Április 11. a magyar költészet napja, amit 1964. óta, József Attila születésnapján ünneplünk. Ez egy nagyon jó apropó arra, hogy a számtalan tehetséges és elismert magyar költő mellet, H. P. Lovecraft költői munkásságára is emlékezzünk. A „Fungi from Yuggoth”, Lovecraft 36 szonettből álló költeménye, aminek nagy részét 1929. december 27. és 1930. január 4. közt írta. Először a jól ismert Weird Tales magazin közölte le belőle egyes szonetteket, nyomtatásban teljes terjedelmében, először a „Beyond the Wall of Sleep” gyűjteményben jelenet meg 1943.-ban, az Arkham house gondozásában.
Az alábbi részlet Vachter Ákos fordítása, aki számos Lovecrafti költemény fordított magyarra, saját versei mellett.
H.P.Lovecraft: A yuggoth-i gomba
(The fungi from yuggoth) részlet
I. A könyv
A hely sötét volt s csaknem elveszett
a rakpart kusza utcácskái közt,
a víz hol bűzös dolgokat füröszt,
s nyugatról kavargó köd érkezett.
A füst-homályos ablakokon át
lám, csavart törzsű fákként rothadó
sok könyv halom kínált rég porladó
s könnyen megkaparintható csodát.
Beléptem, bűvben és egy könyv halom
csúcsáról bámult rám egy nagy kötet,
és lapozván átjárt az izgalom,
hogy minő szörnyű titkot rejteget.
Ám boltost nem leltem sehol, holott
valahol valaki felkacagott.
II. Az üldözés
A könyvet rejti már a nagy kabát,
hogy meg ne lássa nálam senki sem;
A kikötőt sietve szeltem át,
folyton hátra lesvén, vészterhesen.
Omló téglák közt búvó ablakok,
fakó szemük vajon mit rejteget?
Rám merednek, s én szinte szaladok,
mind jobban vágyva egy kis kék eget.
Nem láthatták, hogy eltettem de még
a kacaj visszhangzott bennem, s a kín
már sejteté, mily sötét szörnyüség
lakozhatott a kötet lapjain.
Az utca tébolyítóan furcsa lett,
s messze sok láthatatlan láb lépkedett.
III. A Kulcs
Én nem tudom, mi módon vitt haza
a parti út, mely kanyarogva fut,
de már elért a reszketés, s az a
vágy, hogy berekesszem a nagy kaput.
Megvolt a könyv, amellyel el lehet
érnem egy ösvényen az űrön át
dimenziókon túli földeket,
az elveszett eónok birtokát.
Enyém a kulcs, s a halvány látomás,
a homályerdőségek árnyai,
e földöntúli mély percízitás,
a végtelen emlékfoszlányai.
Enyém volt a kulcs, de hátam megett
az ablak gyöngéden megremegett.
IV. A Felismerés
És eljött a nap, úgy mint egykoron,
midőn láttam a tölgyes völgy ölét,
mely őrzi a föld fullasztó ködét,
s hol téboly ette árnysereg oson.
Nem változott – a szennyes halmokon
felszálló füstcsík hordja szét
a Névtelen hírét, s a buja rét
egy faragott kőoltárt körbefon.
Egy test hevert a nyirkos kőlapon,
és más lények ültek tort a test körül,
E fakó föld, tudtam, nem otthonom,
ez Yuggoth, hol oly csillagos az űr!
A test felém sikoltott egy nagyot,
s már késve eszméltem, hogy én vagyok.
V. Hazatérés
És szólt a démon, vár az otthonom.
– sápadt árnyföld, mely fejemben él,
hol égbe nyúló kőteraszokon
a mellvédeket simítja a szél.
Lent kupoláknak útvesztője kél,
s én fenn állván a márvány tornyokon,
majd újból igézetten hallhatom,
amint a messzi óceán zenél.
S szavát adván, a nyugvó napon át,
ősi istenségek trónjai között,
-kik rettegik a sorsnak fonalát-
a fodrozódó lángtóba lökött.
S egy sötét tenger-szirten felnevet:
‘Ím régi panorámás lakhelyed.”
