Arthur Machen 1907-ben megjelent Az álmok hegye (The Hill of Dreams) című regénye, Machen legfontosabb és legmeghatóbb, és egyben félig önéletrajzi története. Lord Dunsany csodálta a regényt, bevezetőt is írt az 1954-es újranyomásához.

A címben szereplő Álmok hegye egy régi római erőd, ahol a főszereplőnek, Lucian Taylornak különös, érzéki látomásai vannak, többek között a városról a római Britannia idejéről. Később író válik belőle és Londonban költözik, ám csapdába esik a benne élő lény egyre inkább valósággá váló sötét képzelgéseitől. Machen bőségesen merített walesi és londoni éveiből, a regény egy olyan lehetséges sors képzeletbeli feltárása, amelyet ő személyesen elkerült; a történet az öngyűlöletre, alkotói őrületre és számkivetettségre kárhoztatott művész alakjának első felfedezése.

Az álmok hegye (The Hill of Dreams), magyar nyelven először az Arthur Machen életművét bemutató antológiasorozat második kötetében fog megjelenni Somogyi Gábor és Szabó Zoltán Zoo_Lee fordításában. A kötet első beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A kötet és a sorozat első darabja már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban, akárcsak az Azilum magazin 21. lapszáma.

* * *

Lucian megköszönte a tanácsot Dr. Burrowsnak és megígérte, hogy megpróbálja megkeresni a kerülőutat, Burrows pedig továbbhajtott hazafelé. Zsémbes és becsületes agglegény volt, gyakran sajnálta a fiút és nem egyszer gondolkozott azon, vajon hogyan segíthetne rajta. Ahogy továbbhajtott, hirtelen eszébe jutott, hogy Lucian milyen borzalmasan festett, és megbánta, hogy nem kérte meg, ugorjon be a kordélyba és csatlakozzon hozzá vacsorára. Egy tisztes szelet marhasült, egy pohár erős barnasör, utána whisky és szóda, egy jó pipa és pár Rabelais-i történet , melyeket a doktor hosszú éveken át őrzött, minden bizonnyal jót tettek volna az ifjú kedélyének. Hátrapillantott, hogy megnézze, látja-e még Luciant, de a fiú már elhagyta a kanyart, a doktor pedig folytatta útját, kissé dideregve, mert a köd kezdett felszállni a patak nyirkos partjáról.

