„És a zene? Ezt szintén tökéletesen képtelen vagyok leírni. Olyan volt, mintha valamiféle csodálatos elixírt hanghullámokká változtattak volna – egy elixírt, amely emberfeletti életet adományoz, és azt a nagyszerű, pompás életet, amelyet a halhatatlanok élnek.”

(Clark Ashton Smith: Az éneklő láng városa)

Az éneklő láng városa  (The City of the Singing Flame) című írását 1931-ben írta meg Clark Ashton Smith, és ugyanazon év júliusában a science fiction történetekre szakosodott Wonder Storiesban publikálta.  Az elbeszélés kétségkívül Smith legismertebb és talán legsikeresebb munkái közé tartozik, habár az író legtöbb művét egészen a közelmúltig a feledés homálya borította. Az éneklő láng városának emlékét olyan sikeres, és a nagyobb közönség számára inkább ismerős sci-fi írók is fenntartották, mint például Ray Bradbury.[1] Az elbeszélés már megjelenésekor is osztatlanul pozitív reakciókat váltott ki, pedig ez nem mondható el Smith műveinek többségéről, hiszen kéziratait sokszor visszaküldték a szerkesztők, a közönség pedig nem tudta egységesen befogadni néhány túlzottan esztétizáltnak, filozófiainak, cselekménytelennek ható „prózakölteményét”.

Az éneklő láng városához azonban szinte rögtön folytatás is készült Túl az éneklő lángon (Beyond the Singing Flame) címmel, amelyet Smith 1931 novemberében fejezett be, és szintén a Wonder Storiesban jelent meg. A két írást általában együtt szokták kezelni az újabb kiadásokban, és így található meg a Smith írásait összegyűjtő The Eldritch Dark honlapon is, habár a két elbeszélés hangulata és karaktere is némileg eltérő. A két novella csak nagyon tág értelemben tartható a science-fiction műfajának határain belül: a modern tudomány és technika Smith más, egyébként saját maga által is „sci-fi”-nek titulált elbeszéléseihez hasonlóan vajmi kevés szerepet játszik benne. A dimenzióutazás gyakran elővett témája voltaképpen itt is úgy valósul meg, hogy annak ne legyen sok köze a fantasztikus jelenségek tudományközpontú és anyagelvű leírásához, sokkal inkább Smith sajátos spiritualizmusa jelenik meg benne, amelynek értelmében – szemben Lovecraft elfogadó magatartásával – idegenkedett a modern tudomány materialista világképétől.

Az elbeszélés keletkezésével kapcsolatosan érdemes megjegyezni, hogy néhány életrajzi, illetve Kalifornia földrajzával kapcsolatos vonatkozása is van. Smith egy baráti társasággal több napos, a hegyekbe tartó kirándulás alkalmával a különös Crater Ridge-re érkezett, és az észak-kaliforniai Donner hágónál járt, amikor egy sajátosan megformált kőre bukkant, amely Lovecraft elbeszéléseiben előforduló teremtményekre emlékeztette. Postafordultával el is küldte Lovecraftnak a követ, amelynek ő nagyon megörült, tréfásan „megnevezhetetlen ikonnak” nevezte, és annak „aki vár.”[2] Egy történetet szeretett volna hallani Crater Ridge helyszínéről, ama különös vidékről, ahol Smith a „megnevezhetetlen ikont” találta. Amikor a írás elkészült, Lovecraft úgy nyilatkozott, hogy nagyon régóta nem talált olyan történetet, amely ennyire magával ragadta volna. Egy álomhoz hasonlította, „olyanfajta idegen dimenzióba eséssel, amelyet gyakran elképzelek a lángoló és apokaliptikus napnyugták alkalmával”.[3] Smith egy helyen a Crater Ridge-t a következő módon írja le:

„A Ridge egy vad, hátborzongató hely, amely teljesen különbözik geológiai és általános kinézetét tekintve a körülvevő régiótól, éppen úgy, ahogyan azt a történetben lefestettem. Mély benyomást tett a képzeletemre, szinte első pillantásra egyfajta határosságot sugallva valamiféle ismeretlen, láthatatlan világgal, amelynek talán a mindennapi megközelítési módként és bejáratául szolgálhat.”[4]

