Szőllősi-Kovács Péter: Álmatlanság

Feltöltve: 2024/02/04
Kategóriák: Friss
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Valerius atya elgondolkodva simította végig az asztalra fektetett Malleus maleficarum borítóját. Ez hát a Boszorkányok pörölye! – gondolta áhítattal. Ma reggel vette át a futártól Institoris és Jacobus atyák alig néhány hónapja pápai jóváhagyást nyert könyvét, melyet egyenesen Coellen egyeteméről küldtek el neki. Valerius remélte, hogy a kézikönyv segítségével majd visszavezetheti a néhány emelettel lejjebb raboskodó eretnek asszony eltévelyedett lelkét a helyes ösvényre.

A ferencesek coelleni rendházába két hónapja érkezett beszámolók istentagadásról, istenkáromlásról szóltak egy, az északi Nordum nevű halászfaluban élő fiatal nő kapcsán. A szemtanúk szerint az ifjú özvegy éjjelente rendszeresen kiosont a házból, amelyben gyermekével, valamint néhai hites urának anyjával élt, és csak hajnalban tért oda vissza. Egyesek váltig bizonygatták, hogy Katharina néha furcsa révületbe esik, és ilyenkor egy olyan rövidesen felébredő hatalmasságról zagyvál, amely mellett Isten és minden szentjei eltörpülnek majd. Mások arról számoltak be, hogy soha nem hallott, istentelen nyelven habog, vagy mindenről megfeledkezve órák hosszat bámulja a tajtékzó tengert. Az ügyet csak tovább bonyolította a település szerzeteseinek halála, akik önkezükkel vetettek véget az életüknek.

Valerius asztalhoz ült, közelebb húzta magához a könyvet, majd gyertyát gyújtott, hogy elűzze a cellába lopakodó késő délutáni árnyakat.

Mi történhetett ezzel a mindeddig hitbuzgó keresztény nővel, ha nem az Ördög kísértette meg? – merengett a ferences inkvizítor. A tanúvallomások szerint ezidáig Istennek tetsző életet élt, egyetlen fiúgyermekét is a tanok kívánalma szerint nevelte. Tisztelte elhunyt férje anyját, idegen férfiak társaságát nem kereste. Vagy talán mégis elcsábította a szerzeteseket és azért vetettek véget az életüknek, mert nem bíztak Isten bocsánatában?

Valerius atya végigsimított a könyv míves bőrkötésén, hagyta, hogy a lelkét átjárja az áhítat, majd kinyitotta és olvasni kezdett.

Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan.

Elgondolkodva bámult ki a cella kőfalába vágott ablakon át a tengerre. A fodros hullámtaréjok egyszer lustán gördültek keresztül egymáson, másszor dühösen, fehér tajtékot vetve csapódtak a szikláknak. Szeszélyes, mint egy asszony. A fehérszemélyekkel valóban mindig több a gond – töprengett. Milyen könnyen esnek áldozatául a Gonosz csábításának és utána milyen megátalkodottan tagadják a bűnüket! Ha a testükön ott a Sátán csókjainak nyoma, azt is makacsul titkolják. Ez az istenfélő, erényes életet élő özvegy is hova jutott? Közel egy hete annak, hogy a rendház pincéjében összetákolt csigákon függ meggyötörve.

Erővel szakította el tekintetét a nyugtalanul hánykolódó víztömegről.

A kézikönyv három fő egysége közül most annak az útmutatásnak látta legnagyobb hasznát, amely az igaz keresztényekre veszedelmes fehérnép tortúrázását taglalta. Az asszony nem volt hajlandó beszélni, mi több, bár sikolyai és vergődése elviselhetetlen fájdalomról tanúskodott, ő mégis fogcsikorgatva tűrte a megpróbáltatásokat. Persze ezidáig csupán a csigára felvonatással, a nyújtópaddal, valamint a hüvelykszorító bevonásával igyekeztek vallomásra bírni.

Ezúttal olyan eszközökhöz fog folyamodni, amelyekkel eddigi működése során még a legmakacsabb istenkáromló eretneket is beszédre tudta bírni. Megboldogult itáliai rendtársa, Giovanni de Capestrano pályájához hasonlóan Valerius is az Anyaszentegyház védelmére, az eretnek tanok kiirtására tette fel az életét. Áhította azt az elismerést, ami Giovanni atyát áldozatos és állhatatos munkájának hála már életében is övezte. A nagyhírű főinkvizítor tevékenysége során soha nem ingott meg, híven teljesítette a rá bízott feladatokat.

Valerius sem akart elbukni.

Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és közelebb lépett az ablakhoz. Most, hogy már majdnem teljesen besötétedett, Valerius számára idegennek és visszataszítónak tűnt a táj. A tenger szurokszínű hullámai visszaverték a parti halászfalu fényeit és az égen pislákoló néhány csillag ragyogását. Hűvös, őszi szél kerekedett, amely felé sodorta a nagy víz morajlását, a sirályok vijjogását és a part menti fogadóban tivornyázók kiáltásait, sülő hús és hagyma illatába keveredett só- és halszagot. Undorodva elhátrált az ablaktól. A hangok és a szagok fojtó áradata utálattal töltötte el.

 

Talán az időjárás miatt történt, talán más miatt, hogy már abban a percben megundorodott a helytől, amikor átfagyva, éhesen és fáradtan belovagoltak a faluba a kvalifikátor és három pribék társaságában. A döglött haltól bűzlő piacterén összegyűlt emberek mogorva pillantásai sem ronthattak tovább a helyzeten, hiszen a súlyos esőfelhőkből, amelyek hasa jóformán a nyugtalan tenger hullámait súrolta, épp a megérkezésükkor kezdett szakadni a jéghideg eső. Mire keresztülügettek a házak között és felkaptattak a parti szirten álló rendházhoz, bőrig áztak.

A félkész épület komor tömege nyomasztóan tornyosult föléjük. A vakolatlan falban sötétlő ablakszemek vakon meredtek az alkonyi szürkületbe, világosság sehol nem látszott. Míg a vasalt tölgyfa kapu előtt várták, hogy valaki beengedje őket, kíváncsian méregették a félbehagyott rendház torzóját. A fal egyik részén elbontatlan, korhadt állványzat roskadt a kőfalra, máshol félig kifaragott, vagy éppen megmunkálatlan kődarabok hevertek a gazban. A félig felhúzott torony tetejéről kötélcsiga karja nyúlt a víz fölé. Valerius fejcsóválva méregette az érthetetlen módon véget ért építkezés maradványait, amikor a rendház csonka tornyán sápadt alak jelent meg. A ferencesek jellegzetes barna csuháját viselte. Fürgén felkapaszkodott a tenger fölé nyúló torony peremére, széttárt karokkal valami istentelen nyelven felüvöltött, majd a mélybe vetette magát. Valeriusék azonnal leugrottak a nyeregből és a szirt széléhez rohantak, de a szilánkokra zúzott testet addigra már mohón lenyalta a tenger a parti sziklákról.