Lucian lassan ballagott az úton, pillantásával a letérőt kereste, amelyet a doktor említett. Egészen kellemes kis kalandra lel azzal, gondolta magában, hogy átvág az ismeretlen ösvényen; tudta jól az irányt, amerre hazafelé kellett haladnia, és úgy vélte, nem jelent majd számára különösebb nehézséget, hogy egyik lejárótól eljusson a másikig. A kerülőút egy meredek, széles mezőn vezetett át, és amikor felért a tetejére, az észak felé nyújtózó városka és a völgy terült szét szeme előtt. A patak folyása lelassult a duzzasztónál, a sárgás víz, melyben visszatükröződtek a napsugarak, tompa, rezes fénnyel csillogott a mély vízgyűjtőkben. Ezek a lángoló tavacskák, a nádakkal barázdált sík mezők, az erdő hosszú, sötét árnyai a domboldalon mind tiszták és jól kivehetőek voltak, a fény mégis mintha új ruhába öltöztette volna őket, még a Caermaen utcáiról kiszűrődő hangok is furcsának tűntek, mintha csak elvékonyodtak volna, ahogy felszálltak a füsttel. Ott feküdt alatta Caermaen épületeinek összekuporodott nyája, a toprongyos, egyenetlen tetők, melyek a tekergőző, hitvány utcák vonalát jelölték ki itt-ott egy csúcsos nyergestetővel, mely gorombább társai fölé magasodott; a tetőkön túl felismerte a szorosan egymás közelében emelkedő dombocskákat, melyek az amfiteátrum körét alkották és a sötét fasort, ahol a római fal fehérlett és csillogott ezernyolcszáz évnyi fagy és eső után. Vékony és különös egybeolvadt keverékként szűrődtek fel hozzá a hangok a domboldalra, mintha valamilyen idegen faj lakta volna a romos városkát, ami furcsa nyelven beszélt sötét és rettenetes dolgokról. A Nap már végigsiklott az égbolton és káprázva csüngött még a hegy hatalmas kupolája mögött, mint a máglyán elégetett áldozat, majd hirtelen eltűnt. A félhomályban a felhők megvonaglottak és skarlátvörös színt öltöttek magukra, fényük pedig olyan különösen tükröződött vissza a kígyózó patak vízgyűjtő tavacskáin, hogy egy felszínes szemlélő még úgy vélekedhetett volna, a nyugodt vizek kavarodtak fel, mintha a menekülő és átalakuló felhők tempója felgyorsítaná a patak folyását, miközben véres buborékokat bugyog fel. Ám a városka körül már kezdett is úrrá lenni a sötétség, gyorsan, sebesen törtek elő az árnyak az erdő mélyéről, a patakpart mindkét oldaláról gomolygó köd szállt fel, mintha csak kísérteties erők készültek volna rajtaütni a városon és a különös fajon, mely utcáit lakta. A csendet hirtelen tiszta, ékes, hívogató, csalogató, ismétlődő ébresztő dallama törte meg, mígnem egy hosszú, határozott szólammal végett nem ért, melyet még egy röpke pillanatig visszhangoztak a dombok. Talán csak egy fiú gyakorolt hangszerén az iskola együttesből, ám Lucian számára ez varázslatnak tűnt. Számára ez a római trombita szava volt, tuba mirum spargens sonum, megtöltve az üres völgyet parancsoló harsogásával, visszhangozva még az erdő távoli szegleteiből is, megrezegtetve a régi, falak nélküli sírkerteket. Képzeletében látta, ahogy a sírok feltárulnak, és előrontanak az összezsúfolt légiósok a zászlóaljaikat jelző sasokkal . Századonként indultak útra; átázva keltek új életre a folyó medréből, a mezők földjéből, páncéljuk ragyogott a csendes lugasok árnyai alatt, a temetőben gyülekeztek rang és zászlóalj szerint, és ahogy a trombita felharsant, a város feletti erőd is felébresztette halottjait. Százak, ezrek készültek kísérteties harcra a hadi lobogó körül a köd remegő fátyla mögött, készen arra, hogy menetelni kezdjenek az omladozó falak ellen, melyeket sok-sok évvel korábban ők maguk emeltek.