Az novella narrátora Philip Hastane, az író Giles Angarth és műveinek illusztrátora, Felix Ebbonly nyomtalan eltűnéséről tudósít. Hastane bemutatja Angarth naplóját, amely egy rendkívül bizarr és fantasztikus történetet tartalmaz. Feljegyzéseiben Angarth egy kirándulást ír le Észak-Kalifornia hegyvidékén keresztül. Miközben különösen megformált köveket keres, átmegy egy terméskő-mezőn, és egy különös sziklaalakzatot vesz észre. Két sziklatömb nagyon hasonlít egymásra, ugyanakkor ősi oszlopok talapzatára is emlékeztetnek. Belép a két szikla közé, elhagyja a földet és egy fekete szakadékba zuhan. A szédítő zuhanásban egy idegen tájat lát, az borostyánszínű égbolt, az ibolyakék fű és a lila növények, a naprendszeren kívülről származónak tűnnek. Nem messze tőle egy homályos város emelkedik, amelynek tornyai és falai az égboltig emelkednek.

„Ahogyan erre a városra tekintettem, elfelejtettem a veszteség és az idegenség zavarba ejtő érzését és egyfajta lenyűgözöttség vett erőt rajtam, amely ugyanakkor összekeveredett a tényleges félelemével. Egy ködös, de mélységes vonzást éreztem, a rejtélyes kiáradását egy rabszolgaságba döntő varázslatnak. De, miután egy rövid ideig bámultam, az elgondolhatatlan helyzetem kozmikus különösségéből fakadó zavar újra magával ragadott, és csak egy vadul feltámadó vágyat éreztem, hogy elmeneküljek ennek a vidéknek az őrjítően nyomasztó bizarrságától, hogy visszakapjam saját világomat.”[5]

Néhány nappal később ismét felkeresi az új dimenziót. A hatalmas, monolitoktól szegélyezett utca különös lényekkel van tele, amelyek egyáltalán nem veszik őt észre, mikor átszeli a várost.

„Most már számomra is nehéz leírni, vagy akár csak vizualizálni őket, mert teljesen másmilyenek voltak, mint amihez hozzászoktunk, hogy emberként vagy állatként gondoljunk rájuk. Tíz láb magasaknak kellett hogy legyenek, és óriási lépésekkel mozogtak ezért néhány pillanat múlva kikerültek a látószögemből. Testük fényes volt és csillogó, mintha csak valamiféle páncél borította volna, fejük magas, görbülő függelékekkel volt ellátva, amelyek opálfényű árnyalatban ragyogtak, felettük bólogattak, akár ha fantasztikus tollak lennének, de valójában valamiféle antennák lehettek, vagy valami újfajta érzékelőszervek.[6]”

Egyszerre csábító zenére lesz figyelmes, amely úgy tűnik, hogy a város közepéből árad.

„Egy szirénhangszerű csábítás ragadott meg, elfeledkeztem a helyzetem különösségéről és lehetséges veszélyeiről; agyam és érzékeim lassú megmérgeződését éreztem, mintha drogot vettem volna be. Valamiféle alattomos módon, nem tudom hogyan és miért, a zene a zene egy hatalmas elérhető tér és magasság ideáinak képét keltette fel, az emberfeletti szabadságét és örömét; és úgy tűnt, hogy mindazt a lehetetlen nagyszerűséget ígéri, amelyről képzeletem bizonytalanul álmodott…”[7]

Angarth, abban a reményben, hogy ellent fog tudni állni a zenének, két nappal később visszatér, és újfent belép a városba. A megrészegítő dallamok folytatódnak, egyre mélyebbre vezetve őt „ama hatalmas épületek dzsungelében”, végül elér egy óriási templomot, amelynek bejáratából a hangmassza kiárad. Miközben végigmegy az oszlopos árkádok alatt, a zene olyannak tűnik számára, mint egy elixír, „amely emberfeletti életet adományoz, és azt a nagyszerű, pompás életet, amelyet a halhatatlanok élnek”. Valamiféle baljós sejtelemtől gyötörve mégis vattát dug a füleibe. Az épület középpontjába érve eléri végre a zene forrását: egy a földből előtörő lángot, amely forráshoz hasonlóan tör felfelé és növekedni látszik.

