A Black Aether #4 magazin egyik új írója Balogh József, aki a Csomópontok című novellájával a kozmikus horror egy kis szeletét fogja eléd tárni. A következő részlet, csupán egy töredéke az egész történetnek.
Csomópontok
Írta: Balogh József
részlet
Talán azt hittem, hogy ezen a világon már nem maradt semmi, ami árthat nekem.
Aznap egy kicsit később indultam sétálni a szokásosnál. Az írás teljesen magával ragadott. A nap alacsonyan járt, amikor tudatosult bennem, hogy mennyire hideg van a szobában: a kályhában már teljesen kihűlt a parázs. Újra begyújtottam, hogy amikor hazaérek, barátságos meleg fogadjon, felöltöztem, friss teát töltöttem a hátizsákomban lévő termoszba, majd elindultam. Addigra szokásaim rabjává váltam: nem is gondoltam rá, hogy otthon maradok.
Hideg, tiszta őszi este volt, mintha már ízelítőt akarna adni a közelgő télből. A talaj keményre fagyott, a kerék- és lábnyomok bizarr domborművekként nyújtóztak előttem. Amikor beértem a fák közé, szinte teljesen sötét volt, a hold és a csillagok fénye csak nagy üggyel-bajjal talált utat a kopasz ágak között. Az ösztöneimre és a lámpámra bíztam magam, miközben egyre beljebb és beljebb hatoltam az erdőbe. Gondolataimat teljesen lefoglalták a dolgozatomban felmerülő problémák, képletek, grafikonok és ábrák kavarogtak a fejemben. Úgy éreztem, közel járok már az áttöréshez, hogy a kirakós minden része a rendelkezésemre áll, csupán meg kell találnom a köztük lévő rendet.
Arra eszméltem, hogy az erdő egy számomra teljesen ismeretlen részén járok. Az ösvény, amelyet követtem, alig-alig volt kivehető a lábam előtt, tavasszal vagy nyáron valószínűleg beleolvadt volna a sűrű aljnövényzetbe. A lámpafényben csupa fekete-fehér volt minden, a fák és a cserjék összekuszálódott csontvázakként álltak körülöttem, fekete tussal rajzolt struktúrájuk mintha a gondolataimból öltött volna testet. Az órámra pillantva döbbenten vettem észre, hogy órákkal azelőtt indultam el otthonról, és mintha ez a felismerés ledöntött volna valamilyen gátat bennem, a külvilág ingerei szinte lerohantak. Éreztem, ahogy a hideg éjszakai levegő a csontomig hatol, hallottam az éjszakai erdő titokzatos neszezését. A csípőmben és a jobb lábamban éledezni kezdett a tompa fájdalom, amiről már jól tudtam, hogy csak arra vár, hogy kiteljesedhessen, és izzó tűit végigpumpálhassa a testemen.
Előhúztam az iránytűt a zsebemből. A mutatója lassan, tétován forgott körbe, időnként meg-megtorpanva és irányt váltva. Idegesen előhalásztam a telefonomat, hátha a gps-alkalmazás a segítségemre lesz. De a képernyőn nem láttam mást, csak feketeséget és egy piros nyilat, ami engem szimbolizált, mintha a hely, ahol álltam, még a műholdakkal készített felvételeken sem létezett volna. Egy pillanatra elfogott a pánik, meglóduló képzeletem különféle rettenetes képeket vetített elém: láttam magam egy fa tövében összerogyva és halálra fagyva; láttam, ahogy csak bolyongok körbe-körbe a közönyös fák között, új ösvényeket taposva; és láttam, ahogy a családom kibontakozik az éjszakából, és magukkal visznek valahová, ahol eddig vártak rám.
Pulzáló, lilás fény vonta magára a figyelmemet. Az egyik fa tövéből eredt, alig néhány lépésnyire tőlem, és ahogy tétován felé indultam, egyre erőteljesebbé vált. Egy, a talajba ágyadózott sziklából eredt, amely mintha a fölötte álló fa – megfeketedett, görccsé rándult tölgy – gyökérzetén keresztül fúrta volna a felszínre magát. A felülete tükörsima volt, akár egy tökéletesen csiszolt márványgolyónak, és lilás-vöröses erek kusza hálója borította. A mintázata egyszerre volt megnyugtatóan ismerős és mélységesen felkavaró, mintha egy sokdimenziós ábra sík felületre vetített lenyomata lett volna. A szemem próbált kapaszkodókat találni, hogy eligazodhasson a szerteágazó vonalak között, de folyton önmagába fordult a kép, vagy megmagyarázhatatlan módon kitüremkedett a síkból, akár Escher nyugtalanító festményein.
Önkéntelenül végigsimítottam a felületen, mintha egy idegen akarat vezette volna a kezemet. A hideg, ami a sziklából áradt, felcsúszott a karomon és az agyamba markolt: jegesen izzó fájdalom bénított meg egy pillanatra. Képek villantak fel előttem. Idegen csillagokat láttam, amelyek már akkor is vének lehettek, amikor a Föld megszületett. Láttam bolygókat, amelyeken az örökös sötétség volt az úr, mégis, fekete égboltjuk alatt valamiféle lények tekergőztek a kietlen sziklák között. Láttam sivatagokat és óceánokat, hegyeket, amelyek mintha a végtelenből gyűrt ráncok lettek volna, láttam az emberiséget torz, sötét tekintetű teremtmények rabigájában nyögni. Láttam önmagamat végigszáguldani téren és időn, olyan árnyékok között, amiket azok a lények vetettek, amik az űr mélyén lebegtek álom és ébrenlét határán.
Arra eszméltem, hogy hazafelé sántikálok a kiskertek között. Kihalt és mozdulatlan volt minden, csak valahonnan a távolból hozott kutyaugatást a szél. Fölöttem megnyugtatóan terült el az égbolt, azokkal a csillagképekkel, amelyeket annyit tanulmányoztam gyerekként a kertünkben leterített pokrócon heverészve. Minden lépésnél elviselhetetlennek tűnő fájdalom nyilallt belém, elhomályosítva egy pillanatra a látásomat. Akkor éreztem utoljára ilyen kínt, amikor először találkoztam a gyógytornászommal a baleset után.
Reszkető kézzel nyitottam ki a házam ajtaját, és mielőtt beléptem volna, kiadtam magamból az ebédemet a ház mellett álló szilvafa tövében. Görcsös öklendezésem a szűnni nem akaró kutyaugatás paródiája volt. Mikor már nem jött ki belőlem semmi, csak savanyú nyál, bebotorkáltam a szobába. A kályhában a tűz rég leéghetett már, halvány, állott hamuszag érződött a levegőben. Nem volt erőm újra begyújtani. Bevettem egy marék fájdalomcsillapítót, aztán ruhástól befeküdtem az ágyba, magamra halmoztam az összes pokrócot meg a takarómat, és összekuporodva vártam, hogy átmelegedjek és elaludjak végre, és megszabaduljak a fájdalomtól.
A Black Aether #4 magazin november 21-én fog megjelenni!
