Művészi hullagyalázás – H. P. Lovecraft & C. M. Eddy: A szeretett halál

“Hogy »horrorsztorit« vagy »rémtörténetet« olvasunk, nagy különbség.

A »horrorsztorinak« erőteljes ponyvaíze van, azzal a fajta olcsó vásári borzongással kecsegtet, melyet rutinelemekből, rutinfogásokkal állítanak elő futószalagon a lektűrszakma bóvligyárosai, s ha a filmvilágból kellene párhuzamot keresni rá, legkézenfekvőbbnek az amerikai B-kategóriás mozik tömény nívótlansága kínálkozna. Feledhető szórakozás még annak is, aki – legalább a kikapcsolódás szintjén – élvezetét leli benne; a kicsit is igényesebb olvasó számára azonban még ennyit sem jelent, csupán untatja vagy idegesíti.

A »rémtörténet« ezzel szemben más. Ez a szó évszázados irodalmi örökséget idéz, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Mary Shelley, Oscar Wilde vagy Robert Louis Stevenson; Guy de Maupassant, Prosper Mérimée vagy Gaston Leroux; és – hogy az Újvilág se maradjon ki a felsorolásból – Edgar Allan Poe vagy Ambrose Bierce. A „rémtörténet” ugyanúgy rejtett félelmeinkkel játszik, ugyanúgy az iszonyat szunnyadó érzését próbálja felriasztani bennünk, mint a »horrorsztori«; csak éppen összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon, és – bármilyen furcsának tűnjön is ez első olvasásra – sohasem öncélúan.” – Kornya Zsolt, Howard Phillips Lovecraft összes művei I., Szukits Kiadó, 2008

Kornya Zsolt örökbecsű szavai által bemutatott különbség – amely számunkra mindig is mérvadó – még abban az esetben is kiütközik, ha egy mű olyan témát dolgoz fel, mely hallatán zsigeri undor gerjed az olvasóban, és olyan képeket vetít előre, melyek tobzódnak a gyomorforgató részletekben. Mint például a nekrofília, avagy nekrofilizmus, nekrolagnia, tanatofília, vagyis a szexuális vonzódás a holttestekhez, mely akár aktussá is eszkalálódhat. A nekrofília kifejezés eredetét Joseph Guislain belga orvos nevéhez és Leçons Orales sur les Phrénopathies című könyvéhez, illetve egy 1850-ben tartott előadásához társítják, mely előadásban az ismert nekrofilról, François Bertrandról esett szó. François Bertrand (1823 – 1878) a francia hadsereg őrmestere volt, akit más néven Montparnasse vámpírjaként ismertek. Bertrand fiatal korában kezdett elhullott macskákat és kutyákat boncolni, állítása szerint nekrofil hajlamai 1846-ban, 23 éves korában kezdődtek, erős fejfájás és szívdobogás kíséretében. Nők és férfiak holtesteit exhumálta, majd a zsigerelést maszturbálás követte.

„Össze-visszacsókolgattam, aztán vadul a szívemhez szorítottam. Az élvezet egyszerűen össze sem hasonlítható azzal, amit egy élő nővel él át az ember Miután negyed óráig kedvem töltöttem, feldaraboltam a testet, és szokásomhoz híven kitéptem a belsőségeit. Aztán újra eltemettem.”

Az idézet Bertrandtól származik, aki egy 16 éves lány holttestének meggyalázásáról mesélt, miután letartoztatták, és egy év börtönre ítélték. Egyesek szerint a nekrofília Edgar Allan Poe Lee Annácska című költeményében is tetten érhető, mégpedig az utolsó versszakban:

“Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.” –
Babits Mihály fordítása

A nekrofília „felbukkanását” vannak akik megalapozott felismerésnek, mások légből kapott ötletnek, nem másnak, mint Poe személyét és életét övező újabb, túlzó negatív felhangú képzelgésnek vélik; nem egy ilyennel találkoztunk ugyebár H. P. Lovecraft esetében is. Társadalmi normákon átlépő kényszerbetegség a nekrofília, mely az ókorig nyúl vissza, és bőséges táptalajul szolgált a „horrorsztorikhoz”, filmen és prózában egyaránt, és ezek egyik kiemelkedő darabja a Szerb film. Itt megjegyezném, hogy a filmet a mai napig nem mertem megnézni, és nem is fogom, éppen ezért ajánlani sem ajánlom, mindenki döntse el mit bír el a gyomra, hol van az a bizonyos tűréshatár.

