Sam Eddison & J. B. Bachman: Isaac Caol öröksége

Feltöltve: 2024/01/31
Becsült olvasási idő (185 szó/perc): | Szavak száma:

Apám, Isaac Caol, a két kezével fojtotta meg anyámat. Killarney plébánosa figyelmeztetett, hogy üzenetet küldött Dublinba, és ha megérkezik az érsek végrehajtója, boszorkányság vádjával fogják megmérettetni apámat, de a tragédiát a túlbuzgó egyházfi sem tudta megakadályozni.

A gyilkosságot Florence Pyne jelentette a plébánián, aki magára sűrűn keresztet vetve elmondta, hogy látta, amint apám a tanyánktól nem messze lévő Dunloe-hasadéknál fojtogatja áldozatát, majd miután végzett, az élettelen testet a jéghideg Cushnavally tóhoz vonszolta és belelökte. Még látta, ahogy anyám egy darabig a víz felszínén lebeg a tó közepe felé, majd kis idő után elmerül hullámtalan sírjában. Pyne-t mindenki ismeri bűnöző életmódjáról, koldusként és kisstílű tolvajként több időt töltött a környező falvakban felállított kalodákba zárva, mint a köddel borított ír tájat járva. Ám ha a Caol családról és különösen annak legidősebb élő tagjáról volt szó, senki sem kérdőjelezte meg egy bűnöző szavahihetőségét sem. Killarney lakói már várták az alkalmat, mikor csaphatnak le apámra, több alkalommal is alaposan helybenhagyták; ilyenkor véresen, rongyokká szaggatott ruhákban tért haza, majd amit a falusiak elkezdtek, azt ő otthon torolta meg.

Megbélyegezve éltünk Dunloe közelében a Carrauntoohil-hegy északkeleti lábánál, melynek magaslatai mítoszokat idéző komor óriások képében tornyosultak rendíthetetlenül fölénk. Vállukra omló palástként gomolygott a hegyekből áradó nyálkás ködfátyol, ami éjjelente gyakran elérte tanyánk határát, sőt némely alkalommal egészen a házunkig merészkedett. Képzeletemben apám könyveiből megelevenedett koboldok és gyászos végzetű druidák settenkedtek az éjszakai lepel alatt, hogy a ház résein át beszivárogjanak, és minden ismert fohászom ellenére magukkal vigyenek a hegy belsejébe; rémálmaimban lidércek és földöntúli látomások kaparták az ajtónkat szüntelen. Gyermekkorom látomásai elkísértek egész életem során, a Carrauntoohil könyörtelenül figyelte minden lépésünket, miközben egyre csak gyűjtötte az éjjelente ránk zúdított ködpászmákat. Írország babonáktól terhes fojtó légkörében nevelkedtem.

Csupán ritkán léptem át a tőlünk jó félnapi járóföldre lévő Killarney düledező főkapuját, amikor csak tehettem, elkerültem a falut, mert a helyiek sajnálkozó pillantásai mélyebben martak belém még a koboldok karmainál is. Anyám velem ellentétben Killarney-ben született és ott is nőtt fel, azonban apám csak akkor költözött a faluba, amikor anyám már betöltötte tizenhetedik évét. Senki nem értette, hogy a városból érkező, és annak minden hívságát magával hozó férfinak mi keresni valója van a térképeken akkor még csak elvétve jelölt településen. Az pedig már jó előre gyanakvással töltötte el őket, hogy apám pont azt a dudvától burjánzó területet szemelte ki magának, ahol egykoron Alice Kyteler, a boszorkánysággal megvádolt nő több mint száz éve lerombolt háza állt. Apám azzal magyarázta különös döntését, hogy ha felépül az új ház, akkor remek kilátása lesz a padlásról – ahová a dolgozószobáját tervezte berendezni – a Carrauntoohil-hegy szemet gyönyörködtető vonulatára, és az minden bizonnyal megnyugvást fog hozni a városi élettől megviselt idegeire. Feltett szándéka volt, hogy a kelta istenek legendáit fogja kutatni, kiváltképp a Dana istennőről szóló mondákat, ki fog kérdezni minden helyi lakost, történeteket fog gyűjteni, és amikor csak teheti, ellátogat a falutól egynapi járóföldre lévő hegyhez. Szemérmetlenül dicsekedett a falu felvilágosulatlan lakói előtt addigi kutatásainak eredményeivel, miszerint volt alkalma megvizsgálni Áed Ua Crimthainn munkáját a Leinsteri kódexet – amiről állítása szerint senki nem tudta, hogy mi is valójában –, és amikor csak tehette a Hódítások Könyvéből idézett az olvasni sem tudó helybeliek leplezetlen rosszallása ellenére. A falusiak nem tudtak megbékélni apám minden szavából és mozdulatból áradó felsőbbrendűségével, de amikor a földterületért kifizetett árat megfejelte egy közel ugyanakkora összeggel, mindenki magába fojtotta a már éppen kikívánkozó szavakat.

A falusiakkal ellentétben anyámat lenyűgözték a városból érkezett idegen szüntelen prédikációi, tiszta ruháiból áradó keserű illata, és megbabonázva hallgatta a történeteket Dana istennő népéről. Apám naphosszat mesélt áradozva a Mesterségek Három Istenéről, akik május estéje után érkeztek az ír partokhoz, még azokban az időkben, amikor a nappalok és az éjszakák más léptékben váltották egymást. Megkopott festményeket, ismeretlen kötetekből származó metszeteket mutatott régen elfeledett druida szertartásokról a Carrauntoohil tetején, és azokról a hatalmasságokról, akik egyek voltak az idővel; Nodens, a pán-kelta Lughus és a gall Taranis. Ám Killarney hitbuzgó lakói a kereszt előtt imádkozva elfeledték őseik nevét, a mítoszokból és legendákból az idők során babona lett, majd a babonákból istenkáromlás. Arról suttogtak egymást közt, hogy apámat valójában nem a letűnt korok pogánynak kikiáltott ősi istenei hívták a faluba, hanem olyan ördögtől való praktikák, amik Alice Kytelert is a máglyára juttatták. Killarney sem különbözött a többi, városoktól elzárt falvaktól, ahol az elmúlt időkben megvetette lábát a papi uradalom, és vasmarkával nem engedte, hogy holmi ősi legendákról szóló babonás mesék kikezdjék a nyáj biztosnak vélt hitét.

