H. P. Lovecraft The Simple Spelling Mania című esszéje a The United Co-operative című APA (Amateur Press Association) kiadványban jelent meg 1918. decemberében a The United Amateur Press Association kiadásában. A magazin három példányszámot élt meg, négy darab Lovecraft esszével, köztük a The Simple Spelling Mania, ami az egyszerűsített angol helyesírási mozgalom kritikája.
H. P. Lovecraft: A helyesírás egyszerűsítési mánia
A szleng és a szabad vers lehetséges kivételével nyugtalan korunk legsúlyosabb irodalmi bűne az úgy nevezett „reformerek” által az angol nyelv helyesírásárának tönkretételére tett kísérlete. Nyelvünk korai napjaiban mindenki a saját maga helyesírási döntőbírája volt. Nem csak más-más szerzők használtak különböző helyesírást, de az is gyakran előfordult, hogy egy író egyetlen mondaton belül is más konvenciókhoz nyúlt, sőt még a saját nevüket is úgy írták, ahogy a pillanatnyi hangulatuk diktálta. Ennek a rendszernek a káros hatásai nyilvánvalóak, elég, ha csak belepillantunk néhány korai New Englandi dokumentumba, és máris láthatjuk mennyire zavarba ejtő volt. De az erősödő civilizáció, amely arra volt hivatott, hogy kordában tartsa az egyének szeszélyeit, fokozatosan kifejlesztetett egy nagyjából egyöntetű helyesírást. Ezt aztán a György-kori írók pontos és kifinomult munkáikkal még jobban megalapozták, Dr. Johnson korszakalkotó szótára pedig véglegesítette. Ez az alkalmazkodási folyamat egyáltalán nem volt hirtelen, radikális vagy művi, hiszen pusztán a legjobb modellek kiválasztásáról és állandósításáról szólt, míg a kevésbé kívánatos formák szinte észrevétlenül lekoptak. Ennek a kikristályosodásnak az áldásos hatásairól alig szükséges szót ejteni. Az angol nyelv helyes használata, ami mostanra egyöntetűvé vált, csodálatos könnyedséggel terjedt el a társadalom minden osztályában, elérve az észak-amerikai háztartások mindegyikét a híres, jó öreg New Englandi primernek köszönhetően. A betűzési verseny elismert jenki intézménnyé vált, és még az elszigetelt farmer is olyan helyesírási szintet ért el, mint a műveltebb városi fivére.
Létezett azonban a helyzetnek egy másik és kevésbé racionális oldala már egészen Erzsébet királynő uralma óta. Sir Thomas Smith, ennek a ragyogó uralkodónak az államtitkára, előhozakodott egy radikális és mesterkélt elgondolással, amely ellenébe ment a konzervatizmus és természetes növekvés minden törvényszerűségének. Ennek a rendszernek egy részéhez új betűk bevezetésére lett volna szükség, amelyeket itt nem tudunk megjeleníteni, de példaként a következőket említhetjük: priesthood (papság) “prestud”; name (név) “nam”; glory (dicsőség) “glori” és shame (szégyen) “zam”.
Miután Anglia kinevette magát Sir Thomas különcködő előírásain, felbukkant egy híres tanár, egy bizonyos Dr. Gill, aki még nevetségesebb módon próbált eltérni a jó ízléstől. Néhány újítása, amit közönséges betűkkel is leírhatunk: gracious (kegyelmes), “grasius”; seem (tűnik) “sjm”; love (szerelem, szeret) “luv”; cannot (nem lehet, nem tud) “kanot.”
1634-ben Charles Butler publikált egy cikket a helyesírási versenyekről, melyben bemutatta a helyesírásnak azt a teljesen őrült módját, amit saját maga találta fel, amely megközelítette, bár nem érte Smith és Gill ostobaságait.
I. Károly uralma alatt megfigyelhető volt egy fonetikus tendencia, ami olyan alakokhoz vezetett, mint a „erth” az earth (föld), vagy a „dais” a days (napok) helyett. Ezek után Wilkins püspök közzétett egy „ideális” helyesírást, de legalább ő volt annyira józangondolkodású, hogy tudta, az írás módja soha nem fog elterjedni.
