Gaura Ágnes novellájában az emberek furcsa szimbiózisban élnek a szeméttel: a törzs tagjai hisznek a szemét-isten megtartó erejében, akik a tűz körül mesélt történetekből ismerik a hozzá fűződő viszonyukat, így emlékeznek a múlt fontos pontjaira. Ágnes Grimm & Lovecraft disztópiájában a szemét jóval több, mint amit látni belőle. Az egész bolygó meghatározó, végtelenbe nyúló, misztikus eleme.

Gaura Ágnes A szeméthegyen is túl című novellája a Black Aether #8 ponyvamagazinban fog megjelenni, a magazin második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. A Black Aether #8 ponyvamagazin előrendelhető a kiadó, a TBA Könyvek webshopjában. Ne felejtsd el előrendelni az Azilum #22 magazint se, amely szintén előrendelhető a webshopban.

* * *

Amikor Öreg Nell megkongatja a harangot, mind a szirtek alá rohanunk, hogy ne legyünk a parton, amikor jönnek a teherautók, és odafentről ránk zúdítják a szemetet. Én elég gyorsan futok, de a többiek is biztonságba érnek időben, még a kis féllábú Mark is. A félig olvadt műanyagban meg-megcsillan az üveg, mintha kristály volna, de itt már nincsenek ilyen kincsek, csak penészes, szétmálló ételmaradékokban kavargó kemény, fényes papírok, színes műanyag zacskók maradványai, celofán és alumínium csíkokba tekeredett húscafatok és kukacos rizsszemek, döglött hal és polip bomlásnak indult tetemei, apró csontok és képekkel teli magazinlapok sárga, zöld és vörös szószokba süppedő, csuszamló szeméttengere, amiből már kicsemegéztük a hasznosítható fémeket, az erősebb csontokat, a még szét nem foszlott vásznakat, a bőrdarabkákat, mindent, amiből építeni lehet valamit. Ahogy a tenger felé hajló szikláknak veszem az irányt a harangszóban, megindul alattam a talaj, tol előre, segít, hogy időben elérjem a menedéket. Látom, hogy a többiek is szinte siklanak a forró, iszamós szeméten. Bernie csizmájára ragad egy nagy hálódarab, de ő észre sem veszi — nem is tud pont a lába elé nézni, a fejét nem tudja lehajtani, mert nincs nyaka –, csak fut tovább. Régebben mindig féltem, hogy egyszer csak rossz helyre lépek, és úgy süppedek bele a szemétbe, hogy nem tudnak majd kihúzni. A mesékben a mocsár ilyen – én nem tudom. De Öreg Nell azt mondja, hogy úgyis a szemét dönti el, ki süpped bele és ki nem. Mindegy, hova lépsz – ha a szemét életben akar tartani, a talpad alá siklik és megtart; ha el akar nyelni, egyszerűen elmászik a talpad alól, és te egyszer csak azt veszed észre, hogy előbb a bokádig ér a hulladék, a térdedhez koppan egy halkoponya, aztán csípődig, majd mellig szippant a mohó szemét. Mintha fel akarna falni, de megijedni sincs időd, mert rád bukik a nyálkás, romlott spagetti-siklók tömege, és megfulladsz, mielőtt bárki észbe kaphatna és kihúzhatna. Ilyen persze csak a rémmesékben történik – Öreg Nell szereti rémmesékkel tömni a gyerekek fejét. Sokáig féltem egyedül menni a partra.

Már csak négy hónap, és felnőtt leszek, de addig még legalább kétszer jönnek az autók a városból. Még kétszer végignézem innen, a szirtek alól, ahogy csikordulva leállnak a szörnyautók, hatalmasra tátják pofájukat, és a szeméthegyekre okádják bűzös, hangosan zuttyanó-csörömpölő, félig megemésztett rakományukat. A durva zajra előbújnak a narancssárgán világító patkányok. Ide-oda cikáznak a tonnányi új hulladék halmain, meg-megzörgetve a fémesen koccanó apró csavarokat, rugókat, sörkupakokat, törött gombokat. Ilyenkor lehetne levadászni ezeket az életrablókat, de már túl sokan vannak. Megenni nem lehet őket, és ha sikerül elkapni párat, tetemüket nem fogadja be a hulladékmassza. A döglött patkányokat ezért külön kupacba gyűjtjük a ránk okádott szeméthegyeken is túl. Az élők mint színes, a halmokon döccenve gördülő lampionok világítják meg a szeméttornyokat éjjelente.

Én nem emlékezhetem, mikor bukkantak fel először, de Öreg Nell elmesélte már százszor is. Sosem felejtem el – kezdi mindig –, amikor egyszer csak megjelent anyád konyhájában. Talán az étel szagára bújt elő, nem tudom, de az is lehet, hogy az asszonyok hasát érzik. Szürkületkor beosont, mint valami kisegér, de nem maradhatott észrevétlen egy narancsosan világító, vinnyogó szőrkupac. Először épp csak bekukkantott. Apró, vörös szeme nem pislogott, csak meredt előre, mintha felmérné a konyha minden szegletét. Anyád, aki épp a medvegyökeret kavarta, úgy megrettent, hogy majd leforrázta magát. Felsikoltott, mint aki tényleg magára rántotta a forró fazekat, és akkor a patkány megindult. Átszaladt a konyha padlóján, anyád lába előtt, aztán rájött, hogy ott csak a falba ütközik, és valahogy felugrott a sámlira, onnan tovább mászott az egyik székre, a székről az összetákolt, imbolygó asztalra vetette magát és úgy iszkolt végig a hosszú asztalon, aminek a végén már én vártam Jill nénikéddel. Apád ugyanis úgy megijedt anyád sikolyától, amit kint a kertben hallott, hogy minket küldött be hozzá, hátha megindult a szülés, holott még egy jó hónapja volt addig.

