Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t.

Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott, amint végigsöpörtek rajta a lángok, mára elszenesedett gerendák kusza halmaza csupán; vastag falait kikezdte az idő és a vandál kezek munkája. Nem dacol már az egykor nagyratörő építmény a pogány misztériumokkal, hallgatag romhalmaz a domb tetején. Az oltár mögött viszonylagos épségben maradt egy kisebb rész, ahol az ablakok színes üvegcserepein át időnként fényhálót sző a hold. A megvetemedett padló réseiben eső után tócsákban áll és napokig dohosodik a víz, leszivárog lassan az oltár alá, így táplálja az apátság alatti vízereket. Ide szoktam behúzódni, amíg meg nem érkezik Mr. Hershey, és hallgatom a kongó csöndet, az éjszaka sűrű, fojtogató meséit életről és halálról, hitről és reménytelenségről.

Abrahamet a legnagyobb jószándékkal sem nevezném délceg férfiúnak. Asztmás szuszogását már messziről hallani, jóformán előbb, mint a kehes lova által a dombra felhúzott bricska kenetlen nyikorgását. Görbe lábai és tömzsi alakja idomtalan árnyékot vetnek maga elé, ha éppen fönt jár a hold, kezében pedig mindig ott van az elmaradhatatlan sétapálcája. Azzal kopogtatja végig a falakat, miközben kerülgeti a felforgatott padokat és a padlón heverő omladékot.

– Miss Salisbury – suttogja már messziről, és rendszerint megáll az oltár előtt, nem jön közelebb búvóhelyemhez. Egyébként rövidlátó; orrára biggyesztett szemüvege mögül apró szemek fürkészik idegesen a hátam mögötti falakat, a megperzselt, arctalan szenteket. – Miss Salisbury, ott van?

– Itt vagyok. – Mindig megvárom, hogy a nevemen szólítson, mert időnként előfordul, hogy mások is tévelyegnek ezekben a kései órákban a romok között, kíváncsi és borzongásra vágyó egyszerű lelkek. Ha mások is vannak itt, akkor rendszerint meghúzom magam az oltár mögött, ahová szerintem még senki sem lépett be rajtam kívül a tűzeset óta, és onnan hallgatom csöndes imáikat, vagy éppen az izgalmat kereső párocskák forró nyögdécselését. Abraham már messziről jelez, hogy megérkezett, én pedig előmerészkedek rejtekhelyemről, és elé lépek.

Ezúttal is ott áll meg, nagyjából azon a helyen, ahol egykor áldást osztottak a híveknek, de már nem több, csak az éjszaka kútja az oltár előtti rész; megsüllyedt, nyirkos gödör.

– Önnek mindig itt vagyok, Mr. Hershey. – Különös módon meggyőződésem, hogy nem is lehetne másképp, mint hogy éjszakánként itt várjak rá.

Ezúttal nem jön ide hozzám, csak toporog a felforgatott padok között. Idomtalan pókra emlékeztet, feje fölött a gerendák leszakadt bordázatával, amelyek már évek óta fenyegetnek a végső összeomlással, azzal, hogy örökre magukkal rántják az eddig időtlenséggel dacoló falakat. Fél, ebben egészen biztos vagyok, én pedig nem értem, mi félnivalója lehetne ezen a helyen bárkinek is. Ilyenkor rendszerint letelepszünk valamelyik padra, ő pedig a naplómról faggat, arról a könyvecskéről, amelynek hollétéről nekem egyébként fogalmam sincs. Mégis türelmesen válaszolgatok neki, az emlékek ilyenkor apránként szivárognak elő elmém mélyéről, az oltár körül folydogáló esőcseppekhez hasonlóan, váratlanul bukkanva elő emlékezetem zugaiból.

Ezen az éjszakán azonban másképpen történnek a dolgok. Most is azt várom, hogy hellyel kínáljon maga mellett, hogy megsimogassa bütykös ujjaival a combomat, majd karját bizalmasan derekam köré fonva, hagyma és borszagú leheletével kísérve a fülembe suttogjon; ezúttal azonban csak áll ott, az oltár túlfelén, és újra a nevemen szólít.

– Miss Salisbury, jöjjön velem, kérem. Ma éjszaka… Ma éjszaka kirándulunk egy kicsit.

– Hová megyünk, Mr. Hershey?

– A városba. Adja a kezét, hadd segítsek!

Csöppnyi izgatottságot érzek, miközben átkísér a sötétséget támasztó falak között, ki a hűvös éjszakába, az apátságnak helyet adó gazos, teleszemetelt domb ösvényeire. A bricska ott vár ránk, a kehes ló füleit felcsapva, idegesen toporzékolni kezd jöttünkre. Abraham rásóz néhányat botjával a szerencsétlen állat farára, majd felsegít maga mellé az ülésre, és így döcögünk le a domboldalon.

Nem kérdezem meg, hová megyünk, és legfőképpen, hogy miért hagyjuk el az apátságot. Visszapillantva úgy tűnik, hogy a falak egyenesen a dombból nőttek ki, az ember előtti korszakok felszínformáló idejéből törve elő, azokból a korokból, amikor még nem egyetlen könyörületesnek hitt isten előtt kellett fejet hajtanunk. Abraham azoknak a távoli időknek a kíváncsi kutatója. Mohón vájkál a múlt emlékei között, és ezen munkájához szüksége lehet az én feljegyzéseimre is, legalábbis ezzel a felvetéssel élek beszélgetéseink közben. Talán ezúttal úgy gondolja, hogy elősegíti közös munkánkat, ha más környezetben beszélgetünk.

Előttünk, a nedvességtől súlyos leveleken fények csillognak. Bizonytalan döcögésünk érezhetően könnyű ügetésbe csap át, ahogy Abraham végre rátalál a murvával felszórt, kanyargós ösvényre a ritkuló fák között. Egész úton komoran hallgat. Óvatosan oda-odapislantva próbálok a kalap alá nézni, de tekintete rejtve marad előttem, csupán szemüvege billeg aprócska orrán a döccenések ritmusát követve. Azon kapom magam, hogy házakat látok magunk körül; először csak düledező viskókat, majd egyre rendezettebbé formálódó utcákat és lámpák sorát, amelyek fényt hordozó acélkarokként emelkednek a magasba. Gyárakat és üzleteket is látok, egy újabb kor templomait.

Aprócska teret koronáz a fehérre meszelt kápolna, amely elé végül megérkezünk, ajtaja pontosan a tér közepén álló szökőkútra néz, én pedig hallani vélem a napközbeni vízcsobogás éjszakai hang-árnyékát a csöndben. Abraham szemmel látható idegességgel veszi elő kulcsait, egy űzött vad nyugtalanságával pillant körbe, sorra kinyitja a lakatokat, miközben összerezzen minden egyes maga keltette zördülésre és nyikkanásra. Mintha földöntúli, sötét varázslat némítaná el a várost, melyet bármelyik pillanatban megtörhet akár egyetlen rossz mozdulat is. Gyalog sétáltunk idáig, magunk mögött hagyva az emelkedőre felkapaszkodó utcákat és a lovat, melyet Abraham egy büdös, apró udvarban hagyott a bricskával együtt. Maga előtt terelgetett egészen eddig a házig, eddig az ajtóig, amelyen tábla hirdeti diszkréten a nevét és mesterségét: „Abraham Hershey, könyvelő és adótanácsadó. Forduljon hozzám bizalommal!”

Könyvekkel és egyéb irományokkal roskadásig telepakolt polcok alkotják szentélyét a szobában, ahová bekísér, majd néhány percre magamra hagy. Apró helyiség, amelyet mégis alig tud felfűteni a sarokban álló öntöttvas kályha – fölé tartom a kezem, de hiába látom, hogyan táncolnak a lángok a rácsok mögött, én mégis fázom. Végigolvasom a kötetek gerincén a szerzőket és a címeket. Sajátos logika mentén váltogatják egymást az adózásról szóló, könyvekbe fűzött szaklapok és az okkult kötetek, amelyekre elég csak egy pillantást vetnem, hogy borzongva hátráljak el még a közelükből is.

