Ismeretlen eredetű csápos lények és a falusi lét porából kibontakozó kozmikus rettenet Magyarország egy eldugott szegletében. Lehet-e Veres Attila debütáló regénye, az Odakint Sötétebb a kapocs a hazai underground weird irodalom és a mainstream fantasztikum világa között?

1983-ban valami történt Magyarországon. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog. Egy nevén nem nevezett megye egyik erdejében eltűntek a baglyok és helyüket a fákon hosszú csápokkal kapaszkodó, furcsa állatok vették át. Korántsem szokatlan testfelépítésük a legrejtélyesebb dolog azonban, ami körüllengi ezeket a hétköznapinak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lényeket. A cellofoida névre keresztelt entitásokat ugyanis valami érthetetlen okból kifolyólag nem lehet sem lefotózni, sem a megye határán kívülre szállítani. Az állatok szervezete által termelt kristálytej pedig nem csak hogy képes halálosnak gondolt betegségek gyógyítására, de az emberek álmaira is különös, megmagyarázhatatlan hatással bír.

A regény főhőse, Gábor, azután érkezik egy cellofoida-telepre dolgozni, hogy az emberek csillapíthatatlan haszonszerzési vágya a különös állatokat már szinte teljesen kipusztította. A telep afféle rezervátum, ahol az állatok az emberrel szimbiózisban, a kristálytejért cserébe biztonságos környezetben élhetik mindennapjaikat. Gábor abban a reményben lépi át a létesítmény kapuját, hogy az Isten háta mögötti kis faluban talán sikerül végre túllépnie saját múltján és sikerül új életet kezdenie. Azonban nem is sejti, hogy az igazi megpróbáltatások csak ezután kezdődnek.

A történet kissé lassan indul, mondhatni a kötet feléig hömpölyögnek az események, azonban egyáltalán nem afféle unalmasan lassú, értelmetlen időhúzásra kell gondolnunk. Itt ugyanis minden egyes elolvasott betűnek megvan a maga helye és szerepe a kirakósban, minden egyes oldal egyre inkább pattanásig feszíti az olvasó idegeit. Az egyébként sem hétköznapi történet főszereplője egyre csak furcsább és furcsább szituációkba keveredik, mígnem egyszer, nagyjából a kötet háromnegyede környékén elpattan valami, és a pokol szó szerint elszabadul a cellofoida-telepnek otthont adó, névtelen falucskában. Az események egy szempillantás alatt pörögnek fel, egyre mélyebben és tisztábban látunk a történet színfalaként szolgáló település díszletei mögé, és eleinte csak érezzük, majd saját szemünkkel meg is tapasztaljuk a valódi kozmikus rettenet, az őskáosz kibontakozását. Az egészben az a legjobb, hogy a szerző kiváló érzékkel képes fenntartani ezt a feszültséget az egész történeten keresztül, a szorongás folytonos, és az utolsó pár oldalig nem igazán sejthetjük, mi is lesz a cselekmény végkifejlete valójában. Egyedül egyetlen dologban lehetünk végig biztosak: a megszokott, hétköznapi környezet álcája mögött valami rettenetes, számunkra felfoghatatlanul gigantikus, idegen erő rejtőzik, ami elől menekülni tulajdonképpen képtelenség.

A történet hazai vonatkozására ráerősítendő minden fejezet elején fiktív kötetekből, vagy épp létező tv-műsorokból, újságokból származó pseudo-idézeteket olvashatunk. Ezek a kis snittek egyértelműen tudatosítják az emberben azt, hogy a cellofoidák jóval többek, mint furcsa potrohos, csápos, idegen lények, leginkább a hazai közállapotok, társadalmi folyamatok metaforái. Emellett egy fiktív valóság megteremtésével erősítik annak a hatását, hogy a cselekmény valóban valahol egy eldugott, magyarországi kistelepülésen játszódik. Ettől függetlenül személy szerint valahogy mégsem annyira éreztem a sztoriban azt a fojtogatóan kelet-európai, rögmagyar életérzést, amelyről a könyv kapcsán több kritikában is olvastam. Van persze füstös, fröccs-szagú presszó, és az akár tipikusan hungarikumnak is tekinthető, romba dőlt életű, kicsinyes és kapzsi mellékszereplők is erősítik a hangulatot, azonban személy szerint úgy vélem, a szerző által megteremtett falusi világ kissé neutrálisra sikerült, ha nem tudnánk, hogy a történet Magyarországon játszódik, játszódhatna bárhol Közép-Kelet-Európába egyik országának eldugott kis porfészkében. Persze lehetséges, hogy a kötet megírásakor épp ez volt a cél, hiszen ilyen formában, egy esetleges idegen nyelvű kiadás esetén a külföldi olvasóknak is sokkal könnyebb befogadniuk, magukévá tenniük ezt a világot. Amennyiben valóban ez volt a szerző terve, le a kalappal, hiszen sikerült azt elérnie, hogy az Odakint Sötétebb magyar olvasóként kiválóan átélhető, érezhetően hazai környezetben játszódó rémtörténet legyen, ami igény esetén a hazánkon kívüli közönség számára is érdekfeszítő, piacképes módon adaptálható.