Anyám kétségek közt gyötrődött, a kereszt árnyékában nevelkedett, elzárták előle nemzettségének pogánynak bélyegzett múltját, őt mégis lenyűgözték apám szavai, az ősiség erejét árasztó mítoszok és legendák. Szerette apámat; mire felépült a ház, a szüleim jegyben jártak, és hamarosan biztossá vált, hogy fiúgyermeket fog szülni neki.

Azonban a gyülekező sötét felhők, amiket szomszédjai és rokonai hizlaltak koromfekete fellegekké rosszindulatú pletykáikkal, egyre nagyobb súllyal nehezedtek anyámra. Végül nem bírta tovább egyedül cipelni keserű terhét. Úgy döntött, megpróbál a plébános lelkére beszélni, hogy győzze meg a bizonyosságról a rosszakarókat, miszerint apám nem az ördöggel cimborál. Ha nem így dönt, talán még ma is élne.

Arról soha nem beszélt, hogy milyen választ kapott a plébánostól, de apám attól a naptól fogva kezdett megváltozni; egyre gyanakvóbban nézett anyámra, szeméből eltűnt a szeretet utolsó halvány szikrája is, nem maradt más helyette, csak a megszállott kutatás gerjesztette sötét lángolás. Azzal vádolta, hogy a falusiakkal szövetkezett ellene, és meg akarják fosztani a hosszú évek óta tartó kutatómunka eredményeitől, máglyán akarják elégetni jegyzeteit és könyveit, ahogy azt tették Alice Kytelerrel is. Anyám hiába esküdözött, hogy mindez csupán fantazmagória, apám sziklaszilárdan kitartott azon elhatározása mellett, miszerint el kell hagyniuk a falut. Ráadásul a kutatásaiban egy olyan ponthoz ért, ami azt kívánja, hogy az általa oly sűrűn látogatott hegy közelében telepedjenek le, és erre a célra ki is nézte a Dunloe-hasadéktól nem messze lévő tanyát, amit már napokkal előtte kifizetett; majd kijelentette, hogy indulásuk nem tűr halasztást.

Alig egy hónap sem telt el, és szüleim elindultak új otthonuk felé, anyám terhesen, apám magából kifordulva, hogy új életet kezdjenek a Carrauntoohill-hegy északkeleti lábánál.

 

***

 

Apámat egy héttel ezelőtt hurcolta el a feldühödött tömeg a tanyáról, és csak a plébános jelenlétének köszönhetően nem lincselték halálra ott helyben a szakadó esőben. Anyám holttestét azóta sem dobta ki magából a Cushnavally, így jobb híján a ház mögötti bükkfába véstem a nevét, majd tőle messze, a tanya másik végében jó előre megástam apám sírját is.

Megállíthatatlanul közelgő végzete jobbára zord elégedettséggel töltött el.  Bármi szeretet is volt bennem iránta egykoron, vagy talán gyermeki tiszteletnek nevezhető kötődés, kiölte belőlem az a vasfegyelmű életmód, amiben felnevelt. Még mindig bennem élnek szigorú és furcsa szabályai, amelyek meghatározták a hegy állandó látványától fullasztó mindennapjainkat; keservessé és nyomasztóvá tették a gyerekkoromat, testemen pedig számtalan fájdalmas mementóját hordozom azon alkalmaknak, amikor apámon elhatalmasodott haragja. Ha úgy érezte, hogy kutatásait hátráltatják az ostoba falusiak, vagy bárki nem a kellő tisztelettel beszél az általa oly sokra tartott legendákról és rítusokról, haragját a leggonoszabb formákban vezette le rajtunk. Soha meg nem szűnő szorongással gondolok azon alkalmakra, amikor a hetekig tartó éhezést és böjtölést választotta megtorlásul. Az éhség lassú mardosása, mely napról napra, óráról órára sorvasztja a testet, mikor a koplalástól meggyötört tudat már aludni is képtelen, iszonytatóbb mint bármely seb, amit testen okozni lehet. Ébren töltött óráimat bizarr és elborzasztó látomások keserítették meg szüntelen, minduntalan látni véltem a ködfolyamból kiváló, vagy éppen a hegy tetején tüzeket gyújtó idomtalan alakokat; és apám ezt tudta jól. Anyám ilyenkor gyakorta hajszolta magát hazugságokba, azt mondogatta, apám éppúgy szenved, mint mi magunk, mert kegyetlen elvei, melyek szerint életét élte, ugyancsak kínnal járnak az ő számára is.

Gyűlöltem apámat a megszállottságáért, mert csupán a szánalom volt az osztályrészem Killarney hitbuzgó lakosai között, és még inkább gyűlöltem azért, mert elzárta előlem mindazt a tudást, ami oly keservesen gyötörte életünket. Rendszerint homályos utalásokkal és sejtelmes összefüggésekkel példálózott, de mindezt olyan hévvel és áhítattal tette, hogy a lidércnyomások ellenére is felkeltette a vágyat bennem, hogy többet tudjak meg az általa nagyra tartott kegyetlen népekről és legendáikról. Szavaiból régmúlt dicsőség áradt, letűnt korok csatái és halhatatlan uralkodók sötét titkai sejlettek elő áhítatos szózataiból. Többször próbáltam ellenszegülni akaratának és feltörni padlásszobájának ajtaját, ha éppen a Carrauntoohillnél járt, de mindannyiszor csúfosan felsültem, és a megtorlás nem maradt el. Ilyenkor talán nem is a következő hetekben ránk rótt böjt kínzott a legjobban, hanem a fejemben zsongó gondolat, ami nem kímélt se éjjel se nappal. Tudtam, hogy apám ördögi tudást rejteget, és megállíthatatlanul közeledik a nap, mikor az elzárt padlásszoba titkai lázálomként fognak rámtörni.