Hirtelen megfordult; egyre erősödött a sötétség, és kezdett félni attól, hogy szem elől téveszti az utat. Az ösvény az erdő széléhez vezette, a fák mögül pedig zörejt és morgást hallott, mintha csak maguk a fák tartottak volna ördögi tanácskozást. Egy magas sövény teljesen kitakarta az árnyakba burkolódzó völgyet, Lucian pedig gépiesen lépdelt előre, anélkül, hogy próbálta volna megfigyelni, merre kanyarodik az út, majd amikor kilépett a fák árnyékából és a végtelen tájat látta elterülni maga előtt, bizonytalanná és nyugtalanná vált. Sötét, vad vidéket látott maga előtt, fák homályos, halvány körvonalait a közelben és tátongó, mély katlant a távolban, mögöttük dombokat és erdőt, a levegő pedig csendes és nyugodt volt. A sötétség hirtelen ragyogni kezdett körülötte, kemencelángok lobbantak fel a hegytetőn, és egy röpke pillanatra az erdő és a meredek domboldal kísérteties fényárba borult, és felfedezni vélte a kitaposott utat maga előtt. Majd a hatalmas láng pislákoló, vörös fénnyé csillapodott, mely végigvezette a göröngyös lejtőn, talpa hol kemény kövekre lépett, hol hirtelen mélyedésekbe. A szederbokrok hosszú, tüskés ágaikat nyújtogatták, melyekbe újra és újra beleakadt, a lejtő alján pedig nedves, ragacsos sár tartotta vissza. Egy sötét és árnyas völgybe mászott le, melyet minden oldalról baljós cserjések szegélyeztek; a furcsa erdei neszeket hallotta csak; különös, kiejthetetlen, fenyegető, értelmetlen motyogásokat. Megszaporázta lépteit a helyesnek vélt irányba, árkon-bokron át botladozott, pillantásával a ködöt és az árnyakat fürkészve, mégis hiába kutatva valamilyen ismerős útjelzőt. Ám hirtelen egy új hang törte meg a baljós szimfóniát, köveken csapódó víz moraja, ahogy átcsordogált az ősi, torz gyökerek között, majd mély medrében folytatta útját. Megérezte a patak hideg páráját és még hallani is vélt két hangot a morajlásban; mintha szavak szüntelen áradata lett volna, végtelen vitába fonódva. Ahogy a borzalom és iszonyat lassan úrrá lett rajta, megpróbált fülelni a víz neszeire, és lassan bizonyossá vált ama vad megérzése, hogy nem tévedett, valóban két ismeretlen lény állt valahol a sötét homály mélyén és az ő életéről vitatkoztak, a sorsáról próbáltak dönteni. Ami egy órának tűnt a sűrű erdőben, hirtelen éveknek látszott az elméjében; felismerte, hogy vétett a föld ellen, a föld pedig tombolt és bosszúért kiáltott. Egy pillanatig még a félelemtől megbénultan állt, majd végül vakon rohanni kezdett, már nem is keresve az ösvényt, csak a kiutat a hátborzongató völgy karmaiból. Ahogy áttört a bokrokon, a szedertüskék belemartak az arcába és a kezébe; szúrós csalánok közé esett, és több helyen megszúrta magát, ahogy átverekedett a rekettyén. Egyenesen rohant előre, fejét a vállai közé húzva, át a szeles erdőn, melynek talaját alig takarta növényzet, ám mindenhol rothadozó tuskók emelkedtek belőle, hatalmas fák sírhelyei, melyek mennydörögtek, ahogy aláhullottak, majd áttörték, szétzúzták a földet maguk alatt réges-rég; ezekből a maradványokból pedig sápadt fény ragyogott, álomszerű csillogással töltve meg az erdőt. Már nem is látta az utat sehol; úgy érezte, az ősidők óta menekül, kaptat fel és mászik le, és mégsem halad semerre; mintha csak egyhelyben toporogna, és a vidék árnyai kavarogtak volna körülötte káprázatként. Ám végül egy magas és ritkás sövény bukkant fel előtte, melyen ahogy áttört, megcsúszott, és fejjel előre bucskázott le egy alacsonyan fekvő földút szélére. Mozdulatlanul feküdt, félig még kábultan, majd bizonytalanul állt talpra és kétségbeesetten pillantott az előtte kavargó sötétség mélyére, bizonytalanul, félelemmel a szívében. Előtte minden olyan sötét volt, mint egy pince gyomra éjféltájt, de ahogy megfordult, megpillantott egy apró csillogást, mintha csak egy gyertya égett volna egy tanyaház ablakában. Remegő lábakkal lépdelt a fény felé, amikor hirtelen valamilyen sápadt és kísérteties alak kezdett felsejleni előtte a távolban. A domboldalon lefelé haladt és elkezdte szaporázni lépteit, majd megpillantotta egy kerítés deszkáit, melyek homályosan meredtek az ég felé, az alak előtte pedig még mindig suhanva folytatta útját. Majd ahogy az út a völgybe fordult, végre felbukkant az útjelző, amit oly elkeseredetten keresett. Jobbján a sötét hegyormon ott álltak a római erőd maradványai, a hatalmas telihold fénye átvilágított a varázslatos tölgyek során és szinte glóriaként fonta körbe a hegyet. Ekkor már egészen jól ki tudta venni a fehér alakot a távolban és felismerte, hogy csak egy nő volt, ahogy sebes léptekkel haladt az úton. A lebegő káprázat a párás levegő és holdfény illúziója volt csupán. A kapunál, melynél oly sok órán át szemlélte az erődöt, végül utolérte és felismerte benne Annie Morgant.

Folytatás az antológiában.

* * *

A kötet és a sorozat első darabja már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban, akárcsak az Azilum magazin 21. lapszáma. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.