A patkány visszahőkölt, mikor meglátott minket, megfordult, és lefelé iszkolt. Éles fénye akár egy láthatatlan bűvészkéz mozgatta lánggolyó, világot adott a tompa fényű helyiségnek. Ha belenéztél a fénybe, egy pillanatra csak vöröses-fekete foltot láttál a szemed előtt. Hunyorogva próbáltuk csapdába csalni, de a patkány anyád hasára ugrott, onnan az egyik székre, aztán le a padlóra, hogy végül kifusson a szirtek felé, vissza a falkához, amelynek létezéséről akkor még nem is tudtunk.

Öreg Nell itt mindig szünetet tart, felém biccent, és azt mondja: a többit már tudod. Én ilyenkor némán bólintok, ő pedig nem mesél tovább. De ez egy fontos történet, ezért el szokta mesélni a tűz körül is, és olyankor rám mutat. Én nem húzom ki magam, nem is görnyedek össze, csak ülök, mint eddig, és azon gondolkodom, hogy balszerencsés vagy szerencsés vagyok-e. Ezt annyira nehéz megítélni.

Sybil, mondja Öreg Nell, miközben ujját egyenesen a torkomnak böki – két héttel ezután született. Ilyenkor mindenki rám néz. Még Sam is felém fordítja vak tekintetét – mindig pontosan tudja, hol ülök. Már tudják, mi a történet vége, de türelmesen várnak. Nincs hova sietni, nincs hova elfutni. Csak a patkányok tudják, van-e olyan műanyag éden, ahová nem fészkelték be magukat az életrablók, de ha tudnának ilyen helyről, hát gyorsan birtokukba vennék. Sybil nem sírt, amikor megszületett, folytatja Öreg Nell halkan, a pattogó fadaraboknál melegedve. Nem képes megszólalni, ő volt az első, akinek az életéből loptak a fénylő dögök.

Mi pedig mind tudjuk, hogy egy gyereket sem kíméltek azóta. Én voltam az első, aki hiánnyal született, egy darabig nem is tudtuk, mit művelnek a patkányok. Most pedig már hiába őrzik egyre többen a várandós asszonyokat, a patkányok már úgy elszaporodtak, hogy egy egész hadsereg kevés volna ellenük. A nagy has úgy vonzza őket, mint vérszag a cápákat. Csapatostul jönnek, és amíg kergetjük őket, mindig akad legalább egy, amelyik a hasához dörgölőzik, mikor alszik a nő, vagy könnyedén átszalad a méhében növekvő gyerek fölött, mintha csak egy apró szemétkupacon kéne átjutnia, egy túl egyszerű akadályon. Ha sikerül valamelyiknek, vinnyogva kacag az egész patkányhorda, majd eltűnnek a sötétben. Narancssárga tűzfoltok, amik a távolban egyetlen lánggömbbe forrva izzanak, míg a tetemekből összehordott, rothadó, de mégis egyre erőszakosabban terjeszkedő patkányhegy menedéket nem nyújt a még szaporán iszkoló rágcsálóknak.

Most két nőre is vigyáznak a férfiak, de ilyenkor pihenhetnek, mert nappal nem jönnek be a dögök a faluba. Mi nem félünk tőlük: minket már megraboltak, ilyenkor rajtunk a sor, mi megyünk fosztogatni. A frissen ömlesztett szemétből szerszámdarabokat halászok ki, Bernie egy aranyszínű képkeret két darabját méregeti, a kis Molly meg gyöngyök után kutat. Neki nincsenek ujjai a kezén, ezért letolja a csizmáját, és amikor meglát valami érdekeset, a lábfejével kotor a kincs után, hogy lábujjaival ragadja meg a zsákmányt. Mark a mankójával piszkálja a fél lába előtti szemétkupacot. Tudom, azt reméli, valahol talál egy kidobott, alig feslő plüss medvét, hogy születendő testvére közelébe helyezze védőtotemként. Sam általában a közelemben marad. Leültetem egy nagyobb hulladékdomb elé és kezébe adom a vödrét, azzal mer maga elé mindig egy adagot, amit vakon, óvatosan átválogat.

Még szürkület előtt visszaérünk, teli zsákokkal, de elmarad az örömteli üdvözlés. Már együtt az egész falu, a tűz megrakva, de senki nem foglalkozik a szerzeményeinkkel. Irene kunyhója előtt a csontfal legmagasabb pontján ott leng a törzsi zászló, mint mindig. Piros vászonra festett anyamedve. Most viszont kitűzték mellé a kisebbik zászlót. Amikor én születtem, még szerencse-zászlónak mondtuk, de most már senki nem meri eldönteni, mi számít szerencsének vagy átoknak. Irene-nek gyereke lesz. A törzs első asszonyának gyereke lesz. Régen egy ilyen bejelentés után táncoltunk a tűz körül, és ajándékokat hoztunk a kunyhó elé, de Irene nem vágyik a szemétből guberált ajándékokra. Irene nem véletlenül a törzs első asszonya. Pontosan tudja, mit akar, pontosan tudja, mire van szükségünk a túléléshez: egy épen születő örökösre. A kicsik talán nem fogják fel, micsoda esélyt kaptunk az élettől, de én már szinte olvasok Öreg Nell gondolataiban. Tudom, hogy ma kell szólni a szemét-istenhez. Hátha megsegít. Hátha a tűz körül mesélt regék megtartották még a bűverőt.

Folytatás a magazinban.

* * *

A Black Aether #8 ponyvamagazin előrendelhető a kiadó, a TBA Könyvek webshopjában. Ne felejtsd el előrendelni az Azilum #22 magazint se, amely szintén előrendelhető a webshopban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.