Somogyi Gábor Rejtélyek és misztériumok John Buchan és Arthur Machen műveiben c. esszéje az Azilum #20 magazinban fog megjelenni. A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. Ne felejtsd el megrendelni az Azilum magazin jubileumi különszámát is, mely szintén elérhető a vegyesboltban.
A felületes Szemlélő John Buchan (1875–1940) és Arthur Machen (1863–1947) közt nem sok hasonlóságot vélhet felfedezni: Buchan bestselleríró volt, feszes tempójú ponyvaregények szerzője, emellett egyetemi diplomás, sikeres világi ember, Tweedsmuir lordja, Kanada főkormányzója 1935 és 1940 között, míg Machen küszködő, felsőfokú oktatásban nem részesülő, bohém író, aki élete nagy részét Londonban töltötte. Buchan 1902-ben nagy hírnévnek örvendett furcsa és hátborzongató mesék írójaként; Machen negatív kritikák és megbotránkozott olvasók hadát tudhatta maga mögött, mielőtt még Az íjászokkal (The Bowmen, 1914) kapcsolatos turpissága népszerűvé nem tette őt. Kortársak voltak, noha egy egész kultúra választotta el őket egymástól. A tudomány racionalizmusa nem csupán a vallást szorította háttérbe, hanem a romanticizmus kvázi misztikus hitét is kikezdte, amely Machen szemében az elidegenedés és a természettel való leszámolás rémképét vetítette előre. Nem meglepő, hogy a „realizmus” szürke, agyonmagyarázott világában felívelt a pályája a természetfeletti, misztikus és okkult témákat egyaránt felvonultató irodalomnak, olyan sokféle szerzőt felvonultatva, mint John Sheridan Le Fanu, Robert Louis Stevenson, Vernon Lee, Algernon Blackwood, Walter de la Mare, H. P. Lovecraft és John Buchan.
Igaz, John Buchan pusztán néhány alkalommal kalandozott fantasztikus világokba. Természetfeletti meséi, amelyek többnyire a skót vidék sötét, messziről került mocsarain, szurdokjain és erdőiben játszódnak, ugyanolyan látomássalteliek, mint Machen vérmes meséi, amelyek színhelye Wales szintén kísérteties dombjai és erdői.
Machen hatása tetten érhető Buchan korai írásaiban, legelőször a Scholar-Gipsies (1896) című esszégyűjteményben, amely a szerző saját szavaival élve „egy csavargó levelekkel és élettel megtömött poggyásza”. A vidéki élet jelenetei, a skót határvidék élénk felidézései, pásztorköltemények művészetéről szóló elmélkedés, az író természethez való viszonya, a modern kor kihívásai a vidéki idill számára; a tartalom nagyrésze kvázi kitalált anyag.
A címadó történetben Buchan osztja Machen nosztalgikus nézeteit a falusi élet előnyben részesítésében a városival, valamint a természet elmélkedő lehetőségeit az ösztöndíj és a siker világával szemben. Buchan a misztikus és világi elhivatottsások közötti konfliktus Machenre hajazó témáját dolgozza ki későbbi műveiben, többek között a halálos ágyán diktált Sick Heart River (1941) című melankolikus regényében.
Háromféle tradíció – a kelta, az antik és a judeo-keresztény – örököseinek vallhatták magukat. A skót Buchan és a walesi Machen, akinek anyja skót felmenőktől származott, lelkükben a kelták ősi emlékét hordozták, ezt a modern kort megelőző érzékenységet. Érzelmi síkon alkották meg tájaikat, amelyek fantomok, tündérek, démonok, elveszett fajok, ősi rítusok, igék, szentségek és misztikus epifániák otthona, és csak egy bárd tehetségére vártak, hogy formába öntsék. A táj és a transzcendens szféra közötti kapcsolat esszenciális alkotóeleme az örökségüknek. Mindkét író rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy szómágia révén a természetben jelen lévő kimondhatatlan igazság érzetét felkeltsék.
Mindkét író alapos klasszika-filológiai ismerettel rendelkezett. Machennek a klasszikusok iránti lelkesedése vezetett az Eleusinia (1881) című ifjúkori versének megírásához, Buchan pedig fiatal csodálója volt Walter Pater Plato and Platonism (1893) című munkájának.