Eddy & Lovecraft

H. P. Lovecraft 1923-ban ismerkedett meg a Providence-i születésű szerzővel, Clifford Martin Eddy Jr-ral (C. M. Eddy Jr. 1896. január 18. – 1967. november 21.). Rövid levélváltás és pár telefonbeszélgetés után Lovecraft augusztusban három kilométert gyalogolt, hogy meglátogassa Cliffordot és feleségét Murielt Kelet-Providence-ben, a Seekonk folyó túloldalán. Lovecraft Frank Belknap Longnak októberben írt levelében úgy hivatkozik új ismerősére, hogy ő „az új providence-i amatőr”. Eddy-nek 1919-ben a Mystery Magazine-ban jelent meg első novellája a Sign of the Dragon, Lovecrafttal való megismerkedésének idején pedig már a Weird Tales szerkesztőjét, Edwin Bairdot ostromolta, akit Eddy ismert.

1923 októberének végén Eddy A szeretett halál (The Loved Dead) című történetén dolgozott, melyet végül Lovecraft vett kezelésbe, és úgy tűnik, mintha teljes egészében ő írta volna – ismerve Lovecraft szokását, ez elképzelhető -, azonban egyértelműen Eddy ötletén és vázlatain alapszik a történet. Eddy örökösei még ma is ragaszkodnak ahhoz, hogy a mű főleg az ő munkája volt. A novella a Weird Tales 1924-es május-június-júliusi összevont, évfordulós számában jelent meg C. M. Eddyt megjelölve szerzőként…, és ahogy mondani szokás, azon nyomban ki is verte a biztosítékot. A Weird Tales indulása után egy évvel már botrányba is keveredett. Amikor a WT megjelent, volt ahol betiltották arra hivatkozva, hogy a The Loved Dead a nekrofíliáról szól, obszcén, felkavaró; nos, ebben nem tévedtek. Nincsenek pontos információk, hogy mindenhol betiltották-e, de az biztos, Indiana államban ez megtörtént. Ez volt az utolsó WT lapszám, melyben Edwin Baird szerkesztőként közreműködött, a magazin akkor már 40 000 dolláros adósságot halmozott fel, és J. C. Henneberger drasztikus változtatásokra készült. Három hónap szünet következett a magazin életében, novemberi indulásnál pedig már Farnsworth Wright volt a főszerkesztő, aki Baird idejében kéziratolvasóként dolgozott a magazinnál. Wrigth állítólag a The Loved Dead botránya miatt is volt a későbbiek során elutasító Lovecrafttal. A szeretett halál eddig még nem jelent nyomtatásban magyar nyelven, de elérhető a Magyar H. P. Lovecraft Portál archívumában Vitális Imre fordításában.

Bár a magazin tetemes adóssága már egyébként is kikényszerítette a változást, hiszen közel került a megszűnéshez, elképzelhető, hogy Lovecraft és Eddy novellája által generált botrány nagyban hozzájárult ehhez a folyamathoz. Igazából a botrány következtében a még elérhető összes példányt nagyon rövid idő alatt felvásárolták a kíváncsi olvasók, bár a helyzeten ez már nem változtatott. Valójában Henneberger már a botrányt megelőzőn elindította a folyamatot, amely a kényszerszünethez és szerkesztőváltáshoz vezetett, hiszen a magazin nem szerepelt túl jól az újságárusoknál. Egy ügyes húzással a szabadulóművész, Harry Houdini népszerűségét tervezte kihasználni. Felkérte Lovecraftot, hogy szellemíróként írjon egy novellát, a magazin pedig Houdini neve alatt tervezte kiadni. Lovecraftnak március 1-ig kellett volna elkészülnie a novellával, de február 25-ig még csak neki se állt.

