„Amidőn elszabadul amaz ocsmány szörny,

kit most Istenként imádtok, bálványoztok,

és féktelen éhségében a húsotokból fog lakmározni,

míg ti borzalmas kínok közt hánykolódtok,

akkor felnyílik szemetek, és látni fogjátok,

milyen rémséget szabadítottatok e sárgolyóra,

és végül őrjöngve átkozzátok majd alantas tetteiteket…”

1897. október 31. Nem sokkal sötétedés után, de még éjfél előtt

– Kérem, lenne olyan kedves és elfoglalná a helyét? – súgta Dan a mellette várakozó férfi fülébe, és hogy egyértelmű legyen, izgalomtól remegő kézzel mutatta az utat az áldozati oltár felé.

– Elnézést, uram, de nem erről volt szó! – válaszolta a férfi, név szerint John, miközben a kelleténél látványosabban vacogott. Tény, hogy egy vékony fehér lepeltől eltekintve, amely a nem kívánt fényviszonyok között láttatni engedte alakját, nem viselt mást, de hát mégsem Alaszkában vannak! A New Orleanstól délre elterülő mocsaras, erdős területen ilyenkor is húsz fok feletti volt a hőmérséklet.

– Hanem miről? – kérdezte Dan összeráncolt homlokkal, rosszat sejtve.

– Az az oltár, ahogy maga nevezi, innen nézve igencsak rémisztően hat, ráadásul hidegnek is tűnik… Minden bizonnyal márványból faragták, és jéghideg a fekvőfelülete. Már így is teljesen átfagytam… – John gyanakodva méregette a húsz lépésnyire lévő emelvényt, miközben megállás nélkül dörzsölgette és lehelgette a kezét.

– Biztosíthatom, hogy nem márvány! – Dan tudta jól, hogy az oltárt valójában fából tákolták össze, hiszen ő rendelte meg néhány nappal korábban a Whitmore & Whitmore-tól, és csupán a látszat kedvéért festették márvány hatásúra. Erre futotta a rendelkezésre álló költségvetésből.

– Kérem, nekem isiászom van – folytatta John –, annak pedig nem tesz jót a hideg, kemény felületekre való felfekvés. Kiváltképp meztelenül! Megjegyezném, hogy a szerződésben fájdalommentes feláldozás szerepelt, és lássuk be, ez így, ebben a formában félretájékoztatás… Urambocsá, szándékos megtévesztés!

– Isiász?! Már elnézést, de ha jól emlékszem, magának az isiász a legkisseb problémája! Végstádiumú tuberkulózisban szenved, nemdebár? Úgy is elviszi, csak hetek kérdése és… – Dan elharapta a mondat végét. Erőt vett magán, hangosan sóhajtott, majd együttérzőbb hangsúllyal folytatta. – Biztosíthatom, hogy a feláldozás a szerződésben foglaltak szerint fog zajlani. Egy pillanat műve lesz, semmit sem fog érezni belőle.

– Nem is tudom… Talán mégsem akarom ezt a…

– Hadd emlékeztessem, hogy az a bizonyos szerződés önre is vonatkozik, vállalt bizonyos kötelezettségeket.

John konokul csóválta a fejét. Láthatóan megmakacsolta magát.

Dan tudta jól, mire megy ki a játék. John kivárt a legkényesebb pillanatig, amikor az összegyűlt tömeg már feszülten figyeli őket, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Most jön az alkudozás része, aminek valójában semmi értelme, hiszen John egészen biztos nem fogja már elkölteni azt a pénzt.

– Jól van, maga sz… – Dan inkább ismét hangosan sóhajtott, majd magára erőltette az ilyen helyzetekre tartogatott, bárgyú mosolyát. – Bökje ki, mennyit akar?

A férfi hirtelen mosolyra húzódó arcán elégedett felsőbbrendűség tükröződött, varázsütésre a hidegrázása is abbamaradt. Úgy tűnt, hogy nyeregben érzi magát.

– Elképzelhető, hogy további húsz dollár elhessegetné az aggályaimat.

Dan összeszorította a száját, és észrevétlenül hátrasandított a válla felett. Lopva nézett végig a talpig zöldbe öltözött egybegyűlteken; a fűből, hínárból, békalencséből és kartonpapírból készült jelmezek színpompásnak egyáltalán nem nevezhető kavalkádján. A kezekben tartott fáklyák fényénél jól látta a vágyakozó arcokat, ami felemelő és csodálatos érzéssel töltötte el. Kis híján könnyeket csalt a szemébe.

Vajon mit szólnának ezek a kedves, lelkes emberek, ha kiderülne, hogy az este fő műsorszáma, az első áldozat, visszalépett? Hogy venné ki magát, ha az irodában kitudódna, hogy mindez az ő hibája, mert sajnálta azt a rongyos húsz dollárt hozzácsapni az áldozat tiszteletdíjához? Libabőrös lett már a gondolattól is, hogy ennyi embernek csalódást okozzon.

Dan elővette a tárcáját, az egyik zsebben még mindig ott volt az az egydolláros, amelyet a Sheddington és Sheddington Tanácsadó és Szolgáltató Részvénytársaságnál kapott első fizetéséből tett el emlékbe, de azzal együtt is csak tizenhét dollár volt nála, meg némi apró. Nem nézett fel, de biztos volt benne, hogy John nyaka megnyúlt, és ő is a tárcában lévő bankókat számolta.

– Nézze – szólalt meg végül Dan –, összesen tizenhét dollár van nálam…

– Meg az apró – vágott közbe a másik.