Mindkét író lelkész fia volt: Buchan apja, a skót Szabadegyházé, Machen apja és nagyapja pedig anglikán. A kereszténység elemi hatást fejtett ki a fiatal írókra, akikben nyugtalanságot keltett a kelta és a klasszikus „pogányság” iránti rajongás összebékítése a hittel. Buchan egész életében kognitív disszonanciával küzdött emiatt; míg Machen, a rituálék misztikus dicsőségét éljenezve megerősítette hitét. Míg Buchan képtelen volt lemondani presbiteri örökségéről, Machen vallása egy tágabb, misztikus vízió részévé vált, amelyben az egész világegyetemet „hatalmas szentségnek tekintette, egyfajta misztikus, kimondhatatlan erőnek”.
Szólni kell néhány szót a korról, amelyben éltek. Mint megállapítottuk, a századvég és a „korszellem” forrongó kreatív erőt szabadított fel, amely vonzódott a szokatlanhoz, a különöshöz, a furcsához, ezáltal az okkultizmushoz és a természetfelettihez. A dekadencia kora volt ez, Oscar Wilde-é, akiért Machen rajongott, ám elhárított magától mindenféle „dekadens” jelzőt; az 1890-es évek ugyanakkor a kelta újjászületés, W. B. Yeats és William Sharp korszaka, akinek kelta történetei 1895-ben Fiona Macleod álnéven kezdtek megjelenni. John Lane legendás Sárga könyv (The Yellow Book) című periodikája a dekadencia és az esztéticizmus szövegeit tartalmazta (és amelybe Buchan is írt); a Keynotes-sorozatban pedig vitatott, ezoterikus művek jelentek meg, például A nagy Pán isten (The Great God Pan, 1894).
A kalandregényeivel nagy népszerűségnek örvendő Robert Louis Stevenson egyfajta új platformot teremtett a különös és a fantasztikus iránt érdeklődő új írói generáció számára. Stevenson hatása tetten érhető Machen A három betolakodó (The Three Impostors, 1895) és Buchan A csavargók klubja (The Runagates Club, 1928) című könyvének tematikájában és stílusában egyaránt: a Machen által jegyzett A fehér por története és Buchantől az A Lucid Interval (1910) személyiséget megváltoztató drogokkal foglalkozik, míg a hasadt tudat Buchan több, jól ismert természetfeletti meséiben is megjelenik (pl. a The Watcher by the Threshold, vagy a Tendebant Manus).
Pán és a faunok alakját a két író műveiben annak fényében kell vizsgálnunk, hogy ezek az antik, misztikus karakterek kedvenc és gyakran szerepeltetett lények voltak a kor fantasztikus irodalmában, Saki (H. H. Munro), Algernon Blackwood, Lord Dunsany és E. F. Benson is rémisztgette velük az olvasókat. Faunok Buchannál a The Green Glen (1912) és A szellő a csarnokban (The Wind in the Portico, 1928) című rémtörténetekben tűnnek fel. Az előbbi azzal kezdődik, hogy az elbeszélő feleleveníti egy ifjúkori emlékét egy rejtélyes, „leírhatatlanul zöld”, rejtett völgyről, amelynek „lankái és mezői” mintha „az örökkévalóságba nyúlnának”; amikor felfedez egy dombot, amely egyfajta római erődítményre hajaz, az elbeszélőn rettegés lesz úrrá. Machen fő művében, Az álmok hegyében (The Hill of Dreams, 1907) a narrátor egy római erőd romjai közt ébred, és a környező fában egy faun alakja körvonalazódik ki a szeme előtt. Buchan utóbbi története ízig-vérig macheni: a walesi határvidéken, Shropshire-ben játszódó történet titokzatos, a római ókor megszállott személyisége olyan karakter, aki sokban hasonlít Dr. Raymondhoz A nagy Pán istenben vagy Gregg professzorhoz A fekete pecsét történetében. Felkeresi őt egy régész, aki felfedezi, hogy a különc tudós házának egyik oldalán egy római kori csarnok áll, ami valójában egy Pán-szerű isten, Vaunus áldozati helyszínéül szolgál. Noha három évtizeddel későbbi ez a sztori Machen Pán istenénél, jelzi e mestermű tartós irodalmi örökségét.
Természetesen korántsem állítható, hogy Buchan pusztán macheni témákat újrázna, sőt azt sem, hogy kielégítene bármiféle konformista igényt a sztenderd rémtörténetek iránt támasztott elvárások alapján. Ebből világosan kitűnik, hogy Buchan a gótika és a kísértethistória hagyományos trópusaira úgy tekint, hogy azok már nem hiteles eszközei a természetfeletti fikciónak. Egyéni látásmódja és stílusa jól kidomborodik a The Dancing Floor (1926) című kisregényében is, amelyben a pogányság és rituális szokásaik tematikáját teljesen máshogy dolgozza fel, mint Machen. A történet elején szinte minden mondatból sugárzik a gótika: a narrátor felkeresi egy különc barátját, aki egy hamisítatlan gótikus kastélyban él. A helyszín szükségszerűen magában foglal minden műfaji kelléket, kezdve az épület labirintusszerű architektúrájától a rossz előérzeten át valami túlvilági entitás sejtetéséig. Ez az „ideális” miliő azonban elkoptatott, omladozik, mint maga a kastély és egy idő után unalmas is. Ezért történik egy éles váltás a helyszínben, hirtelen Görögországba kerülünk, mintha a szerző azt sugallaná: elég volt ebből a dohos, nyirkos, beteg környezetből, következzék valami új!