Mégis sikerült befejeznie nem sokkal a New York-i vonatra szállás előtt március 2-án… Erre mit csinált? A nagy rohanásban otthagyta a legépelt kéziratot a Providence-i vasútállomáson. Feladott egy hirdetést, mely a következő napon jelent meg a Providence Journal talált tárgyak rovatában, ahol a történet Under the Pyramids (A piramisok alatt) címen szerepelt, de sosem került elő. Szerencséjére az eredeti kézirat még meg volt, és magával is vitte, ezért New Yorkban őrült gépelés kezdődött, de csak a feléig jutott, mert 3-án reggel indulnia kellett a St. Paul’s Chapelbe az esküvői szertartásra. A gépelést egy vagy két nappal később fejezték be Philadelphiában, és azonnal el is küldték a WT-nek. Lovecraft 100 dolláros fizetséget kapott – az addigi legnagyobb összeget íróként -, ez volt az egyetlen alkalom, hogy a WT előre kifizette. A történet Imprisoned with the Pharaohs (A fáraók börtönében) címmel jelent meg a Weird Tales 1924 május-június-júliusi évfordulós kiadásában Harry Houdini neve alatt, melyben a The Loved Dead is szerepelt.

Henneberger ekkor két másik magazinban is résztulajdonos volt – College Humor és a Detective Tales -, és úgy döntött, hogy eladja tulajdonrészeit a társalapító J. M. Lansingernek, a pénzt pedig teljes egészében a WT-be szándékozta befektetni. Azonban az összeg nem fedezte a teljes adósságot, de Hennebergernek mondhatni szerencséje volt, mert a nyomda vezetője – akinek a WT a legnagyobb összeggel tartozott – B. Cornelius úgy döntött, hogy támogatja az ötletet és bizalmat szavazott, egyből meg is alakult a Popular Fiction Publishing, melynek Cornelius lett a „pénztárosa.”

Henneberger egy teljesen új Weird Tales-koncepciban gondolkozott, a Poe-Machen-féle borzongás bemutatását tűzte ki célul. Baird végül Lansingernél maradt, Henneberger pedig nem mást szemelt ki a helyére, mint H. P. Lovecraftot. Márciusban levelet írt Lovecraftnak és megkérdezte tőle, elvállalná-e a megújult magazin szerkesztését, és ennek céljából Chicagóba költözne-e? Nem meglepő, hogy Lovecraftra gondolt, hiszen az Under the Pyramids eredményével igencsak meg volt elégedve. Lovecraft nem sokkal a felkérés előtt, 1924. március 3-án New Yorkban vette feleségül Sonia H. Greene-t. Mondhatni a legrosszabbkor érkezett a levél, hosszú huzavona után Lovecraft végül nem fogadta el a felkérést (vagy Henneberger unta meg a döntésképtelenséget). Nem akarta elhagyni New Yorkot, és leveleiben a chicagói hideget is felhozta ellenérvként. Minden bizonnyal ezek csak kifogások voltak, ugyanis még egy ilyen szintű változást, a Providence-ből New Yorkba való költözés után, már nem mert felvállalni. Az már csak hab a tortán, hogy az év végére a fiatal házasok súlyos anyagi válságba kerültek, Sonia a pianóját is kénytelen volt eladni, és az év végére elhagyta New Yorkot. Na és hol talált magának később állást? Chicagóban.

Így alakult, hogy Edwin Baird után Farnsworth Wright lett a Weird Tales főszerkesztője, aki Lovecraft számos novelláját utasította vissza, vagy nem egy alkalommal megcsonkítva, átírva, átszerkesztve közölte le a magazinban. Mindenesetre Henneberger részéről Wright jó választásnak bizonyult, a magazin fellendült, a ponyvairodalom ikonikus kiadványává vált.

Az, hogy Lovecraft bevált volna-e főszerkesztőként, már más kérdés. Kétségtelen, hogy a magazin új koncepciója, Poe és Machen fókuszba helyezése, mondhatni hazai terep lett volna számára, hiszen a két szerző nagy hatással volt saját művészetére is. Wright szabad kezet kapott minden téren, ő döntötte el mely novellák kerülnek az egyes lapszámokba, és ez minden bizonnyal Lovecraft esetében sem lett volna másként. Azonban koránt sem biztos, hogy a magazin életét anyagi szempontból ez kedvezően befolyásolta volna, hiszen Lovecraftnak szerkesztőként, bizonyosan gondja akadt volna a sci-fi irodalommal, melynek irányába a magazin a későbbiek során nyitott. Lovecraft nem rendelkezett kellő munkatapasztalattal sem, mert bár – a közkedvelt félinformációkkal ellentétben – volt pár kisebb, vagy inkább mondjuk úgy jelentéktelenebb állása, és akkor már tevékenykedett szerkesztőként, azonban egy amatőr és egy profi magazin szerkesztése közt óriási a különbség.