– … meg az apró. Jelen helyzetben nem várhatja el tőlem, hogy az éjszaka közepén kerítsem elő a maradék két és fél dollárját.

– Meg kell mondjam, hogy nem igazán biztató az anyagi helyzete, de a körülményekre való tekintettel elfogadom az ajánlatát.

– Igazán lekötelez – sziszegte Dan a fogai között, és a férfi kezébe nyomta a pénzt, aki gondosan megszámolta a bankjegyeket meg az aprót. A csalódottság akkor ült ki az arcára, amikor tétova tapogatózás után ráébredt, hogy nincs hová zsebre tennie.

– Elnézést – fordult Dan felé őszinte mosollyal az arcán –, vigyázna erre, kérem, míg tart a feláldozás?

– A legnagyobb örömmel! – mosolygott vissza Dan, és elégedetten zsebre vágta a visszakapott bankókat meg az aprót. – Most pedig, ha kérhetném.

Maga elé tolta a férfit, nehogy annak ismét visszakozni támadjon kedve.

1897. január 11. Az előző eseményekhez képest 9 hónappal és 19 nappal korábban

Amikor Daniel Walczak átlépte az ébrenlét és az álom közt feszülő, vékony határmezsgyét, egy mocsaras területet kőrbeölelő, hatalmas vízfelületen találta magát. A hely ismeretlen volt számára, sosem járt ott korábban. Óriási hullámok közt hánykolódó hajó imbolyogott a talpa alatt, melynek fedélzetén gyilkos tekintetű matrózok tomboltak és táncoltak önkívületi állapotban, mint valamiféle bennszülött törzs tagjai a bálványuk előtt. Az üvöltő szelet túlharsogva, vicsorogva kántálták a Dan számára felismerhetetlen, összefüggéstelen szavakat, miközben az egyik társukra rumot locsoltak, majd egy fáklyával lángra lobbantották a szerencsétlent.

Olyan eleven volt az álom, annyira valóságosnak tűnt, hogy Dan szinte a saját bőrén érezte a lángoló matróz szenvedését, ahogy a tűz felemésztette. Még az égett hús szagát is érezte.

Egy pillanattal később, közvetlenül a hajóorr előtt, a háborgó mélységből felbukkant egy semmi evilágihoz sem fogható teremtmény. Sűrű, fekete füst gomolygott körülötte, mintha a pokol kapuján lépett volna ki, és mikor ez a kénköves fátyol szertefoszlott, Dan megpillanthatta a lényt teljes, iszonytató valójában.

Hozzávetőleg tíz láb magas volt, felpüffedt testét halpikkelyekre hasonlító réteg fedte, melyen zöld nyálka csillogott, hátából pedig olyan szárnyak meredtek elő, amilyeneket leginkább sárkányokra képzelne az ember. Ám minden kétséget kizáróan a leginkább zavarba ejtő, egyben legborzasztóbb látványt a feje nyújtotta. Dant nem is az ízléstelen nyakkendő rémisztette meg, hanem az a tintahalszerű, ormótlan valami, amiből csápok tucatjai nyújtóztak szerteszét, mint holmi éhes kígyók.

A förtelem üvöltött, olyan fájdalmas ordítással, mintha ezer ember egyszerre ordítana egy hatalmas, pusztító máglya tüzében. Dan is üvöltött, a matrózok is üvöltöttek, egyedül a fedélzeten heverő, szénné égett tengerész nem üvöltött. A rettenet Dan felé fordította iszonytató fejét, és időtlen kripták mélyéről áradó dörgedelmes hangon szólt hozzá:

– Á, Mr. Walczak, végre valahára. Készüljön, fiatal barátom – dörögte, majd egyetlen mozdulattal kettéhasította a hajót.

A következő hetekben Dan éjszakánként rendszeresen átélte e bizarr rémálmot. Érthető módon cseppet sem vágyott rá, hogy újra és újra megmártózzon a borzalmak koromfekete hullámaiban, ezért igyekezett minél tovább ébren maradni. Abban az időben úgy itta a kávét, mint más a vizet, de amikor már a töméntelen mennyiségű koffeinhez is hozzászokott a szervezete, kénytelen volt más megoldást keresni. Tetemes mennyiségű ajzószert vásárolt magának a Pietersen-féle drogériában, azt fekete teával, kurkumával és kávéval vegyítette, amivel végül átütő sikert ért el. Három teljes napon át képes volt alvás nélkül ébren maradni, és rendkívüli tempóban végezni a munkáját – ennek eredménye egyrészt egy burkolt fenyegetés lett, melyet a vállalat szakszervezeti vezetője tolmácsolt felé, másrészt pedig egy kilátásba helyezett előléptetés a cég felsővezetésétől. Amikor végül kimerült, egy mély, koromsötét lyukba, álomtalan álomba zuhant, így a rémálmok sikeresen elkerülték.

Daniel valahol tudta, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. Aznap már harmadszor takarította ki az albérletét, amikor kopogtak az ajtón. Összerezzent. Első gondolata az volt, hogy a szakszervezet „külsős munkatársai” állnak az ajtaja előtt, a lakkcipős, brillantinozott hajú Grimaldi testvérek, hogy a megfelelő eszközökkel némileg csillapítsák a munkakedvét.

