Én is fiatal inas voltam akkoriban, mint ti, kedves fiúk, és munkámat tűzként lobogó lelkesedéssel végeztem. Kalina mester – az Úr fénye ragyogjon az ő nemes lelkéért – gyakran mondta, hogy én leszek az első, aki őt követve eléri majd a mesteri rangot, és úgy beszélt rólam, mint szakmánk büszkeségéről. Nem akarok dicsekedni, de erős lábam volt, és úgy tudtam a könyökömet a kéménybe fúrni, mint senki más. Szolgálatom harmadik évében két tanoncot kaptam segítségül, és fiatalabb inastársaim oktatójának biztak meg.

Összesen heten voltunk. Remekül kijöttünk egymással. Még ünnepnapokon és vasárnapokon is összegyűlt bajtársi csoportunk munkaadónk, a mester házában, hogy egy sör, vagy ha hidegre fordult már az idő, egy meleg tea mellett a kémény tövében beszélgessünk, mondjuk a magunkét, úgyhogy az együtt töltött esték olyan nyugodtan teltek, ahogy a kandalló torkába ereszkedik fentről a kéménykefe.

Mit is mondhatnék Kalináról? Művelt és intelligens ember volt. Sokat látott a világból. Ahogy a mondás tartja, nem csak egy kémény takarítására volt gondja. Egy kicsi filozófus-beütése is volt, a könyveket pedig nagyon szerette. Úgy rémlik, hogy még szakmai lapot is tervezett kiadni a kéményseprők számára. Ám hitbeli kérdésekben nem viselkedett filozófusként, ellenkezőleg, különös odaadással viseltetett Szent Flórián, a védőszentünk iránt.

Az én szívem a mesterhez húzott legjobban, utána pedig a fiatal parasztgyerekhez, Jozek Biedronhoz, egy aranytisztaságú fiúhoz, akit jó szíve és szelíd lelke miatt kedveltem. Sajnos nem sokáig élvezhettem a barátságát!

Biedron után Antareket kedveltem a leginkább, egy melankolikus, magának való fiút. Ő erre a szakmára született, lelkiismeretesen és furcsán megingathatatlan módon dolgozott. Kivívta Kalina nagyrabecsülését, aki arra próbálta rávenni, hogy a fiú ismerkedjen bátran az emberekkel, bár nem sok eredménnyel. Ennek ellenére Antarek szívesen töltötte az estéit a mester házában, és feszült figyelemmel követte sötét kuckójából a mester történeteit, amelyeket igazságtartalmáról kétely fel sem merülhetett benne.

És úgy mesélni senki sem tudott, mint a mi „öregünk”. Mint egy zsákból, úgy húzta elő történeteit, egyik lenyűgözőbb volt, mint a másik. Amikor befejezte az egyiket, újabba kezdett, majd bedobott egy harmadikat, és így tovább. És minden történetben felfedezhettünk valami mélyebb gondolatot, ami ott rejtőzött a sok kimondott szó mögött. De az ember akkor még fiatal és bolond, csak azt vette ki ezekből a történetekből, ami szórakoztatta, nevettette. Egyedül Antarek kísérte más nézőpontból a mester meséit, és sikerült a lényegüket is kihámoznia. A többiek azonban bolondságként kezelték a Kalina-történeteket. Magával ragadóak voltak ugyan, néha annyira borzalmasak, hogy az embernek borsódzott a háta, és égnek állt a haja, de mindezek ellenére mégiscsak mesék és fantáziaszülemények voltak. Az élet azonban hamarosan másra tanított…

Nyár derekán, az egyik nap egy bajtársunk hiányzott a megszokott esti összejövetelünkről: Antarek nem kucorgott ott a barátságos, szekrény mögötti sötét kuckójában.

– Biztos valami leány szoknyája után kajtat – tréfálkozott Biedron, tudton tudva, hogy barátja kényelmetlenül érzi magát a nők között, és kerüli is a társaságukat.

– Ne beszélj már ostobaságokat! – csattant fel Kalina. – Valószínűleg valami szomorúság bántja, és úgy gubbaszt otthon, mint a medve a hátsó kertben.

Ezen az estén szomorúan és lassan múlattuk az időt, hiszen hallgatóságunk legbuzgóbb tagját kellett nélkülöznünk.

Ám másnap reggel sem volt kedvünk tréfálkozni: Antarek nem jelentkezett munkára. A mester úgy vélte, hogy talán lebetegedett, és otthon maradt. Utánajárt; ott azonban csak az édesanyját találta, egy idős asszonyt, akit nagyon megviselt a fia távolléte. Elmondta, hogy a fia előző nap hajnalban elindult a városba, és azóta még nem tért vissza.

Kalina elhatározta, hogy maga vállalkozik a keresésre.

– Antarek magánakvaló fickó; Isten tudja, mit vett a fejébe. Talán elbújt valahová.

Ám hiába kereste. Végül azonban, amikor eszébe jutott, hogy Antareknek egy régi sörfőzde kéményét kell kitakarítania a városon túl, odaindult folytatni a keresést.

A sörfőzdében megerősítették: igen, valóban, tegnap reggel jelentkezett náluk egy iparos, hogy kitakarítsa a kéményt.

– Oszt’ hány órakor végzett a munkával? – kérdezte Kalina valami galambszürke vénembertől, aki a sörfőzde egyik oldalcsarnokának küszöbénél köszönt rá.

– Nem tudom, mester. Olyan észrevétlenül távozott, hogy még mi sem tudjuk, mikor fejezte be. De nagyon siethetett, mert még csak be sem nézett hozzánk a fizetségért.