Azon a baljós napon Valerius és négy kísérője birtokba vette a ferences rendházat. Az inkvizítor átvizsgáltatta az épületet, de a pincében fogva tartott Katharinán kívül mást nem találtak.

Valeriusnak rossz előérzete támadt, hiszen az írások szerint a rendház – gvárdiánján kívül – három ferences szerzetesnek és egy novíciusnak adott menedéket. Hová tűnhetett a kolostor személyzete? Az inkvizítor életében először bánta, amiért mérlegelés nélkül vállalt el kivizsgálandó esetet. Most olybá tűnt számára, hogy a rendház sötét sarkaiban, a pince legmélyén olyasvalami várt rá, ami örökre megváltoztatja az életét, amely megrendítheti a hitében. Ez a gondolat azonban éppen csak felvillant az elméjében, és ő azonnal el is hessegette.

Másnap kora délelőtt a három pribék összeterelte a falu lakóit a piactérre, Valerius pedig felszólította őket, hogy aki tud, tegyen vallomást Katharina Scheiber ügyében, aki a rendházban várja a nyomozás lefolytatását. A falusiak komoran, szemlesütve álltak a szemerkélő esőben, és végül csak hárman járultak Valerius és a jogtudós kvalifikátor színe elé. Hármójuk közül az egyik Katharina anyósa volt. Az idős asszony kezét tördelve igyekezett biztosítani őket a menye ártatlanságáról.

– Összezavarodott szegény feje – siránkozta Valerius lába elé roskadva –, ami nem is csoda, atyám, hiszen nincs száz napja, hogy a tenger elvette tőle az emberét. A gyermeket is egymagának kell felnevelnie. Én is hallottam zavarodottan beszélni, de hát nagy a gyász… Nem istentelenségeket hadovált az. Nem eretnek, higgye el, atyám!

A második szemtanú, egy élete derekán járó halász már sokkal elfogulatlanabbul számolt be a nő viselt dolgairól. A halászok között mindig ő vonja be utolsóként a hálóját napnyugtakor, és – mint mondta – több este is látta már Katharinát a kolostor melletti sziklacsúcson, ahogy a vizet nézi.

A harmadik azt állította, hogy egyszer-kétszer, amikor a fogadóból éjjel hazafelé tartott, látta Katharinát, amint a rendház melletti sziklacsúcs felé igyekezett.

Miután Katharina ügyében okosabbak nem lettek, Valerius feltette a kényes kérdést, hogy mit tudnak az elnéptelenedett rendházról. Néhányan összesúgtak, mások kíváncsian tekintgettek körbe, de válasszal senki sem szolgált.

Időközben leszakadt az ég, a tenger felől hideg, nyúlós ködfüggöny telepedett a házakra és a piactérre. Valerius intett a pribékeknek, hogy mára befejezték, hazaengedhetik a népet. Átfázva, nyirkos ruhában érkeztek vissza a kolostorba.

 

Négy nap telt el azóta és nem jutott egyről a kettőre sem az eretnek Katharina Scheiber, sem az elnéptelenedett kolostor ügyében. Valerius kezdte úgy érezni, hogy bármennyire csavaros is az észjárása, ezúttal alaposan megdolgoztatja a Gonosz – mert annyi bizonyos, hogy a kiürült kolostor kérdése és az eretnek asszony ügye összefügg egymással.

Első lépésként beismerő vallomást kell kicsikarnia az eretnekből. Bár égett a szeme, és fejfájás is kezdte kínozni – hiszen már három éjjel telt el úgy, hogy szemhunyásnyit sem aludt –, mégis elhatározta magát.

Vetett még egy pillantást a Malleus maleficarumra, majd elfújta a gyertyát, és elindult, hogy megkeresse a stigma diabolicát, azt a helyet a fiatalasszony testén, ahol az Ördög megjelölte.

 

A vallatás már elég régóta tartott, a nő száját mindeddig nem hagyta el zokszó, néma daccal tűrt, ám felsikoltott, amikor a félmeztelenre vetkőzött, markos pribék a harmadik éket kezdte beverni a spanyolcsizma deszkái közé.

Valerius hosszú órák múltán is türelmesen, és érzelemmentes arccal figyelte a kínlódását. Reménykedett benne, hogy most majd talán bevallja a bűnét. Pillantása végigsiklott a csodás testen, amelynek tökéletességét a véraláfutások sötét foltjai is alig törték meg. A fáklyák és a tűztartó edényben lobogó lángok fénye különös árnyakat táncoltatott a sima bőrön.

Még egy ütés a faékre, amely ezúttal a helyére került, és újabb sikoly hangzott fel a félhomályba burkolózó kínzókamra nyirkos falai között.

Katharina gyönyörű volt, ezt az inkvizítornak is el kellett ismernie, nem csoda, hogy az Ördög szemet vetett rá. A pillantásuk találkozott, Valerius pedig elámult a nő mélytüzű, igéző tekintete láttán – ám azonnal el is hessegette a közel bűnös gondolatot. Megharagudott magára, amiért máris engedett az eretnek csábításának. Bosszúsan felkelt a székről, és közel hajolt a meggyötört archoz.

– Áruld el, lányom – súgta neki –, mit cselekedtél a ferences testvérekkel? Hol jelölt meg a Gonosz, amikor megkötöttétek tisztátalan szövetségeteket? Vallj színt, és megmenekülsz az örök kárhozattól. Ha nem árulod el önszántadból, én keresem meg!

– Atyám! – A nő már rekedt volt a hiábavaló sikoltozástól. – Semmi ilyesmi nem történt, kérlek, hinned kell nekem!

– Szóval az ellened szóló tanúvallomások hamisak? – Valerius rosszallóan megcsóválta a fejét. – Nem hinném.

– Nem tudom, mi történt velem, atyám! – zokogott Katharina. – Talán csak beteg és kimerült vagyok, összezavarodott a fejem, hiszen szegény uram nélkül kell élnem. Meggyónom a bűneimet, csak engedj el, kérlek, hadd neveljem tovább a gyermekemet!

– Attól tartok, a gyónás már nem elég, lányom! Valld be, hogy parázna dolgokat cselekedtél az Ördöggel és a ferences testvérekkel, és megszabadulsz minden gyötrelemtől!

– Nem követtem el semmit, hogy pusztulnál meg! – üvöltötte a nő, és az inkvizítor felé köpött.

Valerius a pribékre pillantott, aki kérdő tekintettel nézett rá, kezében a kalapáccsal és az újabb ékkel.

– Atyám…? – A segéd zavarodottan várt a megerősítésre. – Atyám, négyet asszonyoknál már nem szoktunk…

– Csak rajta! – intett Valerius. – Láthatod, milyen megátalkodott teremtés. A Sátán által megtévesztett lelke most még ellenáll, de már nem sokáig.

A pribék remegő kézzel illesztette a faéket a spanyolcsizma szára és a nő egykor karcsú lábszára közé, majd lesújtott.

Velőtrázó sikoly hangzott fel a szűk kamrában, amely néhány szívdobbanásnyi idő után elhalt. A megkínzott özvegy feje lehanyatlott. Egykor ragyogó, derékig érő, göndör haja most csapzottan, fénytelenül borult az arcába.

