Graham Harman 2000-től 2016-ig filozófiát tanított az American University in Cairóban, jelenleg pedig a Los Angeles-i Southern California Institute of Architecture kitüntetett oktatója. Meghatározó képviselője a „spekulatív realizmusnak” nevezett filozófiai áramlatnak, emellett írt egy könyvet Lovecraftról Weird Realism: Lovecraft and Philosophy címmel, amely a 2010-es évek talán legjelentősebb alkotása a Lovecraft-kutatás terén. Ebben a könyvben a szerző amellett érvel, hogy Lovecraft írói stílusa és stilisztikai eszköztára a lételmélet néhány legalapvetőbb kérdését érintik, és a spekulatív realizmus új perspektívát nyújt prózájának értékeléséhez. A The Black Aether filozófiai érdeklődési köréről, valamint a Lovecrafthoz és a weird irodalomhoz fűződő viszonyáról kérdezte Harmant.

Helló, Graham. Köszönjük, hogy időt szakítasz a The Black Aether kérdéseinek megválaszolására. Min dolgozol mostanában?

Jelenleg Törökországban vakációzok, ahonnét a feleségem származik, és az Art and Objects című könyvemet fejezem be. A könyv első felében kritikus szemmel vizsgálom Kanttól Az ítélőerő kritikájának formalista örökségét, valamint Clement Greenberget és Michael Friedet, a jelentős amerikai műkritikusokat. A második felében arra reflektálok, hol áll ma a művészetfilozófia, és merre haladhat a művészet a jövőben.

Azután pedig még több megírandó könyv. Idén végre felismertem, hogy egyszerűen nem annyira szeretek cikkeket írni, mint könyveket. (Az interjúk jópofák – nem kell aggódni!) Emiatt valószínűleg többször mondok majd nemet a cikkírási felkérésekre.

Könyv esetén több tér jut egy téma váratlan irányokba való kifejtése számára. Noha nem vagyok Michel Foucault nagy rajongója, maradéktalanul egyetértek azzal az állításával, hogy ha az ember írni kezd egy könyvet, nem szabad tudnia, mi lesz a konklúziója. Három-négy intellektuális meglepetést meg kell tapasztalni a könyvírás alatt.

Az első könyv megírása nehéz. Senki sem hallott az emberről, ezért nem is igazán akarja senki vállalni a pénzügyi kockázatot, hogy kiadja. De amint a kiadók tudják az illetőről, kicsoda, már-már komikus, mennyi ajánlatot kap a könyvírásra. Hiszen végül is valamit muszáj kiadniuk a kiadóknak, hogy megmaradjanak a szakmában.

Elsősorban arról vagy ismert, hogy egyik első számú képviselője vagy az „objektumorientált ontológia” avagy „spekulatív realizmus” elnevezéssel illetett filozófiai megközelítésnek. Elmagyaráznád röviden e megközelítés fő téziseit? Hogy látod, mi teszi különösen relevánssá napjainkban?

Az 1990-es években kezdtem az „objektumorientált filozófia” elnevezést használni a munkásságomra, egy évtizeddel a londoni első spekulatív realista műhelybeszélgetés előtt. De az 1990-es években intellektuálisan egyedül voltam, ezért a spekulatív realizmus az első intellektuális csoportosulás, amelyhez tartoztam. Négyen voltunk (Ray Brassier, Iain Hamilton Grant és Quentin Meillassoux csatlakozott hozzám). A 2007-es találkozásunk jelentősnek tűnt akkoriban, mert a kontinentális filozófiai tradíció régóta ellenségesen viszonyult a realista filozófiákhoz, amelyek úgy próbálnak beszélni a világról, mint ami az emberi gondolkodáson kívül van. Ettől eltekintve nem volt bennünk elég közös vonás ahhoz, hogy sokáig együtt maradjunk, Meillassoux pedig már a második találkozó idejére elveszítette érdeklődését, és Alberto Toscano lépett a helyére, aki roppant eszes fickó és szép munkát végzett. Aztán Brassier és én alaposan összevitáztunk, mire ő elhagyta a csoportot és azóta is igyekszik úgy tenni, mintha soha semmi köze nem lett volna hozzá. Nem tudom igazán biztosan, vajon Grant még spekulatív realistának nevezné-e magát, én viszont aktívan annak hívom magamat. Szerintem jó terminus; Brassier találta ki.