Érdekes lenne elgondolkozni azon, mi történt volna a Weird Tales-szel, és hogyan alakult volna a ponyvairodalom, ha Lovecraft elfogadja a felkérést. Bárhogy is történt, New Yorkban rekedt egyedül, kirabolva, számára idegen környezetben, de ez már egy másik történet.

A The Loved Dead névtelen főszereplője, egy sírhalmon várja a rendőrséget, miközben búcsúlevelét írja, melyben bevallja szörnyű bűneit. Gyerekkorát mindvégig kiközösítés és elnyomás kísérte, egyes falubeliek azt pletykálták róla, hogy elcserélt gyerek – számos babonában és mesében tündérek, koboldok lopták el az „eredeti” gyereket, majd a helyére beállt egyikük, hogy ne tűnjön fel a csere. Ez a fajta babona a középkori irodalomban elég gyakori, és jól mutatja azokat a csecsemőket érintő tévképzeteket, amelyeket akkor még ismeretlen és ezáltal megmagyarázhatatlan betegségek, vagy fejlődési rendellenességek okozhattak. Mások, úgy vélték többet tudnak a főszereplő rokonságáról, azt híresztelték a faluban, hogy ük-ük-nagybácsiját máglyán égették el necromancia vádjával. A fiatalkorát végigkísérő, minden más érdeklődést elnyomó, és mindvégig kielégítetlenül gyötrő ismeretlen érzés tizenhat évesen, nagyapja halála után teljesedik ki.

„A lelkesedés valamiféle idegen disszonáns érzetét éreztem lebegni. Egész lassan, szinte lopva kúszott át rajtam a felismerés, hogy ezután sorsom felett nem én döntök. Ezen baljós órák eseményeit végigkövetve úgy tűnt, hogy a temetés első pillanatától, finom alattomossággal csendesen erősödött a szorítás. Delejes bűvöletével markolt meg egy vészesen rosszakaratú hatás, amely úgy tűnt, hogy a hullából árad. Egész létem feltöltődni látszott valami elragadtatott villanyozó hatalommal, és éreztem, ahogy akaratomon kívül felegyenesedem. Lefelé bámultam, szemeim átégetni próbálták a halott emberre borított szemfedőt és az általa rejtett valamiféle titkos üzenetet értelmezni. Szívem hamarosan istentelen vidámsággal telt, és bordáim karámjából, törékeny testem falán keresztül ördögi erővel próbál szabadulni. Elnyelt a vad, buja, lélek-kielégítő érzékiség.”

A pokoli inger két hét után enyhül, azonban anyja halála után elemi erővel tör elő újra, míg a főszereplő úgy dönt, hogy a helyi temetkezési vállalkozónál fog dolgozni gyakornokként. Praxisának első alanya apja lesz, akit ő maga balzsamoz be; apja iránt addig soha nem érzett, a szerelemmel vetekedő érzelmek törnek felszínre munka közben. Fenham után Bayboro-ban talál magának munkát a Gresham temetkezési vállaltnál, ahol már ő kéri, hogy éjszakánként a cég telephelyén szállásolja el magát, a hullák közelében. Azonban szűkös időszak következik, mert a reméltnél kevesebb halott érkezik a vállalathoz, a túlvilági inger pedig egyre csak nő, és a főszereplő eléri azt a pontot, mely a történelem során, oly gyakran felbukkant a nekrofilok közt. Saját maga gondoskodik arról, hogy gyötrő vágyai kiéléséhez mindig legyen megfelelő alany. Elkezdődnek az éjszakai gyilkosságok.

„Valamennyi éjszakai kalandot a veszedelmes és tiszta mámor eufórikus órája követett; a kéj érzését pedig mindig tovább növelte a lehetőség, hogy élvezetes forrása később legálisan, hivatalból is kezeim közé kerülhet. Néha ilyenkor duplán és végletekig ható gyönyörben volt részem – Ó ritka és mámorító emlékek!”

Azonban az „idilli” állapot nem tart örökké, mert a biztonságérzet, az élvezet minduntalan hajszolása, óvatlanná teszi a főszereplőt.

„Egy reggel Mr. Gresham a szokottnál sokkal korábban érkezett – és ott talált engem a hideg lapon fekve mély, hátborzongató álomban, karjaim keresztbefonták a merev, fagyos, meztelenül bűzölgő hulla testét! Buja álmaimból riasztott fel, szemeit gyűlölettel keveredő szánalom töltötte meg.”