Abraham egy tálcán színültig teli teáskannát és csészéket hoz be, és miután egy mozdulattal lesöpri a mindenféle számításokkal teli papírokat, az íróasztala szélére rakja őket. Egy régi újság éppen a lábam elé hullik; ő csak egy pillantást vet rá, és már löki is odébb.

– Üljön ide mellém, Miss Salisbury! – mondja, és megpaskolja a színes párnákkal kibélelt, kétes tisztaságú kanapét, amelyen aztán ő maga is helyet foglal. – Kér esetleg teát? Nem árt, ha frissen tartjuk az elménket, hiszen hosszú éjszaka vár még ránk. Jöjjön, ne kéresse magát!

A hangja végre megint megnyugtatóan rekedt és kedves, egyszerre kérlelő és parancsoló, mint amikor az apátságban szoktunk beszélgetni. Szófogadón mellé telepszem, mire közelebb von magához; furcsa tűz éghet benne, amely mellett csupán gyertyaláng, ami a megpakolt kályhában ég.

– Először is, elnézését kérem, kedvesem, amiért nem a megszokott helyünkön beszélgetünk, de biztosíthatom, hogy nyomós okom van erre. A minap csomagot kaptam egyik kedves amerikai levelezőtársamtól. Csodálatos és egyben rettenetes kincset küldött az én barátom!

Felnevet, sárga fogai elővillannak sápadt halszájából.

– Ő maga ugyan nem hisz az én életemet vezérlő tanokban, de még az ő kíváncsiságát is felkeltette ez a bizonyos kötet! Arra kérném önt, Miss Salisbury, hogy nézze meg nekem közelebbről is ezt a könyvet! Az lesz az, ott, éppen szemben a polcon, a ragasztott fafedelű.

Elengedi a kezemet, és noszogat, hogy nyugodtan vegyem csak le az említett könyvet. Valóban rendkívül régi iromány, valaha ügyes kezek foglalták lapjait összeragasztott és fűzött fatáblák közé. Csak állok ott, a dohos szoba közepén, kezemben azzal a bizonyos könyvvel, és úgy érzem, hogy elevenen emészt el a lapok közül áradó mocskos és véres titkok suttogása. Abraham visszahúz maga mellé.

– Kérem, szedje össze magát! Időnk véges, és önnek még hajnalhasadta előtt vissza kell térnie otthonába. Nos, mond az ön számára valamit ez a könyv?

Tétován felé fordulok. Képzeletemet sokkal inkább izgatja, hogy feltegyem neki a kérdést, miért láttam a nevemet az előbb az újság címlapján, de tudom, hogy haragudna, és a kérdés rögtön el is hal az ajkamon. Kibogozom hát a nedvességtől megvetemedett falapokat összetartó madzagokat, és érzem, hogyan kúszik torkom felé a rettegés.

Ritkán beszélgetünk a mi közös ismeretségünk előtti időszakról, amely számomra maga a semmiben elnyújtózó ködös végtelen. Nem tudom, hogy mi volt előtte, és elképzelésem sincs arról, hogy létezik-e majd továbbra is a világ, hogy nem szűnik-e meg azon nyomban, amikor álomba szenderülök hajnal közeledtével az ősi oltár kövén. Tudtommal Abraham Hershey az én uram és parancsolóm, aki védelmez engem, és ez nem is lehet másképp. Így hát reszkető kezekkel felütöm a könyvet, és azonnal látom, hogy az ismeretlen nyelven megfogalmazott iromány minden bizonnyal rögtön lángok között végezte volna, ha másvalaki szerzi meg, és nem ő.

– A nyelv, amelyen megfogalmazták ezt az írást, réges-régen elmerült már a korszakok mocsarában. Az idő folyama temette maga alá, talán még nem is volt szent hely az apátság dombja, pedig már emberemlékezet óta így tisztelik az istenfélő emberek. – Rekedten tör elő a szó a torkomból, akár egy megállíthatatlan folyam. – Nekem is időre van szükségem, Mr. Hershey, hogy megfejtsem ezeket a szavakat. Ha egyáltalán képes leszek rá.

Bosszúságot látok arcvonásai között feltűnni. Ilyenkor annyira összevonja a szemöldökét, hogy szemei egészen közel kerülnek egymáshoz, vasalóállát pedig dühösen előre tolja. Természetesen tudom, hogy nem szabadna ellent mondanom neki, soha nem is tettem ilyet eddig, de ez a könyv, pontosabban a lapjai közé zárt tudás olyan hatalommal bír, amely még az én ajkaimra is lakatot tesz. Érzem, tudom, hogy képes lennék feltörni ezt a pecsétet, de talán a csillagok állnak ezen az éjszakán rosszul, mert a szavak tényleg csak szavak maradnak, puszta betűkombinációk, mondanivaló nélkül.

– Azt akarja mondani, kisasszony, hogy nem képes elolvasni a könyvet? Csalódtam magában, Miss Salisbury! – Szavai hallatán újra végigkúszik testemen a remegés, és védekezőn magam elé húzom a könyvet. Abraham arcát különös vonásokra szabdalja az oldalról világító lámpa fénye, térképet rajzol rá, egy haragos és idegen világ térképét. Végül megenyhülni látszik, de parancsolón int, hogy adjam oda neki a könyvet. – Nyilvánvalóan megvan az oka annak, hogy idegennek, és nehezen olvashatónak találja. Ez is ősiségének a bizonyítéka. Vigyáznunk kell rá, és mindig észben tartanunk, Miss Salisbury, hogy bármely más istentelen és ősi varázs által megbéklyózott tárgy közelsége képes örökre semmivé tenni a belé zárt tudást. A maga felelőssége is, hogy ilyesmi ne történhessen meg.

Ölébe fekteti a kötetet, dédelgeti, cirógatja a fedelét, mint valami bizarr szeretőt, és már nem is figyel rám. Szinte féltékenyen pillantok a régi irományra.

– Természetesen képes leszek rá, előbb vagy utóbb – hadarom. – De ez a könyv egyszerűen olyan régi, hogy nincs már élő ember, aki beszélné a nyelvét. Valakivel konzultálnom kellene, hogy megfejtsem a benne rejlő tudást. Az illető minden bizonnyal tudna róla olyan dolgokat is mondani, amelyekről nekem még elképzelésem sincs.

– Élő vagy holt az illető, Miss Salisbury?

Olyan arccal nézhetek rá, hogy tőle szokatlan módon nyers kacagásra fakad. Sok mindenről beszélgettünk már kettesben, sok irtóztató és gyönyörű dologról, de most úgy tűnik számomra, hogy ő pontosan a lényegét nem fogta fel, az esszenciáját a részben általam feltárt tudásnak – mennyire vékony a határ élet és halál között, és hogy mennyire nincs jelentősége bizonyos felsőbb hatalmak számára, hogy éppen hol tartózkodik az ártatlan lélek, hol, melyik birodalomban, avagy annak határmezsgyéin!

– Ebenezer Goode-nak hívják – válaszolom végül. Csak ennyit, a nevét, többet nem. Világító fénypontként merül fel emlékezetem mélyéről ez a név, amely keserű epeként ül meg nyelvemen és torkomon.

– Úgy. Mr. Ebenezer Goode. Ismerősen hangzik. – Töprengve csücsörít az ajkával, majd a falon függő órára pillant. Egészen biztos, hogy nem jár az óra, ő mégis tévedhetetlen bizonyossággal állapítja meg a mutatók állásából, hogy mennyi az idő. – Hajnali egy óra van. Talán még van időnk egy kis kirándulásra. De előbb, Miss Salisbury, kérem, vetkőzzön le, amíg én meglátogatom az illemhelyet.