Az objektumorientált ontológia először egy csoportosulásként lépett színre, amikor 2010-ben Ian Bogosttal és Levi Bryanttel találkoztam Atlantában. Timothy Morton, aki addigra már kimagasló ökológiai szerző volt, abban az évben később csatlakozott hozzánk Los Angelesben, a második találkozónk alkalmával. Az objektumorientált gondolkodók abban különböznek más spekulatív realistákról, hogy hangsúlyozzák minden nagyságú és terjedelmű egyedi objektumok filozófiai szerepét (ellentétben Granttel, aki úgy véli, az erő és a produktivitás megelőzi az egyéneket), és abban is, hogy azt hangoztatják, filozófiai értelemben minden emberi és nem emberi objektum egyenlő (ellentétben Brassier-vel és Meillassoux-val, akik megtartják a régi modern modellt, amelyben az emberek szerfölött különleges entitások sajátos erőkkel).

A leghíresebb egyéni mű, amely kikerült a spekulatív realizmusból, bizonyosan Meillassoux After Finitude-ja, az objektumorientált ontológia, másképpen OOO, pedig a legbefolyásosabb változat minden diszciplínában, ideértve a művészetet és az építészetet is.

Az objektumorientált ontológia elsődlegesen ontológiai és episztemológiai kérdésekkel foglalkozik: annak problémájával, mit jelent az, hogy az objektumok „léteznek”, valamint annak módjaival (vagy puszta lehetőségével), hogy az objektumokról (remélhetőleg megbízható) ismereteket szerezzünk. Gondolod, hogy ez a megközelítés rejt bármilyen implikációt a morálfilozófia számára?

Az episztemológia Brassier-t and Meillassoux-t érdekli, nem engem. Mivel úgy gondolom, az emberi tudás típusát tekintve nem különbözik a kölcsönhatástól, amikor két kő összeütközik, és mivel egyetértek Szókratésszel abban, hogy az ember nem tehet szert tudásra, csak közvetett módon közelíthet hozzá, az ismeretelmélet teljes problémaköre alárendelt helyet foglal el a szememben.

Ami az OOO-t leginkább érdekli, az a hézag az objektum és annak tulajdonságai között. Vegyünk egy almát, amit a kezünkben tartunk. Vannak bizonyos nyilvánvaló tulajdonságai, amelyeket leírhatunk. De ahogy lassan forgatjuk a kezünkben, a tulajdonságai folyamatosan változnak, mégis ugyanannak az almának nevezzük. Miért? A tény, hogy így teszünk, azt mutatja, felismerjük, ha egy objektum olyasvalami, aminek egyszerre megvannak és nincsenek meg a tulajdonságai. Bármely pillanatban anélkül változhatnak meg a tulajdonságai, hogy a dolog szükségszerűen más dologgá válna. Ez már Arisztotelész és más ősi filozófusok előtt is ismeretes volt, de az OOO igyekszik rendszert alkotni belőle. Történetesen kétféle objektum létezik (valódi/érzéki, ami durván azt jelenti, rejtett és látható), valamint kétféle tulajdonság (megint csak valódi/érzéki). Ez négy lehetséges feszültséghez vezet a kétféle objektum és a kétféle tulajdonság között, az OOO úgy nevezi ezt a négy feszültséget, hogy idő, tér, esszencia és eidosz. Úgy véljük, minden, ami a világban történik, leírható e terminusokkal.

A Weird Realismben elmeséled, hogy 37 évesen olvastad Lovecraftot először, ami beismerten szokatlan, tekintve, hogy a legtöbben gyermekkorban vagy tinédzserkorban szerzik első élményeiket Lovecraftról. Mi az, ami felnőttként is lenyűgözött Lovecraftban?

