Gottfried August Bürger német költő 1773-ban írt verse, a Lenore, a gótikus ballada műfajának egyik legismertebb darabja. Jelentős hatással bírt a késő tizennyolcadik és tizenkilencedik századi irodalomra, olyan alkotókat is megihletett, mint Matthew Lewis, John Keats vagy William Wordsworth. Bürger versében a sírból kikelő szeretőt láthatjuk, aki (vagy ami) nem azonos a vámpírral – ma már valójában zombiként kellene azonosítani –, a mű mégis nagy hatással volt a vámpír irodalomra is, Bram Stoker a Dracula első fejezetében idéz belőle. A ballada története széles körben ismer az angolajkú irodalomkedvelők körében – William Taylor szerint, aki először fordította a balladát angolra, „egyetlen másik német verset sem fordítottak még ennyiszer angolra” –, így a huszadik század ponyvairodalmának kedvelői is könnyen felismerhették Bürger versének nyomait a Weird Tales lapjain, például Everil Worrell novelláiban. A ballada rengeteg művészt megihletett, ám Worrel nevét rendszerint kifelejtik, ez pedig egybecseng azzal, amit Melanie Anderson írt a The Women of Weird Tales előszavában:

a női Weird Tales írók elkerülték az irodalomkritikusok figyelmét.

Everil Worrell 1893-ban született Nebraskában egy iskolaigazgató és egy szabadalomvizsgáló egyetlen gyermekeként. Angol irodalmat, zenét és pszichológiát tanult a George Washington Egyetemen és Berkeley-ben, később pedig Washington D.C.-ben dolgozott az Államok kormányának titkárnőként és gyorsíróként. 1926-ban házasságot kötött Joseph Charles Murphy-vel, majd pár hónappal később megjelent a The Bird of Space (Az űrmadár) című novellája a Weird Talesben, amit tizennyolc másik követett. Az utolsó története a magazinban – Call Not Their Names (Ne hívd nevükön őket) – az 1954 márciusi lapszámban jelent meg, nem sokkal a WT megszűnése előtt, így Worrell a lap egyik leghosszabban közreműködő írója. Az írás mellett hegedült és festett, több társaságnak is tagja volt, mint például a League of American Pen Women (Amerikai írónők szövegsége), Writer’s League of Washington (Washingtoni írói Liga) és a Society of Free Lance Writers (Szabadúszó Írók Szövetkezete).

Levelei a The Eyrie című folyóiratban jelentek meg, illetve más ponyvamagazinoknak is írt novellákat, például a Ghost Storiesnak és a Mystic Magazine-nak. A ’70-es években Robert Weinberg, író, szerkesztő és Weird Tales szakértő kiadta a számozott, hat részből álló The Weird Tales Collector sorozatot, melynek az első kötetében jelent meg Worrell életrajza és bibliográfia. Számos történetét újranyomtatták különböző gyűjteményekben, a The Canal (A csatorna) című novelláját feldolgozták a Night Gallery egyik epizódjában, illetve a 2005-ben megjelent H.P. Lovecraft’s Favorite Weird Tales kötetbe is beválogatta Douglas A. Anderson.

Leonora

Talán nem meglepő, hogy Everil Worrell 1927-ben megjelent Leonora című novellájáról Edgar Allan Poe közel azonos, Eleonora című novellája jutott eszembe ami, Poe-tól nem meglepő módon, egy gyönyörű fiatal nő haláláról szól.

„És Eleonora ragyogó szeme minden szavamra még jobban felragyogott; és úgy sóhajtott fel, mintha gyilkos súly hullott volna le kebléről; és keservesen zokogva remegett, de elfogadta esküvésemet (mert hisz gyermek volt még), és ettől megenyhült halálos ágya.”^[1]

A narrátor és unokatestvére, Eleonora a fiatalság paradicsomszerű világában szerelembe esnek, örök hűséget fogadnak egymásnak. A lány korai halála után a fiú újra szerelmes lesz, és bűntudat kísérti, Eleonora visszatér a sírból és feloldozza a fogadalma alól. Poe művében szorosan összefonódik a szerelem és halál motívuma, amely Worrell novellájának is központi témája. Szintén a halálból visszatérő szeretőről beszél „Leonora legendája”, melyre Worrell többször is konkrétan utal történetében, és leginkább itt bontakozik ki a kapcsolat Bürger versével.