Ezzel felkel, és magamra hagy. Méltatlankodni szeretnék, ellentmondani neki, hiszen egy úrinő nem vetkőzik le csak úgy egy férfiember előtt, aki még csak nem is az élete társa, de tudom, hogy nincs más választásom, mint engedelmeskedni. Hátra nyúlok, hogy elérjem a gombokat, mire a foszlásnak indult anyagról sorra pattogzik le mind. Türelmetlenül szedegetem össze őket, az egyik éppen a kanapé háta mögé gurult, be kell bújnom a fal meg a bútor közé, hogy kiszedjem onnan, amikor véletlenül rátenyerelek az újságra. Valóban az én nevem szerepel a címlapon, igyekszem gyorsan végigfutni a rólam szóló cikket, miközben feszít, kínoz, kettészakadással fenyeget a parancs ereje, hogy engedelmeskedjek az utasításnak.

Mire visszatér, én már ruha nélkül állok előtte. Végigmér, fakó szemei semmiféle érzelmet nem árulnak el, majd hirtelen, egy teátrális mozdulattal kitárja a sarokban megbújó keskeny szekrény ajtaját. Tükröt rejt belülről az ajtó, tükröt, amely elém tár egy egészen másfajta valóságot, mint amelyet eddig ismerni véltem.

– Íme, a hús és a csont és a bőr, Miss Salisbury. – A hangja ismét olyan furcsán rekedtté mélyül, mint amikor bizonyos tiltott dolgokról kérdez, amelyekről csakis én beszélhetek neki. – Az élet és a halál anyaga. Végső soron egyikből lesz a másik, mert ahogy vége szakad az ember létének, úgy veszíti el rögtön a test is működtető szubsztanciáját. Az életet hordozó anyagból egy szempillantás alatt a halál porladó anyaga válik, nem is hagyva időt az elmének a felkészülésre. Az igazi művészet az, Miss Salisbury, hogy megfogjuk, hogy kitapintsuk azt az egyetlen lélegzetvételnyi időt, amikor még van átmenet az élet és a halál között. Amikor a kettő még egy és ugyanazon szubsztancia. Nos, mi a véleménye?

Nézem magam a tükörben. Arányos alakú, nem túl magas hölgyet látok, aki furcsa módon mégsem jön zavarba a mellette álló férfi mohó tekintetétől. Egyszerűen a hús, a csont és a bőr formába való öntése az egész test, semmivel sem több vagy kevesebb. Mindez alkothatna egészen más formát is, a sors és a mindig nyomában járó véletlen akarhatta így, hogy most éppen Miss Laura Salisburyként testesüljön meg az ektoplazmának ez a halmaza. Laura, ízlelgetem a keresztnevemet, amelyet az újság árult el a számomra.

– Öltözzön fel, Miss Salisbury! Sok dolgunk van még.

Bár kényszerít a parancs ereje, megkockáztatok még egyetlen pillantást a tükörbe. Lassan fogom csak fel, hogy hol is van a hiba egyébként akár hibátlannak is nevezhető testemen. A seb, amely végighúzódik ölemtől a hasamon át, egészen a kebleim közötti mély árokig, végtére is beleillik testem szimmetriájába, olyan pontos és olyan egyenes szabású – ezért sem tűnt fel eddig. Gondos kezek varrták össze a hasadást, voltaképpen a testem részévé vált, nekem pedig fogalmam sincs róla, hogyan és mikor keletkezhetett. Talán megkérdezhetném Abrahamet, de tudom, hogy ő nem szereti az olyan kérdéseket, amelyekkel a múltamat firtatom. Inkább felöltözöm, nem akarok visszaélni vendéglátóm türelmével, aki máris az ajtóban várja, hogy indulhassunk végre.

Az idő átbillent már azon az órán, amikor a legsűrűbb és legmélyebb az éjszaka; hamarosan pirkadni fog, bár egyelőre még a sötétség az úr. Senki nem jár az utcákon, csupán néhány részeg duhaj botladozik át az egyik sikátoron, mi pedig nagy ívben kikerüljük őket. Abraham rám bízza magát, hagyja, hogy vezessem a kőlabirintussá váló házsorok között. Sosem láttam még ilyen türelmetlennek. Eddigi higgadt megfontoltsága mostanra semmivé vált, követelőző lett és ingerült, ami pedig egyáltalán nem jellemző rá. Eddig minden találkozásunkkor türelmesen hallgatott végig, sorra bontva ki kérdéseit, akárcsak valami csomagot, amely mélyén rendszerint én találtam meg az ajándékot, az őt érdeklő választ. Aztán újabbnál újabb kérdésekkel hozakodott elő, nekem pedig időnként az az érzésem támadt, hogy voltaképpen ugyanazt az egy kérdést fogalmazta meg minden alkalommal, csak másképp. Nem tett mást, csak új csomagolásban tárta elém ugyanazt az ajándékot.

Utcáról utcára haladunk, magunk mögött hagyva a kivilágított, modern idők árnyűző fényével megvilágított környéket. D. városa – akárcsak az apátság – egy rég elfeledett település maradványain épült, amely az idő múlásával sem veszítette el szentségét. Messziről, vészterhes idők elől menekülő földművesek építették földből kiforgatott kövekből az új város első házit, ők voltak azok, akik a magukkal hozott tudás segítségével kijelölték a város máig álló, legelső templomának helyét is. A város legrégebbi része felé haladunk, ahová nem szívesen települtek be az előző századfordulón érkező kereskedők és iparosok, a számtalanszor leégett és magára hagyott, majd mégis újra meg újra benépesülő északi városrészbe. Nagyon is jól tudom, hogy kik és miért, de legfőképpen, kik miatt próbálták a létezésből is kitörölni annak idején ezeket a házakat. Azonban Abraham nem mutat érdeklődést a falakra festett torz figurák iránt, ezért nem is beszélek neki ilyesmiről. Mintha két állapot között egyensúlyozna itt az idő, ugyanonnan indul, és ugyanoda tér vissza, amikor már mindennek vége van.

Tudom, hogy melyik az a ház, ahová mennünk kell. Cipőm sarka hangosan kopog, míg Abraham esetlenül szuszog mellettem, tócsából tócsába lépdelve, magasra tartva lámpását. Félbehagyott építkezések mellett haladunk el – errefelé, ha egy házat bármilyen okból nem tudnak befejezni, inkább széthordják a tégláit más építkezésekhez, engedélyt sem kérve a tulajdonostól. Aki erről a környékről nem tud idejekorán elmenekülni, az mindörökre fogoly marad. Tulajdon vágyainak és szegénységének foglya.

Csatornaszag itatja át az éjszakai levegőt. Abraham fintorogva forgatja a fejét, de az árnyakat csak én láthatom. A ház, amelyre emlékeim mélyén kutatva találok rá, lakatlannak tűnik, voltaképpen nem is látunk belőle sokat, csak egy lepusztult, és félig kiégett romhalmazt. Az ajtóhoz lépnék, de ekkor Abraham megragadja a karomat, és maga mögé utasít, majd lámpását maga elé tartva, kopogás helyett egyszerűen berúgja az ajtót. Hátra is tántorodik rögtön, dohos és édeskés szag hömpölyög elő a még odúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető hajlék mélyéből.

– Miféle helyre hozott engem, Miss Salisbury?

Ebenezer Goode uzsorás, méghozzá a legrosszabbik fajtából, nevét átok és szitokszó kísérte világéletében. Külön rothadó seb ő az egész városnyi fekély közepén. Abraham mögött lépdelek a keskeny, málló drapériával szegélyezett folyosón – láthatóan évtizedek óta nem szánta rá magát senki, hogy kitakarítson.

