A mítosz kifogyhatatlan eszköztára – August Derleth: The Lurker at the Threshold

Feltöltve: 2020/12/06
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

H. P. Lovecraft a United Co-operative 1919. júniusi lapszámában, Philip B. McDonald professzorral szállt vitába A klasszicizmus védelmében című írásában, amelyben az amatőrizmus mellett állt ki. Bár Lovecraft az amatőr újságírás, az amatőr újságírók védelmére kelt, szavait könnyedén értelmezhetjük – ha úgy tetszik, használhatjuk – az amatőr írók és költők fejlődési útjának korai lépcsőfokaként is.

„Kénytelenek vagyunk feltenni magunkban a kérdést, vajon McDonald professzor felismeri-e, mily mérhetetlenül jobban megérthetni a színvonalas szerzőket és gondolataikat, ha szorosan a nyomukban járunk. […] Vajon nem inkább örömre, semmint elkeseredésre ad okot, hogy csoportunk tagjai a legkiválóbb szerzők stílusát teszik magukévá?”[1]

Lovecraft maga is megjárta ezeket a lépcsőfokokat, hiszen művészetének korai szakaszában általa nagyra becsült elődei nyomában járt – gondoljunk költészetére, vagy az Álomföldeknek, Álom-ciklusnak hívott korszakára. Később úgy vélte, hogy ezen imitatív szokása – leginkább költészetében – kárára vált, úgy érezte túl későn talált önmagára. Elizabeth Toldridge részére írt levelében 1929-ben keserű felhangalt írt alkotói útjáról: „Megvannak „Poe”-ra valló műveim és „Dunsany”-re valló műveim – ám jaj! – hol vannak a Lovecraft művek?”[2] Valljuk be, mindig is alábecsülte saját képességeit és tehetségét, ám meggyőződése, hogy tévúton járt, figyelmeztetésként manifesztálódott a levélben:

„Ezért figyelmeztetésem kivétel nélkül – a mai szóhasználattal élve – minden bárdnak az, hogy legyenek önmaguk; mondják azt, mit mondani kívánnak, ahogyan mondani óhajtják azt, s a mesterek hatását csak közvetve hagyják magukon érvényesülni – szélesítse az érzékenységüket és kapacitásukat a képzelet tapasztalatának terén, mintsem befolyásolja kifejezésmódbeli szokásaikat.”[3]

Kiemelném a „mesterek hatását csak közvetve hagyják magukon érvényesülni – szélesítse az érzékenységüket és kapacitásukat” részletet a mondatból, hiszen ezt szemelőtt tartva, ezt az utat járva a szerző elkerülheti, hogy epigon váljon belőle. Nyilvánvalóan el kell választani egymástól a szárnyaikat bontogató amatőr szerzőket, kiknek elnézhető, ha fejlődési útjuk legelején elődjeiket másolják, amennyiben ez valóban a fejlődést szolgáló gyakorlás, és a haszonlesőket. Utóbbiak csupán irodalmi kalandorok, akik nem értéket teremteni, hanem fosztogatni járnak kisebb-nagyobb kitérőkkel különböző irodalmi közösségekbe. August Derleth Lovecrafttal való kapcsolatáról már többször, több helyen írtam, éppen ezért nem fogom újfent részletezni. Lovecraft munkásságának kívánt méltó emléket állítani, gyűjteményes, keményfedeles kiadásban megjelentetni műveit, de végül a dolgok félrementek, tevékenységével és egyes megnyilvánulásaival földet lapátolt Lovecraft művészetének valódi értékeire, amihez asszisztált üzlettársa, Donald Wandrei is. Jól prosperáló üzletet, brandet építettek Lovecraftból. Biztos vagyok benne, hogy nem volt kifejezett célja szeretett Mestere emlékét ily módon kezelni, de végül mégiscsak ez lett belőle. Tisztában vagyok vele, hogy ezek, illetve korábbi megnyilvánulásaim alapján esetleg feltételezhető lenne, hogy erős prekoncepcióval viszonyulok August Derlethhez és műveihez, azonban biztosíthatok mindenkit, hogy ez nem így van, és nem így történt a The Lurker at the Threshold esetében (sem). Bár nagy meglepetést ne várj. A sírásói munka részei voltak Derleth azon művei – szám szerint tizenhat –, amelyekről azt állította, hogy Lovecrafttal közös posztumusz kollaborációk, és ezek egyike az 1945-ben írt The Lurker at the Threshold című regénye. Derleth előadásában a posztumusz kollaboráció azt jelentette, hogy befejezte Lovecraft azon műveit, amelyek halála után az asztalfiókban maradtak félkészen. Valójában csupán annyi történt, hogy Derleth a Közhelyek könyvéből szemezgetett ötletmorzsákat, illetve egyes fragmentumokból emelt át bizonyos Lovecraft által írt részleteket, és ezeket gyúrta össze novellává, vagy jelen esetben regénnyé, Mestere stílusát mímelve.