 

***

 

Apám láncra verve várja a dublini küldöttet, már nem érnek el gúzsba kötő prédikációi, sem kegyetlen ütlegei, nincs mi megakadályozzon abban, hogy feltárjam sötét lelkének legmélyebb misztériumait. Félelemmel telve, de mégis legyőzhetetlen kíváncsisággal léptem a padlásszoba ajtajához, és ahogy a lesújtó ásó fémes csattanását hallottam, mikor a nagy öntöttvas lakathoz ért, hirtelen megirigyeltem a jámbor hívőket, akik bármikor segítséget kérhettek isteneiktől. Sosem hittem az ájtatos falusiak primitív zsolozsmáiban és panaszos károgásaiban, vagy a vaskalapos plébános szenteskedő intelmeiben, de ilyen közel az elzárt tudáshoz, ami oly régóta kísértett, megmagyarázhatatlan félelem férkőzött gondolataim közé. Miért mondta apám nem egyszer, ha majd elég erős leszel hozzá.

Kavargó gondolataimra csak a fémen csendülő fém hangja felelt. A kettétört lakat a lábam előtt hevert, a rozoga ajtó pedig résnyire tárult, amennyire a megvetemedett keret engedte. Alig egy szívdobbanásnyi ideig visszakoztam, évek óta gyötrő tudásszomjam felülkerekedett félelmemen, és a faggyúgyertyám táncoló lángjától kísérve beléptem az ajtón.

Azonnal dohos szag csapta meg az orromat, amibe penész és korhadó fa bűze keveredett. A falakat félkész rajzok és bonyolult térképek takarták, a padlón rendezetlen halmokban megannyi kézzel írt könyv, hanyag módon jegyzet levél hevert egymás hegyén-hátán, szinte teljesen kitöltve a szabálytalan alakú manzárdszobát. Óvatos léptekkel közeledtem a padlás egyetlen fényforrása, az íróasztallal szemközti apró kerek ablak felé, miközben nehéz szívvel gondoltam arra, hogy ez volt az asztal, ami előtt apám magát a világból kizárva oly sok órát töltött. Az ólomszínű felhők lassan kezdtek éjsötét árnyalatba váltani, ahogy a gyér fényű októberi nap eltűnt a zord Carrauntoohill válla mögött. A hegy továbbra is, mint némán figyelő óriás tört az égnek, és lábaitól a már jól ismert sűrű nyálkás köd, mint kígyózó halál gomolygott megállíthatatlanul a ház felé.

Mikor az íróasztalon heverő jegyzeteket akartam átvizsgálni, az asztal alatt egy nagyméretű ládát vettem észre, és abban az elátkozott pillanatban biztos voltam benne, hogy megtaláltam azt, amiért beléptem apám szentségtelen birodalmába. A láda korhadó fája egészen fekete volt, szinte beleolvadt a padláson megbúvó árnyakba, rozsdásodó vasalásaiban ismeretlen motívumok rajzolódtak ki, de még a szegényes fényben is jól látszott, hogy valódi mestermű lehetett egykoron. Amikor kihúztam az asztal alól a rendkívül súlyos ládát, belsejéből tompa puffanások hallatszottak. Apám három helyen is ódon lakattal zárta le, a lakatokra vörös színű viaszt folyatott, amikbe a vasalásokon látható ábrákhoz hasonlító pecsétet nyomott.

Torkomban dobogó szívvel álltam neki a zárak feltörésének, sietve és dühödten estem nekik, hogy minél előbb feltáruljanak előttem az oly régóta elzárt tudás kegyetlen részletei. A gyáva Hold nem mert előbújni rejtekéből azon az éjszakán sem, gyertyámon kívül nem volt más, mi megvilágította volna a padlásszobát, mikor a láda nehéz fedele végül felemelkedett, és a korábbinál is erősebb penészes kriptabűzt árasztott felém gyomrából. Amikor közelebb hajoltam, megértettem miért. Számtalan vastag, bőr- és fa borítású, vagy éppen borító nélküli foszladozó könyv és fóliáns hevert a belsejében. Egy keserves életen át tartó kutatómunka gyümölcsét rejtette a láda; Isaac Caol ördögi gyűjteménye hevert alig egy karnyújtásnyira előttem.

Némely papíros és könyv olyan rossz állapotban volt, hogy attól féltem, remegő ujjaim közt fognak végleg porrá enyészni. Óvatosan lapozgattam a repedezett borítójú könyveket, melyek szinte mindegyike számomra értelmezhetetlen nyelven íródott; néhány kódex méretű kötetben latin passzusokat véltem felismerni, de hiányos latin tudásom miatt képtelen voltam bármelyik hosszabb szövegrészt is értelmezni. Jobb híján a lapokra nyomtatott metszeteket vizsgálgattam, melyek némelyike olyan gyomorforgatóan iszonytató jeleneteket ábrázolt, hogy kénytelen voltam szünetet tartani, és a padlásszoba ablakában friss levegőt szívni. Különös kegyetlenségekkel volt tele az egyik borító nélküli könyv, aminek legfelső oldalát igencsak kikezdte az idő és a láda bűzös levegője, csupán részleteket tudtam kiolvasni a cikornyás betűkkel szedett hosszú címből: Malle… ma…cas et … haeresim … potentissima conte…ns. M. DC. LXIX. Ennyi maradt fenn a szövegből, alatta pedig egy metszet töredékeként vélhetően emberi alak meztelen felsőteste volt látható, egyik kezében könyvvel a másikban pedig egy jogarhoz hasonlító tárggyal.

A láda legmélyén lassan málladozva enyészett az utolsó kötet, és nem volt kétségem afelől, hogy sokszorta öregebb volt apámnál, de még a boszorkány Alice Kytelernél is. Gyomromat könyörtelen erővel mardosta a félelem, haboztam, és jó ideig nem mertem hozzáérni, de végül kiemeltem a ládából a szakadt lapokat, és anélkül, hogy belelapoztam volna, már tudtam, hogy ott hever előttem apám kegyetlen mítoszainak bizonyossága. Nem a többi könyvben talált ismeretlen nyelven, és nem is latinul íródott a szöveg; azt az ogham rovásírást ismertem fel a lapokon, amiket apám ellentmondást nem tűrő szigorral kényszerített a fejembe. A lapszélek csordultig voltak utólagosan írt jegyzetekkel.  A zavaros ígéretek, homályos utalások és bizarr összefüggések, melyeket oly nagy meggyőződéssel emlegetett, végre kezdtek értelmet nyerni, és a lapokon enyésző legendákból olyan kép tárult elém, ami meggyőzött anyám igazáról. Apám élete a felismerés szenvedésével volt teli.

