Fanni ezúttal három Grimm mese fordítást hozott, melyek közel sem olyan brutálisak, mint az eddigi mesék; bár érdekes fordulatokból ezekben sincs hiány. Az első, A halál és a libapásztor (Der Tod und der Gänsehirt), egy igazi, happy enddel végződő mese, melyben a Halál jófej.  A vízi tündér (Die Wassernixe) tanulsága az is lehetne, hogy templomi misére járni nem okos dolog, mert a rabszolgáid fellázadnak, illetve mindig legyen nálad a kisbaltád.

A harmadik mese az Egérbőr hercegnő (Prinzessin Mäusehaut) pedig ismerős lehet mindenkinek, hiszen a magyar verziója szerepel Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág című gyűjteményének első kötetében. Ha valaha meséltek neked mesét, akkor már biztosan hallottad, ha más nem, a nagyszerű Magyar népmesék sorozatban láthattad.

A halál és a libapásztor (Der Tod und der Gänsehirt)

Egy szegény libapásztor sétálni indult egy széles, sebes vizű folyó partjára, míg a fehér libáira vigyázott. Egyszer csak meglátta, hogy a Halál közelít felé a vízen át. A fiú megkérdezte tőle, honnan jön, és hová megy. A halál azt válaszolta, hogy a vízből jött, és a világból kifelé igyekszik. A szegény libapásztor megkérdezte a Halált, hogy hogyan lehet itt hagyni ezt a világot. A Halál azt felelte, hogy át kell kelni a folyón, mert az új világ a másik parton fekszik. A libapásztor erre azt mondta, hogy belefáradt az életébe, és megkérte a Halált, hogy vigye át a túlpartra. A Halál azt válaszolta, hogy még nem tud ezzel foglalkozni, mert még el kell intéznie pár dolgot. Nem messze innen élt egy nagyon kapzsi kereskedő, aki minden éjjel azon mesterkedett, hogy minél több pénzt és vagyont gyűjtsön. A Halál a folyóhoz vezette, és belelökte. Mivel a kereskedő nem tudott úszni, a víz mélyére süllyedt, mielőtt elérhette volna a túlpartot. A kutyái és macskái, akik utána rohantak szintén mind megfulladtak. Pár nappal később a halál visszatért a libapásztorhoz, aki épp vidáman énekelgetett.

– Szeretnél velem jönni? – kérdezte a Halál.

A libapásztor szívesen ment, és együtt átkeltek a folyón. A túlparton az összes libából fehér bárány lett. A libapásztor körbehordozta tekintetét ezen a gyönyörű országon, az ilyen helyeken a pásztorokból királyok lesznek. Meg is látta rögtön a főpásztorokat, Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, akik hozzásétáltak, majd királyi koronát helyeztek a fejére, és a pásztorok kastélyába vezették, ahol a mai napig lakik.

A vízi tündér (Die Wassernixe)

Két testvér, egy kisfiú és egy kislány, egy kút mellett játszottak, amikor véletlenül mindketten beleestek. A kútban elkapta őket egy vízi tündér.

– Innentől kezdve nekem dolgoztok, csak szépen és szorgosan! – mondta.

Aztán a lány kezébe nyomott egy adag koszos, összegabalyodott lent, hogy fonja meg, és egy horpadt vödröt, hogy hozzon benne vizet, a fiúnak pedig tompa fejszével kellett fát vágnia. Ennivalónak nem kaptak mást, csak kőkemény zsemlét. Végül a gyereknek elfogyott a türelmük. Egy vasárnap megvárták, amíg a tündér elment a templomba, és elszöktek.

A mise után a tündér észrevette, hogy a gyerekek meglógtak, így amilyen gyorsan csak tudott, utánuk iramodott.

A gyerekek már messziről látták, hogy közeledik, ezért a lány hátra dobott egy hajkefét. A kefe hatalmas heggyé változott, melyet ezer meg ezer tövis borított. A tündér nagy nehezen tudott csak átvergődni rajta. Amikor a gyerekek hátranéztek, és meglátták, hogy a tündér újra a nyomukban van, a fiú hátra dobott egy fésűt. A fésűből hatalmas tüskék borította hegy lett, de a tündér felkapaszkodott a tüskéken, és újra a gyerekek nyomában volt. A lány ezúttal egy tükröt dobott hátra, ami üvegheggyé változott. Az oldala olyan csúszós volt, hogy a tündér nem tudott felmászni rá.

– Legjobb lesz, ha hazaugrom a fejszémért, hogy azzal kettéhasítsam ezt a hegyet – gondolta a tündér. Amire azonban visszaért, a gyerekek már árkon-bokron túl voltak, így kénytelen volt visszatérni a kútjába.

Egérbőr hercegnő (Prinzessin Mäusehaut)

Mélységlakó szintű támogatói tartalom.