Lámpások fényköre olvad egybe, amikor meghatározhatatlan korú férfi lép elő a belső szobák egyikéből, bal kezében jókora mordályt tartva. Abraham könnyedén a falnak löki a visszataszító kis embert, és kicsavarja kezéből a valószínűleg egyébként is hasznavehetetlen fegyvert. Csodálkozva nézem Abrahamet. Nem, ez a férfi nem lehet ugyanaz, akivel annyit beszélgettem könyvekről, csodákról és szörnyűségekről éjszakákon át. A falnak lapulok, de még így sem tudom elkerülni, hogy Goode végigmérjen. Dülledt hüllőszemei mélyén mintha a felismerés fénye csillanna.

– Abraham Hershey vagyok, és tudomást szereztem róla, hogy ön talán segítségemre tudna lenni egy igen fontos iromány értelmezésében – mondja Abraham rólam tudomást sem véve.

– Mr. Goode úgy gondolja, hogy meglehetősen illetlen módját választották a bemutatkozásnak. – A kis ember hangja úgy nyikorog, mint a kenetlen ajtó. Úgy beszél, mint egy idióta, egyes szám harmadik személyben önmagáról. – Mr. Goode ugyanakkor szívesen áll rendelkezésükre, persze a megfelelő juttatás ellenében.

– És milyen óradíjjal dolgozik, Mr. Goode? – kérdezi Abraham, mire az emberszerű teremtmény szárazon felvihog.

– Az mindig az elvégzett munka függvénye. Mr. Goode utólag szab árat, ezt tudomásul kell venniük, ha hozzá fordulnak. Fáradjanak be Mr. Goode szentélyébe!

A szentély egy olyan büdös és apró lyuk, amely mellett még Abraham szobája is valóságos fogadóteremnek tűnik emlékeimben. Goode lesöpri íróasztaláról a felesleges holmikat, és mutatja, hogy rakjuk oda a könyvet. Belülről nézve még sivárabbnak látom a szánalmas hajlékot, amelynek egyetlen díszítőeleme egy különös, leginkább halotti maszkra emlékeztető tárgy az asztallal szemközti falon.

– Különös egy könyvet hozott Mr. Hershey – mormolja vendéglátónk, és végiglapozza a dohos fóliánst. – Évszázadok szagát érzem rajta, és őszintén megvallva Mr. Goode nem hiszi, hogy önre, vagy bárki élő emberre tartozna a mondanivalója.

– Mondtam már magának, hogy megfizetem! Kerüljön bármibe is, tudnom kell bizonyos instrukciókat a munkám folytatásához.

– Ahogy gondolja. Foglaljanak addig helyet, amíg Mr. Goode áttanulmányozza eme különös irományt! Nem, ennyi neki nem jelenthet akadályt. –  Az uzsorás elfordítja rólunk tekintetét, a maszkra pillant, majd óvatosan az asztalra teszi a könyvet. – Hamarabb, sokkal hamarabb kellett volna Mr. Goode-hoz fordulniuk.

A székek állapotát látva inkább mindketten állva maradunk. Abraham türelmetlenül toporogva próbál szavakat elcsípni Goode motyogásából; számomra úgy tűnik, mintha a nyomorult valakivel beszélgetne. Az uzsorás nekitámasztja a könyvet az asztalon magasodó könyvhalomnak, majd karnyújtásnyi távolságból tanulmányozni kezdi, pedig legalább annyira vaksi lehet, mint Abraham. Inkább hátrébb lépek, és körülnézek a szobában, lehetőleg minél távolabb a maszk hüllőszemeitől.

A polcokon újságok hevernek, régi folyóiratok és friss hírek évszázados híradásokra dobálva. Óvatosan széthajtogatok néhányat, talán abban a reményben, hogy újra találkozom a saját nevemmel. Elborzadva látom, hogy gyilkosságokról és titokzatos, azóta is megfejtetlen halálesetekről szóló híradásokat halmozott fel itt Goode, az embertelenség szörnyű krónikáit. Végül teljesen véletlenül akad meg a tekintetem egy cikken, amelyet sötét színű tintával aláhúzva emeltek ki a többi közül:

„Felfeszítették az ismert újságíró hölgy sírját. A felháborító és megdöbbentő bűncselekményt tegnap reggel fedezte fel a városi temető gondnoka. Mr. Smith, városunk rendőrkapitánya ígéretet tett az elhunyt rokonainak, hogy mielőbb meg fogják találni Miss Salisbury nyughelyének meggyalázóit. A jelek szerint egyszer már megpróbálták megbontani a sírt, de akkor, a temetés utáni napon, megzavarták az elkövetőt; legalábbis egyetlen, különösen viselkedő tettesről számolt be Mr. Smith. Az ismeretlen elkövető ezúttal az éjjeli heves esőzéseket, és a zivatar hangzavarát kihasználva sikeresen vitte véghez érthetetlen gaztettét, és kiemelte a koporsóból Miss Salisbury földi maradványait. Mint ismeretes, Miss Salisbury …”

– Sok esetben elég ahhoz egy bizonyos könyvet is elolvasni, hogy legalább bepillantást nyerhessünk a világunk gerincén átkígyózó sötét folyamatok áramlásába. Ez pedig egy ilyen könyv, és a kapu, amelyet meg kíván nyitni vele, Mr. Hershey, régóta zárva van. Mr. Goode mégis arra kéri, hogy ne kísérletezzen felelőtlenül az ősi világok erejével.

Ekkor döbbenek csak rá, hogy Goode hangját hallom, és nem a szél sziszegését a falak réseiben, vagy a csúszómászók motoszkálását. Az ocsmány figura Abrahamre szegezi hüllőszemét, aki nyugodtan állja a tekintetét, mintha így akarná tagadni a ki nem mondott vádakat.

– Ez a könyv – folytatja Goode, látva, hogy vendége nem kíván válaszolni – csupán a kulcs, meg is kell találnia hozzá a zárat, amelybe illik. Mr. Goode igazán kíváncsi lenne rá, hogy hol talált rá erre a könyvre.

– Az nem fontos! – vakkantja Abraham. – Jól megfizetem, ha lefordítja nekem a benne található szöveget. Kérjen bármekkora árat érte, én megadom!

– Nincs az a pénz, amelyet elő tudna teremteni erre a célra, Mr. Hershey. Ugyanis egész egyszerűen nincsenek már olyan szavak ebben a könyvben, amelyek megfeleltethetők lennének a mai angol nyelvnek. Biztosíthatom róla, hogy Mr. Goode avatott szakértője mindennemű régi irománynak, és ő sohasem téved. Ne, kérem, ne háborodjon fel, hanem hallgasson inkább végig! – Felemeli a kezét, és nyitott, koszos tenyerét Abraham felé fordítja. – Igazából nincs is szükség rá, hogy lefordítsuk. Ugyanis a szavak a könyvben éppen azzal nyernek értelmet, ha eredeti hangzásukkal adjuk vissza őket, méghozzá a megfelelő pillanatban. Nincs vele más tennivaló, lefordítani értelmetlen és hiábavaló fáradozás lenne. Azonban Mr. Goode szeretné figyelmeztetni önt, ezzel is kifejezve jóindulatát, hogy ezen szavak hangos kiejtése olyan az elme számára, mint a méreg. Azonnal teljes őrületbe és pusztulásba kergetik az ezzel próbálkozókat!

– Akkor mi a teendő? Hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást?