Az éneklő láng körül már számos idegen létforma gyűlt össze, az imádkozáshoz hasonló gesztusokat téve. Ahogy a láng megnövekszik és a zene fokozatosan új dimenziókat ér el, hirtelen a láng imádói vágyat éreznek arra, hogy a lobogva égő tűzbe vessék magukat. Hastane képes ellenállni a kísértésnek és ki tudja magát szakítani a zene hatása alól, de azt is látja, hogy más lények nem képesek erre, és a tűzbe vetik magukat, amelynek fénye időközben az egész csarnokot betölti. Néhány nappal később a portálon keresztül visszatér barátjával, az illusztrátor Felix Ebbonly-val, akinek „egyfajta hajlama volt a bizarr és a földöntúli iránt.” Angarth figyelmeztetése ellenére, hogy dugaszolja be a füleit, az illusztrátor nem hajlandó így tenni, mivel nem akarja az érzést csökkenteni. Így azonban képtelen lesz kiszabadulni a Láng éneke keltette transzszerű állapotból, és  Angarth-nak rémülettel telve kell végignéznie, ahogyan barátja az extázisba került hívők tömegében előre furakszik, és a lángba veti magát. Angarth elmenekül, visszatér saját világába, de rá kell döbbennie, hogy nem tudja megvédeni magát a zenével szemben, és újra felkeresi a várost.

A folytatásban (Túl az Éneklő Lángon) az első rész narrátora Hastane, és más kalandorok is a Láng városába utaznak. Ők is megsemmisítik magukat, ugyanakkor úgy találják, hogy a láng valóban egy újabb világ, vagy egy magasabb dimenzió kapuja. Hastane találkozik az átlényegült Angarth-al, aki megmagyarázza számára a város és a Láng természetét, amelyet a „Belső dimenzióba” vezető kapunak nevez.

Az Éneklő Láng városára és folytatására természetesen nem csupán úgy tekinthetünk, mint  érdekes elbeszélés a dimenzióutazásról, hanem – Smith több művéhez hasonlóan – értelmezhetjük egy mélyebb, a felszín alatt meghúzódó filozófiai mondanivaló tekintetében is.  Az első kínálkozó analógia a nagy mitológiai narratívákhoz köthető: Homérosz eposzában,  Odüsszeusz magát a hajó árbocához kötözte, hogy hallja a szirének gyönyörű énekét, míg a hajó legénységének fülét viasszal tömte be; ők mindannyian megmenekültek, csak Odüsszeusz hallhatta az éneket. Azonban Az éneklő Láng városában nincs arra való előzetes bizonyítékunk, hogy azok, akik a lángba vetik magukat véglegesen elpusztulnának, és a Láng ígérete a lélek átlényegüléséről valójában a végső pusztulásba vezetne. Habár Angarth halálos csábításról, drogszerű hatásról, és az érzékek összezavarodásáról beszél, a teremtmények önkéntes halálát pedig a lángba repülő éjjeli lepkék halálához hasonlítja, nincs közvetlen tapasztalata arról, hogy a fizikai test halála valóban a tudat végleges pusztulását jelenti-e.

Smith másik, a Sarki Regék-válogatásban is olvasható A fehér féreg eljövetele[8] című novellájával szemben, ahol Rlim Shaikorth cinikus ígéretei a tudásról és az átlényegülésről valóban azok halálával végződnek, akik hisznek neki, Az éneklő láng városa lehetőséget ad másféle interpretációra is. A lángban feloldódó teremtmények feladják egyéni mivoltukat azzal a céllal, hogy tudatuk misztikus módon egyesüljön a legmagasabb kozmikus vibrációval, beleolvadjon egy személytelen istenségbe, amelynek a novellában a Láng a szimbóluma.