A szerző könyvtárában megtalálható Erasmus Darwin verseinek egy gyűjteménye, mely 1805-ben jelent meg New Yorkban, és melyben az elhagyott magánhangzókat egy teljesen új rendszer szerint jelenítik meg. Az unmark’d (jelöletlen) így “unmarkt” lett; a parch’d (kiszáradt), “parcht”; a touch’d, (érintett) “toucht”; illetve a lock’d (bezárt), “lockt”, és így tovább. Azonban, mindezen a helyesírásunk normális fejlődésének megzavarására irányuló kísérletek ellenére, eleddig semmilyen radikális változást nem fogadtak el vagy vettek komolyan fontolóra.
Jelen korunkban azonban kiemelkedően jelen van az ostobaság és radikalizmus. A kortárs „költők” verselési vétkei súlyosak és sokszínűek, a prózaírók köznyelvi rémtettei pedig még gyakoribbak és szörnyűbbek, már ha ez egyáltalán lehetséges.
A történelemben először a helyesírásunkat a szándékos pusztítás veszélye fenyegeti, ami, ha sikerrel jár, eltörli a helyesírás természetes egyetemességét és három évszázaddal visszavett minket egy olyan korba, amikor nem volt két ember, aki ugyanazokat a helyesírási szabályokat használta.
Minden egyes „reformáló” fanatikusnak megvan a változásnak általa favorizált mértéke, és amennyiben nem igyekszünk a legnagyobb szorgalommal megőrizni a hagyományos alakokat, akkor a nyelvünk mesterséges lerombolásával akkora káoszban fogjuk találni magunkat, mint ami Chaucer idejében uralkodott. Az etimológiát, ami felbecsülhetetlen segítséget nyújt a pontos kifejezésmódhoz, gyökerestül kiirtjuk, ha engedjük, hogy ezek a modern szeszélyek meghonosodjanak.
Mégis úgy tűnik, hogy Amerikát beszennyezte a helyesírás reformerek alattomos propagandája, bár a jó öreg Angliának is megvannak a saját nevetséges esetei, és bizony ő is végveszélyben forog. A gonosz legkártékonyabb módon bizonyos amatőr nyomdai társaságok körében üti fel a fejét, melynek főleg fiatalokból álló személyzete könnyen áldozatául esik ilyen új keletű tévhiteknek. Míg egyesek pusztán odáig merészkednek a bűn mocsarában, hogy „thru”-t, „tho”-t illetve „thoro”-t írnak a through (keresztül), though (azonban), illetve thorough (alapos) helyett, mások sokkal súlyosabb tüneteket mutatnak, és bizony hajlamosak az elfajzott helyesírásnak legrosszabb túlzásaiba esni. Nincs hát elég józaneszű kritikus az amatőrök közt, aki szisztematikus kampányt vezetne, mind elméletben, mind gyakorlatban az „egyszerűsített” helyesírás ellen? Az akadémikusok nagy részéről köztudott, hogy ellenzi ezt a kártékony gyakorlatot és az Egyesült Amatőrök legtöbb írója is nagyon helyesen tartózkodik tőle, de sajnos más egyesületek berkeiben féktelenül és ellenőrizetlenül burjánzik. Tisztelettel szeretném javasolni, hogy azok a kiadók, akik bár maguk a rendes helyesírást használják, de javítás nélkül megjelentetnek „egyszerűsített” nyelvezetű kiadványokat is, álljanak ki nyíltan az anyanyelvük tisztasága mellett, és nézzenek át minden kapott anyagot Webster, Worcester vagy Stormonth iránymutatásai alapján.
Napjaink radikalizmusa hamarosan csak emlék lesz, és a szabad költők, békehirdetők, bolondos szocialisták, szleng használók, egyszerűsített helyesírók és társaik majd pironkodva tekintenek vissza ifjúkori ostobaságukra. Nem a legjobb döntés-e tehát, ha segítünk eloltani azt a szikrát, amely, ha nem vigyázunk, megzavarhatja az etimológiánk és helyesírásunk pontosságát és egységességét? Bár az egyéni ráhatásunk lehet, hogy csekély, ha közösen összefogunk, hogy megmentsük az amatőröket a romlott formák használatától, akkor azt lehet, hogy kis világunk határain túl is megérzik.
