán, Howard ​Phillips Lovecraft összes művei II. (Szeged: Szukits Kiadó, 2003)
[3] A Krimi Birodalom H. H. Ewerst bemutató cikkében található erről egy részletes lista
[4] A Märchen und Fabeln für große und kleine Kinder (Harmonie, Berlin, 1902) című mesekönyvben olvashatók H. H. Ewers, anyja, Maria Ewers és Theodor Etzel meséi
[5] Hanns Heinz Ewers: Anyám, a boszorkány, ford. Hervay Frigyes, Lidérc (Nova Irodalmi Intézet, Budapest), A sírásó titka és egyéb rémtörténetek (Attraktor, Máriabesnyő, 2020)
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Nem tértem ki külön a novellákban szereplő nevek játékára, amelyek egyébként megértek volna egy külön bekezdést; érdemes utána nézni, hogy ki, vagy mi volt [Kaspar] Krazy Kat, ki volt Jan Olieslagers, avagy Az antwerpeni ördög, vagy Mary Mallon, aki Tífuszos Mary  néven vált hírhedté (Typhoid Mary = Typhusmarie), hiszen ezek a nevek mind adnak némi mögöttes tartalmat, rejtett utalásokat a novelláknak

• Borítókép: Stefan Eggeler – Die Herzen der Könige (1923)