Valerius kelletlenül felmordult és intett a hóhérsegédnek, hogy locsolja fel, és tegye újra csigára az eretneket.

A magához térő Katharina újfent könyörögni kezdett, de hiába – az inkvizítor türelmetlen volt és dühös.

– Tűt! – rendelkezett.

A verejtékező pribék remegő kézzel nyújtotta oda a felizzított végű szerszámot.

Valerius hosszú órákon keresztül kínozta a nő testét, remélve, hogy rábukkan a stigmára, ezzel is bizonyítva Katharina bűnösségét. Az Ördög csókjának helyét azonban nem sikerült megtalálnia.

Mikor az özvegy újból elájult, a szerzetes dühösen borította fel a tűztartó serpenyőt. Melege volt, undorodott a füst, az égett hús, a veríték, a maga alá piszkított nő bűzétől, és ekkor jutott eszébe, hogy már hosszú ideje nem ivott és evett semmit.

– Atyám – próbálkozott a fiatal segéd –, talán valóban ártatlan. A bűnösök már megtörtek volna ilyen vallatás után…

– Ez a nő bűnös.

Valerius elgondolkodva sétált fel-alá a csigáról lógó, ájult özvegy előtt; harminc éve volt a rend tagja és idestova egy évtizede vizsgálta az eretnekek ügyeit, de ilyen megátalkodott nőszeméllyel még nem akadt dolga. Felidézte a Malleus maleficarumban olvasott módszereket, amelyekkel a legnyakasabb eretnekeket is vallomásra lehetett bírni. Talán ha nem hagyják aludni… Igen, a tormentum insomnia biztosan megtöri az istentől eltántorodott lelket.

– Locsold fel! – fordult végül a pribék felé. – Ne hagyjátok elaludni. Aki mellett elalszik az istentelenje, azt megbüntetem!

Feltépte a cella korhadt ajtaját, és mint a fuldokló, aki az utolsó pillanatban bukkan a felszínre, nagyot kortyolt a sötét folyosó doh- és füstszagú, hűvös levegőjéből. Haragosan csapta be maga után az ajtót, majd a kimerültségtől remegő lábakkal elindult a fáklyákkal megvilágított lépcsőkön a szobája felé.

 

Belépve meglepetten tapasztalta, hogy a keskeny ablakon hajnali világosság kúszott be, amely már a durva pokróccal letakart szerény priccs lábát érte.

Imádkozott, majd sóhajtva leereszkedett a fekhelyére. Az ólmos fáradtság azonnal végigömlött a testén; minden tagja sajgott vagy zsibbadt, a szeme égett, szemhéjára mintha mázsás súly nehezedett volna. Próbált elaludni, de az ébredő falu kintről beszűrődő zajai miatt képtelen volt.

Forgolódott még egy darabig, végül dühösen felkelt és az ablakhoz lépett.

A felkelő nap ugyan elűzte a ködöt a nyílt tenger felé, de a megmagyarázhatatlan bűz, amely belengte a környéket, megmaradt. A Gonosz hiába próbálta a fényben vitorlát bontó halászbárkák látványával és a fogadóból felszálló sülő hal illatával elfedni a rothadás szagát, az inkvizítor rendíthetetlen maradt: Nordumban felütötte fejét a métely, és ő ki fogja purgálni, bármivel igyekeznek is eltéríteni a szándékától.

Hirtelen elhatározással ellépett az ablaktól. Fél térdre ereszkedve keresztet vetett a falon lógó feszület előtt, majd kilépett a cellájából, és elindult a falu fogadója felé.

 

Valerius a gyalulatlan asztalnál ült és a körülötte sürgölődő fogadóst figyelte. Egyedüli vendég volt a fogadóban, de meggyőződése volt, hogy a kiszolgálás inkább a tisztségének szól. Először bor és sajt, majd frissen sült cipó és hal került az asztalára. A fatálról felszálló tolakodó szagoktól és a kintről beáradó bűztől felkavarodott a gyomra, de azért tört a cipóból; közben magához intette a fogadóst, aki Marten Smik néven mutatkozott be.

– Tudod, hogy mi történt a szerzetesekkel? – A cipó túl sűrű volt, rágás közben kemény falattá állt a szájában; töltött magának egy korty bort, hogy leöblíthesse. Elfintorodott, amikor megérezte a savanykás lőre ízét.

– A saját kezükkel vetettek véget az életüknek, atyám. Leugrottak a tenger fölé magasodó falról a sziklákra.

– A gvárdián, a három testvér és a novícius is? – kérdezte Valerius. – Egyszerre?

– Nem egyszerre, atyám, de fél esztendő sem telt el, és mindannyian elvesztek.

– Elvesztek? – Az inkvizítor harapott a penészízű sajtból, hosszan forgatta a szájában a keserű falatot, amíg le tudta nyelni, majd kortyolt a kupájából. – Hogy érted azt, hogy elvesztek? Elvesztek az Ördög ellen vívott harcban?

– Hát… elvesztek. – A fogadós egy pillanatig elgondolkodva kereste a szavakat. – Meghaltak, atyám.

– Van fogalmad róla, hogy mi folyik a faluban, a rendházban?

– Nincs, atyám! – Smik állta az inkvizítor szúrós pillantását. – Istenemre esküszöm, hogy nem tudom!

– De szemed azért csak van, nemdebár? – Valerius lenyelte az utolsó falat sajtot és cipót, és kitöltötte magának a maradék bort. A halra rá sem bírt nézni. – Egész nap figyeled az embereket, hallod, miről beszélnek, ha betérnek hozzád.

– Különös dolgokról suttognak a helyiek, atyám. – Smik közelebb hajolt az inkvizítorhoz és lehalkította a hangját. – Soha nem látott fények játszanak a vízen, éjjelente még a fellegeket is megvilágítják. Szegény Katharina sem az Ördöggel cimborál…

– Azt majd én eldöntöm – csattant fel Valerius.

–… csak hallottam a halászokat sugdolózni erről-arról – mentegetőzött a fogadós. – A férjéről.

– Mi történt a férjével?

– Aznap, mikor eltűnt, nyugodt volt a tenger, de a hazatérő halászok azt mondták, hogy Katharina embere azon a helyen veszett oda, ahol a fények szoktak feltűnni… Nem én mondom ezeket, csak hallottam ezt-azt.

Valerius kegyesen legyintett, és kortyolt egyet a kupából. – Mit tudsz a rendházról és a testvérekről?

– Nem sokat, atyám. Néha szóba elegyedtem valamelyik testvérrel, de amióta az első elvesz… az első meghalt…

– Mikor halt meg az első?

– Nem is tudom… – gondolkodott Smik –, talán hat vagy nyolc hónapja lehetett. Vagy talán több is? Nem, emlékszem már! Azután történt, hogy az a könyves ember elment a faluból.

– Miféle könyves ember?