A könyv a Tuatha dé Dannanról, a Halhatatlan Nemzettségről szólt, arról a mitikus és hatalmas népről, melyet apám gyakori szónoklatai során számtalanszor megemlített, a legmélyebb tisztelettel beszélve róluk. Nem emlékszem meddig görnyedtem a gyertya pislákoló fényénél a rovásírás felett, mert az idő értéktelenné vált; mielőtt alámerültem volna a lapok között megbúvó rejtelmek sokaságában, még hallottam a kutyák vonyítását.

Üldözött és megvetett népről olvastam, akik egykoron emberek voltak, és a világ északi határán túl, a tudás négy városában nem halandóknak szánt ismeretekre tettek szert. Dana-tól, Minden Isten Anyjától oly hatalmat kaptak, mellyel örökre maguk mögött hagyták emberi mivoltukat. Olvastam az eget elsötétítő fekete fellegekről, amik hátán a Nodens vezette sereg hegyeinkhez érkezett; vérgőzös háborúikról a tengermélyből érkező korcs fomorikkal; Dagda fertelmes üstjéről, ami kegyetlen praktikák sokaságával újra élőt teremt a holtakból; Mannan mac Lír mindent elrejtő szürke ködéről, melynek takarásában megannyi mit sem sejtő szerencsétlent hányt kardélre az ősi nemzettség; ocsmány rituálékról, ahol tűzzel és halállal áldoztak a megnyíló kapuk ünnepein. Ám a háborúban, melynek végét a Nagy Alku jelentette, elbukott a Tuatha Dé Dannan. Borzalmas esküvések és áldozatok árán köttetett meg az alku, és az emberi létet meghazudtoló nemzettség a föld alá kényszerült. Apám tanításaiból halványan emlékeztem rá, hogy miféle felfoghatatlan árat kellett fizetni ezért a győzelemért, és a írásokból fejsejlő összefüggések lassan az idegösszeomlás határára sodortak. Talán véletlen lenne, hogy, mikor Szent Patrik úgy gondolta, elűzte a kígyókat, azok a hegyek alá menekültek? Véletlen, hogy a föld alá kényszerült nép királyát Nodenst, más korokban úgy szólították Naddred, a bölcs kígyó? Vajon élnek még gnadr papok az emberek között, akik ismerik a tiltott tanokat, és ha a kedvük úgy tartja, előszólítják a földmélyi borzalmakat? Rettenetes lázálmok derengtek fel előttem, ahogy egyre inkább érteni véltem apám megszállottságának okait, és láttam magam előtt a Tuatha de Dannant, a Halhatatlan Nemzettséget a fekete mélységben, ahogy létük átalakul a nyirkos tárnák és rideg barlangok örökös sötétségéhez.

Mégis, apám azon jegyzetei rémítettek meg leginkább, amiket a Carrauntoohill-hegyről írt, és amik iszonytató hasonlóságot mutattak a legendákban leírt szent heggyel, a Tuathal Karmával. A félelem végleg átjárta a testemet, úgy éreztem, elmém megroppan a felismerés súlya alatt az utolsó oldalra kézzel írt verset olvasva.

 

Isten szenvedett tőlük, bár gúzsba verte őket.
Gomolygó kísértet hadként
gőgös tettel s rettenettel
kikötöttek a Connahti Conmaicne hegyén.

Nem voltak tekintettel a szép Írhonra.
Hajók nélkül könyörtelen út
a csillag-ég alatt az igazság rút titok maradt:
a menny vagy a  föld foganta vajh őket.[1]

 

A padlás falát díszítő groteszk rajzok, amik rémálmokba illő kidolgozottsággal ábrázolták a mítosz jeleneteit, a padlón heverő levelekben szereplő kelta igézetek, amik látszólag a régiek nyelvén íródtak, apám naplóiban szereplő rúnák egyre csak szították az elmémet perzselő lázas képzelgéseket.

A feltételezés, hogy honnan származhat az a részletes tudás, amire apám szert tett, és ami még a könyvek tartalmát is meghaladja, iszonyattal töltött el.

Ám a zsigeri rettenet csak akkor tört rám igazán, amikor meghallottam odakintről a kutyák nyüszítését majd a bárányok keserves bégetését. Olyan hisztérikus rettegés és elkeseredett menekvési vágy áradt a karám felől, amit még soha nem hallottam korábban. Túl a bégető síráson és a csűr fájának recsegésén, abnormális hangokat véltem hallani, olyannyira undorítókat és természetelleneseket, amik nem származhattak e világi torokból. Elmém azon nyomban összekötötte a Tuatha dé Dannanról olvasott szörnyű titkokat a torz hangokkal, szinte éreztem, ahogy a föld alá kényszerült Halhatatlan Nemzettség elkorcsosult, férgekhez hasonlóvá formálódott ivadékai a köd rejtekében kúsznak a ház felé. Minden ösztönöm egyként üvöltött, hogy még véletlenül se forduljak a padlásablak felé, ahonnét a Carrauntoohill meredt rám fenyegetőn a holdtalan sötétségből.

Szédelegve botladoztam lefelé a padlásra vezető lépcsőn, miközben próbáltam gyertyám hervatag lángját életben tartani. Tudtam, hogy képtelen lennék kimenni az éjszakába, semmitől sem viszolyogtam jobban, mint szembesülni az odakint tobzódó, alaktalan iszonyattal. Hallottam saját vérem dübörgő lüktetését, a félelemtől elvakulva támolyogtam a hátsó ajtó felé, és remegve nyúltam apám ajtó mellé támasztott puskájáért. De a puska közelsége sem hozott megnyugvást, hiába szegeztem kétségbeesetten az ajtónak. Meggyalázott idegekkel, rettegve vártam, vajon mikor rontanak rám a sötétségben rejtőző borzalmak, mikor törik át az ajtó rothadó fáját és mutatják meg miféle bizarr formát ölt majd végzetem. Úgy tűnt nehéz testek mozgásának surrogó hangjai szűrődnek be közvetlen az öreg falakon túlról. Mintha vonagló alakok homályos árnyai vetültek volna az ablakra.