A német balladában egy háborúba indult férfi kedvese siratja a párját, és Isten szemére veti, hogy miért vette el a szerelmét. Éjfélkor egy férfi jelenik meg neki fekete paripán, aki megszólalásig hasonlít eltűnt kedvesére. Egész éjszakán át lovagolnak, hajnalban pedig Lenore egy temetőben találja magát, ahol a lovas a Kaszás alakját veszi magára, a „hitvesi ágyról” pedig kiderül, hogy egy tátongó sírgödör. Lenore-t táncoló szellemek veszik körbe, akik elmarasztalják istenkáromlásáért, és megértjük, hogy az egész kálvária végső soron egy égi büntetés volt.

Worrell novellájának cselekményvázlata lényegében ugyanez: szerelemre vágyó fiatal lányt elragad egy látszólag elbűvölő férfi, akiről később kiderül, hogy a halálba viszi.

Érdekesnek tartom az eredeti balladával összehasonlítva kiemelni, hogy Worrell miket változtatott meg. Bürger versében a fiatal lányt azért ragadja el a halál, mert vitába mert szállni Istennel. Worrell főszereplőjének pusztán annyi a „bűne,” hogy tizenéves lányként izgalomra, szerelemre vágyik. A bűn és büntetés léptéke közt tátongó szakadék nem csak a horror forrása, hanem a szép idegenek veszélyeire figyelmeztető elrettentő példázat is egyben; mint megannyi klasszikus történet, például a Piroska és a Farkas vagy A kékszakállú herceg vára esetében. Ha már a meséknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy Bürger verse, ezáltal pedig Worrel novellája is, megfeleltethető az Aarne–Thompson–Uther Index 365-ös számú tételének – az ATU index alapján az alapvető mesetípusokat, mesecselekményeket tudjuk kategorizálni –, ami a „Halott vőlegény elragadja menyasszonyát”.^[2]

A Leonora klasszikus gótikus történet felütéssel kezdődik, a közelgő vég előtt gyorsan lejegyzett visszaemlékezés toposzával. A narrátor, Leonora egy tizenhét éves, ábrándos fiatal lány, akit már egy éve őrültként kezelnek, a szanatóriumban írja le visszaemlékezését. Mielőtt az intézménybe került, nagyon szeretett az éjszakában csellengeni, és az egyik alkalommal, elveszve az álmodozásaiban, táncra perdül a holdfényben – ami a történetben baljós világítást nyújt a szörnyű eseményekhez. Leonora éjfélkor érkezik a keresztúthoz, ami gyakran a természetfeletti találkozások helyszíne, de itt nem egy boszorkány vagy az ördög várakozik, hanem egy sötét autómobil, amiben egy férfi ül. A modernség eme behatolása a történetbe ad egy különleges csavart, és felfrissíti a megszokott gótikus paneleket. Bürger rejtélyes lovasa a huszadik században autótulajdonosként tér vissza. Leonora reakciója érdekes és a kliséken túlmutató, mert egyfelől „tipikus” kamaszlány, és a románc lehetősége hajtja az idegenhez, de kevésbé tipikus, hogy szereti az autókat és a sebességet. Bár ártatlannak tűnik, bukása csírája benne van a természetében.

„Szerettem az erejüket és sebességüket és a finom vonalaikat. Szerettem, ahogy édesapám autójában szeltük a levegőt. Azt szerettem a legjobban, amikor sikerült rávennem, hogy vezessen húsz mérföld/óra sebességgel az autóúton. Olyan gyorsan mentünk a tökéletes aszfalton.”

A titokzatos férfi megkérdezi a lányt, hogy gyakran jár-e a keresztúton, mire ő azt válaszolja, hogy gyakran, ha telihold van. A következő hónapban a félelem visszatartja Leonorát a találkozótól, de decemberben legyőzi a kíváncsisága. Az éjszaka határozottan baljósabb, mint az első találkozásnál, Worrell a természetet használja az atmoszférateremtésre és hangulatépítésre, például a hideg, vagy a csontvázhoz hasonlatos fák érzékletes leírásával.