– Amolyan tudósféle. Az öltözékéből ítélve kelet felől érkezhetett. Itt foglalt nálam szobát, előre kifizette hónapokra. Az érkezése után azonnal a rendházba sietett. Sok időt töltött ott. Volt egy nagy, fekete könyve, amelyet a hóna alatt cipelt. Mindig magával vitte, kivéve, amikor végleg elhagyta a falut.

Valerius érdeklődve hallgatta a fogadóst, aki beszélt a barna bőrű, szúrós fekete szemű, fekete szakállú férfiról.

– Ez minden? Ugye semmit nem hallgatsz el előlem? – kérdezte végül Valerius, miközben határozottan az asztalra csapta a kiürült boros kupát.

– Istenemre esküszöm, atyám, hogy nem!

 

Valerius kimerülten rogyott le a priccsére, miután felkapaszkodott a fogadótól a rendházig. Percekig lázasan járt az agya a hallottak körül. A fekete könyv. Ösztönei azt súgták, hogy a könyvnek nagy szerepe van ebben a szövevényes ügyben. Ha hihet a fogadósnak, a messziről jött férfi nem vitte magával – talán még a rendházban van valahol.

Fáradt volt, de nem vesztegethette az idejét; kisietett a cellájából és nekiállt módszeresen átkutatni az épületet. A néhai szerzetesek lakrészében kezdte a keresést, de a puritánul berendezett cellák nem őriztek semmiféle kézzel fogható titkot. Ezután a szerény könyvtárba sietett, és megacélozva magát egyenként vette le és pakolta vissza a poros köteteket és fóliánsokat a polcokról. Mindegyikbe belelapozott, a könyvek mögött titkos rekeszeket keresve tapogatta a kőfalat. Az est egyre több árnyat vetve lopózott az ódon könyvtárba. Valerius már alig látott, de gyertyagyújtásra nem pazarolta az időt. Az ablakon beszűrődő gyenge fényben böngészte a köteteket, ám hamarosan elveszítette a türelmét – már nem is vesződött a renddel, eszelősen szórta a már átvizsgált könyveket a padlóra, de hiába. Miután az utolsó is port kavarva csattant a földön, Valerius zihálva rogyott a fal tövébe.

A szeme előtt fekete karikák rajzottak, szédült és hányinger környékezte. Alig látott el a könyvespolcig, hunyorgott, megdörzsölte a szemét és rádöbbent, hogy ismét beesteledett. Úgy döntött, aznapra befejezi a kutatást, és megpróbál aludni. Feltápászkodott a padlóról, és pusztán megszokásból kinézett az ablakon.

A látványtól néhány szívdobbanásnyi ideig lélegezni is elfelejtett. Meg kellett kapaszkodnia a kőpárkányban.

A napkorongot ekkor nyelte el végleg a horizont. Az eltűnő égitest fénye vörösre festette a tenger fölött elterülő fellegek alját, a víz pedig széles sávban visszatükrözte a látványt. Valeriust azonban nem ez döbbentette meg; több mérföldnyire kint, a nyílt vízen sárga fények játszottak a felszín alatt. Mintha egymást kergették volna a tengerben a fénykorongok. Előre-hátra, balra-jobbra mozogtak, hol kihunytak, hol erősebben derengtek vagy ragyogó sugárban előtörve valóságos fényoszlopként érintették a felhők alját. Amikor a nap utolsó sugarait is elnyelte az éjszaka, a tengerből kilövellő fények festették meg a habokat és a fellegeket. A különös fénypászmák hosszú percekig táncoltak még a magasban beteges zöldes-sárgára színezve a fellegeket, melyek aztán visszaverték a sugárzást és földöntúli ragyogásba burkolták a környéket. A természetellenes fény a könyvtárat is elárasztotta.

Valeriust a rendház pincéjéből felharsanó tébolyult sikolyok ragadták ki a bénultságából. Eddig elfehéredett ujjakkal szorította az ablakpárkányt és dermedten figyelte a kinti jelenséget, most azonban elszakította magát a látványtól, és a pincébe indult. Ahogy azonban elfordult az ablaktól, tekintete megakadt a kandallóban maradt több napos hamuból kivilágló papírdarabon.

A pincéből felhallatszó zűrzavar már el sem jutott a tudatáig. Izgatottan kikaparta a hamuból a maradványokat, leporolta a maréknyi lapot, és az asztalhoz ülve meggyújtott egy gyertyát, hogy megvizsgálhassa az égett foszlányokat.

Alig néhány volt olvasható, a többi felismerhetetlenné égett. Ezeket a földre hajította, majd maga elé rendezte a maradékot, és böngészni kezdte az írást.

hogy nem vagyunk egyedül. Képtelen voltam elhinni, és istenkáromlással vádoltam meg azt az embert. Utasítottam, hogy hagyja el a rendházat és a falut, mert szerzetes testvéreim és a halásznép elméjét is összezavarja. Kilátásba helyeztem, hogy jelentem az esetet a Szentszék felé. Ő időt kért, hogy bebizonyíthassa az igazát. Nem tudom, miért tettem eleget a kérésének, de hosszú hetek múltán szerzetestestvéreimhez hasonlóan már magam is kétségbe vontam a Szentírás tanításait. Nem csak a tudós arabus prédikációinak köszönhetően rendült meg a hitünk, hanem a jelek miatt, amelyeket ő előre…

Valerius remegő kézzel tolta félre a szöveget, majd a következő darabért nyúlt. Szíve a torkában dobogott, túl szűknek érezte a tulajdon bőrét, és bár égett az arca a szégyentől, jeges iszonyat fészkelt a gyomrába.

azt állította, egy ősi istenség alszik a tenger mélyén, aki a csillagokon túlról érkezett. Olyan rég elpusztult civilizációk fölött uralkodott, amelyek az idők hajnalán… ha a csillagok állása megfelelő, papjai felébresztik őt, hogy újra… a földön. Az arabus megmutatta a fekete könyvet, amelyben homályos utalások vannak…

Valerius újabb maradványt vett maga elé.

megjelentek a fények a tengeren, amint azt az arabus előre megmondta… a novícius elméje megbomlott. Ő volt az első, aki inkább önkezével vetett véget az életének, mintsem hogy részt vegyen bárminemű istenkáromlásban. Ekkor égettem el a fekete könyvet…

mikor az ifjú özvegyhez hívtak, akit megszállt a Gonosz. Tiszta fejjel elmondta, hogy ő a kiválasztott, minden titkok tudója… értelmet nyert számomra az ősi monolit titka…

Valeriust a könyvtárba siető pribék zavarta meg:

– Atyám, jöjjön azonnal! Valami történt a nővel!

 

Valerius berontott a pincéből átalakított kínzókamrába. A másik két katona elővont kardokkal, rémülten állt a csigára felhúzott özvegy előtt, megközelíteni azonban egyikük sem merte. Katharina sikoltozott, a teste eszeveszetten rángatózott, már a szerkezet egyik kapcsa is kiszakadt a falból.

– Leszedni! – parancsolta Valerius. – Kötözzétek a nyújtópadra!