– Ej… – motyogta Kalina gondolataiba merülve. – Furcsa madár ez a fickó. De jól kitakarította-e a kéményt? Most működik? Húz rendesen?

– Hát… nem túl jól. Ma reggel a menyem megint panaszkodott, hogy rettenetesen füstöl. Ha holnapig nem javul, akkor inkább újratisztíttatjuk.

– Meglesz! – felelte gyorsan a mester, joggal volt dühös, hiszen elégedetlenek voltak a fickó munkájával, aggodalma pedig nőttön nőtt, hiszen tulajdonképpen konkrét információval nem szolgálhattak a fiúról.

Aznap este rosszkedvűen gyűltünk össze a vacsoránál, majd korán elvonultunk lefeküdni. Másnap ugyanez történt: Antareket nem látták, nem hallották – eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

Kora délután megérkezett a sörfőzdéből a tulajdonos kérése: ismételjék meg a kéményseprést, mert az „szörnyen füstölög”.

Biedron négy óra körül elment, és nem is tért vissza. Nem voltam ott, amikor Kalina kiküldte, így nem tudtam róla semmit. De rossz érzésem támadt, amikor később, az esti találkozónál láttam a mester és a többi kéményseprő logó orrát.

– Hol van Jozek? – kérdeztem, miközben őt kerestem a szobában.

– Nem tért vissza a sörfőzdéből – válaszolt Kalina komor képpel.

Felpattantam a helyemről. De a mester erőszakkal megállított:

– Nem engedlek el egyedül. Elegem van ebből! Holnap reggel mindketten odamegyünk. Ez a gonosz háza, nem pedig sörfőzde! Majd én kitakarítom a kéményüket!

Aznap éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hajnalban fogtam a mászófelszerelésemet, és vállamra véve a keféimet a tartozékaikkal együtt, kimentem, majd kis idő múlva megjelentem a mester ajtajában.

Kalina már várt rám.

– Fogd ezt – szólalt meg, és átnyújtott nekem egy frissen élezett szekercét. – Ez több hasznodra lehet, mint a seprű vagy a kaparó.

Szó nélkül vettem át tőle, és gyors tempóban elindultunk a sörfőzde felé.

Az augusztusi reggel gyönyörű és nyugodt volt. A város még mindig aludt. Csendben áthaladtunk a piactéren, átmentünk a hídon, és balra, a folyóparton, a nyárfák között kanyargó útra fordultunk.

Hosszú volt seta a sörfőzdéig. Negyedórányi fárasztó tempó után letértünk az útról, és egy kaszálón keresztül rövidítettünk. A távolban, egy égerfaerdőn túl, már látszottak a sörfőzde tetejének rézsútos szeletei.

Kalina levette fejéről a sapkáját, keresztet vetett, és némán mozgatni kezdte az ajkát. Ott lépkedtem mellette, nem zavartam meg imádkozás közben. Egy idő után a mester ismét sapkát húzott, erősebben markolta meg a baltáját, majd halk hangon megszólalt:

– Gonosz szellem az, nem sörfőzde. Már legalább tíz éve nem főztek ott sört. Csak egy régi rom az, semmi egyéb. Az utolsó, egy Rozban nevő serfőző volt, csődbe ment, és kétségbeesésében felakasztotta magát. A családja az épületeket és az egész készletet bagóért adta el a városnak, és elköltöztek valahová. Azóta sem lakik ott senki. Állítólag a kazánokban és a gépekben lakozik a gonosz. Egy régi rendszerből maradtak itt. Senki sem akarja azzal kockáztatni a vagyonát, hogy újra cserélje.

– Akkor pontosan ki is akarta kitisztíttatni a kéményt? – kérdeztem, és örültem, hogy a beszélgetésünk megszakította a morózus csendet.

– Valami kertész, aki egy hónapja hurcolkodott gyakorlatilag ingyen az üres sörgyárba a feleségével meg az apjával. Sok helyiségük van, több családnak is lenne elég szoba. Az biztos, hogy a középső szobákba költöztek, mert azok vannak a legjobb állapotban, és ott kis pénzből is megélhetnek. A kéményeik azért füstölnek, mert öregek és elrakódtak; teli vannak korommal. Már régóta nem nem nyúlt hozzájuk kéményseprő. – Majd egy gondolatnyi szünet után hozzátette: – Nem szeretem ezeket a régi kéményeket.

– Miért? Talán több velük a munka?

– Ne butáskodj, kedves fiam! Félek tőlük, érted? Félek az olyan régi kéményektől, amelyekhez évek óta nem nyúltak kefével-kaparóval. Jobb lebontani az ilyen kéményt, és újat építeni, mint valakivel kitisztíttatni.

Ekkor Kalina arcára pillantottam. Ábrázatát furcsán megváltoztatta a félelem és az ellenszenv.

– Mi a baj, mester?

Ő pedig, mintha meg sem hallott volna, folytatta, valahová maga elé bámulva motyogta: – A korom a fő veszély, különösen, ha a napsugarak által elérhetetlen szűk, sötét helyeken halmozódik fel. És nem csak azért, mert könnyen lángra kaphat. Nem, nem csak emiatt. Gondoljunk csak bele, mi, kéményseprők egész életünkben a korommal küzdünk, megakadályozzuk a túlzott felhalmozódását, és így előzzük meg a porrobbanást. De a korom alattomos, fiam, a korom sötét füstkamrákban és fülledt kályhákban szunnyad, és lesben áll – az alkalomra várva. Valami bosszúálló lélek lakozik a koromban, valami gonosz rejteke. Soha nem tudhatod, mi bújik elő belőle, és mikor.

Folytatás a magazinban.

* * *