1944-ben Donald Wandrei az Arkham House égisze alatt, a Marginalia című könyvben kiadta a The Dweller in Darkness című emlékiratát. Ha az ember elolvassa az elbeszélést, és összehasonlítja Bradbury részletével, amit a bevezető után elolvashat, feltűnő hasonlóságokra lesz figyelmes. Bradburynek rengeteg forrása volt, amikből értesülhetett az ekkor már 12 éve halott Lovecraft munkásságáról. Lovecraft minden egyes különcsége, amelyet Wandrei a visszaemlékezésében említ, túlzó módon visszaköszön Bradbury történetében. 1949-ben Bradbury az Arkham House rendelkezésére bocsátotta az egyik, kötetből kimaradt marsi történetét, amit aztán az Arkham Samplerben jelentettek meg.
Wandrei a következőt állítja a The Dweller in Darkness-ben Lovecraftról:
„Társalgás közben lenyűgöző műveltségről tett tanúbizonyságot, száraz humora volt, és úgy beszélt, ahogy a tizennyolcadik századi úriemberek írtak… bár délutánra járt az idő, az ablakok zárva voltak, a függönyök pedig leeresztve… egyetlen leárnyékolt villanykörte világította meg az íróaszalt és a széket.”
Wandrei szerint HPL azt mondta, hogy semmilyen formában nem bírja a tenger gyümölcseit. Két éves kora óta utálta a halakat, a tengert, és bármit, aminek köze volt hozzá és minél melegebb volt egy nap, annál jobban érezte magát. A hideget nem bírta elviselni.
Ray Bradbury The Exiles című műve 1949-ben jelent meg a MacCleans Magazinban, azonban ekkor még The Mad Wizards of Mars címen futott. Anthony Boucher a híres szerkesztő és szerző lecsapott a The Exiles újrakiadására a Fantasy & Science Fiction számára, és valószínűleg Boucher bíztatta Bradburyt, hogy kiegészítse és átírja a történetet. Az F&SF-es kiadáshoz Bradbury hozzáírt egy hóbortos kis találkozást H. P. Lovecrafttal, amikor Poe, Bierce és Blackwood éppen Dickenshez igyekeznek látogatóba, de az F&SF kiadásban Hawthorne-t Lovecraftra cserélték. Bradbury nem volt elégedett a 600 szavas Lovecraft paródiával, és minden későbbi verzióból törölte.
Következzen a rövid, de nagyon jó humorral megírt történetrészlet Ray Bradbury-től, amit Sütő Fanni fordított le magyar nyelvre, a zseniális illusztrációt pedig Békefi Tamás és Ákos készítette, bár ha a Gombalovas név talán ismerősebb lehet, a fenti információk és az eredeti részlet a H. P. Lovecraft And His Legacy oldalról származik, amire Vidra Gyula talált rá. A kép nagyméretű, eljárástól függően, akár 65*90 cm-es nyomat is készíthető belőle.
Ray Bradbuy „A száműzöttek” című novellájának részlete, melyben a szereplők találkoznak Lovecrafttal. A Fantasy és Science Fiction magazin 1. kötet, 2. szám tél/tavasz kiadás 1950 79-81 oldal.
Ez a The Black Aether születésnapi ajándéka.
Ray Bradbury
The Exiles
részlet
„Lefelé haladván a lépcsőn, megálltak egy nehéz ajtó előtt, s kopogtattak. A névtáblán a Mr. H. P. Lovecraft állt, és egy mögüle jövő hang beinvitálta őket. Amikor hozzáértek, az ajtó égetően forró volt.