Volt egyszer egy király, akinek három lánya volt. A király szerette volna megtudni, melyik lánya szereti őt a legjobban, így magához intette őket, és mindegyiknek feltette a kérdést:

– Mennyire szeretsz?

A legidősebb lánya azt felelte, hogy jobban szereti, mint az egész királyságot. A második azt, hogy jobban szereti, mint a világ összes ékszerét és gyöngyét. Amikor a legkisebbik azt felelte, hogy jobban szereti, mint a sót, a király égtelen haragra gerjedt. Elrendelte, hogy egy szolgája vigye a lányt az erdőbe, és ölje meg.

Azonban, amikor elérték az elhagyatott erdőt, a szolga bevallotta, hogy régóta nagyon szereti a királylányt, és semmilyen körülmények közt nem ártana neki. Örömest beleegyezett a lány tervébe, hogy egérbőrből kabátot készít neki, aztán útjára engedi. Amikor kész lett, a lány magára öltötte a kabátot, a haját rövidre vágta, aztán egyenesen a szomszédos királyhoz sietett. Fiatal legénynek adta ki magát, és munkát kért a királytól, aki rögtön fel is vette személyes szolgálójának. Na most a királynak az volt a szokása, hogy amikor este lehúzta a csizmáját, azt a szolgája fejéhez vágta. Egyik este a király megkérdezte az egérbőrbe öltözött legényt, hogy honnan jött.

– Abból az országból, ahol az emberek nem vagdosnak csizmát egymás fejéhez! – jött a felelet. Attól a pillanattól fogva a király gyanakodva szemlélte a legényt, és megbízta a szolgáit, hogy kémkedjenek utána. Egy nap a szolgák egy gyűrűt találtak az egérbőrbe bújt legény szobájában, és rögtön a királyhoz rohantak vele. Annyira értékes ékszer volt, hogy rögtön arra gondoltak, a fiú biztosan valahonnan lopta. A király hívatta Egérbőrt, és megkérdezte, honnan szerezte a gyűrűt. A királylány ekkor látta, hogy már nem bujkálhat tovább, így levetette egérbőr ruháját, és kiengedte az azóta megnőtt arany haját. Ahogy kilépett a gúnyájából, a király rögtön látta, mennyire gyönyörű, lekapta a fejéről a koronát, és a lányéra helyezte, kijelentve, hogy feleségül veszi.

Hét országra szóló lakodalmat csaptak, amire meghívták a szomszédos királyságok uralkodóit is, köztük Egérbőr apját. Bár a vendégeket a legfinomabb borokkal és a legkecsesebb táncosokkal szórakoztatták, a szemkápráztató ételeknek semmi ízük nem volt. Az egyik király így kiáltott:

– Inkább meghalok, minthogy ilyen pocsék ételt egyek!

Amint kiejtette ezeket a szavakat a száján, az új királynő, a lánya felemelkedett, és így szólt.

– Most azt mondod, hogy nem tudsz só nélkül élni, bezzeg amikor azt mondtam, hogy jobban szeretlek, mint a sót, meg akartál öletni!

A zsémbes öreg király, rádöbbent, hogy a halottnak hitt lánya áll előtte. Örömében megölelte, összecsókolgatta, és a bocsánatáért esedezett. Most, hogy újra megtalálta, drágább volt számára, mint az egész birodalma és annak összes kincse.

A fenti mese magyar megfelelője pedig nem más – de ezt már nyilván kitaláltad – A só című mese. A MEK-en elolvashatod Benedek Elektől, illetve megnézheted akár YouTube-on is:

Ne tévesszen meg, hogy a mesék happy enddel végződnek, a Grimmoire pályázatunkban kikötés, hogy a novella nem végződhet így. Az elmúlt pályázataink során feltűnő volt, hogy a szerzők nem bánnak igazán keménykézzel a szereplőikkel, mindig adnak egy kis menekülőutat, amit ők ki is használnak. Amikor a szereplők fejét a sárba kellett volna taposni, segítő kezet nyújtottak számukra; egy-egy kézirat olvasásakor gyakran jutott eszünkbe, hogy a szerző nem elég gonosz.

Nem kell mindig kesztyűs kézzel bánni a szereplőkkel, talán túlzónak tűnhet, de bizony bele lehet rúgni még egyet áldozatodba, ha a történet úgy képes elérni a kívánt hatásfokot. Természetesen nem testi kínzásokra, inkvizítorokat megszégyenítő tortúrákra célzunk mi sem. Ne hagyd, hogy szereplőd felülemelkedjen a retteneten, amikor az ismertelen felfedi magát; döbbenet -> felismerés -> a felismerésből fakadó rettenet. Mely rettenet nem múlhat el nyomtalanul.

A kandalló mellé kucorodva a kanapén, egy vastag gyapjútakaró alatt, herbateát szürcsölgetve ezt nem lehet kiheverni.