Fenntartható egy kozmikus rémtörténet feszültsége és hatása nagyepikai terjedelemben is? Sokkal könnyebb rámutatni, hogy a borzasztó felismerések és idegenség irodalma leginkább elbeszélések és kisregények világában érzi otthon magát, hiszen a nagyregények, filmek, vagy akár sorozatok gyakran inkább elveszettnek tűnnek ezen a téren. Stephen King egyszer vészesen közel került egy sikeres kísérlethez az Az című regényében, de ott is (talán pont terjedelmi okokból) a megnevezhetetlen és körülírhatatlan entitás mellett még mindig ott volt az olvasónak barátság és szeretet erejének komfortzónája, a biztos tudat, hogy a fiatal főszereplők mindig számíthatnak egymásra.

Kazuo Umezz (Tajpeji Nemzetközi Könyvkiállítás, fotó: Rico Shen)

Mindez a bizonyosság teljesen hiányzik a The Drifting Classroom (漂流教室, 1974–1976) című, több mint kétezer oldalas mangából, amely szintén iskolás gyerekeket szembesít egy emberi ésszel felfoghatatlan szituációval. Alkotója, Kazuo Umezz (más angolos átírásban: Kazou Umezu, 楳図 かずお) egy interjúban az emberi félelem két legerősebb aspektusáról beszél: az egyik a természet, a másik pedig a többi ember. Ez a két végső félelem találkozik nagyszabású ifjúsági mangájában, amely nemrégiben új angol fordításban került a polcokra.

A felütés egyszerű, egy nyíltan fantasztikus esemény következményei alkotják a történet gerincét: egy reggel egy iskola eltűnik, helyén semmi nem marad, gyászoló és értetlenkedő szülőkről kapunk egy-egy benyomást. Persze, ez mégsem az ő történetük. Az olvasó azokat követi, akik az iskolában maradtak. Az épület egy kietlen vidékre kerül, végtelenül nyújtózkodó, üres és csendes sivatag közepére. Egy idegen világ? A Föld egy másik korszaka? A rejtélyek csaknem másodlagossá válnak, amikor a több tucat gyereknek szembesülnie kell azzal, hogy csak magukra számíthatnak, ha még a tanárok is megőrülnek, illetve az étel is fogytán van.

Ami a legérdekesebb, hogy itt egyáltalán nincs meg az egymásban bízó sorstársak kényelmes toposza. Ahelyett, hogy igazi barátságok vonalán indulna mindenki szembenézni az ismeretlennel, rögtön az önzés, elidegenedés mintázatai mutatkoznak, a gyerekek egymás ellen fordulnak, és amikor végül együtt is működnek, az leginkább kényszeres politikai játszma eredménye, nem pedig belülről jövő, tiszta jóindulatú összefogás. Az irgalom és megbánás pillanatai meg-megmutatkoznak, amikor mondjuk egy náluk sokkal fiatalabb gyereket találnak az iskola területén, vagy amikor a kiszolgáltatottság és megalázottság pillanatai a végsőkig fokozódnak, de ezek is átmenetiek, minden újabb krízis azonnal zűrzavart okoz.

Marakodás a falak között, és egy végtelen, felfoghatatlanul idegen vidék odakint. Hamarosan az üresség is megszólal. Egy szörny, különös növények. Valódiak, vagy csak a gyerekek elméjéből ugranak elő legmélyebb félelmeik? Nem véletlenül említettem az elején az Az-t, tulajdonképpen Stephen King regényének egy-egy motívuma már itt is, csaknem két évtizeddel korábban megjelenik, ebben a riasztó módon gyerekeknek (is) szóló médiumban.

Minthogy Japánban a mangákat gyakran célközönségük (életkori és nemi szempontok) alapján kategorizálják, itt is lényegében előre kódolt tényként kezelhetjük, hogy mindvégig fiatal fiúk lesznek a középpontban, de itt a hetvenes évekről beszélünk, talán még nincs meg az sablonos iskolai miliő, ami egyből eszünkbe juthat a mai mangákról, nincs ebben az egészben sem kínosság, sem kamaszos ügyetlenkedés, minden reakció nagyon kicsi túlzásokkal emel egyet a realizmuson, a reakciók vadak, de hihetőek, még ha azokkal olvasóként nem is értünk egyet.

Ha már reakciók, ami kifejezetten megrázó, ahogyan Umezz a gyermeki arcokat megrajzolja, főként azokban a jelenetekben, amikor megpillanthatjuk a felismerést a tekintetükben, hogy talán épp a halállal néznek szembe. Mind a rajzok minősége, mind a lassabb, filmes tempó miatt a történet lefolyása különösen empatikus – egy ilyen jellegű történetben ez pedig azt is jelenti, hogy különösen kegyetlen. Ha fel is lélegezhetünk egy-egy veszélyhelyzet elmúlása után, valójában velünk marad azok traumája, a szereplők viselik a nyomát.

Perfect Edition, Viz Media (2019-2020)

És nem csak ez adja a történet erejét, hanem az is, ahogy időnként a két, egymástól elvágott helyszín között felmerülnek kapcsolódási pontok; a honvágy és gyász kettőse nagyon is érzékelhető ezeken az oldalakon. Bámulatos, ahogy minden fejezetre jut egy-egy újabb fordulat, egy-egy újabb megoldandó probléma, de talán még bámulatosabb, ahogy ezek egymásból természetesen következnek, és mindig visszacsatolódnak ahhoz a félelmetes premisszához, hogy itt szüleiktől elvágott, még a rendes, hétköznapi világot is alig értő gyerekek igyekeznek életben maradni. Ha valami naiv megoldási kísérletet a fejükbe vesznek (akár a reményt adó öngyilkosságot), nincs elegendő racionális, érett ember, aki közbeavatkozhatna. Nekik kell felnőni a feladathoz.

Umezz nem csak empatikus, féltő íróként és kitűnő karakterrajzolóként alkot maradandót – az összeomlott szereplőkről, a szörnyekről és a kietlenségről is hátborzongató rajzokat készít, ezek talán még több részletet kapnak, egyértelműen felismerhetjük mondjuk Junji Ito szellemi elődjét (ezt ő maga is elismerte, és bár nem sokban hasonlít, a Dissolving Classroom talán utalhat erre az örökségre). Egy csaknem ötven éves műről van szó, amely mind írói, mind rajzolói minőségében messze az átlag felett van, méghozzá mind a mai napig.

A The Drifting Classroom legfrissebb kiadása a Viz Media három keményfedeles kötetben gyűjti össze a teljes sorozatot, a friss angol szövegadaptáción pedig a weird fiction körökben is ismert író, Molly Tanzer dolgozott. A Perfect Edition-nek titulált kiadvány 2019-ben és 2020-ban megjelent vaskos, súlyos darabjai könyvészeti szempontból is tisztán gyönyörűek, impozáns bizonyítékai annak, hogy a kozmikus horror hosszabb terjedelemben, minőségi romlás nélkül is képes egyre mélyebbre rántani szereplőit – meg persze olvasóit is.