Rejtett polc #15 – Brian Evenson: Last Days

Nem a legjobb könyveiről fogok írni, de megvan ennek is az oka. Brian Evenson csaknem a kedvenc novellistámmá lépett elő az elmúlt egynéhány évben, novellásköteteiből (Windeye, A Collapse of Horses, Song for the Unraveling of the World; The Glassy Burning Floor of Hell, illetve amiket még meg sem kezdtem) időnként úgy szemezgetek, mintha jutalom volna, tetszőleges sorrendben.

Brian Evenson

Legyen itt tehát egy megjegyzés, ajánlóként ezekről a novelláskötetekről, rövid történetekről, mert bár szerettem volna, egyikről sem tudok teljes terjedelemben írni. Egyrészt, Evenson rövidprózai témái gyakran ismétlődnek, és nehéz kritikában rámutatni a finom különbségekre. Másrészt, Evenson bizonytalan valóságérzékelésről ír, hétköznapi hőseinek a szemünk előtt omlik össze a realitásba vetett bizalma, és felesleges lenne vázlatosan beszélni ezekről a novellákról, megoldókulcsokat pedig értelmetlen adni.

Brian Evensont művelt, díjnyertes, duplán PhD akadémikus szerzőként kell elképzelnünk, aki saját bevallása szerint is horrort ír (mi több, B. K. Evenson írói néven nem sajnálta az idejét Alien és Dead Space regények kitermelésére sem). Némi extrapolációval együtt valahogy így tudnám belőni visszatérő témáit: érzékeléssel kapcsolatos pszichológiai jelenségek, fantom-személyiségek, szekták, apokalipszis utáni létállapotok, rejtett létezők, a világunkétól eltérő szabályok szerint létező entitások, vad és harsány erőszakosság. Ezek minden borzalmával és humorával.

Végül is azért választottam bemutatásra a Last Days című regényt (két egymásba fonódó kisregényt), mert ezek a témák nagy része itt egy, koherens narratívában jelennek meg, kevert zsánerben. Ez a történet még engem is annyira meglepett (magához képest, de legfőképpen minden más íróhoz képest), hogy csak az akkoriban kötelező maszk miatt nem láthatták a többiek, milyen arcokat vágok, miközben a vonatúton kényelmetlenül fészkelődve olvastam ezt a könyvet. A Last Days már-már otromba módon megy bele a legkényelmetlenebb témákba, és csinál belőlük egy groteszk, nehezen felejthető panorámát.

A lényegre térek: a Last Days az emberi test megcsonkításáról és ennek (vallási) fetisizálásáról szól, viszont ezzel nagyon leegyszerűsítem a dolgot. Felütésünk egy hardboiled krimit enged sejtetni, amelynek főhőse, Kline mély depresszióban él egy eset után, miután egy általa üldözött gyilkos levágja a kezét. Ő minden lélekjelenlétével odavánszorgott egy elektromos sütőlaphoz, hogy elállítsa a vérzését, és utolsó erejével lelőtte a hentest. És most a keze nélkül mereng a létezés hiábavalóságán, otthon, a sötétben.

Aztán ismeretlenek kezdik hívni telefonon. Azt mondják, ők is olyanok, mint Kline. Őt persze nem érdekli a dolog. A telefonos zaklatások hamarosan személyes látogatásokká erősödnek, és hamarosan Kline-t olyan helyre rángatják, ahol az ő személyét valamiért különös tisztelet övezi. A csonkítás testvérisége külön társadalomként, a civilizáció elől rejtve él. Itt a hiányzó testrészek nem hiányosságok, hanem státuszszimbólumok, minél több minden hiányzik valakiről, annál magasabb rangúnak számít (egymásra is úgy hivatkoznak: hármasok, négyesek, tizenkettesek, stb.).

És egy pillanatra úgy tűnik, valamiféle elborult noir-paródia lesz ebből, mert Kline-t egy gyilkosság felderítéséhez hívják ide, egy ponton sztriptízbárba is eljutnak, ahol a hölgy nem ruhadarabokat, hanem művégtagokat dobál le, miközben a közönség veri a csonkjait az asztalhoz. Itt… hát, itt úgy tűnik, ennek a szerzőnek teljesen elment az esze. Aztán rájövök, hogy pontosan ez lesz a valódi központi téma: hogyan veszítjük el az eszünket, és hogy ez hogyan is néz ki valójában.

Kline maga sem tudja megmagyarázni, miért, de nem bír elszakadni a központi rejtélytől, vonakodása ellenére is inkább további testrészeket áldoz fel magából, hogy az így vásárolt tisztelettel több embertől szedhessen ki információkat. Egy ponton a valóság is kezd elmosódni. Valami nincs rendben ezzel az üggyel. Megtörtént-e egyáltalán? Mit is akar Kline, megoldani a rejtélyt, felszámolni ezt az őrült szektát, vagy elfogadni magát?

Last Days (Coffee House Press, 2016)

Az eredetileg The Brotherhood of Mutilation című kisregényként kiadott történetet a Last Days című második szegmens egészíti ebben a 2016-os kiadásban, szinte azonnal felveszi a fonalat a félholt Kline-nal, egy újabb szektával, amelynek minden tagja Paul, illetve a rejtély is folytatódik. Itt már a testi diszfória, nihilizmus, paranoia és teljesen szétszaggatott valóság keverednek, tartanak valamiféle alig felfogható felé.

Evenson ebből az egészből mégsem csinál komolyan vehetetlen cirkuszt, még ha első blikkre annak is tűnik. Empátiával és kényelmetlen egyenességgel beszél az emberi test törékenységéről, arról, hogy mit jelent nem egészként létezni, egy nem kért identitásról. Minimalista, tárgyilagos stílusa csak emel az olvasói diszkomfortérzeten, komoly hangnemben tárja elénk az abszurdot, ami ezáltal annyira félelmetessé válik, hogy a zavart nevetgélés sem illetlen reakció. Evenson itt az irodalmi megfelelőjét teszi annak, amikor az ember egy sebet kapargat, annak ellenére, hogy az ész azt súgja: békén kellene hagyni.

A Last Days, bár nem egészen mutatja meg Evenson rövidprózában alkalmazott, finom, magas színvonalú rémületkeltő tehetségét, mégiscsak bizonyítja, hogy a rémirodalom peremvidékén olyan helyekre is tévedhetünk, amelyeket fősodorbeli kiadók nagy ívben kerülnek (talán nem is véletlenül). Azoknak az olvasóknak, akiknek a Last Days fent kibontott témája túl kényelmetlennek tűnik, ismét ajánlom Evenson novellásköteteit, a 2020-as Song for the Unraveling of the World például remek választás (ha esetleg ez számít: elnyerte a Shirley Jackson- és World Fantasy-díjakat).

Brian Evenson életművét a Coffee House Press nevű nonprofit független kiadó gondozza, méghozzá újabban egységes borítókkal, amelyeket a szerző lánya, Sarah Evenson tervezett. Így amellett, hogy a többi független kiadóhoz képest viszonylag megfizethető áron szerezhetjük be ezeket a kiváló könyveket, a polcon sem kell őket rejtegetni.

 

Scroll to top
The Black Aether