Matolcsy Kálmán A Walden-tónál című novellája a XIX. században élt amerikai transzcendentalista költő, William Ellery Channing tolmácsolásában mutatja be a szintén transzcendentalista Henry David Thoreau-val ápolt kapcsolatát. Thoreau 1845-ben kibérelt egy területet a concordi erdőben a Walden-tó mellett, ahol kunyhót épített és két évet a „vadonban” töltve sokat elmélkedett és írt, többek között a Walden, avagy Élet az erdőben című nagy hatású munkáját.

A novella naplóbejegyzései talán a képzelet művei, azonban a környezet és a kor ábrázolása mind hiteles információkon alapszik, Channing valóban közeli barát volt, ahogyan a szövegben megjelenő idősebb Ralph Waldo Emerson filozófus is. A versrészletek illetve korhű idézetek a szerző saját fordításai.

Matolcsy Kálmán A Walden-tónál című novellája a Black Aether: A Mítosz elszabadul különszámában fog megjelenni. A magazin második beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet.

 * * *

Matolcsy Kálmán

A Walden-tónál

Írj! és vidd a véres mese szólamát;
     Jegyezd vészterhes árnyait,
Haragját, végtelenbe nyúló jajszavát,
     S a Végidők rémképeit!
(Henry Wadsworth Longfellow)

Történetem, mely e lapokon kél életre, nem tekinthető szokványos irománynak. A költők ambróziás ideáihoz szokott elme csalatkozni fog eme leírásban, melynek soraiból nem a tiszta Tudat fényessége világlik, hanem mintha a sugár novemberi ködfátyol mögül szűrődne, pennámat pedig alkalmasint vérbe mártom, és még annál is feketébb, ördögtől való, kátrányos tintába. Tunya és otromba képek sorakoznak majdan itt, hiszen korántsem szikrázó mese lesz ez, hanem vallomás, s éppen annyira a saját bűnösségem és felelősségem lenyomata, mint tanúságtétel arról, hogy immár lemondtam a Fény örök törvényéről.

Barátom az én tanácsomra költözött ki az erdőbe, és bár megvallom, hogy forrófejű javaslatomat, mely a New York-i nyüzsgésből a természetbe vágyódás közepette született, később magam is jócskán megbántam, a fickó eleinte derekasan megbirkózott a feladattal. A kunyhó nem nagy, valójában mindössze tízszer tizenöt láb alapterületű – amit francia kuzinjaink háromszor öt méteresnek neveznének –, és építője szorosan egymás mellé ütött zsindelyekkel és vakolattal fedte. Beállította zöld íróasztalát, amit iskolaterméből hozatott el szekéren, és azon körmölt éjt nappallá téve, amikor éppen nem a tűzifát aprította, vagy a konyhakertje életben tartásával küszködött. Állítása szerint mindössze huszonnyolc dollárt, valamint tizenkét és fél centet költött az építkezésre, majd ott élt két teljes esztendeig. A kunyhó ma is a fák között áll, de jó ideje feléje sem merek nézni.

Különc barátomat, név szerint Henry David Thoreau-t, régóta ismerem, még ha ismeretségünket ma már nem is tartom oly szerencsémnek, mint annak előtte. Rokonfoglalkozást űzünk, amolyan írófélék volnánk, csakhogy bozontos, neandervölgyieket megszégyenítő ábrázatán, melyet egykor a kölykös dac és a szívélyes mosolyok egyaránt ráncoltak, ez utóbbi időszakban eluralkodott valamiféle belülről áradó üresség, és lárvaszerű képét mostanság nem szívesen látom. Igen, kerülöm őt, mert néhai barátom bár látszólag tevékeny, belülről a nihil emészti, és ha csak eszembe jut, nemrég még ifjonti lelkemre rátenyerel a rémület.

Concordban csaknem mindenki remetének tartotta Thoreau-t, még akkoriban is, amikor a közvélemény szemében elfogadható tevékenységet folytatott. Pedig dehogy volt ő remete! Bejárt a városba, ha épp elfogyott valamije. Az emberek ilyenkor szívesen fogadták és beszédbe elegyedtek vele, kiváltképp, amikor az őrületnek még semmiféle jele sem mutatkozott rajta. A városiak előszeretettel vették bölcs gondolatait, meglátásait, és e sziporkák oly mélységes tapasztalat kútjából ömlöttek, ami szinte nem is lehetett egyazon emberé, hanem inkább ezer és ezer összefonódó, végtelen körfogásban újjászülető lélek együttes tudása. Ékesen bizonyította mindez, hogy Thoreau lénye a transzcendens mindenséggel, az abszolút, isteni Fénnyel rokon. Állattal és növénnyel úgy beszélt, mintha a bostoni írókörök legélemedettebb filozófusaival konferált volna, és mi, költők, kik csak kulloghattunk mögötte, példaértékűnek tekintettük e különös férfiú szenvedelmét: azt a Világmindenség titkos zugaiból fakadó, lángoló tiszteletet, amit minden élő – sőt élettelen – iránt táplált.

Mindez egy csapásra megváltozott ’46 telén a Walden-tónál. Álljon itt egy csokor naplóbejegyzéseimből, melyek azokról a különös és rémületes napokról, és a hozzájuk vezető hetekről tanúskodnak. Elöljáróban azonban kötelességem jelezni, hogy akinek lelkületétől idegen mindennemű groteszk alakzat, és szíve hárfáját sohasem cibálták még az iszonyat külső világokból átnyúló, karmos ujjai, ne olvasson tovább, mert a mesém csakis bátor szíveknek való.

Négy év múlva születik majd egy hindu úriember, aki Afrika kopár vidékein emelkedik ki az ismeretlenség homályából. Thoreau örökségét viszi tovább: írásai néhai barátom ihletésére születnek. Nevét nem említem, mert a történelem úgyis feljegyzi majd. Elég az hozzá, hogy „tanítójaként” és filozófiai útjelzőként említi Thoreau-t. Az ostoba! Ha volna bármi sejtése, mibe tenyerelt! És hogy honnan tudom mindezt? Nem vagyok látnok; legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a delphoi jósdában értették. Nem készakarva kutattam ki a rémlátomásokat, amik óvatlan agyamba férkőztek, s ha megadná az ég, hogy elfeledhessem mindazt, amit kéretlenül láttam, bizony tétovázás nélkül elűzném a fejemből e sötét árnyakat!

Most ragyog a napsugár, és a ház mögött, a mézillatú hársfákon hőn szeretett Amerikánk natív madarai dalolnak, de ha visszagondolok a Walden-tó melletti kunyhóra, a tompa tekintetű remetére, szívemre rátelepedik a végtelenbe vesző csillagűr jeges borzalma, és ígéretes, fénykévés nyarunk csontfogú februárba fordul.

A Mindenség Ura kegyelmezzen nekem, s mindnyájunknak!

Wm. Ellery Channing
Kelt: Concord, 1865. június havának 14. napján

* * *

1846. május 2.

Henry D. Thoreau-val régóta különös barátságot ápolok. Magam sem sejtem, mi okozhatta, hogy életünk összefonódott, hacsak nem a szavak és ideák szeretete, no meg a transzcendentalista szellem, mely Concord és Boston minden valamirevaló gondolkodóját lángra lobbantotta. E gondolati világ nem más, mint az, amely az intellektuális posványban tör utat és tombol, hogy érvényt szerezzen az Abszolút Tudat akaratának. Amikor először találkoztam Henry-vel, azonnal megnyerte tetszésemet a sima beszédű legény. Csupán egy év korkülönbség van közöttünk, a Thoreau javára, de mintha több ezer esztendő választana el ettől az ősi szellemtől. Mégis, mintha lelkünk ugyanabból a tüzes lávakőből lett volna kivájva, és valamiféle angyali daimónok a születésünk pillanatában a testünkbe helyezték volna a rög két felét. Ha jobban meggondolom, Henry D-be az enyémnél jóval nagyobb darab juthatott. Elég az hozzá, hogy a fickó végtelenül bölcs, és bármiről képes órákig értekezni. Ugyanakkor nevetni is tud: a legvaskosabb vicceken hahotázik, mint valami közönséges favágó. Ámde legtöbbször hallgat. Alámerül a természet szemlélésébe azokban a szent pillanatokban, amikor, példának okáért, a felkelő nap lángpereme felgyújtja az erdők lombját, és a hajnali madarak csácsogása egyszerre hirtelen abbamarad, majd újra meglódul.

1846. június 4.

Ma csodálatos nyárra ébredtünk. Concord kövezett útjain mind újabb fogatok gurulnak, és a kocsisok rikkantásai behallatszanak dolgozószobám ablakán. A város túlsó végén a vasút sípolva hirdeti az emberi tetterő győzelmét a sötétség erői felett. Városunk fejlődése látszólag megállíthatatlan immár – az Isteni Akarat sem vonhatja vissza mindazt, ami mozgásba lendült.

Ám Thoreau és én nem osztozunk a modern világ csodálatában. Még ’45-ben, egy levélben így buzdítottam megkeseredett cimborámat: „Nem látok neked más esélyt e földön, csakis a rétet, amelyet egykor ’Tövisbozótosnak’ kereszteltem; menj ki oda, építs magadnak egy kunyhót, és ott fogj bele önmagad felemésztésének nagyszerű folyamatába!” És barátom, az örökérvényű Catót idézve, „nagyon gondosan választá ki tanyáját, mielőtt aláírta volna a tulajdoni lapokat”.

Ezúttal persze maga az Anyatermészet volt a bérbe adó, s bérleményét, e csöpp erdőcskét és tisztást, mosolyogva kínálta fel neki. Thoreau pedig kapva kapott az ajánlaton. Bár a tulajdoni iratok a jó R. W. Emerson úr és asszonya nevét említik a tulajdonosi sorban, valójában nem titok azok előtt, kikben rejlik némi érzék a filozófiai vagy vallási dolgok iránt, hogy Emersonék is csupán bérbe kapták e földecskét. Madárdalával, tópartjával és riadó őzeivel együtt kell majd visszaszolgáltatniuk azt jogos tulajdonosának, a Világmindenségnek.

A Walden-tó csakugyan csodálatos hely, ahová nem ér el a város undok tolongása és lármája. Messze a mindinkább kiépülő vasúttól, amelyet Thoreau oly mélységesen lenéz, és melyről úgy beszél, mintha vasparipa volna, amely maga üli meg lovasát, a gyanútlan utazót, nem pedig fordítva. De a Walden-tóról és környékéről szólván, igazi kincs ez, nem olyan, melyet városi szemmel kutat az ember. Henry D. nem olyasféle javakat keresett itt, amelyeket „megemészt a moly és a rozsda, és tolvajok, latrok martalékává leszen”, de nem ám!

Amikor jómagam először pillantottam meg a tájat, hová azóta megannyi, nem is olyan céltalan kirándulásom vezetett, e röpke művet alkottam:

Nem messze a falu temploma mögött,
Az erdőn túl, mit körbeölel az út, rejtezik
Egy tó – azúr szemű, Walden nevű, mely
Lágyan ül a szomszéd fenyvesek ölén;
És ők, akárha viszonozva ezt a bájt,
Görnyedt kegyben, lombkarukkal hajlanak felé.

A csavaros agyú Thoreau persze rögvest a jól bevált addendumot fűzte hozzá művészetemhez: „Fenséges-lompos, kedves Wm. Ellery, mint minden munkád, egyszerűen fenséges-lompos!” Oldalba böktem volna, ha oly nagyon nem tisztelem a massachusettsi erdők álremetéjét! Így azonban nevettem egy jót, és csak dicsértem éles nyelvét.

1846. augusztus 17.

Szívesen járok ki Henry-hez. Nincs messze, és jómagam nagy sétáló hírében állok. Minden álszerénység nélkül, Emerson egyszer azt írta rólam: „Az amatőr még a sétát sem csinálja jól, csakis a professzor érthet hozzá. Ellery oldalán a vállalkozó kedvű kóborló mindig olyasféléket lát, miket emberi szem addig sohasem láthatott.” Minduntalan meg-megállok, megszemlélek egy füvet, gyökeret, madárfészket, vagy elhagyott, beomlott rókalyukat. Megcsodálom az égbolt ezernyi árnyalatban játszó színét, ellenőrzöm a nap járását. Persze, ha kilépek, alig egy félóra alatt oda is érek a waldeni kunyhóhoz.

Jól áll Thoreau-nak az erdő-tanya. Úgy jön-megy, olyan tetterővel tevékenykedik itt, mintha bizony az élet velejét akarná kiszívni. Amikor így dicsértem, megtetszett neki a hasonlat, és rögvest megkérdezte, lejegyezheti és szabadon használhatja-e a saját irományában. Természetesen rábólintottam, mondván, hogy amennyiben az Abszolút a tudatomon keresztül kíván utat törni magának, úgyis nemesebb strófákba szedve teszi majd.

1846. augusztus 27.

Ma újfent meglátogattam Thoreau-t a Waldennél. A házikó az országúttól messzebb esik, szinte a vadonban. Tulajdonképpen nincs itt vadon, csak jó, amerikai erdőség, melynek egy szeletét az „udvarias Emerson úr” és jámbor hitvese bocsátotta költőnk rendelkezésére, hogy legyen a gazdája, és művelje a földjét. Hogy ez mennyire sikerült, annak csak Henry a megmondhatója; látogatásom alkalmával bemutatta konyhakertjét, és bár sok öröme telt benne, babjait gyakorta valami titkos féreg rágta. Igen sok erőfeszítésébe került – írd és mondd, éjt nappallá téve robotolt –, hogy a nyár derekán végül leszüretelhesse a kiskert gyümölcsét. Szomorúan lógatta a fejét, amikor ezt mesélte nekem. Csaknem fél óráig ecsetelte, miként lazította, trágyázta a talajt, milyen aprólékos gonddal vetette el a magokat, és hogy fogalma sincs, miféle kártevő dúlhatta a zöldségeit. Állítása szerint sem bagolypille, sem medvelepke hernyóit nem látta, növényei mégis egyre csak kornyadtak és satnyultak, alattuk a föld rögei mintha szivacsos állagúvá váltak volna.

Úgy hitte, a kertészeket vezérlő Priapus védelme alatt dolgozik, és úgymond, csupán mélyebb barátságunk okán említi félve, hogy amikor a lyukacsos rögök között túrt, fekete mézhez hasonlatos ragacsot talált, amely szokatlanul makacs módon tapadt a bőréhez. Legszívesebben kinevettem volna ezeket a hallatlan kényszerképzeteket, de mivel a növénytermesztéshez nemigen értek, és mert Thoreau igen mogorván pillantott rám, inkább bölcsen hallgattam.

A vidék persze csodálatos. Walden madárdalos erdőcskéjén keresztülvágva szinte a föld érverését éreztem a talpam alatt. Eszembe is jutott egy dalocska, és e sorokat firkantottam füzetembe:

A Föld himnusza

Úttestem arca-vesztett lég,
Velem az éber csillagok,
Karomban számos emberlény,
Bőröm megsebzetlen ragyog.

Mind meg-megállok útamon,
Keringek csöndes Nap körül:
Porontyaimnak fénykorong,
De dél és éj egyként vetül.

A szívem lüktet, mint övék,
Anyjuk s a vérük én vagyok,
Vénáimban kőzúzalék,
Mind emberszív-ritmust morog.

 Az erdők és a hegyvidék,
Habzó tenger, forrásvizek,
Jó társak ők, síkság és ég,
Hangom a himnuszukkal egy.

Vidáman ébred elme mind,
Mosoly terül az arcra lent,
Mert lényem kórusénekit
Az éter zengedezi fent.

Levél nem hull, vízcsepp, kavics
Egyetlen el nem veszhetik;
Mert Léleké és Lélek-kincs
Mi csak e Földön létezik.

Elszavaltam barátomnak eme új költeményt, és Henry is megmutatta, min dolgozik szerény, lombzöld íróasztalánál. „Kedves Williamem!” – így szól hozzám –, „tudod-e, hogy India ősi irományaiban eddig felfedetlen titkok rejteznek? A Rig-véda, Mundákja-upanisád, a Visnu-purána mind akár egy kút: ki beléjük veti magát, szavakkal szinte leírhatatlan nagyszerűség felé vezetik azt”. Elmesélte, hogy kutatásai egyre különösebb és okkultabb területekre vezérlik, egyenesen a test és lélek szentséges összekapcsolódásának mélységeibe. Suttogásra halkítva hangját bevallotta, hogy egyre kevésbé hisz abban a szétválasztásban és abban a határvonalban, amelyet természettudósaink és orvosaink az élő és élettelen teremtés közé húznak. Gondolatvilága mindinkább visszavetül az ősi korok tudásához, amely egészen másképpen képzeli és jellemzi az élet és halál kapcsolatát. Ilyen szellemben folytatta jó ideig, és bár felkeltette érdeklődésemet a téma, azért nem tudtam nem észrevételezni, hogy a beszélgetés sötétebb irányokba tévelyedett, mint szerettem volna. Hogy eltereljem a szót, azt javasoltam, térjen haza velem, mert Ellen már feltálalta az ebédet, és ha sietünk, még kaphatunk belőle. Nem engedett unszolásomnak, de azért a tisztás széléig elkísért.

Kiléptünk az ajtón a vakító napfénybe, és ez az erőteljes izomzatú, szakállprémes állat nagyot nyújtózkodott, aztán olyan büszke tekintettel nézett körül ideiglenes birtokán, mint csak az Úristen tehette a hetedik nap reggelén. Thoreau az Úrhoz hasonlóan bölcs és jóságos alak, ám igen fura dolgokról értekezik, és ha az ember a szeme sarkából pillant rá, feltűnik benne valami nyugtalanító, már-már félelmetes. Ráadásul amióta kint él az erdőben, jelentős testi erővel rendelkezik, és ha valaha, bármi okból is birokra kelnék vele, én húznám a rövidebbet.

Folytatás a magazinban.

* * *

A Black Aether: A Mítosz elszabadul különszám 2021 első félévében fog megjelenni. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.