Természetesen, Angarth óvatossága indokolt: mivel nem tud semmit a Láng valódi természetéről, így számos kétsége lehet, hiszen, ha egy efféle dimenzióugrás  az egyéni mivolt egyszerű feladásával jár, akkor egyáltalán nem biztos, hogy jobb a közönséges halálnál. A folytatásban azonban megbizonyosodunk arról, hogy azok, akik a Lángban feláldozták magukat, valóban egy magasabb állapotba léptek, testük fizikai pusztulása ellenére egyéni tudatuk fennmaradt és egyfajta, az isteni mindenhatósághoz közelítő állapotba jutottak, „a külső világ számukra többé nem létezik”.

„ [Angarth és Ebbonly] pompás ágak alatt jöttek, és megálltak előttem. Mindketten fénylő anyagokba  voltak öltözve, kifinomultabb anyagokba, mint a keleti selyem, és ruhájuk nem evilági szabásminta alapján készült. Arcuk egyszerre volt boldog és meditatív, arcukon ugyan annak az áttetszőségnek a nyomai ragyogtak, amely az éteri gyümölcsökön és virágokon is átragyogott.[9]”

A novella végén a Láng, a város, és az egész Belső Dimenzió az oda eljutott zarándokokkal együtt elpusztul ugyan, azonban ez a „Külső Földek urainak” köszönhető, akik megpróbálják elzárni a magasabb szellemi állapotokba vezető forrást, hogy birodalmaikból többé ne legyen lehetséges átjárni a „Belső Dimenzióba.” Az írás vége tehát Smith más történeteihez hasonlóan tragikus, romantikus és pesszimista, több lehetséges analógiát és értelmezést is sugall.  Hasonlóan Lovecraft és Dunsany Álomföldjeihez, a „Belső Dimenzió” létét, vagy az odavaló átjutás lehetőségét valamiféle veszély fenyegeti, háború dúl a „külső” és a „belső” világok között.

 „A Belső Dimenziót gyűlölik, mint egy olyan valamit, amely elcsábítja a henye álmodozókat az e világi valóságtól. Egy halálos és veszedelmes agyrémnek tekintik, egy egyszerű költői álomnak, egyfajta ópium-paradicsomnak.” [10]

A dekadencia forrása nem a megszokott élethez viszonyítva kétségtelenül idegen és bizarr dimenzió, hanem éppen az a „külső világ” amelyben nem nehéz felismerni a Smith számára nehezen elviselhető reális világot, az üzlet és pénzszerzés, a szüntelen munka, nyüzsgés és hétköznapi tevékenység banálisan racionális világát, azt a – saját szavaival élve –  „emberi akváriumot”,  amelyből az imagináció megelevenítése által egész életében szökni próbált.[11]

[1] Bradbury egy levélben Smith elbeszélését és egy másik novellát, az Aszteroida urát  (The master of Asteroid) dicsérve kiemelte Smith hangulatteremtő és stilisztikai képességeit. Bradbury beszámol arról is, hogy Smith e két története olyan mély benyomást gyakorolt rá, hogy saját munkásságát élete egész hátralevő részében befolyásolta (Bradbury levelét lásd itt)
[2] Idézik: Scott Connors und Ron Hilger, Anmerkungen zu den Erzählungen. In: Clark Ashton Smith: Die Stadt der singenden Flamme. Gesammelte Erzählungen Band 1, Festa Verlag, Leipzig 2011, 363.
[3] Idézik: Scott Connors und Ron Hilger: I.m. uo.
[4] Clark Ashton Smith: “Planets and Dimensions” (Collected essays of Clark Ashton Smith). Idézi: Steve Behrends: Clark Ashton Smith: a critiqual guide to man and work. 79.
[5] The City of the Singing Flame
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Clark Ashton Smith: A fehér féreg eljövetele. Ford.: Molnár András. In. Sarki Regék.  Delta Vision, Budapest, 2017. 153-183.
[9] The City of the Singing Flame
[10] The City of the Singing Flame
[11] Idézi: Steven Behrends: Clark Ashton Smith: Cosmicist or Misanthrope? és Brian Stableford: Outside the Human Aquarium: The Fantastic Imagination of Clark Ashton Smith

• Borítókép: The City of Singing Flame by Clark Ashton Smith (Pulp Fiction Book Store, 2018, belső illusztráció részlet)