Puszta véletlen volt. Mint megannyi tinédzser, olvastam és szerettem A gyűrűk ura trilógiát. Még fiatalabban magával ragadott C. S. Lewis-tól a Narnia krónikái. De ettől eltekintve attól tartok, nem rendelkezek széles olvasottsággal a science fiction, a fantasy és a weird fiction terén. Hogy miért nem? Nem tudom biztosan, mert elméletileg valószínű, hogy ezek a legfontosabb irodalmi zsánerek, amelyek az elmúlt évszázad folyamán felbukkantak. Viszont nyolctól tizenhat éves koromig volt egy hosszú időszakom, amikor ismeretlen okból szinte semmit nem olvastam, márpedig a komoly olvasók gyakran pontosan ezekben az években alakítják ki a science fiction, a fantasy és a weird iránti ízlésüket. Amikor pedig tizenhat évesen újból komolyan kezdtem olvasni, az csupa filozófia volt, azután pedig, amikor bővítettem érdeklődésemet, jött a történelem, a tudománytörténet, aztán amikor az irodalom következett, az mind klasszikus volt: Shakespeare, Tolsztoj, a Don Quijote, és így tovább. Így hát sohasem hoztam be a lemaradásomat a többi zsáner terén.

Aztán amikor 37 voltam, úgy adódott, hogy belebotlottam Lovecraft történeteinek új Library of America kiadásába. A Library of America egy fekete, keményfedeles könyvekből álló sorozat, melynek célja megjelentetni az összes kanonikus amerikai szerzőt, a regényíróktól (Melville, Henry James) egy filozófuson (William James) és a költőkön (Whitman) át a politikai írókig (Adams, Franklin, Jefferson, Lincoln). A franciaországi Pléiade-gyűjteménnyel mutat párhuzamot, habár a Pléaide tartalmaz néhány külföldi szerzőt is.

Szokásom volt, hogy mindig megnéztem a Library of America-állványt a könyvesboltban, és egy nap, 2005 augusztusában éppen megpillantottam a frissen kiadott Lovecraft-kötetet. A reakcióm a meglepetés volt, mert azt hittem, mindössze pulpszerző volt. De bíztam a sorozat tekintélyében és feltételeztem, hogy ha van kötetük Lovecrafttól, bizonyára komolyabb író, mint azt gondoltam. Továbbá régi csodálója voltam Poe-nak, így a Lovecraft és Poe közötti sűrű összehasonlítások is érdekeltek. Ezért megvettem a könyvet és olvasni kezdtem. A Library of America-kiadvány történetei időrendben vannak elrendezve, és a legkorábbiak csalódást okoztak, jóllehet néhányuk nem rossz. Az első, amelyről lerítt, hogy tényleg csodaszépen írták meg, az Erich Zann muzsikája volt, de az inkább egyszeri sikernek tűnt. Csak amikor végül a Charles Dexter Ward esetéhez jutottam, akkor kezdtem látni a szerző irodalmi víziójának mélységeit. Aztán a Cthulhu hívásával végérvényesen el lettem bűvölve. Még mindig úgy gondolom, az a történet a világirodalom mesterműve, minden zsánerkérdéstől függetlenül.

Alkalomadtán már a Weird Realism előtt is mutattál professzionális érdeklődést Lovecraft iránt, amint azt 2008-ban a Collapse IV-be írt cikked is tanúsítja (On the Horror of Phenomenology: Lovecraft and Husserl). Mikor és hogyan fogant meg benned a gondolat, hogy monográfiát írj Lovecraftról?

Amikor már harmadik vagy negyedik alkalommal olvastam újra Lovecraft legnagyszerűbb történeteit (és a könyv megvásárlásától mindössze néhány hónap kellett, hogy idáig eljussak), tudtam, hogy egy nap írni fogok Lovecraftról.