A három pribék együttes erővel leoldotta a csigáról a rúgkapáló nőt, és a kínpadra kötözték. Katharina még vonaglott, igyekezett szabadulni, de a kötelek szorosan tartották. Véresen, habzó szájjal hörgött és lihegett a gyalulatlan deszkákon.

– Jézus Krisztusra! – szólalt meg az inkvizítor. – Nem csak szövetkeztél vele, hanem meg is szállt az Ördög.

Katharina összeszorította a száját, és elfordította a fejét.

Valerius dühösen megragadta a nő állát, és erővel fordította maga felé: – Isten szent nevére…

– Isten?! – ordította Katharina. – Miféle isten a tiéd?! Nem mutatja az arcát feléd, soha nem láttad őt! Az én istenem hamarosan megmutatkozik.

– Hallgass!

– Láttad a fényeket, igaz? – Katharina felkacagott. – Hát persze, hogy láttad!

Valerius megdöbbent. Honnan tudhatja ez az eretnek, hogy tanúja volt a fények játékának?

– Boszorkány vagy – vicsorgott a nő arcába. – Valld be!

– Reszkess, pondró! Hamarosan felkel az elfeledett isten, aki a mélyben álmodja nyugtalan álmát, és eltapossa a hamis isteneiteket és azok minden szolgáját. Nem menekülhettek előle. Én, a titkos tudás őrzője hívni fogom őt, amikor a csillagok állása megfelelő lesz…

– Boszorkány! – Valerius arcul csapta a nőt. – Eretnek! Istenkáromló! Addig foglak gyötörni, amíg…

Ekkor felmorajlott és megremegett a föld a talpuk alatt. Valerius megtántorodott, a három katona riadtan keresett kapaszkodót. A falikarokban megreszkettek a fáklyák lángjai, néhány parázstartó hangos csörömpöléssel a kőpadlóra zuhant. Aztán csend lett, csak a mennyezetről pergett a por. Az egész jelenség alig egy szívdobbanásnyi ideig tartott.

– Hallgassátok! – suttogta Katharina. – Hamarosan itt az idő.

 

Valerius, miután az őrök gondjaira bízta az eretneket, azonnal felsietett a cellájába. Szüksége lett volna a pihenésre, azonban képtelen volt elaludni. Eddig soha nem érzett, megmagyarázhatatlan félelem vasmarka szorította össze a mellkasát. Fel-alá járkált a sötét cellában, majd visszaült a priccs szélére és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hosszú ideig bámulta az ablakon beszivárgó hajnal derengését, miközben félig ébren, félig valami kábult vízióban vergődött.

Mintha mocskos vízben rohant volna valami megnevezhetetlen iszonyat elől, amely egyre csak őt hívta. Síkos köveken kapaszkodott meg, amelyeket vastagon belepett a zöldesen derengő moszat. A gigantikus szikladarabokat – amelyek valószínűleg egy építmény részeként nyúltak fel idáig – tekergő hínárok fonták körbe, miközben az alapja elképzelhetetlen mélységbe veszett. A víz sötétjéből felszálló buborékok áporodott, sírmélyi szagot árasztottak, miután elpukkadtak a felszínen. Érák óta lezárt kripta szaga volt ez, amelyből a szunnyadó iszonyat most kiszabadulni készül. Feltápászkodott és futott tovább, de újból arcra esett a síkos köveken. Bár nem nézett hátra, tudta, hogy olyan pokoli szörnyűség emelkedik ki mögötte a tengerből, amelyre elég volna egyetlen pillantást vetnie, és azonnal megbomlana az elméje. Érezte, amint förtelmes, síkos csápok tekerednek a bokája köré, körbefonják és a posványban tartják, míg a megnevezhetetlen iszonyat az elméjére nehezedik és a tébolyba taszítja. A csápok és a karok szorosabbra zárultak körülötte, ő pedig csak üvöltött és üvöltött…

Verejtékezve, nyögve ült fel a kemény deszkapriccsen. Fogalma sem volt, mikor feküdt le. A szeme égett, halántéka lüktetett, szédült. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Dühösen vette tudomásul, hogy valószínűleg semmit sem aludhatott, csak valamiféle látomása lehetett, mert még mindig sötét volt a cellában – az ablakpárkányon alig nőtt a közeledő napfelkeltét jelző világos folt.

Képtelen volt összerendezni a gondolatait. Emlékezett, hogy fontos küldetése van, de a memóriája mintha cserbenhagyta volna. Aztán eszébe jutott: Védelmezem az Anyaszentegyházat, ki kell irtanom az eretnek tanok hirdetőit! Inkvizítor vagyok. A nevem… a nevem… Capestrano. Giovanni de Capestrano vagyok, a főinkvizítor.

– Valerius atya!

A nevem Giovanni de Capestrano.

– Valerius atya!

– Giovanni de Capestrano      vagyok.

– Valerius atya! – Az egyik pribék állt az ajtóban. – Jól vagy, atyám?

– Mi? – Valerius felrezzent a révületből. – Mi történt?

– Átvizsgáltuk az épületet, atyám. Az éjjeli földmozgás több helyen megrepesztette a falakat. Nem biztonságos…

– Nem erre adtam parancsot! – horkant fel Valerius. – Azt parancsoltam, hogy ne hagyjátok aludni az eretneket!

– Nem alszik, atyám. A tormentum insomnia rendben folyik.

Valerius meghagyta, hogy a reggeli imája után ellenőrzi az eretneket, majd elbocsátotta a katonát. Azután térdre ereszkedett a feszület előtt, és buzgó imádságba kezdett.

 

Már a fogadóban ült, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette megnézni, hogy halad a tortúra alá vont özvegy dolga. Arra sem emlékezett, hogyan jutott ki a rendházból.

A hely tele volt szél- és napcserzette bőrű, durva arcú halászokkal. Sugdolózva hajoltak asztalaik fölé, de Valerius gyanította, hogy más reggeleken zsong tőlük az épület. Az inkvizítor a szeme sarkából látta, hogy néhányan félelemmel vegyes ellenséges pillantásokkal méregetik. Bosszantotta ez a faragatlan népség, de nem szólt. Némán várt, míg Smik kihozta a reggelijét.

Már majdnem befejezte az étkezést, amikor az utolsó halászok is elhagyták a fogadót. Végre kérdőre vonhatta Smiket.

– Idelent is éreztétek az éjjel, hogy megmozdult a föld?

– Igen, atyám.

– A fényeket is láttad a tengeren múlt éjjel?

– Igen, atyám. Egyre hosszabb ideig látszanak és a monolit is egyre haragosabban lángol.

– Miféle monolit? – Valeriusnak rémlett ugyan az égett szélű lapokon említett monolit, de akkor nem tulajdonított nagyobb jelentőséget neki.

– A rendháztól nem messze van egy ősi monolit. Fent a szirten, ahová Katharina is kijárt éjszakánként…

– Miért nem beszélt nekem senki arról a monolitról?!

– Azt gondolhatták, hogy láttad a csúcsát a piactérről. Innen is látni…

Kisiettek a fogadó elé, és Smik felmutatott a hajnali fényben fürdő szirtre. A rendháztól nem messze csúcsos tetejű kőoszlop meredt az ég felé, mint egy fenyegető mutatóujj.