Goode ekkor felém fordul, és esküdni mernék rá, hogy a maszk szeme is így tesz. Talán csak a bizonytalan fények játéka teszi, hessegetem el magamtól az értelmetlen gondolatot, és állom Goode pillantását. Viszolygást kelt bennem, ahogy rám néz, és azon kapom magam, hogy megint fázom; elegáns, könnyű, nyári ruhám nem véd meg a szoba hűvösétől.

– Olyasvalaki segítségét kell mindehhez igénybe vennie, akinek már nem kell tartania elméje esetleges megbomlásától – suttogja, és a szavai hallatán végigszalad a hátamon a hideg. – Azonban, ha egészen biztosra akar menni, akkor igénybe kell vennie Mr. Goode segítségét is. Igazán nem kér nagy árat a közreműködéséért, és tekintettel arra, hogy úgyis közeleg már a hajnal, ha ön visszajönne ma estére, akkor úgy is vehetnénk, hogy megfizette Mr. Goode-nak a szolgáltatásait. Mit gondol Mr. Hershey?

Abrahamnek tovább tart, mire ráeszmél, hogy mit is kér tőle a visszataszító figura, mint nekem. Tétován pillant hol rám, hol pedig rá, szemében most egyszerre látom azt a különös mohóságot és a félelmet, amelyet annyira szeretnék aggódásként azonosítani. Aztán felnevet, és Goode felé fordul.

– Csak nem gondolja, hogy képes lennék ekkora árat fizetni egy ilyen kontárnak? Tűnjön az utamból, boldogulni fogok magam is! Jöjjön, Miss Salisbury!

– Azt mondja, a hölgy maga Miss Salisbury? – kérdezi Goode, majd meglepő fürgeséggel közém és Abraham közé ugrik. – Akkor pedig még fontosabb lenne, hogy Mr. Goode elbeszélgessen vele! Ugyanis lenne mondanivalója ennek a szemtelen firkásznak!

– Azt mondtam, takarodjon az utamból!

Szívesen figyelmeztetném Abrahamet, hogy Goode nem a levegőbe beszélt, amikor felhívta figyelmünket a könyvben rejlő veszélyekkel kapcsolatban, de nem úgy tűnik, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Abraham felkiált, és félre akarja taszítani a gnómot, de ő az arca felé sújt az asztalról felkapott levélvágó késsel. Ekkor Abraham váratlan és ijesztő dolgot cselekszik: félreüti a kést, majd megperdíti a levegőben sétapálcáját, fémet látok felvillanni a gyertyák fényében, és a tokjából előugró penge máris utat talál magának Goode gyomrába. Látható rutinnal rántja fel a pengét, vendéglátónk pedig a sétapálca hegyére tűzve vonaglik, amíg félre nem lökik a szerencsétlent, mint valami rongydarabot. Abraham zihálva vonszol maga után az összeszűkülő barlangjáratnak tűnő folyosón, ki a szabad levegőre, ahol asztmás rohamban fulladozva bukik térdre.

A hajnal, amely időközben elárasztotta fényével a háztetőket, immár valóban megnyitotta kapuit a reggel előtt. A fényt kísérő forróság úgy perzsel végig, mint a bőrömhöz tartott gyertya lángja, tehetetlenül hallgatom a torkomon feltörő nyöszörgést, miközben minden erőmet összeszedve behúzom Abrahamet az egyik kapualjba, ahol le tudom ültetni. Valójában nekem lenne szükségem a menedékre! Miközben Abraham lassan magához tér, csodálkozva fedezem fel a bőrömön a lilás-fekete keléseket ott, ahol fény érhette az előbb. Nem fájnak ugyan, de a látványuk mégis elborzaszt.

Csavargó vonszolja el magát előttünk, nekem pedig eszembe jut, hogy a nyomorult alak az előbb még Goode házának kapujában ácsorgott. Részeg kábulattal mered ránk, amíg Abraham el nem zavarja.

– Segítsen fel, Miss Salisbury!. – Hangja rekedt és torz, mintha fuldokolna. – El kell jutnunk az otthonomig, mert a gyógyszerem… Anélkül…

Elég csupán egyetlen lépést tennem, és máris megperzsel a napfény frissessége. Eddig fáztam, minden tagomat átjárta a hideg, most viszont a forróság az, ami kínoz. Visszahúzódom a kapualjba, mint valami hűvös odúba, alig hallom Abraham dünnyögését.

– Igen… Értem… Magának ez most nem fog menni. Vannak törvények, amelyekkel szemben örökké tehetetlenek maradunk. Biztosíthatom, hogy nem sokáig lesz ez már így, Miss Salisbury, mert legfőbb ideje, hogy megtörjük a természet mindenhatóságába vetett vak hitet. Bújjon meg itt, ebben a házban, lakatlannak tűnik, én pedig napszállta után itt leszek önért!

Bent, a lepusztult házban valóban jobban érzem magam, legalábbis eleinte. Abraham ezúttal nem vesztegeti az idejét búcsúzkodásra, belökdös a nyitott ajtón. A piszkos ablaküvegen keresztül még látom az alakját, ahogy görnyedten végiglépdel a napfényben izzó utcán.

Magamra maradok.

Behúzódom az egyik sarokba, és próbálok tudomást sem venni a mindent átjáró förtelmes bűzről.

Bőrömet nézem, és rajta a foltokat. Mintha megromlott volna az anyag, tulajdon testem anyaga, mintha penészes kenyérszelet, vagy nyári napon felbontva hagyott befőtt lenne. Pedig Abraham szerint ugyanabból az anyagból vagyok én is formázva, mint ő vagy bárki más, de ez az anyag most mégis romlásnak indult, hiába vigyáztam rá.

Sok mindenről beszélgettünk hosszú éjszakákon át, amíg csak a hajnal fénye vissza nem űzött az oltár mögötti jótékony félhomályba. Abraham időnként könyveket hozott, amelyek tartalma úgy bomlott ki előttem, akár a rózsa szirmai. Magam sem tudom honnan származik ez a tudás, amely bizonyos irományok láttán úgy fakad fel bennem, mint a folyókat tápláló patakok forrása, miközben úgy olvasom a könyveket, mintha mindig is ezt tettem volna. Abraham sohasem árulta el, honnan származnak az irományok, legfeljebb halvány sejtéseim lehettek a néha sötét, beszáradt ragaccsal összetapadt lapokat látva, de igazából a múltjuk volt a legkevésbé fontos a megértésükhöz. Azonban, ez a rettenetes könyv, melyet az éjjel tárt elém, egymagában többet ért és végzetesebb volt bármelyik másiknál, amely csak megfordult mostanában a kezeim között.

Kósza fénysugár hasít a félhomályba az egyik ablakon keresztül, mint valami kóbor nyílvessző. Beljebb húzódók előle, a másik sarokba, amikor törő üveg hangja üti meg a fülem. Egy tükörre léptem véletlenül, és most csodálkozva tartom magam elé. Benne vagyok én magam is, ugyanúgy, mint az üveget behálózó repedések, a tükör részévé válva. Töprengve vizsgálom az arcom, és szomorúan látom, hogy hazudik a tükör, mert bár szép és harmonikus vonásokat varázsol arcomra, megérintve mégis olyannak érzem a bőrömet, mint a nyers tésztát: nyúlósnak és puhának.

– Ki vagyok én, Mr. Hershey?

Egyetlen egyszer tettem csak fel ezt a kérdést, egy olyan pillanatban, amelyet talán „ihletettnek” lehetne nevezni. Emlékszem, őszinte kíváncsisággal fordultam Abraham felé, ő viszont kelletlenül, és némiképp lekezelően válaszolt:

– Vagyunk, akik vagyunk, kisasszony, némi hús és csont, ráaggatva egy név, mint a kabát. Gondolja azt, hogy létezésünk merő véletlen, mondjuk úgy, hogy kegy, amelyet a megnevezhetetlen istenek gyakorolnak felénk, és amelytől bármikor meg is foszthatnak bennünket. Némiképp irigylem is önt, hiszen jelenleg fölötte áll annak, amelytől nekem még rettegnem kell halandó testembe zárva. – Erősen megszorította a karomat. – De nem sokáig lesz már így, mert az anyag minden természete egy és ugyanazon lesz, amint megtaláltam végre, amit oly régóta keresek!