„Ott állt az autó feketén, eddig nem is vettem észre a színét, és a fényszóró pászmái hosszú kísértet ujjakként hasítottak a párába. A keresztút alacsonyan feküdt, és megült benne a köd olyan nehezen, hogy alig tudtam lélegezni.”

A második találkozáskor Leonora kedvesen elutasítja a vonzó idegen invitálását, és nem megy el vele  autókázni. A következő hónapokban ismeretlen rettegés keríti hatalmába, ezért tavaszig nem tér vissza a keresztúthoz. Worrell tehetséggel használja az idő múlását a szorongás fokozására, tavaszra teszi a csúcspontot, így kihasználja az újjászületés és halál összecsapásából származó feszültséget, hiszen az új élet évszakába bekúszik az elmúlás. Azon az éjjelen Leonora kilopakodik otthonról, „nem a kíváncsiság hajtja, hanem valami mélyebb szükség.” Az idegen ismét ott vár rá, nem sürgeti a lányt, nem erőlteti, hogy beszálljon az autóba, de elvárja, hogy vele menjen. A kocsiba ülve se látja teljesen a férfi arcát, eltakarja a kalap, a felhajtott gallér és az árnyékok különös játéka. Amikor Leonora kifejezi az aggodalmát, hogy túlságosan is messze járnak otthonától, a férfi közli vele, hogy hamarosan „hazaérnek.” A lányt nevének eredetéről kérdezi, ami a válasszal együtt egy direkt referencia Bürger versére:

„Vannak, akik azt mondanák, hogy szerencsétlen csillagzatú név. Hál istennek az emberek már nem olyan babonásak, mint régen.”

Az autóban az elmúlás szaga terjeng, a lány észrevesz egy férget a férfi ruhaujján, végül begurulnak egy temetőbe, ahol félelmében kiugrik a kocsiból. Rémülten ismeri fel, hogy a jármű alakja egy koporsóhoz hasonlít. A novella egyik erőssége, hogy beolvasztja a modernség elemeit a klasszikus gótikus narratívába, melynek legjobb példája, hogy az autó nem csak kellék, hanem egyszerre szimbólum és szinte szereplő is. A lányt két nappal az eltűnése után találják meg a háromszáz mérföldnyire lévő temetőben, és az ő narrációja itt véget is ér. A történetet a kórház orvosa fejezi be – klasszikus talált kézirat –, mert a lány szíve, miközben visszaemlékezését írta, megállt. A diagnózis szerint azért, mert túlságosan felizgatta az események lejegyzése.

Worrell egy ismert klasszikus gótikus történetet, népmese sémát dolgoz fel, de ebbe az alapba beleszövi saját korának találmányait. Nem szolgaian másolja az alapot adó történetet, hanem új környezetbe és időbe ágyazza, új jelentést adva neki. Az eredeti verstől eltérően itt nem egy istenkáromlót sújt az égi büntetés, hanem egy kíváncsi tinilányt. A Valancourt Books The Women of Weird Tales antológiájából a Leonora az egyik kedvencem, talán azért is, mert tökéletes ötvözete egy klasszikus gótikus novellaötletnek, és egy erősen női szemszögnek – meglepő módon, ritka a női narrátor a kötet novelláiban. Azonban a Leonora egy olyan novella, amelyben érződik a női szemszög, mind a főszereplő személyében, mind a problematikán.

[1] Babits Mihály fordítása
[2] Ez a mesetípus nem csak Európában, hanem a világ minden táján megtalálható. Afrikában gyakori változat például, hogy mit sem sejtő lánynak természetfeletti kérője akad, aki kölcsönkért holmikba öltözve csábítja el. Akit érdekel ennek a mesetípusnak egy amerikai változata, ajánlom Zalka Csenge A varjúherceg című gyűjteményében található hátborzongató cajun népmesét, a Marie Jolie-t.