A szerző novelláit korábbról ismerve tehát nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Az Odakint Sötétebb bizonyos szempontból lovecrafti alapokból építkező, szürreális, modern weird történet. Egyáltalán nem az ismeretlen eredetű, csápos lényektől lesz azonban lovecrafti, sokkal inkább a furcsa, megmagyarázhatatlan történésekből kibontakozó, világokon átívelő egész teszi egyértelműen HPL műveihez nem dogmatikusan alkalmazkodni próbáló, eredeti kozmikus rémtörténetté. Számomra talán egy fokkal kevésbé szürreális, mint a szerző Black Aether magazinban megjelent, korábbi novellái, azonban amikor a barátnőm megkérdezte, hogy milyen a regény, amit éppen olvasok, hirtelen nem tudtam neki mást mondani, mint hogy: „hát… Olyan furcsa. Mármint jó értelemben persze.” És azt hiszem, ha ez nem, hát semmi nem igazolhatja jobban, hogy a weird címke abszolút helytálló és jogosan használatos az Odakint Sötétebb esetében.

Mindezek mellett különösen szeretném azt kiemelni, hogy nem pusztán sztori szempontjából, de stilisztikailag is végig élvezetes, jól megírt történettel állunk szemben. Veres Attila elképesztően megfontoltan és következetesen pakolgatja egymás után a mondatokat, aminek következtében a szövegnek van egyfajta sodró ritmusa, bárhonnan kiemelhető belőle egy érdekes idézet, és szinte képtelenség csak úgy egyik pillanatról a másikra befejezni az olvasást és letenni a könyvet. Összességében tehát egy következetesen megírt, jól átgondolt sztoriról beszélhetünk, amiben végig ott bujkál az az igazi gerincet bizsergető, hátat libabőröztető nyugtalanság és feszültség, amitől a műértő rémtörténet-fanatikus elégedetten dőlhet hátra és csettinthet a karosszékében.

Az Odakint Sötétebb tehát egyértelműen egy olyan kaliberű regény, amely végre képes áttörni a hazai weird irodalom és a mainstream könyvpiac közt eddig ugyan csak láthatatlanul, azonban annál masszívabban és ledönthetetlenebbnek tűnően magasodott válaszfalat. Ez nem pusztán lebilincselő történetének és csontig hatoló atmoszférájának köszönhető, hanem annak is, hogy a zsáner sajátosságai mellett képes mélyenszántóbb, filozofikusabb kérdéseket is feszegetni, ráadásul mindezt rendkívül igényesen, mondhatni prémium kivitelben megírva. A könyv lapjain végig érezhető, hogy a szerző rendkívüli odaadással és tisztelettel viseltetett mind saját története, mind az olvasók igényei és intellektusa iránt. Ebből fakadóan pedig egyszerre élvezetes, kellőképp hátborzongató, és elgondolkodtató végeredményt tarthatunk a kezünkben, ami nem pusztán egyetlen szűk, adott irodalmi zsáner iránt érdeklődő réteg igényeit képes kielégíteni, hanem (mint ahogyan azt az elmúlt hetekben megjelent kritikák is bizonyítják) képes egy szélesebb, újdonságokra fogékony réteggel is megtalálni a közös nevezőt. Veres Attilának tehát nem pusztán egy bitang erős debütáló regényt sikerült leraknia az asztalra, de ahogy jelenleg látom, sikerült elindítania is valamit, melynek köszönhetően a jövőben remélhetőleg nem ez lesz az egyetlen hazai weird kiadvány, amely a fantasztikus irodalom iránt érdeklődő olvasók polcán díszeleghet.