Ha az, hogy valaki kvázi elcsen egy ötletet, és azt saját ízlése, képességei szerint kidolgozza, kollaborációnak értelmezhető, akkor ígérem, lakatot teszek a számra; de ugyebár erre nem nagyon lesz szükség..

Derleth, elmondása szerint két Lovecraft-töredéket használt fel regényéhez, de S. T. Joshi szerint ez valójában három töredék volt: a The Round Tower és az Of Evill Sorceries Done in New-England, of Daemons in No Humane Shape, a harmadik pedig a The Rose Window, amelyet Derleth a narratíva felépítéséhez használt (ez utóbbit egyébként felhasználta a befejezetlenül maradt The Watchers out of Time történetéhez is). Ugyancsak Joshira hagyatkozva, a regény 50 000 szavából mindössze 1200 szó származhatott Lovecrafttól[4] – ez nincs 2,5% –, amit barokkos túlzás lenne közös munkának nevezni. Természetesen erre még mindig lehet(ne), azt mondani, hogy Derleth csupán tiszteletét rótta le Lovecraft előtt azzal, hogy az ő nevét is odaírta, azonban a végeredményt tekintve ez inkább tűnik kibaszásnak, mintsem elismerésre méltó gesztusnak. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Derleth halála után regénye új életre kelt a ’80-as években, és egyes kiadók nem sokat teketóriázva, H. P. Lovecraft neve mellé éppen csak odabiggyesztették Derlethét, azt a látszatot keltve, hogy a történetet Lovecraft írta.[5] Végülis volt kitől tanulniuk.

 

Nagy Cthulhu-mítosz Enciklopédia

A The Lurker at the Threshold 1945-ben jelent meg az Arkham House gondozásában keménytáblás kiadásban, a Library of Arkham House Novels of Fantasy and Terror sorozat második részeként. A regény Derleth első olyan műve, amelyet kollaborációnak hívott, egyben a leghosszabb, és talán legismertebb ilyen írása; rengeteg hibája ellenére talán a legkedveltebb is. Derleth a címet valószínűleg, Edward Bulwer-Lytton Zanoni című regényében használt Guardian of the Threshold (dweller on the threshold) kifejezésből származtatta[6]. Magyar nyelven először 1983-ban, az Igaz Szó szépirodalmi folyóiratban jelent meg hat részre bontva (március – augusztus) Árnyak a kapu előtt címen, Jánosházy György fordításában, majd 2001-ben a Lazi kiadó ugyancsak Árnyak ​a kapu előtt című antológiájában. Ambrose Dewart megörökli a Dunwich közelében található Billington-házat (anyai ágon tartozik a Billington famíliához), amelytől nem messze, a Billington-erdőben egy tizenkét láb átmérőjű és húsz láb magas, hengeres kőtorony található kúpos tetővel (ez részlet a regényben szinte szó szerint a The Round Towerből származik). A ház utolsó lakói, Alijah Billington és fia, Laban sietve hagyták el a házat és költöztek Angliába, ám Alijah még halála előtt utasításokat hagyott hátra a ház használatbavételével kapcsolatban.

Legyen, gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a torony szigete körül, ne bántsa a tornyot semminő formában, és ne folyamodjék a kövekhez. Ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki Lesben áll a bejáratnál, ne hívja a dombokra. Ne háborgassa a békákat, különösképpen a torony és a ház közötti mocsár varangyait, se a denevéreket, se a kecskefejőnek nevezett madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad. Ne nyúljon az ablakhoz, és ne próbáljon valamiképpen változtatni rajta. Ne adja el, vagy bérbe a birtokot olyan záradék nélkül, amely megtiltja, hogy a szigetet és a tornyot háborgassák, vagy az ablakon változtassanak, ha csak egészen le nem rontják.[7]