 

Valerius szünet nélkül, lóhalálában tette meg a rendházhoz vezető, máskor több pihenővel megszakított utat a sziklás ösvényen. A szeptember végi csípős hideg ellenére verejtékben úszott, mire a szirt tetejére ért. A lábát több helyen lehorzsolta, egyszer el is esett, a térdéről lenyúzta a bőrt, a csuhája kiszakadt. A rendháztól már könnyebb volt az út. A kolostoron túl egy enyhe emelkedő után nem messze megpillantotta a sötét kőoszlopot, amely a szirt peremén magasodott. Izgatottan sietett oda, hogy közelebbről is megvizsgálhassa.

Legalább húsz láb magas volt és egyetlen hatalmas tömbből lehetett kifaragva; nem a szirtfal anyagából készült, de a felszíne tompán verte vissza a fényt. Az inkvizítor közelebb hajolt a fekete, vagy inkább sötétszürke felülethez, és elcsodálkozott annak egyenletességén. Tökéletes mestermunkának tűnt. Körbejárta az oszlopot, amelyet legalább három felnőtt ember érhetett volna körül. A monolit olyan közel volt a szirt pereméhez, hogy a szerzetes saruja alól kavicsok peregtek a mélybe, a kiálló sziklák közt tajtékzó tengerbe.

Már harmadjára óvakodott el a perem felőli oldalon, amikor magasan a feje fölött megpillantotta a jeleket és rajzolatokat az oszlop oldalán. Valerius keresztet vetett.

A baljós vésetek soha nem látott szimbólumokat és ábrákat formáztak. Az ismeretlen alkotó visszataszító teremtményeket, különös csillagállásokat és idegen írásjeleket hagyott örökül az utókornak. Három, a többinél jóval nagyobb véset ragadta meg a figyelmét. Az első egy pentagramot ábrázolt. A második egy háromszög volt, amelynek szárai a csúcson túlnyúlva keresztezték egymást oly módon, hogy a jobboldali szár visszakanyarodott a háromszög felé. Ezután egy nyíl formájú alakzat következett, amelynek egyik szára apró kunkorban, a másik talpban végződött.

Valerius szívét megmagyarázhatatlan félelem szorította össze; megszédült, megcsúszott, és kis híján a mélybe zuhant. Szikkadt fűcsomókba és kiálló sziklacsipkékbe kapaszkodva vonszolta magát feljebb, majd vissza sem nézve a sötét monolitra rohanni kezdett. Szeme előtt fekete karikák táncoltak, a feje kavargott, többször elvágódott a köveken, de csak futott, minél távolabb az ördögi oszloptól.

 

Dél is elmúlt, mire magára csukhatta a cellája ajtaját. Zihált, lüktetett a feje, a szíve vadul dörömbölt a mellkasában. A napok óta érzett kialvatlanság és tehetetlenség még inkább elhatalmasodott rajta. Elnyúlt a kemény deszkapriccsen és elhatározta, hogy ezúttal aludni fog. Kipihenten, tiszta fejjel könnyebb lesz megoldást találni az ügyre.

Amennyire tudott, igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, amikor meglátta a jeleket a szemközti cellafalon – minden kövön ott sötétlettek.

Valerius rémülten pattant fel, és keresztet vetett. Megdörzsölte a szemét, de a förtelmes írás továbbra is ott virított a tulajdon cellája falán. Megfájdult a feje, de olyan erővel, hogy fájdalmában könny csordult ki a szeméből. Egy hang dübörgött a fejében, és valami istentelen nyelven szólt hozzá, mégis úgy érezte, érti, mit akar neki mondani.

– Mit akarsz tőlem? – nyögte az inkvizítor.

– Aallaauussz vuualeooruus oouuugya… – hangzott ismét.

– Ki vagy te? – Valerius az ajtó felé fordult, ahol a feltáruló sötét négyszögben magas alak állt. – Capestrano? Eljöttél hozzám, hogy megsegíts a bajban, Capestrano atya?

– Voualerioous ougyaa! – az ajtóból beljebb lépő árny egészen fölé hajolt. – Haallaasz, Valerious oatyaa? Jaól voagy, Valerius atya?

Az inkvizítor látása kitisztult; az egyik pribék állt az ágya mellett.

– Jól vagy, Valerius atya? A kvalifikátor úr kérdezteti, hogy meddig óhajtod még az inquisitiot folytatni, mert öt nap múlva Wormsban kell eljárnunk többrendbeli istenkáromlás ügyében.

– Ma befejezzük – felelte rekedten Valerius. – Az eretnek?

– Nem hagytuk elaludni, atyám.

 

Katharina szótlanul függött a csigán, ahová újból felhúzták. Szeme már-már lecsukódott, amikor az egyik pribék egy kanna jéghideg vizet zúdított az arcába. A nő felriadt, köhögött, és tágra nyitott szemmel bámulta a lába alá csorgó vizet.

Az inkvizítor eleinte érdeklődve, de egy idő után már unottan és fásultan figyelte a kínzást. Egyszer látni vélte, hogy az özvegy testét csúfító sebek a monoliton látott jelekké alakulnak, de bizonyára csak a szeme káprázott a kialvatlanságtól. Többször is lebukott a feje, de minden alkalommal, amikor az álom magával ragadta volna, felrezzent a nő nyögésére, sikolyára, ahogyan a katonák válogatott eszközökkel igyekeztek ébren tartani.

Valerius fáradt volt, minden porcikája nyugalomra, pihenésre vágyott. Nem volt még dolga ilyen nyakas eretnekkel. Türelmét vesztve felkelt és a hideg víztől lúdbőrző nőhöz lépett. Ismét érezte a meggyötört test bűzét, de valami hiányzott ebből a szörnyű szagelegyből. A félelem szagát, amelyet más kínzókamrákban azonnal felismert, most hiányolta. Katharina nem félt, pedig két napja gyötörték már alvásmegvonással.

– Még mindig nem ismered be a bűnödet? – Dühösen megragadta a nő állát, maga felé emelte, és a sötétlő, fáradt szemekbe nézett. – Vallj színt, és megmenekül a lelked az örök kárhozattól. Az Ördöggel kötöttél szövetséget ott fent a szirten?

– Szóval jártál ott. – Katharina felkacagott. – Hát persze! Látom a szemedben a félelmet.

– Hallgass! – Valerius tehetetlen haragjában olyan erővel szorította meg a nő állkapcsát, hogy az majdnem elroppant a markában. – A kérdésre válaszolj. Bűnbe estél az Ördöggel? Valld be, hogy vétkeztél Isten ellen!

– Isten? Hát még mindig nem érted, ostoba pap?! – Katharina hisztérikusan sikoltozni kezdett. – Ma éjjel, amikor a csillagok állása megfelelő, eljön az ő ideje. Én, az ő papnője fogom felébreszteni és erre a világra hívni az emberiség hajnala óta éberen alvó hatalmasságot!

– Hallgass! – bődült el Valarius és arcul csapta az eretneket.