Ki vagyok én?

Felhúzom a ruhámat, és megvizsgálom a tükörben a hasamat elcsúfító vágást. Eszembe jut, hogyan végezte nemrég Goode, és homályos felismerés kezd derengeni előttem. Igazából nincs is jelentősége, úgy gondolom, ezt suttogja elmém ködbe és sötétségbe merülő fele, hiszen, ahogy Abraham megfogalmazta, az anyag a fontos, amelyből vagyunk; ugyanannak a szubsztrátumnak a különböző megjelenési formái.

Motoszkálás üti meg a fülemet, ezért gyorsan a falhoz lapulok, öreg tapéta morzsolódik a kezem alatt. Olyan bűz lepi el hirtelen a dohos folyosókat, mintha egy egész sereg patkány próbálna egyszerre befurakodni az ajtó résein, hozzá pedig tétova, botladozó léptek társulnak némi köhögés és harákolás kíséretében.  A csavargó az, akit az ajtó előtt láttunk hajnalban. Bal kezét a mellkasához szorítja, és először azt hiszem, hogy a szíve környékét simogatja, talán mert akadozik az öreg szerkezet, aztán tűnik csak fel, hogy valójában egy tárgyat szorongat a kabátja alatt. Megpróbálok minél jobban elbújni, mintha ott sem volnék, bár nem tudom, miért is kellene nekem igazából bujkálnom.

– Előjöhet, hölgyem. – Először azt gondolom, valamelyik ablak tört ki, olyan recsegős hangon, a szavak végét elharapva szólal meg. – A szaga messziről elárulja. Az öreg Holmes is úgy bűzlik messziről, mint a rothadt hal, de önhöz képest még így is rózsaillatú.

Nem árthat nekem. Ezt maga Abraham mondta az egyik alkalommal, amikor a csillagközi űrben lapuló végtelen rettenetről beszélgettünk. Abraham, mint ősi titkok tudója, helyteleníti és dőreségnek tartja az álmot, miszerint egyszer ember teheti lábát a Holdra, vagy bármelyik másik égitestre; az ő felfogásában a Föld legalább annyira menedék, mint csapda. Búvóhelye olyan erőknek, amelyek számára nincsenek határok, és amelyek legalább olyan messziről származnak, mint a csillagok fénye. Nem, Miss Salisbury, önnek kevés dolog árthat már ezen a világon, mondta megnyugtatóan, én pedig hittem neki.

– Mit akar itt? Tűnjön el innen jóember, ha kicsit is félti a józan eszét! – Megpróbálom felidézni Abraham goromba hanghordozását, de a szavaimra csak nyers kacagás a válasz, majd karbidlámpa fénye izzik fel a folyosóra nyíló ajtóban.

– Tudja, hogy Holmes bányász volt annak idején? – A csavargó szinte társalgási hangnemben folytatja, miközben belép, és a lámpa bizonytalan fényét körbehordozza a sötét helyiségben. – Itt lakott, bizony, ő, meg az egész családja, ebben a szép házban. Hirtelen haragú ember hírében állt ez a Holmes, hamar eljárt a keze. A keze, meg a kése. – Megint nevet azzal a visszataszító nevetésével.

– Miért mondja el ezt nekem?

– Egy alkalommal nem sütötte át tisztességesen a húst az ő kis felesége, Margarite. Talán fáradt volt, vagy csak unta már a férje részegeskedését. Szó szót követett, Mr. Holmes pedig nem az a fajta ember volt, aki csak úgy eltűri, hogy egy asszony ellentmondjon neki. Kéznél volt éppen a csontozókés, és az agyát akkorra már úgy elöntötte a vak düh és az olcsó whisky, hogy se nem látott, se nem hallott. Se a gyermekek sivalkodását, se a felesége perlekedését. Másnap reggel tért magához részeg álmából a megyei börtön pincéjében, és talán még a halál sem lett volna elég kemény büntetés a számára, pedig oly sokszor könyörgött később megváltásért.

– Köszönöm, hogy felvilágosított az itt lakók sanyarú sorsa felől. – Ellököm magam a faltól, és közelebb lépek hozzá, mire ő válaszul egészen közel lendíti arcomhoz a lámpását. – De jobban tenné, Mr. Holmes, ha most távozna innen. A saját jól felfogott érdekében kérem erre. Én nem lennék képes bántani önt, de pártfogóm, Mr. Hershey nem szereti, ha idegen férfiak közelében tartózkodom.

– Pártfogója? Azt mondja, pártfogója? – Sárga agyaraival rámvicsorog. – Ha tudná, hölgyem, hogy kicsoda is igazából ez az Abraham Hershey, hogy milyen sötét praktikákkal foglalkozott ő az elmúlt évtizedekben, akkor inkább választaná újra a sír megnyugtató hidegét! Nekem elhiheti.

Újra átjár a hideg, mintha jégből faragott pengét mártanának a szívembe. Hideg maga a ház is, mint a régen eltemetett álmok és remények sírboltja. A halvány fénykörön túl lassan feldereng előttem Mr. Holmes arca, az alkoholtól és a kortól mazsolaszerűvé töppedt bőre, tompán csillogó malacszemei. Beszéde meglepően kulturált és körülményes ahhoz képest, hogy csupán egy csavargó.

– Kisasszony, mit tud ön Miss Salisburyről? – kérdezi, miközben az arcomat vizslatja.

– Még mindig nem értem, hogy mire gondol. – Különös erő feszít belülről, mintha az Abraham által belém nevelt engedelmesség viaskodna valami egészen mással. Furcsa büszkeséggel és tartózkodással az idegen férfiak közeledését illetően.

– Azért próbálja csak meg. Gondoljon a nyomdagépek kattogására, a száradó tinta illatára a papírhasábokon. Idézze maga elé az üres, szavakra áhítozó papírlapok látványát, amelyek csak arra várnak, hogy ön megtöltse azokat gondolataival. – Hangja sajátos duruzsolássá mélyül, egyébként üres tekintete hirtelen élettel telik meg. Képtelen vagyok elfordítani a fejem, egyszerűen muszáj a szemébe néznem miközben beszél. – Gondoljon az arcára a tükörben a reggeli készülődés közben, azokra a reggelekre, amikor még nem arra kellett a festék, hogy egyben tartsa a vonásait. Gondoljon a szerkesztőségi megbeszélésekkel töltött délelőttökre, a fiatal kolléganőt komolyan venni képtelen férfikollégák gúnyos nevetésére, a főszerkesztője figyelmeztetéseire és célzásaira. Talán arra gondolt közben, hogy a férfiak kíváncsisága ugyanolyan kielégíthetetlen, ha nőkről van szó, mintha ősi, joggal feledésre ítélt titkokról lenne szó. Ön valamikor olyan területre merészkedett hivatása gyakorlása során, Miss Salisbury, amely az övék, egyedül az övék, és ők nehezen viselik egyes fiatal hölgyek kíváncsiskodását. Bizony, kisasszony, talán nem kellett volna bizonyos titkos társaságok után kutakodnia, mert túl messzire jutott. Visszafordíthatatlanul messzire.

Képtelen vagyok eltaszítani magamtól, rabja vagyok a hangja zsongásának. Már ismerős ez a hangsúly, ez az egyszerre parancsoló és hideg, halk beszéd.

– És most árulja el szépen Mr. Holmesnak, hogy hol találja az ön feljegyzéseit.

