Az  írás és az irodalom szeretete bizonyos jellegzetesen nem mai hangulatok szeretetével és intenzív érzékelésével kezdődött. Budaörs mellett található egy ódon sváb temető, amely mellett minden, az iskolából hazafelé tartó utamon el kellett haladnom.  A sírkert törött keresztjei és a fejfák köré csavarodó korhadt füzek, a sírok dülöngélő középkori utcára emlékeztető rendezetlensége – akár ha valóban lakások lennének, amelyeket a mai napig használnak -, és az 1700-as évekből maradt pestisoszlopa egy gyakran rátelepedő madárral, mély benyomást tettek rám. Éppígy, a különös formájú és ismeretlen rendeltetésű Kaptárkövek Mezőkövesd határában, egy elrejtett völgyben, amely félig nyitott állkapocsként vájta bele magát egy szelíd domboldalba. Élesen bevésődő képek a természet fenséges oldaláról, amelyet elég volt filmekben és könyvekben megtapasztalnom: egy gőzölgő trópusi dzsungel atmoszférája, az óceán végtelen horizontja, a Brit-szigetek látképe a levegőből (talán az időjárás borús mivolta, a tenger és a mohlepte, gótikus romok miatt?), és bizonyos épített dolgok látványa, mint antik városok égre rajzolt márványsziluettje. Egy katedrális, egy völgy fölé magasodó, soktornyú vár szürke falaival éppúgy, mint komor, felhőkbe nyújtózó hegységek, meredek sziklák és sötét barlangok. Semmi olyan, ami mechanikus, steril vagy a mindennapi tapasztalásból túlzottan ismerős.

Nem csak az ijesztő és megmagyarázhatatlan dolgok, hanem benső álomvilágom is; úgy emlékszem, intenzív álmaim voltak. Akkortájt minden megragadott és egyfajta lelkesedéssel töltött el, ami valamelyest eltérő volt a megszokott világtól.

Egy pszichológus minderre talán azt mondaná: romantika és eszképizmus, amely a „múlt felé fordulás és a világból való elvágyódást tükrözi.” A személyiség érésének kérdései (gyerekkorban még megbocsájtható). Menekülés azon problémák elől, amelyek voltaképpen fontosak és igazán komolyak. Azok a túlzott képzelőerővel megáldott fiatalok, akik semmilyen érezhető erőfeszítést nem tesznek az iránt, hogy a későbbiekben valamilyen üzletember, jól menő ügyvéd, vagy politikus váljon belőlük, voltaképpen kimerítik az XIX. századi orosz regényirodalomban megénekelt „felesleges ember” típusát. A Wikipédia precíz definíciója szerint: „A felesleges ember jobb sorsra érdemes, cselekvésképtelen, kiábrándult és kallódó értelmiségi, aki nem találja a helyét az életben.”

Én inkább egy korai és meghatározó benyomásomra hivatkoznék, amely szerint: a világ, amit tapasztalunk, nem valami magától értetődő dolog, hanem mindenekelőtt valami rejtélyes, valami olyasmi, aminek nem feltétlenül kellene lennie, és legfőképpen nem feltétlenül kellene épp olyannak lennie amilyen. A körülöttünk lévő dolgok tapasztalása, egyszerre töltheti el az embert szorongással és erőteljes várakozással azzal kapcsolatosan, hogy létezésének rejtélyét megértse. A filozófia és a tudomány hasonló reflexiókból születik, azonban kevésbé racionalizált formában ez a sejtelem a fantasztikus irodalom alapját is szolgáltatja.

Hasonló gondolataim támadtak, amikor az angol misztikus költő, William Blake – aki szembeállította az Ártatlanság dalait a Tapasztalás dalaival  – A tigris című versével találkoztam. Számomra bizonyos dolgok, amelyek a jelenben nincsenek, vagy csak a személyes és kollektív emlékképekben élnek, mondhatni természetesebbnek és ismerősebbnek tűntek, mint azok a kézzelfogható realitások, amelyek elsődleges és mindenekfeletti valóságként mutatják be magukat, vagy inkább tolakodnak be tapasztalásunkba. Blake felfogásában a műalkotás több mint puszta tárgy, megörökli és magába zárja a létrehozó képzelőerő eredendő végtelenségét, amely az istenekhez hasonlóan képes a semmiből való teremtésre.

A középiskolai padban ültünk – 15 évesek lehettünk – egy budapesti gimnáziumban. A tanár szerencsére nem vette észre, hogy valaki mást olvas. A Szukits Kiadónál megjelent, (egyébként elgépelésekkel és nyomdahibákkal is telitűzdelt) HPL összes művei I első kiadása volt a pad alatt. Különösen Az Ünnep és Az ezüstkulcs tettek rám elementáris benyomást. Ekkor már ismertünk pár kortárs fantasy regényt és novellát, amelyek, ha tartalmaztak is jó ötleteket, zavart túlzásba vitt prózaiságuk és a fantasztikus téma ellenére is erőltetett hétköznapiság, amely a megformált karakterek világtapasztalását áthatotta. Lovecraft olvasása, mintegy új mederbe terelte az íráshoz szükséges inspirációt, vagy egyáltalán, medret adott neki: talán minden, általam korábban olvasott szerzőnél erőteljesebb atmoszférával dolgozott.