Biztos volt benne, hogy kulcsra zárta az ajtót, a következő pillanatban mégis nyekeregve elfordult a kilincs és az ajtó kitárult. A beálló fordulat túlszárnyalta minden képzeletét, Dan ugyanis jobban örült volna, ha a behajtó-páros áll az ajtóban; helyettük azonban legszörnyűbb rémálma várakozott illedelmesen a küszöb előtt.

– Á, Mr. Walczak! – gurgulázta az alak, az álla helyéről kinyúló csápjait felfelé kunkorítva, mintha mosolyogna. Szájüregében akkor tűnt el egy fekete lakkcipős lábszár. – Ezt megtartja? – biccentett a földön csillogó bokszerre.

Dan lába földbe gyökerezett, szája tátva maradt, és egy árva hang sem jött ki a torkán.

– Ugyan, Mr. Walczak, ne legyen ennyire meglepve, hiszen találkoztunk már! Vagy netán a nyakkendő az oka? Túl harsány? – Az egyik csáp végigsimított a rikítózöld alapon apró, piros polipokkal díszített szöveten.

Dan némán, kővé dermedve állt az ajtóban, képtelen volt levenni tekintetét az ízléstelen ruhadarabról. Kínos csend állt be. Dan továbbra is a nyakkendőt bámulta, váratlan vendége pedig láthatón kezdte feszélyezve érezni magát, egyik lábáról a másikra állt, miközben a szövetcsápokat simogatta. Végül megtörte a csendet.

– Nos? Akkor beinvitál? Teázhatnánk.

Dan kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a nyakkendőről, majd ő maga sem tudta, miért, de félreállt az ajtóból. Vendége bepréselte nedvedző, algazöld testét a kicsinyke szobába, majd levetette magát az egyetlen kanapéra.

A helyzet abszurditását jól mutatja, hogy Dan ebben a pillanatban jobbnak látta, ha felpofozza saját magát. Aztán megtette újra és újra, amin hívatlan vendége kifejezetten jól szórakozott. Bugyborékoló, nevetésre hasonlító hangokat hallatott, majd gyermeki lelkesedéssel csatlakozott a pofozkodáshoz, és az egyik nyálkás csápjával úgy arcon vágta Danielt, hogy az liszteszsákként terült el a padlón. Ez volt az a pont, amikor Danielben felütötte a fejét valamiféle sanda gyanúra hasonlító érzés, miszerint nem álmodik, hanem ébren van, de ezt akkor és ott, az albérlete padlóján nem tudta eldönteni. Pár perccel később, amikor magához tért, már igen.

Az egész lakást zöld nyálka borította be. Dan kikerekedő szemmel, felháborodva konstatálta, hogy a ragadós váladéktól fénylik a padló, a falakról csöpög és átáztatta a ruháit is.

– Maga nagyon szórakoztató ember, barátom! – A kanapén ült, csápjai közt két csészét tartott. – Bátorkodtam teát készíteni, önnek is töltöttem. Érdemes megkóstolnia, különleges yuggoth-i gombából készült, jót tesz a gyomornak és elűzi a fejfájást.

– Mit tett a lakásommal maga… – szűrte a fogai között Dan.

– Elnézését kérem, de ez a lakás borzasztóan szűkös, akár egy egérlyuk, a váladék pedig a lényemből fakad, velejárója annak, aki vagyok. Szokjon hozzá és hagyjon fel a takarítással! Önnek sokkalta fontosabb feladatai vannak, mint naphosszat a padlót suvickolni.

Dan megszabadult a testét borító nyálka egy részétől, majd leült a székre, és óvatosan kivette a csápból a felé nyújtott csészét.

– Valóban, kellemes az aromája, Mr…

– Bocsásson meg illetlenségemért, még be sem mutatkoztam, a nevem Cthulhu… a Nagy Álmodó – tette hozzá kedvetlenül.

Daniel belekortyolt a gombateába. Izgalmas borzongás járta át a testét a forró italtól, és úgy vette észre, mintha a közvetlen környezetét is valamiféle hullámzás borzolta volna. Vibrált, hajladozott a tapétát borító színes virágminta, a padló deszkáin pedig vakondtúrásnyi púpok, majd feneketlen gödrök keletkeztek, de még Cthulhu nyakkendője is megelevenedett a szeme előtt. Az apró, piros polipok úgy úszkáltak, mintha a tengerben lubickolnának.

Cthulhu mosolygott, kivárt, de Daniel addigra úgy ellazult a gombateától, hogy akarata ellenére hangosan felröhögött. Hirtelen hatalmas tüsszentésre hasonlító, mégis, annál sokkal távolibb, ősibb dörrenés hallatszott, majd a legnagyobb meglepetésére a következő pillanatban végtelen sötétségben találta magát. Csupán a távolban derengtek fel halvány fénypontok, amelyek egyre gyorsuló ütemben közeledtek, és mikor megállapodtak, az összhatás az éjszakai égboltot juttatta Daniel eszébe. Az üresség hátborzongató érzéssel töltötte el, valószínűleg még a hideg is kirázta, ám egy cseppet sem aggódott: fülig erő vigyorral lebegett és forgolódott a mindenség koromfekete medencéjében.

– Felismeri azt a bolygót, Mr. Walczak? Önök úgy nevezik, a Hold.

Cthulhu ott állt mellette. Danielre mosolygott, majd kinyújtotta egyik csápját, és levette a fekete vászonról a csillogó felületű Holdat. Lehúzta róla az ezüstös csomagolópapírt, és a szájába tette. Kis ideig forgatta, szopogatta, végül kiköpte és visszacsomagolta.

