Behind (2016)

A Behind 2016 januárjában került fel a videómegosztó oldalakra, ami Kendy Ty  párizsi rendezőnek a legújabb filmje, amiben egy fiatal lány hipnózisban fekszik, és próbálja összeszedni orvosának instruálásának segítségével a múlt zavaros darabkáit. Hangulatos darab amiben tökéletesen elfér három generáció technikája is; egy ősrégi könyv, egy kopottas VHS kazetta, és a számítógépek. A hipnózísban lévő visszaemlékezés hálás lehetőség arra, hogy ügyesen lavírozzanak a jelenetek a magányos erdős és az élettelen városi közeg között alig öt percben, anélkül hogy öncélúan váltogatnák a helyszíneket. A hipnotikus állapot ijesztő, hiszen az ember a saját emlékeinek a fogja és traumákat élhet át újra, amit egy olyan külsős ember vezet, aki csak sejtheti mit lát a másik illető. A néző is ebben a szerepben van, hiába lát többet, mindent még sem érthet, és a sejtetés sokkal borzalmasabb, fantáziadúsabb, mintha valóban láthatnánk a szörnyűségeket. Feszült, pörgős vágású, ízléses film, egyedül a végkicsengést éreztem gyengén bemutatottnak.

Deralied (2010)

Tizenhat percen keresztül szögezi a nézőt a székébe a 2010-es Derailed, ami egy átlagos vasútállomáson játszódik, ahol a szerencsétlen, összetört szívű Eric próbál megmenteni egy nőt, aki távolról, a vágányokon túli sötétségből hív segítséget. A rendező a borzalom megjelenéséig a földközelben tartja a nézőt, ugyanis az állomáson nincs egyedül, így annak kihaltsága természetes hatású, és a rettenetes asszociációkat ügyesen adagolja, ahogyan Eric valami furcsa, vérszerű dologba lép, vagy amikor elsétál mellette egy fenyegető külsejű férfi… Nicolas Simonin korábban krimi sorozatokat epizódjait rendezte, jó érzéssel bánik a képivilággal, olyan helyekre viszi a nézőt, ahová meg sem fordulna a feje hogy betegye a lábát. A film több horror filmes fesztiválon is kapott díjat, még a portlandi H.P. Lovecraft Filmfestival is díjjazta, a legjobb weird történetért járó szobrocskát kapta meg. Bizarrrnak valóban bizarr, de hogy kellően lovecrafti-e? Ezen lehetne vitatkozni, de szerintem a szelleme ott kísért a háttérben.

Ethereal Chrysalis (2011)

Az Ethereal Chrysalis kanadai rendezője, Syl Disjonk lovecraftiánus fantasztikus filmként hivatkozik művére, amiben szinte minden szerepet ő játszik el, és ezt külön ki is emeli, hogy ő az Utazó, az Alvó óriás, Az Őrült, és a Mutáns, ha esetleg a nézőnek nem lenne egyértelmű. Ambiciózus vállalkozás, abszurd és szürreális élmény, ahol a látványon van a hangsúly, a történet igazából teljesen másodlagos, szimbolikus az egész, ahol az álombéli utazó belemászik a saját fejébe, hogy ott földbe gyökerezzen a lába, és egy vörös bőrű férfi a valóságban, és az álmokban is elszívjon az elméjéből valamit. A lelke lenne, vagy az épelméje amit megszerez? A látványvilág lenyügöző, arra egy szavam sincs, de az események a film felétől már komolyan vehetetlenek, sőt, kifejezetten röhejesek. A zene nagyszabású, nagyzenekaros, kifejezetten hatásos az elején, de egy idő után semmit mondó lesz, és öncélú.

Black Goat (2011)

A Black Goat nem vállalkozik többre mint ami, de legalább azt jól csinálja. Hóban és fagyban egy utazó próbál csapdába csalni egy erdei entitást, és azt elpusztítani. Shubb Nigguratt ivadékai remekül vannak bemutatva, jók a trükkfelvételek. Egyszerű, de szerethető alkotás, amit Joseph Nanni rendezett, aki az olyan vicces, naiv jellegű álreklámjairól híres mint például a kozmikus rettegés elleni biztosító társaságot bemutató HPL Insurance, vagy az Elder Sign gyógyszer a  repülő polipok ellen. Szeretem a videóit, de kifejezetten örülök hogy komolyabb vizekre is evez, hiszen Lovecraft könnyen parodizálható, mémesíthető, de nekünk olyan alkotásokra van szükségünk, amik nem csak egy vicc forrásaként kezelik a forrást, hanem inspirációként, hiteles alkotásokhoz. Az IMDB szerint nagyjátékfilmet is készít a Black Goatból.

Vidra Gyula