Nicholas Royle Hazatérés (The Homecoming) című története, amelyet 1995-ben jelöltek a World Fantasy Awardra novella kategóriában, nem más, mint az Árnyék Innsmouth fölött kelet-európai változata. A kisregényt Royle ebben a novellában úgy meséli el újra, hogy a helyszínt átteszi Bukarestbe, a szereplőknek pedig új önazonosságot ad.

A Hazatérés (The Homecoming) az Azilum #18 magazinban fog megjelenni Szabó “Zoo_Lee” Zoltán fordításában. Az Azilum #18 negyedik beleolvasójában ebből mutatunk egy részletet. #NameTheTranslator

A magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban.

* * *

A belgrádi Duna pályaudvar hideg és sötét volt, dolgozói pedig gorombák. Danielának vissza kellett tartania a késztetést, nehogy sarkon forduljon és visszameneküljön aprócska szobájába a Jurij Gagarin sugárúton. De már döntött, és nem volt visszaút.

Belgrád kényelmesnek bizonyult – az életszínvonal toronymagas volt Románia bármely részéhez képest –, de mégsem érződött otthonosnak. Szerbhorvát nyelvtudása épp csak annyira futotta, hogy rendelhessen magának egy sört és vegyen egy buszjegyet. Csak más romániai menekültek segítségével talált magának egy szobát és rendezte be azt egy nagy kanapéval és egy régi tévékészülékkel.

Amikor először kiszivárogtak a temesvári mészárlás részletei Romániából, éjjel-nappal otthon maradt és várta az újabb híreket. Álmosságtól elhomályosult szemekkel figyelte, ahogy a tömegek Bukarest középpontjában gyülekeztek, hogy látszólag támogassák Ceausescu elnököt. Nem hitt a szemének. A berlini fal összeomlott, a cseh kommunistákat alig egy hete űzték el. Románia népe pedig hagyta volna, hogy a Ceausescu-rezsim büntetlenül megússza több ezer ember lemészárlását Temesváron, nem is beszélve az egész ország kifosztásáról az utóbbi huszonnégy év során?

A téren gyülekező emberek zászlóikat lengették és hallgattak, miközben Ceausescu az erkélyről duruzsolt. Majd megtörtént az elképzelhetetlen. Daniela kővé dermedt a kanapéján, levegőt is alig mert venni, nehogy lemaradjon bármiről is. A tömeg egyes részei eldobták a zászlóikat és szidni kezdték az elnököt. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk; Ceausescu összezavarodott. Daraboló, csapkodó mozgásba kezdett a karjával, mintha csak félre akarta volna söpörni a bajkeverőket vagy kiradírozni őket, mint egy kapkodva elkövetett hibát.

Azon az estén a Securitate – a gyűlölt titkosrendőrség – egysége erőszakkal válaszolt. Több tucatnyian haltak meg, ám a nép lelkét nem törték meg. Másnap tizenegykor az állami tévé reggeli adásában bejelentették, hogy a védelmi miniszter áruló volt, és öngyilkosságot követett el. A tömeg ezt fordulópontnak tekintette, és megrohamozta a Központi Bizottság épületét. Daniela a padlón kuporgott, szája hol kiszáradt, hogy megnedvesedett a rettegés és izgatottság kipárolgásaitól. Egész testében úgy remegett, mint egy szorosan összepréselt rugó.

Ceausescu még az épületben tartózkodott, amikor a forradalmárok bejutottak, és elkezdték felforgatni azt. A tévé felvételei megmutatták, hogyan menekült el helikopterrel épp abban a pillanatban, amikor a népharag feljutott a tetőre. Daniela a képernyőre köpött és imádkozni kezdett, hogy zuhanjon le a gép. Végignézte, ahogy a Securitate elkeseredett ellenforradalmat vívott, és még karácsony napján is a képernyő elé tapadt, amikor a Ceausescu házaspár holtan hevert a földön egybevont tárgyalásuk és kivégzésük után.

Olyan közel ült, hogy az orra szinte a képernyőt érintette. Ott volt hát, a Konduktor, a Román Szocialista Köztársaság elnöke, Románia Népének Nagy Vezére, az önkényúr, aki szárazra véreztette az országát tébolyult megszállottságában, hogy kifizesse az összes nemzetközi adósságot, arra kényszerítve ezzel népét, hogy hajnal ötkor kígyózó sorokban várakozzanak a kenyérre, és egy csirkelábat ínyenc lakomának tartsanak. A paranoiás zsarnok, aki alkohollal törölte le a vécéülőkét használat előtt és után, majd két év börtönre ítélte azt, aki ezen viccelődni mert, most a földön hevert, gallérja szorosan feszült, szürke, idős arca felpuffadt, szeme pedig örökre lezárult.

Daniela átölelte a készüléket és boldogan hanyatt vetődött.

Két hónappal később a Belgrád-Duna vasútvonal állomásán azon töprengett, meggondolja-e magát, és elnapolja-e hazatérését Romániába? Nem. Felmászott a vonatra. A kalauz azt akarta, hogy amerikai dollárban fizessen a kabinért. Tíz dollárt nyújtott, mire az megrázta a fejét.

– Mennyi? – kérdezte.

– Harminc – motyogta savanyú arccal.

Danielán volt a sor, hogy megrázza a fejét. – Nincs az az Isten – mormogta, majd megfordult, hogy ülőhelyet keressen magának. A probléma a romániai vasúttal az volt, hogy az ülés lefoglalása egyidőben történt a jegyvásárlással. De kizárólag akkor, ha az út Románia határain belül kezdődött. Belgrádban nem foglalhatott le előre helyet. Ha átlépték a határt és Temesváron felszálltak, az utasok jelöletlen helyek foglalását követelő jegyekkel, Daniela könnyen ülőhely nélkül maradhatott. De még így sem fizetett harminc dollárt egy kabinért. Szégyen volt, nem a forradalom szellemisége. A vonat végigszáguldott Szerbia északi részén, át a Vajdaságon, Daniela pedig egy idő után ráunt az egyhangú tájra. Feszült és ideges volt a hazatérés gondolatától.

Hetek teltek már el a forradalom óta. Az ellenforradalmat egy hét alatt leverték, majd kifüstölték a Securitate ügynökeit a romok közül, és vagy megölték, vagy tárgyalásra küldték őket. Így már nem volt mitől tartania. Épp ellenkezőleg, izgatott volt, hogy végre visszatérhet. De az izgatottság valahogy kicsit mégis olyan, mint a félelem.

A vonat zakatolása álomba ringatta.

A forradalom képeiről álmodott. Eredetileg csak a TV-ben látta őket, de most a képernyő védelme nélkül, közvetlen szemlélőként. Tankok robogtak át Bukarest utcáin kipufogógázokat böfögve, miközben szinte véletlenszerűen nyitottak tüzet az épületekre. Automata fegyverek lövedékei martak a lepukkant panelépületek vakolatába. Egy fegyver csöve bukkant elő egy ablakból, majd egy arc, és hirtelen lőni kezdett egy utcára. Egy katona a tank fedezékéből lőtt vissza rá. Eltalálta a célpontját, a férfi hátrabukott a szobába, míg fegyvere az utcára zuhant. A tank csöve ezután harminc fokban elfordult, és rálőtt az épületre. A vakolat és az üvegablakok porcelánként törtek össze, lángok csaptak elő több megfeketedett nyílásból. A cső tovább fordult, kilőtte a szomszédos épületet, majd az azután következőt is.

Egyfajta tisztítótűz volt ez, ismerte fel homályosan. A város megtisztítása a gonosz jelenlététől robbanásokkal és tűzzel. Az alagutak miatti aggodalom ébresztette. Állítólag titkos alagutak egész hálózata húzódott Bukarest alatt, melyhez kizárólag a Securitate férhetett hozzá. De ha a rémült ügynökök nyulakként keresték a menedéket, a búvóhelyek csak nem maradhattak rejtve.

Ismét álomba merült. A határőrök ébresztették. Kimerült érzékeivel egyenruhás automatáknak tűntek számára. Majd ismét elnyelte az álom. Temesvárnál lábak és testek hatalmas dulakodása várta, ahogy a feldúlt város lakossága bezsúfolódott a vonatra. – Reservat! Reservat! – sipítozták közönyös, érdektelen hangon, de Daniela hangosabban kezdett horkolni és lassan elhallgattak.

Bukarest még mindig több órára volt. Az út során úgy merült alá az álomba, majd bukott fel belőle, mintha az poshadt, mocskos fürdő lett volna. A szánalmas vonatkocsi és összekuporodott utasai összemosódtak elméjében az álmok képeivel. Egy ponton megrémült, mert azt hitte, Ceausescut és ördögi feleségét látta a szemközti helyeken, felpuffadt, golyóktól himlőhelyes arccal és összetört állkapoccsal.

Álmainak egy meghatározhatatlan pontján Daniela természetes fényt érzékelt. Reggeli, mosogatólé színű fény szűrődött át az ablakon vastag felhőkkel szegélyezve, mintha csak egy ronggyal takarták volna le a Napot. Két utastársa már ébren volt: egy borostás idős férfi piszkos kalappal és egy legfeljebb tizennyolc vagy tizenkilenc év körüli sápadt fiú. Arcukon a reggel hangulata tükröződött, és semmi a forradalmi buzgalomból, amire számított.

Miután felébredt, már nem tudott visszaaludni. Álmai túlságosan felkavaróak voltak.

A maszatos ablaküveget fürkészte remélve, hogy talán megpillanthatja az elképzelt táj valamilyen részletét felsejleni a köd fátyla alatt. De nem bukkant elő semmi. Minél tovább nézelődött, annál távolabb érezte magát a valóságtól. Talán Románia egyszerűen eltűnt, helyét pedig átvette ez a tengerszerű köd. Félig-meddig már várta, mikor pillantja meg egy hal pikkelyét vagy uszonyát, esetleg valamilyen hihetetlen tengeri szörny baljós pillantását.

De végül ismét csak álomba merülhetett, mert hirtelen Bukarest külvárosát ismerte fel az ablak túloldalán. A köd felszállt, de még a tetők felett lebegett, az égbolt alatt, inkább már páraként, mintsem ködként, amit bemocskolt a korom és a por.

A vonat áthaladt egy vasúti átjárón, és Daniela egy pillanatra meglátta a koszos utca különböző pontjain bámészkodó alakokat. Egy Daciából, mely egy hosszú sorban parkolt a csontvázszerű fák alatt, csak az elszenesedett váz maradt. Sejtette, hogy még elszórtan látni fog hasonló maradványokat.

Ám a vonat mélyebbre zakatolt a város szíve felé. Csak egy évig volt távol, mégis mennyire megváltoztak a dolgok. Az utóbbi évtized során a város régi épületei, elsősorban a templomok az összeomlás veszélyével fenyegettek. Nem üres fenyegetés volt. A szerelvény elhaladt egy gyomokkal benőtt rom mellett, melyben Daniela hirtelen döbbenettel ismerte fel a város legöregebb katolikus templomának hűlt helyét.

A szerelvény megremegett, miközben fékezni kezdett, hogy bevegye az utolsó kanyart, az ablak mögött pedig felbukkant a mocskoszöld szerelvények kígyózó sora, ahogy elérték, vagy pont elhagyták a Gara de Nordot.

Folytatás a magazinban.

* * *

Az Azilum #18 magazin már előrendelhető a Dunwich Market vegyesboltban. A beleolvasó a korrektúra előtti szövegből származik.

• Borítókép: Martin McKenna Innsmouth look