Hátamat a falnak vetve, kezemben az ócska puskával, odakint a borzalmas mészárlás hangjaival, a félelemtől kimerült testem megadta magát az idegláz kíméletlen szorításának. Egyre erősebben ziháltam és kapkodtam levegőért, de nem tudtam elkerülni, hogy ájultan essek össze a kemény deszkapadlón.

 

***

 

Gigászi kripták mélyén vonaglottam miriádnyi féregtől körbevéve, amik minduntalan húsomba fúrták magukat, miközben féltestük pokoli táncot járt bőröm alól meredezve. Nyirkos hideg ölelt körbe, végtelen folyosókon követtem ismeretlen szavakat; hívtak, csalogattak, kérleltek, hogy egyre mélyebbre hatoljak a föld nedves ölébe. Lábak nélkül, szánni való torzóként vonszoltam magam előre a mindent elnyelő tökéletes sötétségben, végtelen tárnák és csarnokok érzetei váltották egymást a labirintusban. A hangok egyre erősödtek, iramom egyre gyorsult, mindent betöltött a vágy, hogy elérjem az ismeretlen fényforrást, ám minél közelebb értem, annál távolabbinak tűnt. Torz testem kétségbeesetten összehúzódott majd megnyúlt, vonaglott az álombéli hideg köveken.

A távoli fénysugár egyre csak hívott magához, végül testet öltött a látomás, és a konyhaablakon átszűrődő hajnali derengéssé formálta önmagát mire magamhoz tértem.

Szúrós szag és néma csend vett körül, elkeseredetten próbáltam magam még inkább összehúzni az alattam elterülő tócsában a konyhánk padlóján. Csupán némi motozás és kaparászás hallatszott a fészer irányából, úgy tűnt, alig hallható nyüszítés szűrődik át a visszahúzódó ködfoltokon keresztül. Kezemben még mindig a fegyvert szorongattam, félig nyitott szemhéjam alól kémleltem körbe a rám törő hajnal sápatag fényében. Sírhalmok csendje ülte meg a tanyát.

Nem bírtam felállni, lábamba még nem tért vissza az éjszakai rémálommal kiűzött erő, négykézláb másztam el az ablakig, hogy felhúzva magamat az üveg aljáig, kikémleljek rajta. Embertelen mészárlás látványa tárult a szemem elé. Szétmarcangolt birkák és az egyik kutyánk magukból párát eregető tetemei borították a karámot, az iszamós talaj még mohón szívta magába a vérből sarjadt pocsolyákat. A nyálkás köd visszahúzódóban volt, és egyre inkább tárult fel előttem az éjszakai lázálom bizonyossága; nem apám irományaitól megkínzott elmém űzött velem csúf játékot. Az Ördög lakomájának maradványai terítették be az udvart. A karám távolabbi felében, ahonnét már csak alig tíz lépés volt az erdő, három vörös róka túrta fejét a még meleg maradványok közé, néha felemelték fejüket és a hegy irányába néztek, én pedig felhördültem mikor csatakos pofájukon elégedettséget láttam. Hirtelen indulattól vezérelve kilöktem az ablakszárnyat, majd kidugtam rajta fegyverem csövét és célba vettem az egyik síri zabálót. Hatalmasat dörrent a rozoga fegyver, úgy éreztem kitépi elzsibbadt vállamat a helyéről, de a savanyú szagú lőporfüst befelé lódult a nyitott ablakon, így nem láthattam, hogy lövésem célba talált-e. Tétova gondolat merült fel bennem, talán egy falkányi róka lepte meg éjjel a farmot és támadták meg az állatokat, de ez egyáltalán nem jellemző ezekre az alattomos dögevőkre, és a kutyák még tíz ilyen csenevésszel is könnyedén elbántak volna.

Amikor kiléptem az ajtón, akkor tört rám újból kíméletlen erővel a rettegés, és oly módon taglózott le, hogy lábam ismét megremegett, vállammal nekiestem a ház oldalának.

A karám minden oldalán és közvetlenül a ház mellett, de leginkább a maradványok körül, valami mély árkokat szántott a talajba, olyan formájú bemélyedéseket, minta hatalmas zsákokat vonszoltak volna keresztül a tanyán. Azonban lábnyomokat sehol sem láttam, csak azokat az irdatlan redőzéseket, amik a lépésnyi széles nyomokban ismétlődtek. Mintha valami saját magát vonszolta volna előre, túrva maga előtt a sarat; mintha hatalmas, embernyi méretű férgek nyomai lettek volna. A ház falát, deréknyi magasságban ugyancsak végigszántotta valami, és jókora terméskő darabokat fordított ki belőle.

Szétfeszítette torkomat a rettenet, artikulátlanul ordítottam, újra magam alá vizeltem az egyik habzó vérpocsolyában állva. Rám törtek az éjszakai lidércnyomások, az ördögi pandemónium hangjai, a padlásszoba öröksége, apám hagymázas szavai, amik örökre berágták magukat a gondolataim közé, hogy pokoli kántusként zsongjanak fejemben. Tuatha dé Dannan… Nodens… Carrauntoohil…

Az átkozott hegy, ami némán figyeli szánalmas vergődésemet, és szüntelen eregeti magából a titkait elfedő párát; a hegy, ami felé a titokzatos nyomok vezettek.

 

***

 

Nem volt maradásom a tanyán, egyre csak az éjszakai rémálom és a mészárlás képei vibráltak előttem, mérgező eleggyé formálódva. Szédelegve botladoztam bokáig merülve a maradványok tengerében, erőtlenül próbáltam szólítgatni másik kutyánkat, arra pedig gondolni se mertem, hogy a faluban kérjek segítséget, vagy netalántán keresztényi támaszt reméljek a plébánosnál. Nem volt kétségem afelől, ha bárkinek is elmondanám mit éltem át, rövid időn belül apám mellet végezném, és a falusi söpredék kétszeres üdvrivalgásban törne ki, ha apa és fia alól egyszerre rúgná ki a hóhér a zsámolyt.