Elfelejtettem, hogyan írtam meg a Collapse-beli cikket, noha korábban már publikáltam náluk egy írást On Vicarious Causation címmel. Ami a Weird Realism című könyvet illeti, az a néhai Mark Fisherrel folytatott beszélgetéseimből született, ő volt az első, aki összekötött engem a Zero Booksszal. Az első könyvem náluk a Circus Philosophicus volt, a legsikertelenebb könyvem, mégis az egyik kedvencem. Aztán publikáltam egy gyűjteményt a korai esszéimből és előadásaimból Towards Speculative Realism címmel, ami megdöbbentő sikert aratott, és ez meglehetős elégtételt jelentett, tekintettel arra, milyen sokat elutasítottak a konferenciák vagy folyóiratok azokból a művekből első megírásuk idején. Minden bizonnyal a Markkal és Tariq Goddarddal a Zerónál folytatott eszmecserém során ugrott be az ötlet, hogy egy teljes könyvet írjak Lovecraftról.

Szakmai pályafutásod során változtak-e a filozófiai nézeteid Lovecraftot illetően?

Csak egy szempontból, ez viszont fontos. Fisher szervezett egy Lovecraft-konferenciát a londoni Goldsmithsben 2007 áprilisában, azt hiszem, pont egy nappal a híres spekulatív realizmus-műhelybeszélgetés előtt ugyanabban az oktatási intézményben. Ő és Nina Power nagyon erőltették annak gondolatát, hogy Lovecraftot kantiánus szerzőként olvassák, akinek szörnyeteg kreatúrái „noumenálisak”, úgy, ahogyan Kant magánvaló dolgai. Kezdetben ezzel markánsan szembehelyezkedtem olyan okokból, amelyeket kifejtettem a Lovecraftról és Husserlről írt Collapse-cikkemben.

Csak a Weird Realism megírása alatt történet, hogy beláttam, Marknak és Ninának igaza volt, ám nézetem szerint csak félig. Lovecraftnak valóban van kantiánus oldala, de ez csak az egyik oldal. A másik oldal teljes mértékben a látszatok felszínére irányul, és egyáltalán semmi mélyre. És ezzel meg is van a Weird Realism fő témája: a két különféle technika, amely Lovecraft stílusát uralja. Ezt a Collapse-cikk idején még egyszerűen nem láttam.

Hogyan kerültél kapcsolatba általában a weird irodalommal? Sokat olvasol ebben a zsánerben?

Lovecrafton keresztül. És nem, attól tartok, nem sokat olvasok e téren. A goldsmithsi Lovecraft-konferencián találkoztam China Miéville-lel, és kedveltem őt, utána pedig elolvastam és élveztem Miéville sok alkotását. A kedvencem valószínűleg A város és a város között, amelyről tudom, hogy Hugo-díjat nyert. A cselekménye egyike azoknak az ötleteknek, amelyek annyira briliánsak, hogy már évtizedekkel korábban ki kellett volna találnia valakinek, de Miéville-é a babér, hogy ténylegesen megálmodta.

Lovecraft kedvenc weird történeteiből is elolvastam néhányat, mint például Algernon Blackwoodtól A füzeket, amely először nem tetszett, azóta viszont igazán beleszerettem.

Habár meglehetősen amatőr vagyok a weird fiction hatalmas erdejében (egy olyan valódi professzionálishoz képest, mint Steven Shaviro), mégis úgy gondolom, az elkövetkező néhány évszázadban a weird fictionnek kell uralnia az irodalmat. Ezt az arról kialakított filozófiai felfogásom alapján mondom, hogy mit tesz az irodalom: nevezetesen válaszfalat hoz létre az objektumok és a tulajdonságaik között. Lovecraft ebben jobb, mint bárki, aki valaha élt, és Poe talán a második legjobb. A weird fiction egésze bármely más zsánernél alkalmasabb arra, hogy ezt a témát kibontsa, és arra számítok, hogy ez is fog történni.

J.G. Ballard azon sajnálkozik valahol, hogy a mainstream fikció egyre megszállottabban az emberi kapcsolatok nüanszai felé fordult. Ez helytálló. Én is rosszul vagyok az ilyen nüanszok boncolgatásától. Sokkal inkább olvasnék két külön városról, amelyek ugyanazt a fizikai teret foglalják el, vagy egy meteoritról, amelynek elemei nem illeszkednek abba a pozícióba, amelyet az új elemeknek tartanak fenn a periódusos rendszerben. Lovecraft a kelleténél egy évszázaddal hamarabb született.