Dewart – aki a világháborúban elveszítette fiát – Angliából utazik Massachusettsbe, hogy birtokba vegye a házat, majd helybéli munkásokkal újíttatja fel, akik tavasszal, a munka végeztével szorongással tele hagyják el a birtokot. Új otthonának átkutatása közben a hátrahagyott dokumentumokból és Laban naplójából rájön, hogy felmenői ördögi praktikákat űztek a toronyban. Derleth végtelen hosszan nyújtja a történetet – ha valaki Lovecraft műveire azt mondja dagályosak és túlírtak, javaslom olvassa el a regényt –, amelyet három fejezetre tagolt. Ezekben a fejezetekben egy-egy szereplő elbeszéléséből ismerhetjük meg az történteket, ami nekem kifejezetten tetszett, érdekes volt ez a nézőpontváltás. Azonban az nagyon elkeserített, hogy a szereplők szinte kivétel nélkül mindegyike beazonosítható valamely, Lovecraft műveiben felbukkanó szereplővel. És ez alatt nem csupán lovecrafti archetípusokat kell érteni. Ambrose Dewart egy Delapore-ba oltott Charles Dexter Ward – a Patkányok a falban nem csak Delapore-ban idéződik meg, ugyanis a regény felvezetése szinte megegyezik Lovecraft novellájával –; unokaöcsében, Stephen Batesben a jó Marinus Bicknell Willett doktorra ismerhetünk; minden bajok okozója, Richard Billington valójában Joseph Curwen tükörképe, aki ugyanolyan levelezést folytat Jonathan Bishoppal, mint Curwen tette Lovecraft történetében, Bishop tehát Simon Orne – annyi a különbség, hogy itt fentről hívják le rettenetet, nem lentről fel –; a mesterlövész Dr. Seneca Lapham alakja, szerepe, viselkedése nem Dr. Henry Armitage-ra emlékeztet, hanem konkrétan ugyan az – Armitage doktornak amúgy két hasonmása is van a történetben, az egyik Lapham a másik Armitage Harper –; Winfield Phillips pedig… Azt mondják, Lovecraft sem a karakterábrázolásáról volt híres, és még ha valaki őt is másolja, ennél azért mindenképpen több kreativitást illett volna megcsillantani ezen a téren (és máshol is, de erről később). A regény Lovecraft topológiáját használja a mítosz eszköztárából – Arkham, Dunwich, Innsmouth, Kingsport –, ami egy nyilvánvaló jó döntés, de sajnos azt kell mondjam, hogy túl sok lett, mert mind a négy település megemlítődik. Ehhez még hozzájön Kadath, Irem, R’lyeh, Carcosa, Leng, N’kai, Yhe, Y’ha-nthlei, Yoth, Yuggoth, Zothique, K’n-yan, Pnath, Ulthr, Sarnath, T’hork, Inganok, Kythamil, Lemuria, Hatheg-Kla, Chorazin, Yeddith, Lomar, Yian-Ho… Bár ezek csak szőrmentén felbukkanó nevek, mégis olyan mennyiség ez, amelyet követni egyszerűen képtelenség. Olvasás közben ez is zavart okoz, mert elképesztő mennyiségű kitalált névbe szalad bele az olvasó, de az igazi káosz akkor kezdődik, ha sorra vesszük az entitásokat. Cthulhu, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, Azathoth, Shub-Niggurat, Hastur, Ubbo-Sathla, Cthugha, Tsathoggua, Lloigor, Zhar, Ithaqua, Mi-Go, Yith Dicső Faja, a Csocsók, a Vormiik, a Dhoulok, a Mélységlakók, a kicsiny nép… Szinte biztos, hogy kihagytam valamit, vagy valakit, és igen, az ismert vagy ismeretlen grimoárok is sorra felbukkannak a könyvben, de ezeket már nem fogom felsorolni. Természetesen a Necronomicon is szerephez jut, két helyen is, és azt meg kell hagyni, hogy ebből az egyik egy jól megkomponált történetszál. Ugyanis az egyik Billington hozzájut a Necronomicon egyes részeihez, azonban nem a pincébe megy le érte, és nem is a kairói bazárban vette három baksisért, hanem hosszas kutatás során szerezte meg a könyv darabjait a világ minden tájáról. Számomra így tud működni, hogy egy kívülálló miként szerezheti meg a grimoárt, az pedig ugyancsak tetszik, hogy csak töredékei vannak meg belőle, nem pedig az egész könyv. A másik Necronomicon Laphan doktor íróasztalán hever, de azt estére vissza kell vinnie a Miskatonic egyetem könyvtárába.