– Újra ő fog uralkodni a földön…

– Azt mondtam, hallgass! – Valerius megmarkolta a nő nyakát, és eszeveszett dühvel rázni kezdte.

– Ő, az elfeledett, aki az óceán mélyén a…

– Elég volt! – Valerius már két kézzel szorította Katharina torkát, és csak rázta, rázta a legyöngült testet. – Isten nevében parancsolom, hogy hallgass! Hallgass, istenkáromló!

A csiga kötele kiszakadt a falból, Katharina a földre zuhant, magával rántva Valeriust, aki estében sem engedte el a nő torkát.

– Atyám! – kiáltott rá az egyik katona, és megmarkolta Valerius csuháját.

– Eressz! – hörögte az inkvizítor, és lerázta magáról a pribék karját.

– Atyám! Valerius atya! – kiáltott a katona.

– Mit akartok? – üvöltötte Valerius. Érezte, hogy többen is belékapaszkodnak és próbálják elvonszolni a megkínzott nő mellől, ám ekkor megremegett a föld. A falikarokban reszkettek a fáklyák, a fejük felett csikorogtak a kövek. Valerius elernyedt a döbbenettől, mire a katonák megragadták és talpra rántották.

– Mindenki, kifelé!

– Az inquisitio… – lihegte Valerius.

– Az eretnek vallott és elnyeri méltó büntetését itt, a kövek alatt – kiáltotta a kvalifikátor, miközben elugrott egy lezuhanó kő elől.

– Nem! – Valerius levágta Katharinát a feldöntött csigáról, aztán a hajánál fogva megragadta és emberfeletti erővel vonszolni kezdte maga után ki az ajtón, majd fel a lépcsőn.

A dübörgés erősödött, a kínzókamra falai beomlottak. Csörögtek a felboruló parázstartó edények, falra aggatott szerszámok, láncok csattantak a kőpadlóra. A felfelé vezető folyosó mennyezetéről por szitált, öklömnyi kövek zuhantak a lépcsőre. Kialudt fáklyák füstjének csípős szaga terjengett a levegőben. A földrengés erősödött, a rendház falai megcsavarodtak, az épület felnyögött szörnyű kínjában. Valerius ösztönösen kerülgette a lehulló darabokat, erősen markolva Katharina haját; a nő a spanyolcsizmától meggyötört lábbal sántikálva, meztelenül követte őt a konyhán át ki az épületből, át a refektóriumon és a kápolnán, amelynek az egyik fala nagy robajjal leomlott.

Éppen csak kiértek rendház előtti sziklás ösvényre, amikor a vasalt tölgyfakapu a boltozatával együtt beszakadt. A közeli falszakaszokon is repedések nyíltak, a súlyos kövek csikorogva csúsztak el egymáson.

A felszálló por kaparta Valerius torkát, csípte a szemét. Sorra vetette magára a kereszteket, miközben fuldokolva hadarta a Miatyánkot. Elhátrált a kolostortól, és még köhögve, hunyorogva láthatta, ahogyan az épület összeomlik. A rengés nem maradt abba, újabb repedések cikáztak végig a talajon, a lábuk előtt ropogva nyílt meg a szikla. Az inkvizítor tovább hátrált, hogy minél távolabb kerülhessen a záporozó törmeléktől.

 

A szirt pereméről látta, hogy a halászfaluban egymás után gyúlnak ki a fáklyák. Feltámadt a szél, morajlott a föld, az emberek ordítottak, sikoltoztak, kutyák csaholtak és vonyítottak Nordum utcáin. A tenger mélyéről hirtelen előtörtek a különös, vadul táncoló, sárgászöld fények, és megvilágították az égen gyülekező viharfellegeket. Valerius a menekülés útját keresve körbenézett, és egy bicegő alakot látott eltűnni a közeli domb hajlata mögött.

Gondolkodás nélkül a nyomába eredt. A dombtetőre érve újra megpillantotta a nőt, aki már a táncoló fényekben fürdő monolit tövében állt és a szélkorbácsolta tenger felé üvöltött. A víz, mintha csak az özvegy parancsainak engedelmeskedne, forrni és emelkedni kezdett ott, ahol a fénypászmák előtörtek a felszíne alól. Egyre magasabb hullámok ostromolták a partot, a kikötött halászhajókat messzire ragadták a nyílt víz felé, majd néhány pillanat elteltével a parti kunyhókat is elmosták. Az ár egyre csak emelkedett, a viharos szél hangfoszlányokat hozott Valerius felé, de az inkvizítor nem értette az ismeretlen szavakat, amelyeket az eretnek kiáltozott. Próbálta túlharsogni a tomboló szelet és a tenger zúgását, de Katharina ügyet sem vetett a fenyegetésére. Kántálása erőteljesebb lett. Kitárt karral, lobogó hajjal állt a monolit tövében.

Valerius elszántan felé indult, amikor minden eddiginél dühödtebben morajlott fel a föld; a sziklaorom, amely az egykori ferences rendháznak nyújtott szilárd alapot megingott, és fülsértő ropogással a tengerbe zúdult. Egyszerre temette be a halászkunyhókat, a menekülő embereket, a szekereket, az állatokat. Az egyre csak emelkedő ár elsodorta a testeket, a hajóroncsokat, a település maradványait. Nordumot elnyelte a tenger.

Ekkor látta meg a több mérföldnyi messzeségben a tengerből kiemelkedő gigantikus alakot, amely a földrengést és az azt kísérő árat idézte elő. Szájtátva bámulta a távolban kibontakozó iszonyatot, amelynek látványa torkon ragadta. A rettenetes entitás nagyobb volt, mint az egykor Nordum fölé magasodó sziklaorom, hatalmasabb, mint a coelleni dóm, vagy mint egy hegy.

Valerius látott már medúzát és polipot, valamint kalmárt és más tengeri ocsmányságokat is, de ez a szörnyűség mintha ezekből az állatokból lett volna összegyúrva. Méretében pedig túltett minden olyan legendán, amely ezekről a mélyben rejtező szörnyekről szólt. A rém bocsátotta ki azt a számtalan imbolygó, billegő fényoszlopot, amelyek tündöklése visszaverődött a felhők hasáról. Valerius a fényjátéknak köszönhetően ekkora távolságból is láthatta, hogy a rücskös, tüskékkel borított testről iszap, hínár és szikladarabok csúsznak a háborgó mélységbe. A monstrum egyre csak emelkedett, hamarosan eltakarta a földöntúli ragyogást visszaverő felhők és a csillagos ég egy részét. Kontúrjai valahol a távolban beleolvadtak a sötétségbe.

Katharina még mindig kántált, de a szakadatlan égzengésben elveszett a hangja. Vérmaszatos arcán mély áhítat látszott.

Az inkvizítor felkapott egy jókora követ, fogcsikorgatva talpra küzdötte magát és Katharina felé botladozott. Hátulról sújtott az eretnek fejére, aki az ütés erejétől a monolit oldalának tántorodott. Szeme tágra nyílt, tétován védekezésre emelte a kezét.