„Vigyázzanak a huzattal,” kurjantotta Lovecraft, amint a vendégek beléptek, és becsapták az ajtót. Remegés futott végig a remek antik székben ülő férfi nyurga alakján. Kezében penna, kabátjának gallérja mereven a nyaka köré feszül, s hátát a robajló, pattogó kandallótűznek fordítja. A szoba olyan pokolian forró volt, hogy a gyertyák viaszos pocsolyákká olvadtak. A tűz annyira vadul lobogott, hogy olybá tűnt, mintha a napba léptek volna. Lovecraft fagyos kezét remegőn a tűz felé nyújtotta. Azt gondolta volna az ember, hogy az ajtó röpke nyílása vad, sarkvidéki szelek haragját szabadította volna rá.
„Sose lehetünk elég óvatosak,” mondta. „Az ilyen kastélyok szörnyek huzatosak. Mi járatban errefelé?”
„Tartson velünk, Dickenshez igyekszünk látogatóba.”
„Nem, roppant mód sajnálom, de nem.” Lovecraft egy apró jégszekrényhez sietett, ami csodával határos módon túlélte ennek a tüzes katlannak a melegét, és elővarázsolt félgallonnyi fagylaltot, melyet egy méretes edénybe borított. Aztán visszasietett az asztalához, majd felváltva a vaníliafagylaltot kóstolgatta, illetve a tollával szélsebesen a ropogósan friss fehér papírokra vetett sorokat. Ahogy a fagylalt elolvadt a nyelvén, az arcán uralkodott valamiféle álmodozó diadalmámor, s a tolla rögtön vad ámokfutásba kezdett a papíron.
„Tényleg, igazán nagyon sajnálom, de értsék meg uraim, Mr. Poe, Mr. Bierce, roppantul elfoglalt vagyok. Oly sok levelet kell még megírnom.
„De hát hogyan lehetséges ez?” kérdezte Bierce. „Ide egyetlen levelet sem kézbesítenek.”
„Az semmit sem jelent.” Az író egy újabb mámorító kanálnyit vett a hűvös kincsből. A kandallóban már hat üres vanília fagylaltos doboz sorakozott katonás rendben, a napi lakoma maradványa. A jégszekrényben, már amennyit láttak a belsejéből, amíg az ajtó röpkén nyitva volt, tucatnyi további doboz várakozott.
„Éppen Mr. L. Frank Baumnak írok. Biztos vagyok benne, hogy remek levelezés fog kibontakozni kettőnk között…”
„De hiszen ez az ő kastélya, a Smaragdváros, csupán pár emelettel lejjebb lakik,” mondta Poe.
„Aztán írnom kell még Samuel Johnson úrnak és Alexander Pope-nak, és Mr. Machennek és Mr. Coppardnak, és még olyan sok mindenkinek, hogy azt sem tudom, mikor végzek. Arra azért szánok időt, hogy Mr. Dickens-szel kapcsolatban segítsek Önöknek.”
„Tényleg?”
„Hát persze!” Lovecraft tintába mártotta pennáját. „ Rögvest írok neki egy levelet erről a krízishelyzetről.”
„Menjünk, Edgar,” sóhajtotta Bierce, és nevetett egyet. Poe tekintete egy levélre tévedt. „Ezt elvihetem?”
„Természetesen,” válaszolta Lovecraft. „Önnek írtam, hiszen rajta áll a neve.”
Ahogy kinyitották az ajtót, Poe és Bierce még egy utolsó pillantást vetett Lovecraftra, ahogy fagylalttal a szájában, csöpögő tollal a kezében megremegett a hideg huzattól.
Az ajtó hatalmas csattanással vágódott be utánuk.
„Emlékeztessen rá, hogy küldessek neki egy fél tonna homárt” mondta Poe.
Blackwood már várta őket.
„Itt járt Mr. L. Frank Baum,” jelentette. „Beszélni kívánt Önnel Mr. Poe. Szörnyen felháborodott és ideges attól, ahogy Ön átvette a hatalmat Smaragdváros felett. Egyáltalán nem tetszenek neki a pókhálók, na meg a denevérek.”
„Mondja meg neki, hogy jöjjön vissza később.”