A mítosz eszköztárából kivétel nélkül minden elem felbukkan Derleth regényében, így nyugodtan megjelenhetett volna a Nagy Cthulhu-mítosz Enciklopédia címen is.

Maga a történet, a cselekmény összeségében jó ötletre épül, és bár a kibontása hosszúra sikeredett, mint egy ebéd nélküli vasárnap, nagyon érdekes és izgalmas a test-tudat csere, az ősi rokon reinkarnációja. Ugyanis kiderül, hogy mindvégig Richard Billington áll a háttérben, tudata átveszi Allijah Billington, majd Ambrose Dewart irányítását, leszármazottaiban reinkarnálódik, ami egy nagyon… Na álljunk csak meg. Ismerős? Billington -> Curwen, Dewart -> Ward… Hát persze, hogy ismerős, mivel Derleth nemigazán teketóriázott, regénye egy minimális túlzással Lovecraft Charles Dexter Ward esete című kisregényének az átdolgozása (egy nagy adag Dunwich horrorral beoltva). Ha olvastad Ward esetét, akkor Derleth regényében az unokaöcs és az első skizofréniás tünet felbukkanásakor már tudni fogod, hogy mi lenne a csavar történetben.

„Megjegyzései megleptek, nem hittem volna, hogy elegendő időt töltött már Massachusettsben ahhoz, hogy ennyi mindent megtudjon lakóhelye újabb és régi történetéről;”[8]

Számomra ez igazán lelombozó volt, mert számos lehetőség adódott volna arra, hogy a történet máshova fusson ki, és egy darabig reménykedtem is benne, hogy biztos csak én vagyok megint a zsörtölődő vénember, akinek semmi nem tetszik; sajnos nem jött össze. Muszáj még írnom a végéről, hogy teljes legyen a kép, és itt most spoiler fog következni. A regény körülbelül 50 000 szóból áll, hosszan tárgyalja az eseményeket, a-tól cettig megismerjük a mítoszt, megszámolhatatlan névvel és ismeretlen kifejezéssel találkozunk, ami akárhogy is nézzük, sok munkát rejt magában. Ezzel szemben, a történet lezárása annyi, hogy Lapham doktor és Winfield Phillips elbújnak az erdőben, az éjjeli szertartás alatt a doki ezüstgolyót tölt puskájába – ne kérdezd miért ezüstgolyót –, majd lelövi Ambrose „Richard Billington” Dewartot és segítőjét Quamist, probléma megoldva. Ennyi, nem több, kevesebb pedig már nem is lehetne. Az egész történet fuldoklik a mítoszban, nincs olyan bekezdése, amelyben ne találnánk utalást egy lovecrafti elemre, egymást érik az entitások, helyszínek, dimenziók, az időn és téren átívelő események, ördögi praktikák, a Misckatonic egyetem, grimoárok, erre odamegy két férfi, és két lövéssel pontot tesz az évszázadokon át tartó titokzatos események végére. Iszonyatosan sajnáltam, mert bár miriádnyi sebből vérzik a történet, ennél mindenképpen többet érdemelt volna. A frappáns, gyors, tömör, csattanós lezárás igenis nagyon jól tud működni, de nem úgy, hogy mindent, amit addig felépítettél, egyetlen mozdulattal lesöpörsz az asztalról; Henry Armitage és Dr. Willet legalább saját fegyverét használta Curwen és Yog-Sothoth ivadéka ellen.

 

In nomine Patris…

S. T. Joshi véleménye szerint[9] jól indul a regény – ezt én is így gondolom, leszámítva a Patkányok a falban kezdést –, de hamar átfordul a jó és a rossz közti párharcba. Derleth „hibái” közt előkelő helyen szerepel az, hogy újraértelmezte Lovecraft pszeudomítoszát, és azt saját, erősen vallásos nézetei formájára alakította át. Ennek mintapéldája a The Lurket at the Threshold, amelyben feloldódnak Lovecraft végletekig ateista – saját bevallása szerint pogány – elvei, és egy idő után azt vesszük észre, Derleth azt sulykolja belénk, hogy Yog-Shothoth és ördögi kompániája valóban ördögi, ugyanis magát a gonoszt „testesítik” meg. A mélyűri entitások jellemet kaptak, akaratlagosan cselekszenek, az emberiség már nem csupán egy jelentéktelen porszem az univerzum végtelenjében, hanem annak közepe, a célpont; egyetlen céljuk elpusztítani az emberiséget, miközben időn túli dimenziójukban emberi lelkekkel táplálkoznak. Ezt olvasva felderengett előttem Francisco Goya, 1819-ben készült Saturnus felfalja gyermekét című festménye, de a bukott angyalok kiűzetése konkrétan felbukkan a regényben:

„És testvéreivel ugyanez történe, vagyis Azok, Akikkel Dacoltak, megfogák és számkiveték Őket, Azt, Akit Nem Szabad Néven Nevezni a Külső térbe küldék, a Csillagokon túl, a többivel együtt, mígnem a Föld szabad lett Tőlük, s Azok, akik Tűzoszlopok alakjában jöttek vala, megtérének oda, ahonnan jöttek, s nem láták Őket többé, és az egész Földön Béke lett.”[10]

A jegyzeteim alapján sokkal hosszabb lett volna ez az anyag, mert a regény tartalmaz még jó néhány olyan részletet, amelyeken megütköztem, viszont vannak tetszetős részei is – a toronyban zajló pandemónium képei nagyon érzékletesek, hangulatosak –, ezeket mind szerettem volna bemutatni, sok jegyzetem marad parlagon, de már így is hosszúra nyúlt ez a naplóbejegyzés. Hiányos, ezért lehet, hogy lesz folytatása. Szerettem volna bemutatni Derleth teljes munkásságát is, hiszen nem csak Lovecraft-imitátor volt, hanem Arthur Conan Doyle rajongó is, számos krimi novellát írt; mi Lovecraft rajongók, akkor járunk a legjobban, ha ezek alapján ítéljük meg őt. Hendikep nélkül indult nálam a The Lurker at the Threshold második olvasásra is, de még ha magamra erőltetném sem tudnám azt mondani, hogy elégedett lennék a regénnyel, pedig az évtizedek alatt számos helyen elismerően írtak róla. Rengetegen merítettek a mítoszból, inspirálódtak Lovecraft művészetéből, és elképesztően remek alkotások születtek – születnek – az évtizedek során, de Derleth, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy egy jó történetet írjon, nagyon elpuskázta a dolgot. Derleth első kollaborációnak és egyben mítoszos története a regény, éppen ezért az elején nem véletlenül idéztem Lovecraft leveléből – „mesterek hatását csak közvetve hagyják magukon érvényesülni” –, amelyet úgy tűnik Derleth akkor még nem olvasott.

Lovecraft mímelte nagyra becsült elődeit, August Derleth azonban úgy gondolta, ő maga Lovecraft.

Bebiflázta Lovecraft munkásságát, aprólékos munkával minden információt összeszedett a mítoszról, az egészet belerakta egy zsákba, hozzáadott egy kis kötőanyagot, összerázta, majd a matériát kiborította az íróasztalára. Amit és ahogy ott talált, abból lett a The Lurker at the Threshold. Csak sajnos pont az maradt ki belőle, amitől Mestereként tekinthetett H. P. Lovecraftra.

* * *

[1] Howard Phillips Lovecraft összes művei 2. (Szukits Könyvkiadó, 2003) Galamb Zoltán fordítása
[2] Solymosi Kitti fordítása

[3] Ua.

[4] H. P. Lovecraft and Lovecraft Criticism: An Annotated Bibliography (Wildside Press, 2002)

[5] Az, hogy a magyar nyelvű megjelenéseknél is Lovecraft volt a szerző, már ennek a folyamatnak az eredménye csupán.

[6] Dan Clore: The Lurker at the Threshold of Interpretation: Hoax Necronomicons and Paratextual Noise (Lovecraft Studies #42-43, 2001)

[7] Jánosházy György fordítása

[8] Ua.

[9] Cthulhu’s Empire: H. P. Lovecraft’s Influence on His Contemporaries and Successors (Pulp Fiction of the 1920s and 1930s; 2013)

[10] Jánosházy György fordítása

 

Ne hagyd ki ezeket se!

Pólya Zoltán: A rézálarcos hölgy meséje

Velence utcáit azon az estén ellepték az arcukat maszkok mögé rejtő férfiak és nők, akik táncolni, énekelni és szórakozni, az életet ünnepelni vágytak az ősi város kulisszái között. Mégis dermedt csend lett úrrá az utcákon, amikor a rézálarcot viselő, vörös hajú nő megjelent közöttük. Csupán egyetlen pillanatra érintette meg a karneválozókat a szenvedély és a halál dohos, fullasztó illata, majd...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...