Ömleni kezdett az eső. Valerius az arcába csorgó víztől elvakultan újra és újra lecsapott a kővel, de hogy mióta ütlegelte már a rúnákkal televésett oszlopot, maga sem tudta. Hisztérikusan zihálva ütötte-vágta a monolitot, minden ütés éles fájdalommal sugárzott a karjába, de nem hagyta abba. Az oszlop anyaga meg sem karcolódott, ő mégis ütötte, ütötte, mert mást nem tehetett, pedig úgy érezte, minden csapással a tulajdon hitéből hasít le egy szilánkot.

Végül minden erő elszállt a karjából, lerogyott a sárba, és néhány pillanatig csak szaggatottan lélegzett. Épp akkor nézett fel, amikor a monstrum egyik csápja lecsapott, kiszakított egy darabot a szirtperemből, és Valerius az oszloppal és Katharina holttestével együtt a tengerbe zuhant.

 

– Az elfeledett istenek… itt vannak közöttünk. – Valerius félig eszméletlenül is hallotta a motyogást, amelyet pislákoló tudata nem engedett a sajátjának tulajdonítani. Sajgott minden csontja, és halálosan fáradt volt. Megnyugtató volt a lezárt szemhéja mögötti sötétség, a lusta ringatózás. – Felébrednek… szendergésükből, amikor… a csillagok állása megfelelő lesz. Isten… hazug és hazugok az ő szolgái is… Hazug volt… Capestrano is… hazudik az Anyaszentegyház… A felébredt hatalmasság… eltapossa mindet…

– Hallottátok? – A hang ismerősnek tűnt Valerius számára. – Ugye hallottátok? Istenkáromló és eretnek!

– Meg fogják égetni – dörmögte egy másik hang.

– Hamarosan kikötünk Boltenkoogban, barátom – szólalt meg egy harmadik férfi. – Tegnap érkezett oda egy pápai inkvizítor eljárást folytatni. Majd mi tanúskodunk melletted az inkvizítor atya és a kvalifikátor úr előtt. Add át neki ezt az eretneket, azok majd kigyógyítják minden bajából.

Durva röhögés harsant, mire Valerius kinyitotta a szemét. Először az alacsonyan úszó, szürke fellegeket pillantotta meg, aztán oldalra fordította a fejét. Két férfi éppen a hálót vonta be, egy harmadik a kormányt markolta, és az erősödő szélben dagadó latinvitorlát figyelte.

– Mi történt? – nyögte az inkvizítor.

– Földrengés – vetette oda a kormányos. – Emlékszel már, csuhás?

– Földrengés… – Valeriusnak meg kellett erőltetnie az elméjét, de a józan ésszel felfoghatatlan iszonyat emlékétől tágra nyíltak a szemei. – … felébredt az elfeledett isten.

– Halljátok?! – kiáltott közbe az ismerős hangú férfi, aki valahol Valeurus háta mögött helyezkedhetett el. – Eretnekséget beszél!

– A csillagokból érkezett hatalmasság, aki leigázza a hazug istent, akit az Anyaszentegyház állított…

– Hallgass! – Az egyik halász ököllel vágott Valerius arcába. – Majd az inkvizítor atyának elbeszélheted ezeket az istentelenségeket.

– Máglyahalál terhe mellett. – A halászok ismét felröhögtek. – Talán jobban jártál volna, ha nem húzunk fel a hajóra.

– De hiszen ti is ott voltatok! Látnotok kellett az elfeledett istent! Megmutatta magát!

– Miről beszélsz, csuhás? – kérdezte valaki. – Nordumot földcsuszamlás pusztította el. Alaposan beverhetted a fejed, ha ilyen ostobaságokat beszélsz.

– Ugyan, hagyjátok! – mordult az ismerős hang. – Istenkáromló, hallhatjátok. Meggyilkolta Nordum utolsó szerzetesét, és az özvegy Katharinára próbálta kenni a bűnösségét. Végül azt az ártatlan teremtést is elveszejtette. Láttam. Majd az inkvizíciónak bevallja a vétkét.

Valerius didergett a vizes ruháiban, összetört testének minden porcikája fájt, igyekezett a hallottakat valamiféle rendszerbe foglalni, de képtelen volt uralni zűrzavaros gondolatait.

Egy ismerős árny hajolt fölé.

– Capestrano? – Az inkvizítor csak homályos foltot látott. Elméjének romjai megcsalták érzékeit.

– Dehogyis, atyám – susogta az árny, a hangja gyengéd volt, Valeriust mégis kirázta tőle a hideg. – Marten Smik vagyok, a fogadós.

– Miért teszitek ezt velem? Isten szolgája vagyok…

– Gyilkos vagy – felelte Smik halkan, hogy csak ők ketten hallják. – Katharina sokkal többet jelentett a számomra, mint azt te gondolhatnád, látta a láthatatlant, olvasott a csillagok között, de ami számít, hogy jó ember volt. Te pedig a hamis isteneddel és annak egész hazug egyházával együtt elvakult, kegyetlen szörnyeteg vagy, aki megérdemli, hogy a saját hittestvérei nézzék bolondnak és kínozzák halálra.

Valeriusnak ereje sem maradt tiltakozni. A fogadós megragadta a grabancát, és felrántotta a fedélzet deszkáiról.

– Hé, emberek! – kiáltott a halászoknak. – Segítsünk egy kicsit a pápai inkvizítornak! Ne hagyjuk elaludni a csuhás eretneket! Kötözzük ki az árbochoz!

Valerius tehetetlenül hagyta, hogy a kérges halászkezek felrángassák és durva kötéllel megkötözzék. Jeges víz loccsant az arcába, majd nyirkos kenderkötél csattant a vállán, a mellkasán. Az inkvizítor megszédült. Utolsó erejével felemelte a fejét és Smik arcába nézett.

– Hát nem láttad az istenséget, Katharinát…? Vagy csak álmodtam?

– De igen, gyönyörű volt.

Valerius előtt elfeketedett minden. A sötétségben csillagok táncoltak, egy egész óceánnyi. Józanságának utolsó kihunyó szikrájával arra gondolt, hogy azon a csillagóceánon túl ott lehet a rettenetes istenség hazája, aki nyugtalanul álmodva várja, hogy az éj sötét bársonyán újból a megfelelő mintákba rendeződjenek a csillagok.

Ne hagyd ki ezeket se!

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Szőllősi-Kovács Péter: Inis Mona alkonya

1.   A Caernarfon-öböl bejárata felett sirályok rikoltoztak. Fehéren cikázó röptük jól kivehető volt a nyugtalan tenger fölött gyülekező ónszínű fellegek háttere előtt. Nyugat felől, a baljós látóhatár peremén is fehér szárnyak tűntek fel; hajó közeledett a parthoz. Nem az öböl felé navigált, hanem a dél-nyugati irányban húzódó partszakasz egyik kihalt része felé. Szél ellen fordult,...

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Mészáros Lajos: Szekta Rt.

„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny, kit most Istenként imádtok, bálványoztok, és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni, míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok, akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok, milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra, és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”     1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt   –...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...