Strange versus Lovecraft (2013)

Feltöltve: 2016/12/03
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Kemény fába vágtam a fejszémet, mikor úgy gondoltam, a bizarro könyvajánló-sorozatot a legegyszerűbb és legcélszerűbb módon a Kevin Strange által szerkesztett, 2013-as, Strange versus Lovecraft című antológiával kellene kezdenem. Akkor még nem sejtettem, hogy a hányással, fekáliával, illetve töménytelen vérrel megfűszerezett, abszurdista Lovecraft-imitációknál jóval többet fogok kapni, hiszen a Strange versus Lovecraft a maga módján nem egyszerűen az olvasó gyomrának felbolygatása céljából íródott, gusztustalan stílusparódiák gyűjteménye, hanem különböző irányzatok és írói hangnemek változatos és szórakoztató kavalkádja. Ami minden írásban közös, hogy a maga módján humoros, meghökkentő, és a kötet címéhez híven a végletekig furcsa mód rója le tiszteletét a horror nagymesterének generációkat összekötő munkássága előtt.

Persze félreértés ne essék, a kötetben szereplő legtöbb mű a maga módján valóban gusztustalan és gyomorforgató, mint ahogyan ez egy bizarro antológiától tulajdonképpen el is várható kritérium. Ettől függetlenül több olyan „gyöngyszemmel” is találkozhatunk a nem mindennapi gyűjtemény lapjain, amik amellett, hogy kifejezetten humorosra sikeredtek, a Lovecrafti örökséghez méltó módon állítanak bizarr emléket a Mester írói munkásságának. Természetesen a maguk módján, és eszement stílusában, na de a szándék véleményem szerint fontosabb, mint maga a megvalósítás eszköze.

A kötet összesen 11 történetet tartalmaz, melyeket első olvasásra nagyjából két csoportra osztanék. Az első csoportba tartozó sztorik (mint az antológia szerkesztője, Kevin Strange által írt McHumans, Kyle Noble Curse of the Black Goat című novellája, vagy épp a már címében is meglehetősen beszédes, Eat Shit and Die címet viselő darab ) egyszerűen megfognak bizonyos elemeket a Lovecrafti univerzumból, és hol abszurd tinédzser-horrorfilmhez hasonlatos környezetbe, hol pedig a végletekig fokozott, gyomorforgatóan undorító, ám mégis szórakoztató trash-mozik világába helyezik azokat. Ezen történetek sajátossága, hogy Lovecraft írásaival ellentétben nem a sötét atmoszférára, a kozmikus horror érezhető, ám láthatatlan és megfoghatatlan mibenlétére koncentrálnak, hanem rendkívül keveset bíznak a képzelőerőre és nagyon is erősen láttatnak. Ezzel nincs is baj, hiszen szórakoztató erejük nem is a misztikumban, hanem a teljesen lehetetlennek tűnő szituációk életszerű megfestésében, és a humoros mondatok megfelelő helyen történő elhelyezésében rejlik.

„A legborzalmasabb, legrémisztőbb segglyuk volt, amit az öreg élete során valaha látott. Pedig ha valaki, akkor ő nyugdíjas proktológusként meg tudta állapítani az ilyesmit.

– olvasható például a bizarr szekta által Istenként tisztelt, kövér nő ánuszából előtörő csápokkal kapcsolatos kitétel az ízlésesnek a világ legnagyobb jóindulatával sem mondható Eat Shit and Die című novellában, melynek történetét röviden és tömören összefoglalva annyit mondanék: jóval több benne a fekália, mint a Lovecrafti értelemben vett misztikum. (Ez egyébként talán a kötet egyik legszélsőségesebb darabjának tekinthető írás.)