A köd visszahúzódóban volt a hegy lábához, és a megeredő eső is megszaggatta a ködfoszlányokat, de ezzel együtt megállíthatatlanul kezdte elmosni az embernyi széles nyomokat és irdatlan barázdákat a sárban. Már a kezemben tartottam apám fegyverét, hogy magam ellen fordítsam, de mégsem tudtam megtenni azt, ami megkímélt volna a rám váró gyötrelmektől. A perszelő kíváncsiság lökdösött a ház felé, mert bizonyosságot kellett szereznem az elátkozott tudásról, amit apám halmozott fel házunk padlásán. Az elmém megbomlani készült, mikor tehetetlen kínomban átkutattam apám úti zsákját. Nem találtam benne mást csupán pár darab gyertyát meg gyújtóst, amiket magamhoz vettem, és a rozoga fegyvert utolsó mentsvárként szorítva elindultam, követve az egyre halványodó nyomokat.

Az eső elállt, és a közelgő alkony már kezdte felém nyújtani karmait, amikor alig pár száz yardnyira a hegygerinctől, egy kiszögelés mögött észrevettem az emberderéknyi üreget, amit valaki látszólag faágakkal próbált elrejteni. Biztos voltam benne, hogy apám járt ott előttem.

Küszködve haladtam előre a szűkös járatban, remegő kezekkel tolva magam előre, éreztem, ahogy az omladozó kövekről viaszos, bűzhödt nyálka tapad a bőrömre. A keskeny alagút pár méter után erősen lejteni kezdett, és az éteri sötétség áthatolhatatlan leplet vont körém. A világtalan feketeségben idegtépő félelem és valamiféle különös, tébolyult izgatottság keveréke viaskodott bennem, de szüntelen hajtott egyre lejjebb a hegy gyomrába. Esetlen és egyre lomhább mozdulatokkal kapartam magam előtt az utat, miközben tudtam, hogy visszafordulni már képtelen lennék. A vájat túlságosan is szűk volt a megforduláshoz, még a zsebemben lapuló újabb gyertyákat sem értem el, és túlságosan is meredeken lejtett ahhoz, hogy megpróbáljam magam visszafele tolni, ha egyáltalán lehetséges lenne megkapaszkodni az ocsmány miazmával borított köveken. Egyedül abban bízhattam, hogy a járat majd egy ponton kitágul, és ott alkalmam lesz megfordulni. Éreztem a Carrauntoohil szorítását, a miriádnyi tonna követ és földet, ami rám nehezedett. Csapdába kerültem, és nálamnál messze hatalmasabb erők várták, hogy hibát vétsek, miközben bizonytalan érzetek és hangok ostromolták eltompult elmémet. Kapkodva kezdtem szedni a levegőt, ahogy a pánik elárasztotta a testemet, hektikus menekülésem közepette rosszul helyeztem testsúlyomat, a kezem alatt málladozó szikladarab letört, én pedig egyensúlyomat vesztve csúsztam fejjel előre a megnyíló ürességbe.

Rövid zuhanás és csontrepesztő érkezés után, csak fájdalmas kiáltásom visszhangjából tudtam megítélni, hogy az addiginál sokkalta nagyobb térbe értem. Kutató ujjaimmal sajgó tarkómat tapogattam, a fájdalom újabb hulláma nyilallt a koponyámba, újbegyeimre melegen ragacsos vér tapadt. Tétova mozdulatokkal kerestem maradék gyertyáimat, és bár a kettő közül az egyik darabokra tört, csak a kanóc tartotta össze, sikerült meggyújtanom megállíthatatlan remegő kezemmel. A gyufa sercenése halványan verődött vissza a még láthatatlan falakról, a fellobbanó láng elvakított és különös színekben játszó alakzatokat idézett szemem elé; körformák és sokszögek vibráltak előttem jó ideig.

Még mindig kavargó fejjel kezdtem el felállni, a kiszolgáltatottság és a félelem bénító keverékét a bizonytalanul imbolygó gyertyaláng egyre csak gerjesztette; két kézzel kellett fognom a gyertyát annyira remegett a kezem.

A barlang, ahol álltam, messze nagyobb volt, mint amekkorának a visszhangok alapján ítéltem. Úgy éreztem, egy katedrális főhajójában állok, miközben rég elfeledett ördögi szentséget gyalázok meg a puszta jelenlétemmel. A barlang töredezett falát apám ládáján talált szimbólumok, ismeretlen rúnák és a triskelion spirális szimbólumának elkorcsosult utánzatai díszítették kaotikus rendszertelenségben, mégis felkavaróan ismerősen. Elszédültem ahogy az ősi jelképek felfoghatatlanul összetett hálóját figyeltem, kétrét görnyedve próbáltam megtartani önmagamat, nehogy véletlenül a falnak essek; előrehajolva vettem észre, hogy az embertelen rovások nem pusztán a falat lepték el, de burjánzó fekély módjára a padlóra is átterjedtek. Hiába kutattam emlékeimben, apám istentelen szavai vagy a padlásszobában látott képek közt, nem tudtam felidézni magamban egyik ábrát sem. Mégis az a furcsa érzésem támadt, hogy valamilyen számomra ismeretlen oknál fogva tisztában vagyok a szimbolikák jelentésével. Szótöredékek kavarogtam egész lényemben. Úgy éreztem, mintha nem csak elmém gerjesztené az ismeretlen szavakat, hanem egy régi emlék szavai akarnák magukat kimondatni velem. Egyezség… várakozás… esküvés… áldozat… éhség… változás… emlékezés…. Gondolatok és érzések kavarogtak bennem, egyre erősebb szédülést okozva, mígnem térdre estem és kérlelhetetlenül öklendezni kezdtem. Lévén nem ettem, mióta apám birodalmába betörtem, csupán üres gyomrom görcsei és kiszáradt torkom kínlódása visszhangzott a földalatti szentélyben. Egyezség... Nem engedett szabadulni a tudatomra telepedő ismeretlen emlék, egyre csak vonzott, rángatott a sötétség irányába. Keserves lassúsággal tettem meg néhány tétova lépést a tér belseje felé. Amikor elég közel értem, hogy gyertyám fénykörében láthatóvá váljon a szemközti fal, megláttam a zord gránittömegben feketén ásító jóval szélesebb átjárót; a nyálkás porban pedig hatalmas testek nyomait, épp, mint amilyeneket odáig követtem. Csontig hatoló rettegéssel telve indultam az átjáró felé, botladozó lépteimmel visszhangot verve az árnyakkal teli csendben.