– Feljegyzéseimet? Miféle feljegyzéseimet? – Mintha valóban emlékeznék a tulajdon kézírásommal telefirkált lapokra egy kartonmappában, de ugyanolyan halvány az emlék, mint minden olyan dolog, ami Abrahammel való ismeretségem előtt történt velem.

– Ne kívánja, hölgyem, hogy Mr. Holmes megismertesse a tudományával! –  Tekintete valósággal a falhoz szegez, nincs már hová hátrálnom, érzem, hogyan gyűri maga alá halványan pislákoló akaratomat. Mintha eszébe jutna valami, mert felnevet. – Ugyan, micsoda butaság a körülmények ismeretében ilyesmivel fenyegetőzni! Van annak egyszerűbb módja is, hogy Mr. Holmes utánajárjon bizonyos dolgoknak. Kérem kisasszony, legalább azt árulja el, hogy átadott-e Mr. Hershey-nek ezen papírok közül akár egyetlen egyet is?

Kérdése mintha megpendítene az emlékezetem mélyén bizonyos húrokat. Mintha valóban láttam volna egyszer Abraham mohóságtól és kortól reszkető kezei között rémisztően ismerős kézírással telerótt papírlapokat, de emlékeim ezúttal is homályosak és bizonytalanok. Amikor ezt vonakodva elmondom, a csavargó szája foghíjas vigyorra húzódik.

– Köszönöm, Miss Salisbury, hogy megosztotta Mr. Holmesszal a tudását. Kérem, találkozásunkat kezelje bizalmasan. – Ezt a megjegyzést csak úgy odaveti nekem, én mégis érzem, hogy nagyon is komolyan kell vennem. Felpillant az ablak lassan sötétedő négyszögére. – Közeleg az este, és Mr. Holmesnak egyelőre nincs kedve ujjat húzni az ön… Patrónusával. A legjobbakat kívánjuk önnek, kisasszony.

A nyomoronc hátrébb húzódik, még egyszer körülnéz, arcán egyszerre tükröződik csüggedés, fájdalom és valami különös mohóság, majd kihátrál a helyiségből. Én pedig csak állok ott egyedül, kavarog bennem az emlékfoszlányoknak nevezhető képekből, illatokból és papírra vetett sorokból összeálló gondolatfüzér. Észre sem veszem, hogy mikor lép be Abraham, csak azt látom, hogy ott áll előttem, és fintorogva világít körbe a lámpásával.

– Járt itt valaki napközben, Miss Salisbury?

– Nem. Senki – suttogom, és homályosan érzem, hogy valami helytelen és érthetetlen dolgot cselekszek most. Emlékeim az elmúlt napról máris homályosak, és ha megpróbálom felidézni őket, akkor csupán egy átható szürke szempárt látok magam előtt.

– Nagyon helyes. Most jöjjön, közeleg az óra. Napközben volt időm gondolkodni bizonyos dolgokon, és végre kijelenthetem, hogy hajszálnyira vagyok csupán egy nagyon fontos felfedezéstől.

Vonakodva követem a hallgatásba merült utcára. Figyelem az arcát, a sápadt, határozott körvonalakkal felrajzolt maszkot, és mintha új vonásokat fedeznék fel rajta. Mintha napról napra sűrűsödnének a ráncok, amelyek lassan a kimerültség és a téboly pecsétjévé állnak össze szemei és ajka körül. Most is éberen figyel, és miközben szokatlan erővel fogja a karomat, a fejét szünet nélkül forgatja, úgy kémleli körülöttünk a házak nyirkos labirintusát. Éppen a régi piac kapujánál haladnánk át, amikor érzem, hogy gyengül a szorítása. Abraham bosszúsan fordul meg, majd a karomra pillant, és az arcán ebben a pillanatban az iszony és az undor összetéveszthetetlen jelei derengenek fel. Elenged, majd sietve maga elé terel.

– Nem kell már túl sokáig várnia. – Ezt mormolja, miközben kabátjába törli a tenyerét. – Kérem, legalább napkeltéig tartson ki jelenlegi állapotában. Ígérem, hamarosan beteljesedik a küldetése.

Azon gondolkodok, hogy beszéljek-e neki arról, hogy egy csavargó pihent meg napközben a nekem menedéket nyújtó ház egyik szobájában, de emlékezetem elé mintha különös fátyol hullana; végül úgy döntök, hogy felesleges ilyen jelentéktelen dolgokkal zavarnom, és inkább csendben követem őt.

A járda kövei lassan kikopnak a talpunk alól, nyílt helyre érünk, ahol árnyak sora válik ki az árnyék-kulissza hátteréből; sötét köpenyben várakozó férfiak kis csoportjává áll össze a kép. Látom az arcukat, és nem egy ismerőset vélek felfedezni közöttük a városka potentátjai közül. Komoran álldogálnak, miközben hallgatásukból és a sötétségből anyagtalan függöny szövődik köréjük. Nem üdvözölnek bennünket, csak jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással – egyszerre látok viszolygást és a diadalt villanni a szemükben –, majd szótlanul kört alkotnak, én pedig egyszerre ráébredek, hogy a kör középpontja, amelyet mindenki néz, én magam vagyok.

Tanácstalanul fordulok meg, de Abraham csak ridegen pillant rám. Sírkövek derengenek fel a háttérben, megannyi komor emlékeztetője régmúlt koroknak, valaha ezt a földet taposó embereknek.

– Gondolom, mindannyian tudják, uraim, hogy miért gyűltünk össze ma éjszaka. – Abraham hangja fátyolosan, mégis erőt és akaratot sugárzóan csendül fel, csak rá figyelek, nem is próbálok elgondolkozni szavai értelmén. Pedig egyre különösebben viselkedik, nyoma sincs már eddigi kedvességének. – Talán nem is kell részleteznem, hogy milyen fontos, hogy a feladatunkra tudjunk koncentrálni. Azt is elárulhatom, hogy testvériségünk oszlopos tagja, Mr. Smith, városunk rendőrfőnöke, már gondoskodott róla, hogy a környéken ezen az éjszakán valóban rend legyen és nyugalom. – Az egyik köpönyeges férfi szerényen bólint, néhányan pedig elismerő szavakat mormolnak. – Az ő segítsége nélkül különben sem sikerült volna ezt a hölgyet jelenlegi állapotában önök elé hoznom. Miss Salisbury, ha kérhetném, ne forgolódjon!

Tovább beszél, de ezúttal már nehéz rá figyelnem. Ismeretlen, de különös módon mégis rémisztően ismerős nevek és szavak hagyják el az ajkát, nevek, amelyek iszonyattal töltenek el, szavak, amelyek az emlékezet húrjait pendítik meg bennem. Hideg fuvallat söpör végig a temetőn, nyomában meghajlanak a kiszáradt fák ágai, egy pillanatra fellebbenti a férfiak köpenyét, ők pedig sötét madarakká változnak, amint várakozásba dermedve állnak egyre szűkülő látásom perifériáján. Sikoltani szeretnék, de egyetlen hang sem hagyja el a torkomat. Abraham ünnepélyesen elém lép, és a kezembe adja azt a borzasztó könyvet; az égen halvány, vöröses színű kör dereng fel, amely roppant magasságokban terpeszkedik, mint valami szörnyű, torz napfelkelte.