Persze ebbe a kategóriába sorolnám a testnyílásokon, ürüléken, véren, és minden egyéb testnedven kívül olyan koncepcióval operáló történeteket is, mint például Tim J. Finn Never Name Who is Not to be Named című írása, amely egyfajta beteg hidat képez a Született Gyilkosok című film, valamint a Lovecrafti univerzum első ránézésre összeegyeztethetetlen világai között. A történet egy városszéli motelben gyanútlan utazókra vadászó, rákszerű démonlényről, Yeogurath-ról, és őrült, hús-vér ember barátnőjéről, Julie-ról szól. Egyáltalán nem az antológia csúcspontja, ellenben szórakoztatóra sikeredett, érdekes írás, ami azelőtt, hogy túlzott gusztustalankodásba torkollna, már véget is ér.

Az antológia novelláinak másik kategóriáját képezik azok a sztorik, melyek a minden egyes apró, ízléstelen mozzanatot láttató, abszurd szemszög helyett sokkal inkább Lovecraft írói stílusa felől közelítik meg a kozmikus horror és a bizarr trash-irodalom találkozását. Személy szerint nekem ezek a történetek sokkal jobban tetszettek, hiszen megvan bennük valami abból a leírhatatlan, kozmikus misztikumból, ami miatt Lovecraft munkásságát olyannyira kedvelem és nagyra tartom.

Találkozhatunk köztük olyan, kifejezetten ügyesen megírt Lovecrafti stílusparódiával, mint például Rich Bottles Jr. Olaus Wormius című története, melynek főhőse egy tiltott könyvek iránt érdeklődő egyetemi hallgató, aki egy külvárosi, poros kis könyvesboltban tett látogatása során szert tesz a Necronomicon egyik, meglehetősen különös példányára. Ez a rövid szösszenet már csak azért is kilóg a Strange versus Lovecraft írásainak sorából, mert az öncélú undorítóskodás helyett sokkal inkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy modern, szórakoztató, élvezhető, és mindent összevetve egyáltalán nem sértő paródiáját alkossa meg Lovecraft írói stílusának. Személy szerint ezt a történetet tartom a teljes kötet csúcspontjának, ugyanis amellett, hogy az íróval nem szalad el túlzottan a ló Lovecraft terjengős, szofisztikált stílusának karakírozása során, még egy kifejezetten érdekes, hangulatát tekintve is élvezhető és kellő mennyiségű misztériummal operáló, modern weird történetről beszélhetünk. Ehhez hasonló módon íródott munka W.H. Pugmire The Quickening of Ursula Sphinx című novellája, ami simán beillene egy modern Lovecrafti weird antológia egyedibb hangvételű, erősebb darabjának. (Erről hamarosan meg is kérdezzük W.H.P.-t – a szerk.)

Végül szeretném kiemelni a kötet szerkesztőjének, Kevin Strange-nek McHumans című írását, hiszen az antológiáról írt, általam olvasott kritikákban leginkább ezt a történetet méltatták a korábbi olvasók. Tény, hogy a McHumans valóban a gyűjtemény erősebb darabjai közé tartozik, és tény, hogy az antológiában szereplő írások egy részénél kidolgozottabb és átgondoltabb történetről van szó. A sztorit egyfajta poszt-apokaliptikus Lovecrafti trash-horrornak nevezném, ami egy meglehetősen borongósan lefestett, disztópikus jövőben játszódik. A szárazföldet elnyelték az óceánok, az emberiség pedig a víz alá kényszerült, ahol a Cthulhu-mítosz ismert ősi istenei uralkodnak a túlélők felett. A szerencsétlenebbek a bográcsban végzik, míg a szerencsésebbek gyorséttermekben gályázva dolgozhatják fel saját fajtársaik húsát. A történet főhőse Ricky, a gyorséttermi dolgozó, és három munkatársa, Karen, a sclerosis multiplexben szenvedő, fizikailag leépült lány, Ty, a női ruhában dolgozó transzvesztita, valamint Chef, a nagydarab, rasszista, afro-amerikai szakács. Ricky egy napon elhatározza, hogy felszabadítja az emberiséget a rabszolgasorból, és az ősi istenek által szervezett lakomán megmérgezi az emberhúsból készült fogásokat. A bonyodalmak itt kezdődnek igazán, és ha a történetet egy kicsit jobban sikerült volna kibontani, akkor egy kifejezetten izgalmas, akció-trash-horror regény is lehetett volna belőle. Így viszont számomra kissé kiszámítható, és felszínes, különösebb karakterfejlődés és tanulságok nélküli, egyszerű trash-novella. Nagyjából olyan, mintha Carlton Mellick III, a bizarro-irodalom egyik alapvetésének számító Satan Burger című regényének rövid kivonatát olvasnám egy Lovecrafti utalásokkal megtűzdelt univerzumba ágyazva. Nem rossz, ellenben egyáltalán nem nevezném az antológia legjobb tételének, egyszerűen egy könnyen olvasható stílusban megírt, közepes akció-horror bizarro sztori, de abból legalább az erősebb fajta. Ez a történet egyébként külön kötet formájában is megvásárolható, habár nem igazán értem, miért is fizetne érte bárki majdhogynem négy dollárt, ha a teljes sztorit megkaphatja az azonos áron futó, 10 egyéb történetet is tartalmazó antológia részeként.