A The Grove of Ashtaroth (1910), mint oly’ sok más témába vágó fantasztikus mű, magán viseli sir James Frazer klasszikus antropológiai könyvének, Az aranyágnak (The Golden Bough, 1890) a hatását. A Dél-Afrikában játszódó történet egy ház felépítéséről szól egy lenyűgözően festői völgyben, amelyről kiderül, hogy Ashtaroth istennő szentélye volt egykor. A vallásos narrátor megriad a völgyben talált különös obeliszk láttán, és baljós előérzete támad azzal kapcsolatban, hogy valami ősi és szent entitást zavartak meg az építkezéssel.
Ugyan nem Machen az első és egyetlen, aki felhasználta a „kicsi nép”, vagyis a tündérek, koboldok, manók stb. legendáit (lásd A fekete pecsét történetét vagy A fényes piramist), a legtöbbet mégis ő hozta ki belőle azzal, hogy a rettenet forrásának tette meg. A rejtőzködő és irtózatos lények Margaret A. Murray hírhedt néprajzi tanulmányában (The Witch-Cult in Western Europe, 1921) is említésre kerülnek: a szerzőnő olyan tárgyi leletekkel rukkol elő, amelyek szerinte egy olyan, alacsony növésű törzs létezésére utalnak, akiket az európaiak tündéreknek hívtak. Richard Doyle az 1870-ben kiadott In Fairyland című művében sötét képet fest a szeszélyes és erőszakos kicsi népről, és azt se feledjük, hogy H. G. Wells klasszikus sci-fije, Az időgép (The Time Machine, 1895) egy olyan jövőbeli vérmes, troglodita fajt mutat be – a morlockokat –, amely nagyban hajaz a rettenetes hegylakók népére.
Buchan tágabb perspektívába helyezte a tündértoposzt, a kelta-skót tradíciók kontextusába illesztve vonultatta fel azt például a No-Man’s-Land (1899) című baljós történetében. Mr. Graves, aki a kelta és az északi folklór tanulmányozásában merült el, egy nap meglátogat egy lápvidéket, amelyhez félelmetes helyi mendemondák kötődnek. Az egyik diákja szerint a lakosok apró emberkéket látnak hirtelen fel- és eltűnni: ők a piktek degenerált leszármazottjai. Még egy könyv is előkerül: népmesék és legendák olvashatók benne, amelyek borzalmas titkokat feszegetnek a hegyen bujkáló törzsről. Némelyeknél dátum és helyszín is fel van tüntetve: rémséges események krónikája, amely szörnyek megjelenéséről, csecsemők elrablásáról szól. A fekete pecsét történetében Miss Lally is rábukkan egy kötetre a vidéki házikóban, amelyben az ókori író, Solinus számol be különös emberekről: „Ez a nép távoli és rejtett helyeken él, és különös rítusokat mutat be a vad sziklákon. Semmi közös nincs bennük az emberiséggel, kivéve az arcukat, és az emberek szokásai teljesen idegenek számukra; és gyűlölik a Napot. Inkább morognak, mintsem beszélnek; érdes hangjuk van, amely félelemkeltő minden ember számára.”
Buchan leírása a piktekről hasonló:
„Aztán a ködben, ahol a dolgok még félig-meddig kivehetők maradtak, megjelent egy alak. Alacsony volt, zömök és sötét; nyilvánvalóan meztelen volt, de annyira dús szőrzet borította, hogy egy bundás lény látszatát keltette. Belépett a látóterembe, de csak egy pillanatra, mégis megláttam a pofáján és a szemében egy ősi világ és a barbárság lappangó rejtélyét, egy trollszerű lény egzisztenciáját, amelyet túl borzalmas szavakba önteni.”
Folytatás a magazinban.
Somogyi Gábor Rejtélyek és misztériumok John Buchan és Arthur Machen műveiben c. esszéje az Azilum #20 magazinban fog megjelenni. A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. Ne felejtsd el megrendelni az Azilum magazin jubileumi különszámát is, mely szintén elérhető a vegyesboltban.
A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.
