Rejtett polc #13 – Kazuo Umezz: The Drifting Classroom

Feltöltve: 2021/11/11
Kategóriák: Friss | Rejtett polc
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Fenntartható egy kozmikus rémtörténet feszültsége és hatása nagyepikai terjedelemben is? Sokkal könnyebb rámutatni, hogy a borzasztó felismerések és idegenség irodalma leginkább elbeszélések és kisregények világában érzi otthon magát, hiszen a nagyregények, filmek, vagy akár sorozatok gyakran inkább elveszettnek tűnnek ezen a téren. Stephen King egyszer vészesen közel került egy sikeres kísérlethez az Az című regényében, de ott is (talán pont terjedelmi okokból) a megnevezhetetlen és körülírhatatlan entitás mellett még mindig ott volt az olvasónak barátság és szeretet erejének komfortzónája, a biztos tudat, hogy a fiatal főszereplők mindig számíthatnak egymásra.

Kazuo Umezz (Tajpeji Nemzetközi Könyvkiállítás, fotó: Rico Shen)

Mindez a bizonyosság teljesen hiányzik a The Drifting Classroom (漂流教室, 1974–1976) című, több mint kétezer oldalas mangából, amely szintén iskolás gyerekeket szembesít egy emberi ésszel felfoghatatlan szituációval. Alkotója, Kazuo Umezz (más angolos átírásban: Kazou Umezu, 楳図 かずお) egy interjúban az emberi félelem két legerősebb aspektusáról beszél: az egyik a természet, a másik pedig a többi ember. Ez a két végső félelem találkozik nagyszabású ifjúsági mangájában, amely nemrégiben új angol fordításban került a polcokra.

A felütés egyszerű, egy nyíltan fantasztikus esemény következményei alkotják a történet gerincét: egy reggel egy iskola eltűnik, helyén semmi nem marad, gyászoló és értetlenkedő szülőkről kapunk egy-egy benyomást. Persze, ez mégsem az ő történetük. Az olvasó azokat követi, akik az iskolában maradtak. Az épület egy kietlen vidékre kerül, végtelenül nyújtózkodó, üres és csendes sivatag közepére. Egy idegen világ? A Föld egy másik korszaka? A rejtélyek csaknem másodlagossá válnak, amikor a több tucat gyereknek szembesülnie kell azzal, hogy csak magukra számíthatnak, ha még a tanárok is megőrülnek, illetve az étel is fogytán van.

Ami a legérdekesebb, hogy itt egyáltalán nincs meg az egymásban bízó sorstársak kényelmes toposza. Ahelyett, hogy igazi barátságok vonalán indulna mindenki szembenézni az ismeretlennel, rögtön az önzés, elidegenedés mintázatai mutatkoznak, a gyerekek egymás ellen fordulnak, és amikor végül együtt is működnek, az leginkább kényszeres politikai játszma eredménye, nem pedig belülről jövő, tiszta jóindulatú összefogás. Az irgalom és megbánás pillanatai meg-megmutatkoznak, amikor mondjuk egy náluk sokkal fiatalabb gyereket találnak az iskola területén, vagy amikor a kiszolgáltatottság és megalázottság pillanatai a végsőkig fokozódnak, de ezek is átmenetiek, minden újabb krízis azonnal zűrzavart okoz.

Marakodás a falak között, és egy végtelen, felfoghatatlanul idegen vidék odakint. Hamarosan az üresség is megszólal. Egy szörny, különös növények. Valódiak, vagy csak a gyerekek elméjéből ugranak elő legmélyebb félelmeik? Nem véletlenül említettem az elején az Az-t, tulajdonképpen Stephen King regényének egy-egy motívuma már itt is, csaknem két évtizeddel korábban megjelenik, ebben a riasztó módon gyerekeknek (is) szóló médiumban.

Minthogy Japánban a mangákat gyakran célközönségük (életkori és nemi szempontok) alapján kategorizálják, itt is lényegében előre kódolt tényként kezelhetjük, hogy mindvégig fiatal fiúk lesznek a középpontban, de itt a hetvenes évekről beszélünk, talán még nincs meg az sablonos iskolai miliő, ami egyből eszünkbe juthat a mai mangákról, nincs ebben az egészben sem kínosság, sem kamaszos ügyetlenkedés, minden reakció nagyon kicsi túlzásokkal emel egyet a realizmuson, a reakciók vadak, de hihetőek, még ha azokkal olvasóként nem is értünk egyet.

Ha már reakciók, ami kifejezetten megrázó, ahogyan Umezz a gyermeki arcokat megrajzolja, főként azokban a jelenetekben, amikor megpillanthatjuk a felismerést a tekintetükben, hogy talán épp a halállal néznek szembe. Mind a rajzok minősége, mind a lassabb, filmes tempó miatt a történet lefolyása különösen empatikus – egy ilyen jellegű történetben ez pedig azt is jelenti, hogy különösen kegyetlen. Ha fel is lélegezhetünk egy-egy veszélyhelyzet elmúlása után, valójában velünk marad azok traumája, a szereplők viselik a nyomát.

Perfect Edition, Viz Media (2019-2020)

És nem csak ez adja a történet erejét, hanem az is, ahogy időnként a két, egymástól elvágott helyszín között felmerülnek kapcsolódási pontok; a honvágy és gyász kettőse nagyon is érzékelhető ezeken az oldalakon. Bámulatos, ahogy minden fejezetre jut egy-egy újabb fordulat, egy-egy újabb megoldandó probléma, de talán még bámulatosabb, ahogy ezek egymásból természetesen következnek, és mindig visszacsatolódnak ahhoz a félelmetes premisszához, hogy itt szüleiktől elvágott, még a rendes, hétköznapi világot is alig értő gyerekek igyekeznek életben maradni. Ha valami naiv megoldási kísérletet a fejükbe vesznek (akár a reményt adó öngyilkosságot), nincs elegendő racionális, érett ember, aki közbeavatkozhatna. Nekik kell felnőni a feladathoz.

Umezz nem csak empatikus, féltő íróként és kitűnő karakterrajzolóként alkot maradandót – az összeomlott szereplőkről, a szörnyekről és a kietlenségről is hátborzongató rajzokat készít, ezek talán még több részletet kapnak, egyértelműen felismerhetjük mondjuk Junji Ito szellemi elődjét (ezt ő maga is elismerte, és bár nem sokban hasonlít, a Dissolving Classroom talán utalhat erre az örökségre). Egy csaknem ötven éves műről van szó, amely mind írói, mind rajzolói minőségében messze az átlag felett van, méghozzá mind a mai napig.

A The Drifting Classroom legfrissebb kiadása a Viz Media három keményfedeles kötetben gyűjti össze a teljes sorozatot, a friss angol szövegadaptáción pedig a weird fiction körökben is ismert író, Molly Tanzer dolgozott. A Perfect Edition-nek titulált kiadvány 2019-ben és 2020-ban megjelent vaskos, súlyos darabjai könyvészeti szempontból is tisztán gyönyörűek, impozáns bizonyítékai annak, hogy a kozmikus horror hosszabb terjedelemben, minőségi romlás nélkül is képes egyre mélyebbre rántani szereplőit – meg persze olvasóit is.

Ne hagyd ki ezeket se!

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...