– Kérem, Mr. Walczak, most menjen az ablakhoz és nézzen fel az égre.

Daniel megrázkódott és ráeszmélt, hogy újra a lakásában vannak, bódultan csoszogott el az ablakig. A Hold most határozottan másmilyennek tűnt. Összeráncolt homlokkal vizslatta a fénylő égitestet, míg végre észrevette a különbséget. A Hold csillogó felületének domborzata megváltozott. A csodálkozó, kikerekedett szájú női arckép, amely korábban a Földet bámulta, átalakult, és már sokkal inkább egy Cthulhura emlékeztető csápos lény képmását idézte, aki mindeközben a kanapén ült hátradőlve.

Végtelenül elégedett vigyorral figyelte Danielt, miközben apró csápokból álló szemöldökét emelgette. El kell ismerni, meggyőző volt a mutatvány a Holddal.

Attól a naptól kezdve Danielt nem gyötörték rémálmok, felhagyott a takarítással, és a Hold felszíne is a megszokott képét mutatta esténként. A következő időszakban sokat teáztak és hosszan diskuráltak olyan témákról, amelyek azelőtt messze elkerülték Danielt. Többször is megpróbált vitába szállni az ősrobbanás, a csillagrendszerek születése, illetve bizonyos allergiás reakciók kapcsolatának elméletével, részletesen kifejtette a Föld legnagyobb tudósainak abbéli nézeteit, hogyan alakult ki valójában az univerzum, az élet, de Cthulhu rendre megcáfolta őt. Egy alkalommal, mikor teavizet forralt, Daniel a vallás oldaláról próbálta megközelíteni a kérdést, de ettől egyszerre kínozta heveny viszketés és alattomos röhögőgörcs vendégét.

Daniel jó tanítványnak bizonyult, mentora elégedett volt vele.

1897. május 5. Reggeli után, de még ebéd előtt

Richard W. Sheddington, a Sheddington és Sheddington Tanácsadó és Szolgáltató Részvénytársaság vezérigazgatója kakaóbarna karosszékében hátradőlve újabb füstkarikákat fújt az iroda mennyezete felé. Az összegyűlt szivarfüst viharfelhőként lebegett a szobában lévők feje felett.

– Hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe? Wilson? – kérdezte vészjósló hangján Sheddington.

Alexander Wilsonról már patakokban folyt a víz, a szakállán is izzadság csillogott. Támogatást várva nézett körbe kollégáin, akik látszólag a köralakú mahagóni asztalon heverő pénzügyi jelentéseket bújták, és igyekeztek azt a benyomást kelteni, mintha ott sem lennének. Sheddington jobbján a mindig mogorva, ám felettébb csinos titkárnője ült, mellette a kereskedelmi vezető, Samuel Plumb, majd az a munkamániás a marketingről, Daniel Walczak, akit Wilson a legkevésbé sem kedvelt. Mégis, hogy képes valaki éjjel-nappal dolgozni?

Wilson kiemelkedett a székből, izzadt tenyerét a nadrágjába törölte, és azon töprengett, hogyan fogja otthon közölni feleségével a jó hírt, hogy többé nem kell a hatalmas birtokuk fenntartása és a naplopó kertészeik fizetsége miatt aggódniuk.

– Nos, uram, elkészült a tavalyi év pénzügyi beszámolója. Holnapra a felügyelő bizottság jóváhagyja a teljes…

– Haladjunk, Wilson! – vágott közbe durván Sheddington.

– A vállalat árbevétele az előző időszakhoz viszonyítva 71%-ot esett, míg a költségek majdnem hasonló mértékű emelkedést produkáltak – hadarta el Wilson egy levegővétellel.

A vezérigazgató látszólag a titkárnője combját fixírozta, de jobb szeme tikkelni kezdett, amit Wilson rossz előjelként értelmezett, és sietve folytatta mondandóját.

– Mindazonáltal a forgalmi számok alakulása nem az én felelősségi körömbe tartozik – szabadkozott elcsukló hangon. – Javaslom, kérdezzük meg Mr. Plumbot, hogy mivel magyarázza a bevételek ilyen szokatlan alakulását.

Fagyos csend telepedett az irodára. Wilson sietve leült, és szeretett volna egy nagyot sóhajtani, de még nem mert, túl korai lett volna. Azért egy pimasz mosoly átfutott az arcán, ahogy kérdőn bámult a szemben ülő Plumbra, aki addigra már a gyöngyöző homlokát törölgette egy monogramos zsebkendővel. A vállalatnál töltött húsz év elismeréseként kapta öt éve.

– Minden erőfeszítésünk ellenére a tavalyi évben jelentős visszaesést tapasztalhattunk egyes területeken… – Plumb észbe kapott, hogy ülve kezdett bele a mentegetőzésbe, ezért hirtelen kilökte maga alól a széket, ami fülsiketítő csikorgással csúszott hátra a lakkozott parkettán.

Sheddingtonnak már mindkét szeme tikkelt, és az első ráncok is megjelentek a homlokán. Fenyegető tekintete lassan átsiklott a formás lábakról Plumbra.

– Szabadjon megjegyeznem, hogy személy szerint sokkal inkább a marketing osztály felelősségét látom ebben, mintsem a kereskedelmi részlegét. Az én embereim mindent megtettek, hogy a jól fizető, gazdag kuncsaftokat ne veszítsük el, de nagyrészük mára elfordult tőlünk. Friss, új ötletek nélkül rettentően nehéz potenciális ügyfeleket találni vagy az elveszített embereket visszacsalogatni. Itt van például a Klu Klux Klán nevű brand. Remekül indult a bevezetés, a déli területeken futótűzként terjedt a híre, ami ezerszámra csalogatta hozzánk a jól fizető, tehetős kuncsaftokat, borzongásra vágyó embereket; a csukják és akasztófák forgalma az egekbe szökött. – Plumb ismét megtörölte a homlokát, a poharáért nyúlt, hogy igyon egy kortyot, de félúton meggondolta magát, és inkább ismét megtörölte a homlokát. – Az 1871-es törvény rettentő nehéz helyzetbe hozta a vállalatot… Megjegyezném, hogy voltak bizonyos előjelek, melyeket jeleztünk is a marketing osztály felé… Ismerve a déli népeket, akik közt a családi kötelékek sokkal, de sokkal szorosabbak az általánosan elfogadhatónál, nem szabad hosszútávra tervezni. Túl nagy a fluktuáció, túl hamar cserélődnek a generációk.

Sheddington Danielre nézett. Ráharapott a szivarjára, majd lapát méretű tenyerére támaszkodva kiemelkedett a székéből. Az iroda sarkában álló golftáskájához ment, némi válogatás után kivette a kilences vasat, lendített párat és visszasétált az asztalhoz.

– Golfozik ön, Mr. Walczak?

– Be kell valljam, hogy nem, uram.

Az igazgató finoman megkocogtatta az asztal lapját az ütő csillogó fejével.

– Nagy kár, Daniel, nagy kár.

Dan érezte a helyzet súlyosságát, ám kész tervvel érkezett a megbeszélésre. Megigazította ízléstelen zöld nyakkendőjét, amelyen az apró piros polipok szinte ugráltak, kisimította zakóját és intett Plumbnak, hogy most már leülhet, innen átveszi a dolgot.

– Mr. Sheddington, tisztelt kollégák! Határozott elképzeléseim vannak, hogyan mentsük meg a vállalatot, mert való igaz, hogy az utóbbi időben nem értek célt a kampányaink. Ez persze a korábbi marketing vezetők felelőssége, és nem az enyém. Ugyanakkor, a már említett törvénykezések miatt szinte ellehetetlenült a vállalat működése, továbbá jelentősen megváltoztak a célközönségünk igényei. A felmérések szerint a válaszadók elsöprő többsége jobban retteg a láthatatlan terrortól, mint a kézzelfogható lényektől, avagy véres kezű embertársaiktól.

Döbbent csend ülte meg az irodát. Daniel körbejárt és mindenkinek a kezébe nyomott egy vékony dossziét a felmérések eredményeivel, majd folytatta:

– Ezek alapján leszögezhetjük, hogy a vállalat összes brandje a végét járja. Igen! Ki kell jelentenünk, hogy az amúgy is elhibázott és kiejthetetlen nevű Klu Klux már sosem fog feltámadni hamvaiból. Ahogy a boszorkányoknak is rég leáldozott, köszönhetően a salemi perek indította lavinának. Belegondolni is szörnyű, mennyi remek alkalmazottunk veszett oda az üldöztetések során… Eltelt kétszáz év, és ma már nincs az a pénz, amiért jól képzett boszorkányt lehetne alkalmazni.

Mr. Sheddington a golfütőt sétapálcának használva körözni kezdett az asztal körül, mint egy prédára leső, elhízott ragadozó madár, ami valamilyen okból kifolyólag füstöt ereget magából. Daniel folytatta:

– A konkurencia egy brandre összpontosítja minden erejét. A híveknek rendezett vasárnapi ceremóniák jól szervezettek, a bevételek tervezhetők, jelentős mértékű az önkéntes adakozás is a hívők részéről. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a politikai és gazdasági befolyásukat. Dacára az árának, az ördögűzés nagy népszerűségnek örvend, és minden egyes eljárás a mi bevételünket csökkenti. Korábban az efféle problémák megoldásához a mi szolgáltatásainkat vették igénybe az ügyfelek. – Hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Mr. Sheddington, uram, tisztelt kollégák! Ki kell lépnünk a saját árnyékunkból és szemérmetlenül le kell másolnunk az egyházat, amennyiben talpon akarunk maradni.

Daniel jó előre begyakorolta otthon a felszólalását. A szöveget és a mozdulatait is, így történhetett, hogy mondandója végére már a hatamlas mahagóni asztalra hajolt és mutatóujjával a jelentését böködte egyre erősebben, még az ujja is belefehéredett. Felegyenesedett, lesimította zakóját, és visszaült a székébe. Wilson úgy fellelkesült, hogy tapsolni kezdett, de körbenézett és mivel senki nem tartott vele, csalódottan leeresztette a kezét.

Senki nem mert megszólalni. Sheddington még mindig a golfütőjére támaszkodva körözött a helyiségben. Végül megállt Wilson háta mögött, és akkorát csapott a hátára a lapát tenyerével, hogy az rögtön kiegyenesedett.

– Mit szól ehhez Wilson? – kérdezte mennydörögve, és gurgulázva felröhögött. Hátravetette a fejét, a szivarcsonkot egyetlen hatalmas svunggal az esernyőtartóba köpte, majd ismét rácsapott a szerencsétlen férfi hátára, mire mindenki vigyázzba vágta magát. – A Sheddington és Sheddington többszáz éves múltra visszatekintő, unikális vállalkozás! Biztosíthatom magukat, hogy nem az én vezetésem alatt fog csődbe jutni! Ajánlom, hogy mihamarabb rukkoljanak elő valami világmegváltó újdonsággal, különben…

– Engedje meg, uram, hogy máris előálljak egy javaslattal – vágott közbe Daniel, és máris újabb, Cthulhu feliratú dossziékat kezdett szétosztani. Észre sem vette, hogy Plumb felhördült, a titkárnő pedig elsápadva a szája elé kapta a kezét, nehogy elsikítsa magát. Wilson szívesen keresztet vetett volna, de a háta mögött Sheddingtonnal ezt érthető okokból nem merte megkockáztatni. – Van egy kidolgozott tervem, amelynek a pontos részleteit ezekben a tájékoztatókban olvashatják. Kérem, ne akadjanak el a projekt nevénél, a tartalom, amit kínál, sokkal fontosabb.

A vezérigazgató feje egyszerre volt padlizsánlila és karmazsinvörös színű. Két kezébe fogta a kilences vasat és úgy tűnt, hogy a következő pillanatban szétveri vele a remegő Wilson fejét.

– Uraim! – folytatta Daniel. – Megalkotjuk a saját istenünket! Ő lesz Cthulhu! Az univerzum, és úgy általában véve mindennek az ura! A részletesen kidolgozott menetrend szerint a konkurenciánkhoz igazodva hetente rendezünk szertartásokat a dicsőítésére, bálványokat és oltárokat emelünk, és most jön az unikális hozzáadott érték, ami vállalatunk hagyományaiból táplálkozik. – Újabb hatásszünet. – Kibővítjük a szolgáltatást emberáldozatok bemutatásával! Igazi, hátborzongató műsort szervezünk, ami bőven túltesz a papok unalmas és monoton vasárnapi miséjén!

Richard W. Sheddington arcáról képtelenség volt leolvasni, hogy tetszik-e neki Daniel nagyszabású terve, de leeresztette a kilences vasat. Wilson végre felsóhajtott.

1897. október 31. Egészen sokkal sötétedés után, de még mindig éjfél előtt

Végre elkezdődött! Dan minden egyes, méltóságteljes lépését a felcsendülő dobok ritmusához időzítette. Nem hibázott, hála a megannyi próbának. A terveknek megfelelően elhaladtak Johnnal a méterenként kihelyezett rézüstök mellett, amelyekben szantálfa tüze lobogott. Alakjukat kiemelte az üstökből áradó misztikus fény, a szantálfa terjengő illata pedig ellensúlyozta a mocsarat belengő rothadás szagát. A hely egyébként kísértetiesen hasonlított arra, amit Daniel korábban a rémálmaiban látott.

Megközelítették a grandiózus építményt, amelyet fáklyák tucatjai öleltek körbe, remegő fényükkel tökéletes megvilágításba helyezték az elemvényt. A szertartásra kijelölt terület mértani középpontjában kapott helyet az áldozati oltár, ami valójában egy monumentális szoborkompozíció volt.

„Lüktető, algazöld színű és folyton nyirkos, nedvedző felületű dolgok tömör, egységet alkotó halmaza, mely szánalmas, emberi mivoltunk számára ismeretlen anyagból készült. Hitünk szerint jóval az emberiség előtti időkből származik, bizonyítva az örökkévaló és felsőbbrendű lény, Cthulhu létezését. Ő maga küldte hozzánk eme monstrumot egy távoli univerzumból, hogy lerójuk előtte hódolatunkat, és egyben könyörögjünk az ő eljöveteléért.”

Ez állt a rendezvény népszerűsítésére készített szórólapokon. A szoborkompozíciót valójában ügyes kezű, habár vészesen fogyatkozó itáliai asztalosok készítették, a vázat francia szobrászok és festők vették kezelésbe, és adtak neki végleges, lenyűgöző külsőt. A Cthulhu másolat-oltár-bálvány végül egy felettébb élethű, ezzel együtt dermesztően ijesztő műalkotás lett.

Amíg a két férfi az oltár felé lépdelt, a körülbelül ötven fős tömeg rázendített a megbeszélt rigmusra. Elismerésre méltó lelkesedéssel és pontossággal kántálták a bejáratnál kapott szöveget, mely egyesek szerint kissé bonyolultra sikeredett. Dan mentségére legyen mondva, hogy az éterinek ható szavakat nem ő találta ki, hanem maga Cthulhu diktálta le neki az egyik megbeszélésük alkalmával. Leginkább semmit sem jelentő zagyvaságnak tűnhetett az egész, mégis hátborzongató érzés volt, ahogy a szavak zúgtak a bűzös mocsárban. Mintha varázserővel ruházta volna fel őket a tömeg monoton, kitartó kántálása. Bekúszott az emberek fülébe, aztán egyenesen a tudatuk legmélyére hatolt, ahonnan kiszorított minden más gondolatot és érzést. Hipnózisba estek és előbújt belőlük a vérre szomjazó vadállat.

Daniel átadta magát a feltörő érzésnek. John vonakodva bár, de felmászott az oltárra, majd hanyatt feküdt rajta.

– Ez hideg – kezdte sopánkodva, majd alig hihető köhögő rohamot kapott.

– Elég legyen, maga pernahajder! – sziszegte Dan a szemét forgatva. – Nem szégyelli magát? Hát így viselkedik egy jól fizetett véráldozat?

A férfi nem válaszolt, csak durcásan elfordította a fejét.