– Nem szeretnék a kevélység bűnébe esni, mégis nyugodtan kijelenthetem, hogy immár mindent tudok, ami csak szükséges küldetésünk végrehajtásához. – Visszalép a helyére, a kör részévé válik ő maga is, követve a kimondatlan koreográfia szabályait. – Most Miss Salisbury fel fog olvasni nekünk ebből a könyvből. Igen, uraim, ez az a könyv, amelyet oly fáradtságos munkával szereztem be. A Miskatonic Egyetemről küldték el nekem ottani barátaink, egyúttal sok sikert kívánva munkánkhoz. Egyik ifjú hallgatójuk bizonyos fejezeteit már sikerrel alkalmazta kutatásai során, az ő korábbi jegyzeteit felhasználva jutottam el egyébként odáig, hogy íme, Miss Salisbury újra közöttünk lehet. Ám ezúttal már nem fog kíváncsiskodni, testvériségünk viselt dolgai után kutakodni. Ironikus módon, éppen ő maga lesz az, aki segítséget nyújt majd nekünk célunk elérésében. Kérem, Miss Salisbury, kezdje el olvasni a piros szalaggal megjelölt oldaltól.

Engedelmeskedem a kérésének, és felnyitom a könyvet. Ólomnehéznek érzem, lehúzza kezem a régvolt idők titkainak súlya. A sorokat nem betűk alkotják, hanem sajátságos jelek; nem véletlenül ítélték feledésre a későbbi korok a gonoszság és fájdalom ezen lenyomatait. Ahogy fényleni kezd fent az ég, úgy válnak tekergőző kígyóvá, undok, maguk után nyálkás nyomot hagyó rovarokká a lapokon a girbegurba sorokban hemzsegő írásjegyek. Számat föld íze tölti ki, mintha csúszómászók próbálnának előmászni vonakodó ajkaim közül.

Az áhítat sóhajaiba lassan vegyülnek előbb a döbbent kiáltások, majd az iszonyat sikolyai. Egyetlen pillanatra nézek csak fel a könyvből, és ennyi elég, hogy szembesüljek azzal, ami ezen a világon túl várhat ránk. Az én létem és minden más ember anyaga már valóban nem sokáig különbözhet egymástól. Abraham kántálása kíséri az égbolton kivirágzó fényeket, amelyek anyagtalan hártyaként feszülnek felettünk, mint afféle óriási szappanbuborékok; de ezek a buborékok nem egy boldog és tudatlan gyermek fújta szappanléből születtek, hanem abból az anyagból, amely a világunkat teremtő Őskáosz előtt létezett összefonódó dimenziók és idősíkok között.

– Hershey! Hershey! Te átkozott!  Hogyan gondolhattad, hogy egyedül majd boldogulni fogsz ezzel a feladattal? Kevélységednek meg fogod fizetni az árát!

Lassan jut el tudatomig a kántálásba és a kiabálásba vegyülő tébolyult rikácsolás. Vonakodva nézek fel, mert a könyv magához hív, még úgy is, hogy elfagyni érzem gyöngülő kezeimet. Az egyik csuklyás alak hirtelen megbontja a kört, és köpönyegét ledobva odaugrik Abrahamhez, csapzott haja a fejére tapad, arca visszataszító grimaszba dermed. Rémülten ismerem fel a csavargót, aki egy kést ránt elő a kabátja alól. Abraham révetegen pillant rá, én pedig megpróbálom figyelmeztetni, hogy vigyázzon, hogy védekezzen, de ajkaim és hangom már a könyv foglyai. Ugyanolyan tehetetlenül nézem, hogyan ragadja meg szabad kezével köpenye csuklyáját Holmes, mint ő maga. Senki sem figyel rajtam kívül arra, hogy mi történik, minden szempár az égboltot kémleli most. Dermedten látom, hogy Holmes ezután félrehúzza a kabátját, és mellkasán felsejlik egy sápadt, visszataszító arc.

Egy lélektelen és közönyös ember sematikus portréja, vagy még inkább halotti maszkja.

Abraham iszonyodva mered erre az arcra – a Mr. Goode szobájában látott maszkra. Nem védekezik, karjai elgyengülve hullnak alá, Holmes pedig valósággal feltűzi őt késére. Tövig mártja a pengét védtelen áldozata hasába.

– Mr. Goode üdvözletét küldi! – A csavargó felvihog, majd felém fordul, és rám parancsol, hogy ne merészeljem abbahagyni az olvasást. Pedig felesleges az utasítás, hiszen már egész lényem a könyv foglya. Hol magamban motyogva, hol hangosan kántálva olvasom az istentelen szöveget, a körben álló többi ember pedig vonaglik a fájdalomtól, térdre hullanak mind, egyedül Holmes marad állva, és néz körbe diadalittasan. Egyetlen pillantást kockáztatok meg csupán – a pusztulást ígérő színes buborékok lassan horizonttól horizontig kitöltik látómezőmet. Tekinteteket érzek magamon, amelyek közönyösen fürkészik ezt a világot  A felismerés úgy gyűr maga alá, mint ahogy a fények is kitöltik az eget és megsemmisítik az éjszakát.

– Odaát találkozunk, barátom! – Vérmocskos és bizonytalanul támolygó alak sejlik fel árnyékként a csavargó göcsörtös fára emlékeztető körvonalai mögött. Holmesnak feleszmélni sincs ideje, mert Abraham sétapálcájába rejtett pengéje türemkedik ki a mellkasán, feltépve húsát és mellényét.

Mindketten hang nélkül rogynak össze. Látom, ahogy jótevőm tekintete üvegessé válik, még egy utolsó pillantást vet az ég felé, ujjaival tehetetlenül a levegőt markolászva. Fájdalommal eltelve követem pillantását. Odafönt szemek ezrei, ha nem milliói néznek vissza rám.

Csodálkozva hallgatom tulajdon sikolyomat, ahogy végre elszakítom magam a könyv rabságából, és letépem Holmes nyakából a rászíjazott maszkot. Szemem előtt szikrák röpködnek, amikor a borzasztó arc rám mered, mintha megértené szándékomat, majd gyors mozdulattal a könyv lapjai közé hajítom. Egyetlen pillanatig látom csak az egyszerre diadalmas és fájdalommal teli kifejezést felderengeni a faragott arcon. Sisteregve csap fel a kéken vibráló láng a könyv lapjai közül, és a következő pillanatban én magam is fáklyává válok.

Hallom az emberek sikolyát, érzem, hogy az élet és a halál anyaga immár végérvényesen egyetlen szubsztanciává ég össze körülöttem, akárcsak maga a könyv. A maszk ott marad elszenesedő ujjaim között, újra időtlen közönyösségébe fagyva bámul vissza rám.

Percek telnek el így, majd látom, hogy a kör szélén fekvő alakok egyike felemelkedik, és a fájdalomtól görnyedezve közelebb botorkál hozzám. Maga a rendőrfőnök az, szemei üresen merednek a maszkra. Kiveszi elgyöngült ujjaim közül, mellkasához szorítja féltőn, mint ahogy eddig Holmes tette, majd elbotorkál.

Halotti csend ereszkedik D. városának temetőjére. Elnémult, megvakult, nyomorult alakok csúsznak-másznak a sárban, mint megannyi, a tulajdon sírja által kivetett hazátlan halott.

A szemek odafönt sorra lecsukódnak. Visszahúzódnak az időtlenség rémítő dimenzióinak mélyébe.

***

Azóta ketten ülünk az apátság romjai között, amikor meghalljuk a sötétségből felhangzó hívó szavakat. Abraham általában révetegen mered maga elé, a hosszú útra kapott felöltője piszkos és dohos, de ez őt már egyáltalán nem zavarja. A kezeit nézi miközben várakozunk, én pedig szívesen mondanék neki valami vigasztalót, valamit, amiből erőt meríthet a hosszú, hosszú éjszakákra. Féloldalasan dőlök neki, mert testem rohamosan válik valami egészen mássá; érzem, hogy nem sokáig leszek már Abraham mellett, lassan beszélni is képtelen vagyok.

Pedig oly sok mondanivalóm lenne még számára, gondolatok, érzések, kérdések, amelyeket meg szeretnék osztani vele.

Azt hiszem, ő sem kedveli Mr. Smith-t.