A falakat is bűzhödt nyirkosság fedte, mintha valamiféle hatalmas kúszó-vonagló tömeg arra haladtában kitöltötte volna a teljes átjárót, és bekente volna falait a nyálkával. Hasonlóval, mint amit a föld férgei hagynak maguk után a nedves talajban. Lépteim időnként apró tócsákba értek, néhányszor pedig szűkös leágazásokat véltem látni a tárna falában. Ilyenkor lélegzetvisszafojtva füleltem, mert biztos voltam benne, hogy az alagutak reszkető árnyai között hatalmas férgek és kígyó-alakok osonnak, a falak nedvesen csillogó repedéseiből pedig kutató tekintetek figyelik minden mozdulatomat. A metsző kriptahideg egyre inkább berágta magát zsigereim közé, és az áporodott, csontszagú bűz még elviselhetetlenebbé vált. A ködpászmák észrevétlenül, alattomos módon ölelték körül a testem; mire a folyosó végét jelentő gigászi boltív alá értem, a szürke, tapadós homály már teljesen beleitta magát a ruháimba, amik lucskos rongyokként lógtak rajtam. A fenyegetően tornyosuló boltív, még a falaknál is gazdagabban volt borítva korcs és baljóslatú rovások garmadájával, zárókövében pedig ott pihent az apám könyvében már látott jel.

A Halhatatlan Nemzettség királyának billogja, Nodens elkárhozott sigilje.

Összeszorult torokkal, örökségem leküzdhetetlen parancsának engedelmeskedve haladtam át a boltíven, alámerülve a homály birodalmába.

Végtelenül elveszettnek éreztem magam, a földmélyi sötétség és a természetellenes köd pillanatok alatt összezavart, én pedig keservesen igyekeztem, hogy támpontot találjak a felfoghatatlanul óriási térben. A titáni méretű csarnokban végtelennek tűnő bolyongásom megannyi romos kőhalom, és a természet létezését kigúnyoló árnyak közé bújó szobortöredék mellet vezetett el. Fenyegetőn áradt az egykor volt, ám elsorvadt erő, az ősi és elveszett dicsőség, az elkorcsosulás, a halál és a rothadás aurája. Élénken tódultak fel emlékezetemben a padlásszoba tiltott legendái, az ördögi praktikák képei, amiket az átkozott Carrauntoohil-hegy alá beenyésző Tuatha dé Dannan űzhetett a végtelen tárnákban. Vajon az évezredek meddig torzították kárhozatra ítélt embertelen testüket? A korokon át tartó sötétség és elzártság, miféle alattomos gonoszsággal ruházta fel az egykor legyőzhetetlennek vélt, nagy tudású népet? Gyomorforgató sejtelmek és hátborzongató összefüggések fontak hálót meggyötört tudatom köré, miközben a nyirkos homályban kerestem a sosem volt nép bizonyosságát.

A groteszken szivárgó, émelyítően suttogó hang, ami az egyik szoborcsoport mögül kúszott felém, észrevétlenül hatolt be gondolataim közé.

A suttogás nem származhatott e világi torokból, mert olyannyira torz, ősiséget árasztó hangfoszlányok voltak, amik nem erre a világra valók. Tudom, az emlékezés vett rá, hogy elinduljak a hangok irányába. Ez volt a szó, ami miatt nem menekültem el, amikor megláttam a sírhalmok közül áradó fehér fényt, és képes voltam megőrizni önmagam, amikor a fény körül idomtalan árnyak suhantak el a ködben. Úgy rémlett, az érthetetlen kántálássá erősödő hangokon át fortyogó bugyogás neszeit hallom, és a ködpászmák furcsán gomolyogva, a fényforrás irányából áradnak.

A talaj megszűnt létezni a lábam alatt, ismét térdre estem, mert láttam, hogy a ködfátyolban mozgó alakok kiteljesednek, és egyre határozottabb formát öltve meglódulnak felém. Arcomat a hideg kövezetnek nyomtam, összeszorított ökleimet a szemgödreimbe feszítve vártam a halált.

Homályos emlékképek maradtak csupán bennem, nem emlékszem másra, csak arra, hogy rideg kezek nyúlnak felém, majd felemelnek a kövezetről és megfosztanak rongyaimtól. Testem elernyedt, tudatom összeroppant a felismerés súlya alatt, ajkaimat ismeretlen szavak hagyták el és álltak össze eskümmé.

Megszűnt tér és idő.

 

***

 

Mielőtt a dublini végrehajtó bevégezte volna munkáját, apám még élénken kutatta a tömeget. Éreztem, hogy engem keres, birkák közt a farkast, és tudtam, hogy viszonoznom kell tekintetét, ha rám talál. Kényszeríteni akartam magam, hogy magára hagyjam utolsó perceiben az embert, aki feltárta előttem rajongott nemzetségének iszonyatos titkai, de nem volt hozzá erőm. Bizonyosságot kellett szereznem, hogy az elmúlt napok rémálmai nem csupán trükkös praktikái által gerjesztett lidércnyomások voltak. Tudnom kellett, hogy a Carrauntoohill gyomrában jártam és a Tuatha dé Dannan, a Halhatatlan Nemzettség idők előtti nyomaira bukkantam, nem pedig az idegláz tartott rabságban. Lázálmok tengerében hánykolódtam majd egy hétig, és mikor kiszáradva magamhoz tértem a konyhánk kemény padlóján, nem tudtam eldönteni mi volt álom és mi volt a valóság. Elmém teljességgel kiürült, nem vonzott semmi, ami a földi léthez köthető, apátia lett úrrá rajtam. Csak akkor éreztem magamban némi érdeklődést a való világ dolgai iránt, mikor a plébános értem küldetett, mert megszületett az ítélet, miszerint apámat két nap múlva felakasztják. A falusiak rothadt zöldségekkel dobálták, miközben másik kezükkel szüntelen vetették magukra a kereszteket, de a tömeg ordítása nem jutott el hozzám; partra vetett halként tátogtak némán, őrült tobzódásukban.