Egy irodalomkritikus talán azt mondaná: „Az irodalom feladata az, hogy a lehető leghűbb módon leképezze a tapasztalati valóság viszonyait, ábrázolja az emberi érzelmek és kapcsolatok világát.” Nekem szimpatikusabb volt Lovecraft barátjának, Clark Ashton Smith-nek az irodalom lényegéről alkotott definíciója:

„Álláspontom szerint az irodalom számára egyáltalán nem létezik más mentség, kivéve, hogy a képzelőerő kiszabadításának célját szolgálja a mindennapi élet kötelékeiből.”

Lovecrafttól viszonylag hamar eljutottam Poe, Robert W. Chambers, Neil Gaiman, és más szerzők művein át Clark Ashton Smith művészetéig, kinek nevével először Lovecraft, a rémtörténet elméletéről írt kiváló esszéjében találkoztam (Természetfeletti rettenet az irodalomban). Smith művészetében még több inspiráló, és számomra rokon vonást találtam, annak ellenére, hogy művei talán oldottabb hangulatúak, kevésbé ridegek és gyakran humorosabbak is mint Lovecraft művei; A névtelen leszármazottnál aligha olvastam hátborzongatóbb rémtörténetet.

Lovecraft és Smith levelezéséből kiderül: kétségkívül – Nietzschével szólva – „korszerűtlen elmélkedések” az övéik. Miközben a körülöttük formálódó ipari civilizáció ökonomizmusa az egyén számára, az élet tulajdonképpeni értelmes céljaként a materiális jólét megteremtését jelölte meg, a korai weird szerzők megpróbálkoztak egy új mítosz létrehozásával. Egyik részről sem tudatos dolog ez, sokkal inkább ösztönösen élesztgették az imagináció azon regisztereit, ahol az antik mitológiák istenalakjai is megformálódtak. Ahol a hely és a kor, leginkább objektumok végeláthatatlan sorát teremti: a gépek és a  tárgyak végtelenjét.

Ahogy Lovecraft James Ferdinand Mortonnak 1929-ben írt levelében fogalmazott:

„Értelmetlen úgy tenni, mintha egy egységesített, betáblázott gépi kultúra bármiféle közös elemmel – bármiféle kapcsolódási ponttal – rendelkezne az emberi szabadságra, individualizmusra és személyiségre épülő kultúrával; épp ezért úgy tűnik nekem, hogy a legtöbb amit tehetünk az, hogy minden erőnkkel harcolunk a jövő ellen. […] A jelenkor értékrendje nem humanisztikus – vagyis nem az ember személyiségéhez és érzelmeihez, valamint az önmegvalósításból természetszerűleg fakadó elégedettséghez igazodik –, hanem matematikai és mennyiségelvű; az anyagi tevékenységre alkalmazott mérésen alapszik, és figyelmen kívül hagyja e tevékenység következményeként létrejöhető érzelmi-képzeleti összhangteremtés állapotát, amit a filozófusok „az élet élvezetének” neveznek.[…][1]”

Csak később, az egyetem évei alatt figyeltem fel arra, hogy, ami a weird, vagy fantasy irodalom mélyén tulajdonképpen megragadhatott, az egyfajta félig tudatos tiltakozás lehetett az ellen, amit Max Weber a „világ varázstalanításának” hív. A hedonizmusra és mechanikus precizitásra egyaránt beállított modern civilizáció túlhajtott racionalizmusa, maga hívja elő a nem racionális iránti fokozott érdeklődést a másik oldalon. A narratíva borús alaphangulata, a létezés paradox és rejtélyes mivoltának hangsúlyozása, az emberi természet alapvető változatlansága, vagy annak kifejezett dekadenciája, a világstruktúra racionális megismerésének végső értelemben vett lehetetlensége, éppúgy nehezen egyeztethető össze az elmúlt világ-érák mitikus-szimbolikus világképével, mint a haladásban hívők optimizmusával.

A weird mitológiája eleve sötét, és tele van kozmikus irtózattal, mégis, a legjobb weird alkotások, egy a modern világból mindinkább kivesző mágikus atmoszféra sűrítésében és megteremtésében is jeleskedtek,  amely képes az olvasót szimbolikusan kiragadni térből és időből. Mintegy belehelyezni őt egy új, imaginatív téridőbe, ahol a fantázia segítségével az ember megélhet egy, a mindennapi létezésének kereténél aktívabb, szabadabb és intenzívebb valóságfogalmat.

Az ünnepben a néptelen Kingsport, az egyre baljósabb szereplők szinte árnyszerű jelenléte, „a púposan és idomtalanul kuporgó, alaktalan dolog”, és legvégül a sötét katarzis – a viaszmaszkos öregember végül is meg nem mutatott arca –, éppoly zseniálisan kelti fel a természetfeletti borzalom érzetét, mint Az ezüstkulcs Randolph Carterének álomutazásai a természetfeletti szépségét.  Egy olyan helyét, mely tele van „holdfényben álmodó, faragott elefántcsont-szín városokkal” és „üreges üvegsziklákról letekintő illatos kertekkel.”

Pető Zoltán

[1] H.P. Lovecraft összes művei, Harmadik kötet, Szukits Kiadó, Szeged, 2005, 516. (Ford.: Galamb Zoltán)

Borítókép: Pető Zoltán, Írország, A Két Tó Völgye (Glendalough)

Pető Zoltán Rejtett hold című bemutatkozó novelláskötete (ingyenes ebook) letölthető a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesboltból).