„Az egyetlen állandó a változás maga.” – Hérakleitosz
A múlhatatlan klasszikusok, a végtelen inspirálók örökre velünk maradnak, Frankenstein névtelen gyermeke, a Kárpátok vérivó grófja, London meghasadt személyiségű doktora a rettenet irodalmának meghatározó szereplői. Mary Shelley, Bram Stoker és Robert Louis Stevenson a klasszikus rémirodalom – ha jobban tetszik ósulis horror – talán legismertebb szerzői, a képzeletbeli triumvirátus történetei 200 év elteltével is felejthetetlen borzongást nyújtanak az arra affinitással rendelkezők számára. Így hát időről időre érdemes újra elmerülni, olykor kapaszkodót találni azokban az időkben, amikor a legsötétebb mesterek még nem ábrándos lelkületű ficsúrok és bájgúnárok képében nyitották fel összkomfortos koporsóik fedelét; amikor még nem dúskeblű, kertvárosi tájfutók jelképezték a minden természetfeletti rettegést lebíró akaratot; amikor a rettenet némasága még nem gerjedt karfaszaggató hangorkánná. Ám kétségtelen, Shelley, Stoker és Stevenson sem előtte, sem utána nem írtak olyan jelentős hatású, vagy feleannyira sikeres rémtörténetet, mint az említett három klasszikus – sőt, egyes művek a feledés homályába vesztek, olykor jogosan, olykor érthetetlen módon.
Robert Louis Stevenson (Edinburgh, 1850. november 13. – Vailima, Szamoa, 1894. december 3.) sokoldalú szerző volt, az ifjúsági irodalom kimagasló alakjaként azonban rémirodalma is figyelemreméltó. Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét talán nem kell bemutatnom, őszintén remélem, hogy életében legalább egyszer mindenki elolvass(t)a – és rádöbben a különböző át- és feldolgozások, filmes újragondolások silányságára –, hiszen a gonosz megtestesülésének örök darabja.
Stevenson skót mérnökcsaládba született, azonban nem követte a családi hagyományt és jogi diplomát szerzett, de nem csak pályaválasztásában szakított a családdal. 1873-ban számukra is kiderült, hogy fiúk megtagadta a keresztény vallást és ateistának nyilvánította magát. Elmerült az bohém élet tengerében, olcsó kocsmákban, rosszhírű bordélyokban mulatta idejét, haját megnövesztette, és ha ritkán tiszteletét tette a családi partikon, kizárólag bársonykabátjában volt hajlandó megjelenni az alkalomhoz illő, estélyi viselet helyett; a család nem nagyon tolerálta új életét. Feleségét, Frances “Fanny” Matilda Van de Grift Osbourne Stevensont a sikeres, leginkább magazinokban publikáló írót 1876 szeptemberében ismerte meg a franciaországi Grezben, aki akkor még férjnél volt; miután Stevensont választotta és elvált férjétől, a család tiltakozása ellenére 1880 májusában összeházasodtak. Felesége különösen fontos szerepet játszott Stevenson életében, hiszen nemcsak mindvégig támogatta írói pályáját, hanem személyes varázsa és kifinomult gondolkodásmódja hatására a férje és annak apja közti ellentét feloldódott. Stevenson rengeteget utazott – ezekbe többször majdnem bele is halt –, amelyekről rendszerint beszámolót is írt, mint például a közel egy éves, Skóciából Kaliforniába tartó utazását megörökítő The Amateur Emigrant from the Clyde to Sandy Hook, vagy a Travels with a Donkey in the Cévennes. 1881-ben a skóciai Pitlochry-ban töltötte a nyarat családjával, ahová többször visszatértek, itt készült el három története is: a Thrawn Janet (1881), a The Body Snatcher (1881) és a The Merry Men (1882).
A skót dialektusban írt Thrawn Janet még 1881-ben megjelent, a The Merry Man ugyancsak az elkészülés évében, azonban a The Body Snatcher megjelenése váratott magára. Stevenson – vagy felesége, és egyben kritikusa – fenttartásokkal kezelte a novellát, és csak 1884-ben, a The Pall Mall Gazette karácsonyi lapszámában a Pall Mall Christmas “Extra”-ban jelent meg (egy eredeti példány a karácsonyi különszámból 757 000.- forintért kelt el tavaly márciusban). Ekkor is csak azért, mert másik novellája a Markheim (egy karácsonyi kísértethistória, amelyet a magazin rendelt tőle) túl rövidnek bizonyult, Stevenson pedig krónikus egészségügyi állapota miatt nem tudott megfelelő hosszúságú történetet írni. . A The Body Snatcher magyarul először a Borbás Mária által szerkesztett 21 rémes történet (Európa, Budapest, 1969) című antológiában jelent meg Gabay László fordításában A hullarabló címen. Egyes források szerint a novella címe eredetileg többesszámot használt (The Body-Snatchers), azonban az első megjelenésnél ez már nem így volt, annak ellenére, hogy maga a történet is a többesszámot indokolná; több helyen is az eredeti címen jelent meg újrakiadásban.
Négy barát tölti édes semmittevéssel minden estéjét a debenhami George nevű kocsma különszobájában: a temetkezési vállalkozó, a fogadós, a történet névtelen narrátora és Fettes. Három szereplőről nem tudunk meg semmit, azonban Fettesről sok minden kiderül.
„Homályos radikális nézeteket és holmi naiv eretnek eszméket vallott, melyeknek – ha néhanapján előhozakodott velük – rengő asztaldöngetéssel adott nyomatékot. Rumot ivott, rendesen öt pohárral hajtott le minden este.”[1]
Ezen a ponton nem véletlen, ha feldereng Stevenson bohém életformája, amely egyébként nem csak Fettes karakterében lesz ismerős, ám ehhez még társulni fog a túlzott becsvágy, illetve a lelkiismeret hiányának mérgező elegye. Lovecraft művészetével kapcsolatban gyakori kritika, miszerint karakterábrázolása felületes, ám A hullarabló esetben erre nem lesz panasz. A szereplők jellemükben a társadalom söpredékét testesítik meg, törtető gyilkosok, hullarablók, akik céljaik, ábrándjaik elérése érdekében bárkit és bármi képesek eltaposni, vagy feldarabolni. A történetben nincsenek ellenpárok, Stevenson nem érzet kényszert arra, hogy az alávaló szereplők környezetében felbukkanjon a becsület nevetséges ábrándja; ha mégis, és valami halovány szikrája kipattanni látszik, azon nyomban eltapossa.
A szokásos esti italozást váratlan esemény szakítja félbe, az egyik környékbeli földbirtokos épp a Parlamentbe indult, amikor útközben szívszélhűdés érte. Táviratoztak a doktoráért, aki meg is vizsgálta a beteget és éppen kilépne a George-ból, amikor Fettes megállítja. Régről, egy másik életből ismerik egymást, közös múltjuk kriptasötét titkokat rejt.
„Mikor Fettes közelébe ért: amaz elkapta a karját és suttogó hangon, nyomatékosan taglalva, azt kérdezte:
– Láttad azóta?
A híres, dúsgazdag londoni orvos hörgésbe csukló, szörnyű kiáltást hallatott, félrelökte a kérdezőt, és kezét feje fölé kapva, mint a tettenért tolvaj, kirohant a házból.”[2]
Hiába is próbálnak Fettesből kihúzni bármiféle magyarázatot, ő csak sötéten figyelmezteti ivócimboráit, hogy messze kerüljék el Dr. Macfarlane-t, majd italát hátrahagyva eltűnik az éjszakában. A három megdöbbent barát visszaül a kandalló mellé, és az éjszaka hátralévő részében megpróbálják kitalálni, hogy mi állhat a titokzatos közjáték hátterében. Fiatalkorában Fettes törtető orvostanhallgató volt az Edinburgh-i Egyetemen, ahol szaporán lépkedett előre a ranglétrán annak ellenére, hogy nem túlságosan erőltette meg magát; behízelgő modora, és az, hogy mások ellesett gondolatait sajátjaként adta elő, elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy másodéves korában már a népszerű Mr. K. – az eredetiben Mr K____ – másodtanársegédje, vagyis segédasszisztense legyen. Ő felelt a bonc– és előadótermek tisztaságáért, a hallgatók viselkedéséért, és az ő kötelessége volt az anatómiai nyersanyag beszerzése, átvétele és elosztása; Fettes erre a munkára született.
„Kevés ifjú lehetett volna érzéketlenebb a múlandóság sírszagú közelségében eltöltött élet benyomásaival szemben. Lelkén kívülrekedt minden felebaráti együttérzés. Nem érdekelte mások baja, boldogsága, rabszolgája volt szenvedélyeinek és alantas becsvágyának.”[3]
Fettes előtt becstelen, ám mégis szép jövő állt, hiszen említett tulajdonságai igazán alkalmassá tették a feladatra… Amíg fel nem bukkan Jane Galbraith holtteste a boncasztalon.
Az Egyesült Királyságban 1832 lépett életbe az Anatómiai Törvény, amely engedélyezte az egyetemeknek adományozott holttestek oktatási célú anatómia vizsgálatát (értsd: felboncolását). Ez egy válaszlépés volt annak érdekében, hogy visszaszorítsák az elharapózó hullarablást, ugyanis a törvény életbelépése előtt az egyetemek forrását a bíróság által halálraítélt és kivégzett bűnözök jelentették. Ez egy idő után krónikus holttest-hiányhoz vezetett, mivel 1815 után az egyetemek megemelték az anatómia-óraszámot az orvosi tantervben, egyre nőtt az orvostanhallgatói képzés, mellyel egyidőben csökkent a kivégzések száma is. Ebből pedig egyenesen következett, hogy a hullarablói üzletág virágzásnak indult. Nem volt ritka, hogy temetés után a rokonok és barátok a temetőben éjszakáztak, nehogy reggelre kiássák a holttestet, amelyet aztán szégyenpénzért cserébe eladnak az egyetemeknek, akit pedig rajtakapott a rokonság, még az éjszaka folyamán a holttest mellé került. Nem kellet sok ahhoz, hogy a hullarablókból gyilkosok legyenek. William Burke és William Hare is ezt az utat választotta, megélhetési gyilkossá léptették elő magukat, a holtesteket pedig az edinburgh-i egyetemnek adták el, aki pedig fizetett érte nem volt más, mint a hírhedt Robert Knox, vagyis Mr K____.
Burke és Hare 10 hónap alatt 16 gyilkosságot követett el, a holtestek mindegyike Knoxhoz került. Miután lebuktak, Burke a bitófán végezte, holtteste ott végezte, ahová áldozatait juttatta. Nyilvánosan felboncolták az egyetem, csontvázát és halotti maszkját kiállították az Edinburgh-i Egyetem Anatómiai Múzeumában, a Surgeon’s Hall Museumban pedig egy Burke bőrébe kötött könyvet lehet megtekinteni, amelybe saját vérével írtak – azonban Hare megúszta, mivel azt vallotta, hogy társa követte el a gyilkosságokat. Knox ellen nem is indítottak eljárást, ugyanis az Edinburghi Királyi Társaság bizottsága felmentette azzal az indokkal, hogy ő nem üzletelt közvetlenül a két gyilkossal. Ha ő nem, akkor ki? Ki volt Robert Knox asszisztense, aki átvette a holtesteket a gyilkosoktól? Sir William Fergusson, későbbi sikeres sebész, aki 1828-ban 8 fontot számolt Burke kezébe Mary Paterson meleg holttestéért. Még megkérdezte honnét származik a test, ugyanis ismerős volt számára, de megelégedett azzal a válasszal, hogy Paterson halálra itta magát, a holttestét pedig egy Canongate-i öregasszonytól vásárolták.
Stevenson novellájának hátterében egyértelműen felismerhető az edinburgh-i gyilkosságok története, hiszen nagyon jól elhelyezett, és legfőképp érzékletes utalásokkal vezeti rá az olvasót, hogy A hullarablót valós események ihlették. Kétségtelen, hogy 140 év távlatából ez a felismerés megfelelő információk hiányában minden bizonnyal elmarad – számomra is csak utólag derült ki –, azonban ne felejtsük el, hogy a novella csupán a történtek után ötven-egynéhány évvel készült el. Keletkezésével kapcsolatban nem mellékes, hogy Stevenson Edinburghben született. A colintoni templomkertben, ahol gyerekkorában sokat játszott, a mai napig megtalálható egy hatalmas fémszerkezet (mortsafe), amely a hullarablóktól védte a sírokat, ráadásul egyik nagybátyja Robert Knox tanítványa volt.
A gyilkosságsorozat szereplői mind felismerhetők a novellában, azonban Sir Fergussonnak külön szerep jutott. Az ő alteregója nem más mint Fettes.
Ő az, aki a gyilkosok kezébe számolja a pénzt a holttestekért, Dr. Macfarlane pedig az ő közvetlen felettese, az évfolyam főasszisztense, aki eszébe juttatta Jane Galbraith holtteste felett, hogy a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvét követve Fettes még sokra viheti. Stevenson nagyon jól tölti fel az eredeti események hiányzó részleteit és keveri a pakliba saját lapjait, amelyek izgalmas vegyületet képeznek, a leosztás pedig tartogat még meglepetést, lévén a természetfeletti felbukkanása egészen a történet végéig várat magára. Fettes és Macfarlane a hullarablók mesterségének gyalázattal kikövezett útjára lépnek, Glencorse temetőjének mélységes csendjében, szakadó esőben ássák ki nyughelyéről az új lakót. Már-már úgy tűnik, a két lator bármit megtehet, ám a holtest, amelyet Macfarlane gigjén közéjük ültettek és ide-oda billeg, hirtelen nagyobbnak tűnik, mint annak előtte.
„S bármely vidéken jártak, a majorsági kutyák baljós üvöltése kísérte kocsijukat kisebb-nagyobb távolságból. Fettes-ben mindinkább megerősödött a gyanú, hogy valami természetfeletti csoda, valami megfoghatatlan változás történhetett a holttesttel, s a kutyák e rettenetes útitárstól való félelmükben vonítanak.”[4]
Kissé talán esetlennek tűnhet a természetfeletti váratlan, túlságosan hirtelen, mondhatni megalapozatlan feltűnése, mégis működőképes. Kiváltképp erős és mardandó lenne a történetét lezárásának hatása, ha olyan szerencsés helyzetben lennénk, hogy egy kellő tehetséggel megáldott mesélő előadásában adódna alkalmunk meghallgatni a megfelelő időpontban, a megfelelő helyszínen. Angolszász területen régi hagyománya van a karácsonyi rémtörténet-mesélésnek, amelynek jellemzően – de nem kizárólag – a téli napfordulón jön el az ideje. A hiedelem szerint az év leghosszabb éjszakáján elhalványul az élők és holtak világa közötti fátyol, és holtak szellemei járnak az élők között. A hullarabló arra született, hogy egy ilyen alkalommal mesélje el a hozzáértő, hogy a kandalló, vagy éppen a tábortűz csalfa fénykörében halálra rémissze a hallgatóságot (ugyebár a novella a The Pall Mall Gazette karácsonyi különszámában jelent meg a Markheim helyett). Stevenson ezt egészen egyértelművé teszi, hiszen a novella elején kiderül, hogy Fettes története valójában nem más, mint egy – karácsonyi – rémmese.
„Mielőtt elváltunk, mindegyikünk kiagyalt egy-egy elméletet, melynek bizonyítását olyannyira szívünkön viseltük, mintha nem lett volna fontosabb dolgunk széles e világon, csakhogy felderítsük hírhedt kocsmai cimboránk múltját és nyitjára találjunk a közte s a híres londoni orvos között lappangó titoknak. Nem kérkedésből mondom, de úgy hiszem, „George”-beli társaim közül én értettem legjobban a módját, hogy végére járjak egy történetnek, s talán rajtam kívül nincs is már az élők sorában senki, aki elmondhatná önöknek ezt a szörnyű és természetellenes históriát.”[5]
Ezek után pedig nem ördögtől való Stevensont A hullarabló névtelen mesélőjével azonosítani. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban esszéjében a „romantikus, a gótikus regényt idéző kvázi-erkölcsös hagyományt”[6] említve tér ki Stevenson „nyegle modorosságra való rettentő hajlamára”[7], ám rémtörténeteiről elismerően ír.
„… olyan örökérvényű remekműveket hagyott az utókorra, mint a Markheim, A hullarabló és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde.”[8]
Lovecraft gondolatait követve A hullarabló azon rémtörténetek közé tartozik, amelyek nem a koncentrált hangulatépítés által, hanem az események érzékletes bemutatásával érik el a kívánt borzongást, „az »emberi tényező« folytán pedig szélesebb közönséghez szól[nak], mint a tisztán művészi lidércnyomásosság.”[9] Kétségtelen, bár Stevenson igencsak jól bánik a hangulattal – a temetői hullagyalázás dermesztően festői –, a novella ereje mégis a szereplők jellemében és cselekedeteikben rejlik; Fettes és Macfarlane szenvtelenül végzi munkáját a sírkertben, utóbbinak még viccelődik is áldozatuk kárára. Érezhető, ha nem lenne a végén a természetfeletti fordulat, akkor sem veszítene semmit erejéből, valójában, ha nagyon kritikus szemmel néznék (nem), még azt is lehetne mondani, hogy felesleges. A váratlan fordulat Fettes lelkiismeretét szimbolizálja, azonban ez a fajta értelmezés kissé bicegős – a történet elején majdnem elhisszük, hogy feldereng benne a lelkiismeret halovány lehetősége, a George-ban nem fogja el Macfarlane pénzét, amikor számonkéri régvolt ismerősét, ám végül rá kell jönnünk, hogy ez valójában nem az erkölcsösség, vagy a lelkiismeret romantikus ábrándja, hanem a csupasz félelem. A múltjától és az ismeretlentől való rettegés, amelyen az idő múlása már nem segít.
(A novella talán legismertebb feldolgozása az 1945-ös, azonos című Robert Wise film Boris Karloff és Lugosi Béla szereplésével, de sajnos a történetet módosították, Fettes karakterét kiherélték átformálták, és a romantika felzabálta az eredeti mű valódi lényegét.)
* * *
[1] Grigássy Éva fordítása (Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete; Szukits kiadó, Szeged, 1996)
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Uo.
[6] Galamb Zoltán fordítása (H. P. Lovecraft összes művei II, Szukits Kiadó, Szeged, 2019)
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo.