Dan felsóhajtott. Úgy tűnt, végre-valahára rátérhet a lényegre. Feltette fejére az oltár takarásában várakozó, tucatnyi csirkecsonttal és madártollal ékesített, kultista fejdíszét. Roppant büszke volt rá, mivel saját kezűleg készítette, szigorúan betartva Cthulhu iránymutatásait. Végigsimított a nyakkendőjén, majd átszellemülve, pátoszos arckifejezéssel fordult az egybegyűltek felé.

– Híveim! – Ahogy izgalomtól remegő hangon megszólalt, a tömeg elcsendesült, és valamennyi tekintet rászegeződött. – Azért gyűltünk ma itt össze – folytatta a helyzettől megrészegülve –, hogy áldozatot mutassunk be a nagy Cthulhu tiszteletére, aki végtelen…

– És ostya lesz? – vágott közbe egy szakállas, hínárba burkolózott férfi. Szavait halk, de egyetértő pusmogás fogadta. Danielnek felettébb ismerős volt a férfi hanghordozása, de nem tudta, honnan. Bárhogy nyújtogatta a nyakát, képtelen volt kivenni a tömeg takarásában álló férfi arcát.

Az összegyűltek közül néhányan a fejüket vakarták, mások a tájékoztatót forgatták.

– Igen, lesz ingyen ostya, és a szertartás végén vásárolhatnak Cthulhu szobrot is többféle méretben, de most engedjék meg, hogy befejezzem a felvezetőt! – felelte Dan, majd hadarni kezdett. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy áldozatot mutassunk be a nagy Cthulhu tiszteletére, aki végtelen…

– Nem ugorhatnánk az áldozásra? Idestova két órája várakoztat minket! – Daniel biztos volt benne, hogy Wilson a kötekedő alak. – Még széket sem adtak, hogy leülhessünk! Bezzeg a templomban!

Helyeslő zúgolódás a tömegben.

John mocorogni kezdett az oltáron, láthatóan mehetnékje támadt. Daniel kezéből kezdett kicsúszni az irányítás.

– Kérem, nyugalom! – emelte magasba az egyik kezét, míg a másikkal leszorította Johnt a műmárvány oltárra. – Muszáj betartanunk a szertartás lépéseit! A leírásokat ősrégi, isteni nyelven íródott kőtáblák őrizték meg számunkra!

– Kőtáblák? Ez olyan ismerős valahonnan – jött az élcelődő replika.

– Ha már itt tartunk – kezdte Wilson –, ki fordította le azokat a bizonyos írásokat? Mert ugye mi van akkor, ha nem értette a dolgát? Ha mondjuk félrefordította a szöveget? – Körbenézett, az emberek többsége egyetértőn bólogatott. – Honnan tudhatjuk, hogy az ígért gazdagság és jólét valóban beköszönt, ha a Hatalmast bálványozzuk? Lássa be, erre vonatkozóan semmilyen garancia sem szerepel a papírokban.

– Megnyugtathatok mindenkit, ha kitartóan áldozunk a nagy Cthulhunak, és látja őszinte elkötelezettségünket, betartja majd ígéretét! Cthulhu, a világok ura, lehetőséget kínál mindannyiunknak! Rajtunk áll, hogy követjük-e őt az úton, mely hatalmat és végtelen gazdagságot biztosít számunkra, az idők végezetéig! Előttünk a lehetőség, hogy olyan isten szolgálatába álljunk, aki valóban létezik, aki képes megmutatkozni! – fejezte be Dan dörgedelmes hangon, mialatt a szobor felé fordult és megadta a jelet.

Doug, a karbantartó lábbal hajtott, nagyméretű fújtatókkal szörnyű zörejeket, szuszogást, nyekergést és hörgést hallatott a szobor mögül. Ezzel egyidőben némi szárazjég segítségével jókora füstöt imitált, amely sejtelmesen lengte körbe az oltárt. Néhányan felsikoltottak a tömegből.

– Istenünk végtelen haragja bármikor lesújthat a kétkedőkre! Gyülekezetünk vezetőjeként nem fogom hagyni, hogy beférkőzzön sorainkba a kétség, a hitetlenség! Azért gyűltünk ma… – Daniel torkát és szemét marta a szárazjég, pár másodpercnyi fulladozás és sűrű karlengetés után sikerült csak eloszlatnia a körülötte terjengő füstöt. Feje fölé emelte az áldozati tőrt, és úgy folytatta. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy áldozatot mutassunk be a nagy Cthulhu tiszteletére, aki végtelen…

– Állj! – hasított át a tisztáson az erőteljes, ellentmondást nem tűrő hang, amely a fák közül érkezett. Megtermett férfi lépett ki a fák takarásából. Hirtelen rendőrök tucatjai nyomultak elő az erdőből és bekerítették a szertartás résztvevőit, majd a következő pillanatban már ökölcsapások csattantak, gumibotok puffogtak, fájdalmas sikoltozás és jajveszékelés töltötte meg az ingoványt. Többen az ügyvédjüket követelték, mások a fák közé próbáltak bemenekülni. Eluralkodott a káosz.

– Elnézést! – A hang az oltár felől érkezett. Daniel megfordult, John a műmárvány szélén ülve lógatta a lábát, és érdeklődve nézte, ahogy a rendőrök feloszlatják a tömeget. – Ha jól sejtem, elnapoljuk a felkoncolást? Most akkor távozhatok?

– Jól sejti! Ha két hét múlva még életben lesz, keressen meg az irodában és nyélbe ütjük a dolgot! – válaszolta Dan. John leugrott az oltárról, és az orra alatt elmormogott „alászolgája” kíséretében otthagyta a munkaadóját.