Mi Lovecraft három legjelentősebb fikciós alkotása? Ez a felsorolás különbözik attól, amit te a három személyes kedvencednek tekintesz?

Ez mindig érdekes kérdés: az ember kedvenc művei és a legfontosabbak közötti különbség. Például a francia költészet köréből Paul Verlaine a kedvencem, jóllehet nem igazán állíthatnám, hogy nagyobb költő, mint Baudelaire vagy Rimbaud. Egyszerűen van valami szeszélyes és zenei Verlaine-ben, ami nekem személy szerint tetszik.

A Charles Dexter Ward esete az egyik kedvenc Lovecraft-történetem, talán csak azért, mert bezsongott az agyam az 1700-as évekbe helyezett weird fictiontől – ez olyasmi, amivel soha korábban nem találkoztam, noha ez talán csak a területen való járatlanságom eredménye. Úgyszintén imádom a Rémület Dunwichbent, amelynek kétoldalas nyitása véleményem szerint a legjobb prózai szövegek közé tartozik, amelyeket angol nyelven valaha írtak, jóllehet azt gondolom, Lovecraft nem annyira remekel harmadik személyben, mint elsőben. Történetesen Poe is első személyben írta a legjobb munkáit. Engem nem bosszantanak a vallásinak tetsző elemek a történetben úgy, mint S. T. Joshit, mert nem vagyok annyira meggyőződve róla, hogy Lovecraftnak a materializmusa a legfontosabb vonása. Ebből kifolyólag a parodisztikus keresztény elemek a Dunwichben inkább rossz viccnek tűnnek számomra, semmint bármi olyasminek, ami igazán rosszat tesz a művének.

Ami a három legjelentősebb művét illeti, a Cthulhu hívásának rajta kell lennie a listán: nem csupán hírneve miatt, de írásmódjának gazdaságossága és annak módja okán is, ahogyan összefoglalja azokat a formulákat, amelyeknek munkássága legkiválóbbjai mind köszönhetők.

Aztán úgy gondolom, rá kell tennünk a listára a Szín az űrbőlt, még ha kezdetlegesebbnek is tűnik a többinél. Végtére is Lovecraft tulajdon kedvence volt, és szintén egy helyre gyűjti Lovecraft irodalmi eszköztárának alapelemeit.

Ezután nagyobb nehézség kiválasztani a harmadikat. Számomra úgy tűnik, két igazán ragyogó történetének jelentős hiányosságai vannak. Határozottan nem tetszik a Suttogás a sötétben első bekezdése az affektált hisztériájával, és jobban szerettem volna, ha a tárgyilagos második bekezdéssel nyitna. Ami azt illeti, valahányszor újraolvasom azt a történetet, egyszerűen átugrom az első bekezdést és a másodikkal kezdek.

Véleményem szerint Lovecraft legragyogóbb műve Az őrület hegyei kellett volna, hogy legyen. Az antarktiszi városban történő repülőgépes leszállással bezárólag minden szó szerint lenyűgöző, különösen a két messze lévő tudóscsoport közötti rádiókommunikáció/rádióelnémulás briliáns fogása és a lerombolt táborhely felfedezése. De a város felfedezése, amely a történet zömét kitölti, számomra terjengősnek és csapongónak tűnik.

Így hát Lovecraft legfontosabb műveinek listáján a harmadik bejegyzésként az Árnyék Innsmouth fölött marad számomra. Habár valamelyest atipikus, valószínűleg (mások észrevétele szerint) a legfélelmetesebb írása. A kivitelezése pedig csaknem tökéletes, noha kritikusként muszáj két kifogást tennem. Először is a vén Zadok Allen dialektusos beszéde túl sokáig tart. Másodszor pedig nem vagyok nagy rajongója annak, hogy a végén a narrátor felfedezi, hogy ő maga is innsmouthi vérből való. Ez a klisével határos. Ennél jobb volt a történet, amikor a férfi csak véletlenszerű megfigyelő volt, aki történetesen belebotlott ebbe az eszelős, tengerparti városba anélkül, hogy köze lenne hozzá.