Mindent összegezve a Strange versus Lovecraft-ben szereplő történetek mindegyike érdekes és egyedi a maga módján, némelyik sokkal inkább a kultikus trash-filmek vonalán mozogva gondolja újra Lovecraft munkásságát, néhány azonban üdítő kivételt képez, és írói stílusában, hangulatában is idomul a Mester műveinek modorához, a végletekig fokozottan abszurd, vagy éppen a visszataszítóan humoros tartalom ellenére is. Nem szeretnék külön-külön mindegyikről véleményt és rövid szinopszist írni, hiszen abban az esetben egy tizenöt oldalas ismertető lenne az anyagból, amivel nyilvánvalóan senkit nem szeretnék terhelni. Legyen elég annyi, hogy a Strange versus Lovecraft egy érdekes novellagyűjtemény, ami egyaránt tartalmaz kifejezetten erős és emlékezetes, valamint valamivel gyengébb, felejthetőbb írásokat. Mindenféleképpen pozitívumnak tartom, hogy a szerkesztés során nem pusztán a gusztustalanul bizarr, meghökkentő sztorik beválogatására törekedtek a készítők, hanem konszolidáltabb hangvételben íródott, Lovecraft stílusához közelebb álló írások is helyet kaptak az antológia lapjain.

És hogy végeredményben kiknek ajánlanám igazán ezt a nem mindennapi gyűjteményt? Főként azoknak, akik amellett, hogy rajonganak H.P. Lovecraft műveiért és írói stílusáért, nyitottak az abszurd humorra, valamint a mindenből viccet csináló, gusztustalan altesti poénokkal és fröcsögő vérrel operáló, kultikus trash filmek világára.

A Strange versus Lovecraft emellett azoknak is kellemes felüdülést jelenthet, akik élnek-halnak a Lovecrafti irodalmért, ellenben elegük van a Mester stílusát görcsösen utánzó epigonok történeteinek olvasásából. Gyenge gyomrú olvasóknak, illetve azoknak, akiknek a lelki világát könnyedén felbolygathatják a mindenféle testnedvekkel és egyéb, nyomdafestéket nem tűrő borzalmakkal támadó történetek, azt javasolnám, inkább másfelé keressék a hétvégi kikapcsolódást.

A könyv az Amazonon e-book formájában alig több, mit 3,5 dollárért vásárolható meg, a nyomtatott verzió már valamivel többet, egészen pontosan egy cent híján 13 dollárt kóstál. Tekintve azonban, hogy egy több, mint 250 oldalas, 11 szerző műveit felvonultató gyűjteményről beszélünk, azt hiszem, nem nevezhetjük túlárazottnak a kiadványt.

Dajka Gábor

Ne hagyd ki ezeket se!

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...