Ezután már nem tud megmaradni egy helyen, városról városra jár, hullaházakban és temetőkben vállal munkát, míg el nem jön a világháború, mely számára nem más, mint a felülmúlhatatlan kielégülés négy éve. Végül visszatér szülőfalujába, ahonnét már nincs menekvés.

A The Loved Dead megosztó darab, mind tartalmát, mind minőségét tekintve, azonban tény, hogy a nekrofíliát úgy mutatja be, hogy nem tobzódik kiontott belekben, öncélúan erőszakos, felkavaró jelenetekben, a főszereplő még oly undorító tettei is megalapozottságra épülnek. Nem a hullagyalázás mikéntjére, annak érzékletes bemutatására koncentrál, hanem mindvégig az egyre erősödő, mindent uraló, leküzdhetetlenül gyötrő kényszert állítja fókuszba. Tényszerűen mutatja be a szereplő átalakulását, ahogy tettei egyre inkább sodorják végzete felé, mely végzet nem lehet más, csak az öngyilkosság. A börtön, a hónapokig tartó elzártság az olyannyira szeretett holtestek nélkül, rosszabb mindennél – „a halál jelenléte számomra az élet!”

Kétségtelen tény, hogy a novella Lovecraft pályafutásának nem a legismertebb és főleg nem legjobb darabjai közé tartozik – még ha igazából kollaborációról is beszélünk -, S. T. Joshi véleménye szerint egyszerre tűnik saját maga és az ilyen típusú harsány, hatásvadász írások paródiájának. Még jóval azelőttről származik, hogy Lovecraft megtalálta volna saját hangját, korántsem beszélhetünk még kozmikus rettenetről. Nyomokban feltűnnek olyan elemek, melyek Lovecraft műveinek sajátja – a főszereplő a „legmélyebb űr valamennyi ocsmány istenségéhez imádkozva” várja, hogy minél többen meghalljanak a városban -, csápokat ne keressen senki, azonban az életrajzi hasonlóságok szembetűnők. Természetesen itt nem a nekrofil hajlamra gondolok, hanem arra, hogy akárcsak Lovecraft, a főszereplő sem tudott gyerekként azonosulni kortársai szokásaival, és kívülállóként, megvetéssel tekintett rájuk. Lovecraft egyik levelében azt írta, hogy egészen iskolás koráig nem volt egyetlen barátja, játszótársa sem, és a gyerekek, akiket ismert, nemigazán kedvelték; a felnőtt társasághoz és társalgáshoz volt hozzászokva. A gyerekek vadsága és lármája nyugtalanította, gyűlölte a játszadozással járó zűrzavart, mindig is igénye volt a tervszerűségre. Nyolc évesen ment először iskolába, ahol végül már kissé megnyílt a külvilág felé, lett is két barátja, Chester és Harold Munroe. (Ismerős a Munroe név? A The Lurking Fear-ben tűnik fel Arthur Munroe, aki segédkezik a rejtély megoldásában, és „akinek neveltetése, ízlése, értelme és vérmérséklete mind arra utaltak, hogy nem kötik hagyományos eszmék és tapasztalatok”.)

A The Loved Dead több mint egy „horrorsztori”, a tárgyalt téma és a megvalósítás minősége ellenére is. Anélkül mutatja be a nekrofil útját, hogy a sorok közül vér, bélsár, zsírszövet, agyvelő, gyomortartalom és vizelet szivárogna ölünkbe, miközben a szereplő cselekedetei és főleg átalakulása kimozdítják a gyanútlan olvasót komfortzónájából. Ezt az utat és a novella elolvasását szívből tudjuk ajánlani minden (jövendőbeli) szerzőnknek, legfőképp a Grimmoire, avagy tündérporba kevert kozmicizmus novellapályázatunkkal kapcsolatban.

Tomasics József

    • A The Loved Dead idézeteket Vitális Imre fordításából kölcsönöztük
    • A The Lurking Fear idézetet Bihari György fordításából kölcsönöztük
    • Borítókép: Pietro Pajetta – The Hatred
"Abban hiszek, hogy bennünk magyarokban, olyan kreatív alkotói potenciál van, amit jóvátehetetlen hiba lenne elpazarolni, nem engedni kibontakozni."
Scroll to top
The Black Aether