A Weird Realism filozófiai értekezés egy konkrét szerzőről a weird fiction terén. Eugene Thacker álláspontja szerint a „a »horror« nem-filozófiai kísérlet arra, hogy filozófiai nézőpontból elképzeljük a nélkülünk-való-világot [world-without-us]”. Véleményed szerint megfelelően ragadja meg ez a programatikus definíció a weird (vagy horror)irodalom lényegét?

Nem, nem hinném. Thacker eszes és szerethető fickó; találkoztam vele 2010-ben az első objektumorientált ontológia konferencián Atlantában. Viszont ebben a konkrét kérdésben eltér az álláspontunk.

Filozófiám magvát az az elképzelés képezi, hogy minden objektum mélyebb, mint a bármi máshoz való viszonyuk. Amikor egy emberi lény megtekint vagy megérint egy vattagolyót, a vatta mindig olyan rejtélyes többlet, amit semmilyen emberi tekintet vagy érzés nem meríthet ki. Figyeljük meg, hogy a szúnyog vagy a kutya képes olyasmit kiszagolni a vattában, amit mi nem. Aztán képzeljük el a sok-sok más lehetséges állatot, amelyek sohasem fejlődtek ki, és amelyek szintén képesek lennének furcsa dolgokat észlelni a vattában, amik így örökre észleletlenül maradnak. És ha ki is fejlődne minden lehetséges állat, a vatta még mindig valami több volna: vatta-többlet, túl a hozzá való minden lehetséges viszonyon.

Thacker nézete inkább Ray Brassier-éhez hasonlít, valamint a modern filozófia egészééhez. Abból a modern feltevésből indulnak ki, hogy taxonómiailag a dolgok két különböző típusa létezik az univerzumban: (a) az emberi lények, valamint (b) minden más. Ezért a filozófia nagy kérdése az lesz, hogyan viszonyul egymáshoz (a) és (b). A modern filozófiát nem igazán érdekli, hogyan viszonyul a vatta a tűzhöz vagy az esőcseppekhez, mert azt feltételezi, hogy ez a természettudományokra tartozik. A filozófia annak feltárására korlátozódik, hogy az emberek hogyan viszonyulnak vagy nem viszonyulnak a világhoz.

Ezért a „nélkülünk-való-világ” gondolata csak akkor lenyűgöző, ha az ember felteszi, hogy az emberek a nagy szennyezők, akik hamisságokká és illúziókká torzítják a valóságot, ezért ha bennünket, hazug embereket eltakarít a színtérről, akkor valamiképp megközelít egy sajátosan furcsa igazságot. De mivel én úgy vélem, a vattagolyók, a lángok, az esőcseppek és a szúnyogok egytől-egyig nem kevésbé fordítók, mint az emberek, számomra nem különösebben érdekes a nélkülünk való világról kérdezni. Miért nem inkább vatta nélkül való világ? Röviden, noha Thacker igazán szép sötét hangulatot ébreszt a művében, azt hiszem, csupán kiterjeszti a modern filozófia legmélyebb előítéleteit. Brassier pedig ugyanezt teszi, csak Thacker írói vénája nélkül.

Lovecraft macskákhoz való kötődése személyiségének meghatározó és karakterisztikus összetevője volt, s e tény elkerülhetetlenül maga után vonja a kérdést interjúalanyainkhoz: macskák vagy kutyák?

Minden állatot szeretek, de inkább kutyás vagyok, talán mert amikor felnőttem, kutyáink, nem pedig macskáink voltak. De tegnap épp átlátogatott hozzánk az unokahúgom cicája, mire nyolc órán keresztül játszadoztunk vele. A csaknem bármilyen állattal való érintkezés az élet nagyszerűségére emlékeztet, akkor is, ha csak egy őzet vagy nyulat látok a kocsiból vezetés közben.