A megtermett férfi, aki a rendőröket vezette, Danielhez lépett.

– Nos? – kérdezte az alkalomhoz illően.

– Egy kissé korán érkeztek, Raymond! Még a felvezetőmet sem tudtam befejezni, mert az az átkozott Wilson állandóan megzavart – válaszolta Daniel. Fél percig némán nézték a felfordulást, megállás nélkül záporoztak az ökölcsapások és gumibot ütlegek.

– Sajnálom, de ez a maga baja – válaszolta Raymond, miközben megvonta a vállát, és a fegyverét visszacsúsztatta a pisztolytáskájába. Daniel kérdőn nézett rá. – Ne nézzen így, én… Na jó! Melyik az a Wilson?

Daniel arca felderült. Wilson az egyik fa takarásában próbált eggyé válni saját árnyékával, ám Daniel kiszúrta, és rámutatott. Raymond hatalmasat füttyentett, akkorát, hogy még a csetepaté hangzavarában is meghallotta a két közrendőr, akik egy szerencsétlent ütlegeltek felváltva. A füttyentésre felkapták a fejüket, Raymond Wilsonra mutatott, és a következő pillanatban a két rendőr rávetette magát áldozatára. Szinte maguk alá temették, Wilsonnak esélye sem volt elmenekülni.

– Nos? – kérdezte ismét Raymond.

– Akkor is korán jöttek – zsörtölődött Daniel, de elővette a tárcáját. Ezúttal egy másikat, nem azt, amelyikből Johnnak fizette ki a tizenhét dollárt, meg az aprót.

– Nem az én hibám. A fiúk úgy be voltak zsongva egész nap – biccentett a hangyaként föl-alá rohangászó egyenruhások felé –, hogy képtelenség volt visszafogni őket. Egyébként is, hetek óta bombáznak a beadványaikkal a kerületiek, amióta elkezdődtek itt a munkálatok… Kész csoda, hogy sikerült eddig is… – Miközben beszélt, közelebb lépett az oltárhoz, majd kezével végigsimította Cthulhu szobrát, de olyan tisztelettel, mintha gyűjteményének legbecsesebb műtárgya lenne. Szeme ragyogott, arcán gyermeki öröm és lelkesedés tükröződött. – Egyébként remek munkát végzett. Meglepően kiforrott és stílusos alkotás.

– A legfontosabb, hogy a nehézségek ellenére minden a terv szerint halad – mosolyodott el Daniel. – Nézzen csak körbe, mennyi embert sikerült az első alkalommal idecsábítanunk! Remek munkát végeztek a kollégái, kedves Raymond, a letartóztatásoknak köszönhetően hatalmas lesz a hírverés. Senki nem fog kételkedni a Cthulhu-kultusz hitelességében. Alkalomadtán megemlítem Mr. Sheddingtonnak az önök profizmusát… Most pedig ideje áttérnünk a következő fázisra.

Daniel a felügyelő kezébe számolta a pénzt.

– Amerikai… Régészeti… Társaság… – hangsúlyozta ki egyesével a szavakat Daniel. – Éves gyűlés, St. Louiseban! Fogja ezt a szobrot! – Dan lehajolt, és felkapott egyet az oltár mögött sorakozó, kisméretű Cthulhu bálványok közül, és az értetlenkedő felügyelő kezébe nyomta. – Vigye ezt magával a konferenciára. A világ minden tájáról érkeznek oda tudósok és professzorok, mutassa meg nekik és kérdezősködjön. Ne felejtse el megmutatni nekik a szöveget a szobor talpán. Tegyen úgy, mintha valami sötét, félelmetes titok után nyomozna, ami rettegésben tartja New Orleans mocsárvilágát.

A két férfi még nézte egy darabig a ribilliót, majd a Cthulhu-kultusz vadonatúj, hét kéz-, illetve három fejmozdulatból álló titkos jelét mutatták egymásnak – Daniel roppant büszke volt magára a mozdulatsor kitalálása miatt. A Wilsont megdolgozó rendőrök kimerülten ültek egy műpáfrány tövében és cigarettáztak.

1897. november 1. Pirkadatkor, de még reggeli előtt

– El kell ismernem, barátom, maga remek munkát végzett, nem okozott csalódást. Az a megkapó környezet és az a fantasztikus oltár, a tömeg, a fények, a vér és erőszak… Őszintén mondom, ha képes lennék könnyezni, elmorzsoltam volna egyet-kettőt, annyira meghatódtam. Micsoda szeánsz volt! – Cthulhu az ablaknál állt és a Holdat nézte. – Azt hiszem kijelenthetjük, hogy remek páros vagyunk mi ketten, fiatal barátom… Egylőre úgy néz ki, hogy mégsem kell örök pusztulásba döntenem a Földet…

Daniel figyelmét nem kerülte el, hogy vendége a nyakkendője sarkát gyűrögeti, a piros polipok most ernyedten lógatták csápjaikat.

– De ne szaladjunk előre, addig még sok dolgunk van – derült fel hirtelen Cthulhu. – Jöjjön a következő lépés! Talpra Daniel, indulnunk kell, Providence nem vár!

– Providence-be utazunk? – kérdezte csodálkozva Daniel. – Miért?

Cthulhu a férfi felé fordult, végigsimította nyakkendőjét, majd egyik szemével Danielre kacsintott.

– Kell egy író.