Mikor apám rám talált, végkép megszűnt létezni körülöttem minden, csak őt láttam a roskadozó bitófa alatt hátrakötött kezekkel; remény és elégedettség sugárzott szemeiből. Próbáltam elfordítani a fejemet, de a felismerés megdermesztett, szemei helyett folyamatosan mozgó ajkait kezdtem el figyelni. Némán formálták a szavakat, egyre gyorsuló ütemben, szüntelen ismételték ugyanazokat a mondatokat.

Egész lényem reszketett, kívántam a halált, mikor az ég halványulni látszott, és a távoli hangfoszlányok áttörték a köztünk lévő távolságot, apám szavai formát öltöttek tudatomban. Hallottam, hogy azt a verset ismétli szüntelen, amit a ládájában talált könyv utolsó oldalára írt átkozott kezével.

… kikötöttek a Connahti Conmaicne hegyén.

A tömeg egyként tört ki üdvrivalgásban, amikor a hóhér kirúgta Isaac Caol lábai alól a zsámolyt. Apám teste vonaglott, szája még némán tátogott, amikor a plébános csendre intette pusztulásra ítélt nyáját, majd hosszú szónoklatba kezdett. Miután végzett, az élettelen testet levágták a kötélről és zsákba varrták; soha többé nem láttam.

 

***

 

Most, apám éhesen tátongó sírgödre előtt állva újra érzem a tárnák nyirkos hidegét, látom a fölém tornyosuló gigászi boltíveket, a föld férgeinek áradását. Hallom a gnadr papok kántálását, a szikkadt ajkakról pergő, reszelős hangú kántusokat, érzem jéghideg tapintásukat.

Hallom saját hangomat, elkárhozott szavaimat, ahogy a bölcs kígyó kriptájában tett eskütételem passzusait ismétlem szüntelen.

Hálával tartozom apámnak. Feltárta előttem örökségemet, utat mutatott, értelmet adott életemnek; elvezetett a Carrauntoohil-hegy gyomrába. Hálás vagyok, mert levette vállamról a terhet, megtette azt, amit nekem kellett volna megtennem, miután eskümmel csatlakoztam Nodens király halhatatlan nemzetségéhez.

Helyettem fojtotta meg hitetlen anyámat.

 

[1] Részlet a Lebor Gabala Éren hetedik fejezetéből, fordította Sütő Fanni.

 

Borítókép a főoldalon: The Abbey and Hills from near Mussoorie (a művész neve ismeretlen)

Ne hagyd ki ezeket se!

Pólya Zoltán: Az élet és a halál anyaga

Azt hiszem, szeretem Mr. Hershey-t. Mr. Hershey-vel mindig napszállta után szoktam találkozni, a D.-i apátság romos falai között. Máig nem lehet tudni, hogy voltaképpen mitől is égett le tíz évvel ezelőtt ez az ősi, szent hely, amelynek az oltárát egyes vélekedések szerint egy, a kereszténységnél sokkal régebbi vallás áldozati kövéből vésték ki az alapítók. Az apátság teteje azonnal beomlott,...

Erdei Lilla: Kecsketej

„Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény.”   Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt   1.   A partról nézve nem tűnt ilyen sebesnek a víz, gondolta Kerner Ármin, igyekezve lecsillapítani kapkodó légzését. Már fertályórája, hogy az áramlat elragadta, a Hármas-Körös partján burjánzó őserdő rég elnyelte az őutána kiáltozó két lányt, de...

Rádai Márk: Ébredés

Délután egy óra van, háromnegyed nyolckor kezd sötétedni, addig biztosan nem jönnek értem. Akár velük tartok, akár megszököm előlük, alig hét órám maradt arra, hogy mindent elmondjak. A nap most magasan jár, fénye épp a revolvert éri az asztalomon, amelynek közelsége furcsa módon biztonságot jelent. Azelőtt nem sejtettem, hogy a halál gondolata megnyugtató, szinte otthonosan melengető is lehet....

Bojtor Iván: A Kapu Pecsétje

Repülőnk hajnalban szállt fel a párizsi Orlyról. A gép kapitánya, Marco Floretti kapitány előre elnézést kért az esetleges légörvények okozta kellemetlenségekért, majd jó utazást kívánt, és a hangszórók hangos kattanással elnémultak az utastérben. Még bámultam néhány percig az alattunk elsuhanó tájat, aztán elővettem a táskámból a reptéren vásárolt szíverősítőt, és miközben megittam, azon...

Patonai Anikó Ágnes: Én, Keziah

Wilhelm   Én azt mondom, a bíró urak végezzék csak a dolgukat, derítsék ki, valóban elkövette-e az asszonyom azokat a szörnyűséges rémtetteket, amelyekkel vádolják! Alávetem magam a vizsgálatnak egész házam népével, hisz ismernek mind, jól tudják, hogy tisztességes ember vagyok. Esküszöm az Úr szent nevére, hogy az igazat mondom.  Az erdőben. Úgy négy évvel ezelőtt. Vadászni voltam. A suta,...

Bojtor Iván: A fennsík

Már késő délután van, de még mindig forrón tűz a nap. A traktorok vájta poros földúton tartok a dombok irányába, fel arra az ezerszer is elátkozott Geleméri-fennsíkra. A kutyát ma nem hoztam magammal. A jó öreg Abdult bezártam a pince egyik sötét, ablaktalan zugába, hogy a szomszédok ne hallják a szerencsétlen jószág kétségbeesett nyüszítését – mert ma éjszaka nyüszíteni fog, az biztos. Ha...