H. P. Lovecraft The Silver Key novellája inkább a gondolatokra, mint sem a látványra, vagy pedig az elképzelhető, és elképzelhetetlen borzalmakra épít, minden rövidsége ellenére nagy időket, és még nagyobb dimenziókat ölel át úgy, hogy nem tolakodik ez a nagyívűség az olvasó arcába, egyszerűen csak tényszerűen ott lebeg a háttérben láthatatlanul egy olyan erő, ami játszi könnyedséggel utaztat az időben, és juttat el az álmoknak földjére. Ennek a szimbóluma a címszereplő eszköz. Egy ilyen történet, egy ilyen meseszerű tárggyal mennyire filmesíthető? Lovecraft érzékenyebb oldala mennyire lehet érdekes a filmkészítőknek?

Három olyan film található, amik Randolph Carter ezüst kulcsának történetével foglalkoznak, ezekből az egyik Gary Fierro rövidfilmje 2010-ből.

The Silver Key (2010)

Gary Fierronak nem ez az első lovecrafti témájú rövid filmje. 2008-ban készített egy a második világháborúban játszódó Re-Animatort, illetve a Pickman’s model-je is feldolgozásra került ugyanabban az évben. Mindegyik film főszereplője Conor Timmis, aki ezúttal Randolph Carter karakterét ölti magára.

A történet a novella közepét mutatja be, ahogyan Carter megérkezik a régi házhoz, megkeresi a barlangot, ahol a kulcs segítségével eltűnik, majd kutatnak utána. A film legerősebb része a zene, amit sajnos nem jeleznek, hogy honnét származik, bár a Youtube Danny Elfman szerzeményként azonosítja, ezáltal nem véletlen hogy egy ilyen jó munkát lehet a háttérben hallani. Nincsenek a zene mellé dialógusok, csak egy-két véletlenszerű hanghatás, ami inkább a minimális költségvetésnek, mint a művésziességnek a jele, és ez sajnos érződik is. A csend kínosan lebeg ott is, ahol egy kicsi háttér zaj dukált volna, egy csomagtartó záródásánál, vagy az eltaposott növények zörejénél. Hiányzik a jól látható természetnek a hangja. Némán lebeg az egész film, kivéve az elején, amikor is csak egy emlékfoszlánynyi hang emlék jut a nézőnek, ahogyan Carternek eszébe jut a gyermekkora, régi családi házának ablakába benézve. A ház igen szép, de sajnos túl modern hatású, semmiféle ódon jellege nincs. Hiába van jól fényképezve az egész alkotás, és remekül vágva, hogyha olyan tipikus amatőr hibák zavarják meg a hangulatot, mint az egyébként Carter szerepében jól festő Connor Timmis sportcipője. A rendező csak arra koncentrált, ami szerinte látszódni fog, a főszereplő jól öltözöttségére és jól fésült hajára, így hiába a szimpatikus férfi, hogyha egy ócska sportcipőt hord, ami ellentmond a karakter öltözetének és személyiségének, így megtöri a varázst, amit éppen teremtene.

Sajnos van más probléma is, mégpedig az effektek, és az eszközök. Az “ezüst kulcs” az egy kellék a Csillagkapu sorozatból, a doboza unalmasan néz ki és teljesen új állapota van, és az okkult könyv is mellette úgy van nyitva, hogy látszódjon “igen, ez egy okkult könyv!”. Kiábrándítóak az effektek, ahogyan a barlangban a kulcs használatát követően megjelennek a különböző Cthulhu mítoszos szimbólumok, az ötágú lángoló szemes csillag, a sárga jel, és a Lovecraft által kitalált faág. Kevesebb, egészen biztos több lett volna, ezt nagyon nehéz így komolyan venni, viszont a barlang remek választás volt, egy igazi “kígyó verem” amitől csak egy felnőtt óvakodhat, míg egy gyermek számára pompád kalandokat jelenthet.

Néma film, anélkül hogy a képi világa bármit adna,. Nincsenek gondolatok, csak egy barlangban eltűnő férfi, és egy sejtelmesen a távolba révedő kopasz, szivarozó FBI ügynök, aki utána marad, miközben a társa beagle kutyát sétáltat az erdőben.

Warehouse 13 S04E02: An Evil Within

A második alkotás 2012-ből való, mégpedig a Warehouse 13 címen futó sorozat egyik epizódja. A magyarul 13-as raktár címen futó sorozat különböző kultikus, misztikus, híres és legendás ereklyéket vonultat fel, amiknek a segítségével oldanak meg bűnügyüket, amiket természetesen hasonló eszközökkel követtek el. Habkönnyű modern sorozat, tipikus felállással, az értelmiségi nővel, a talpraesett férfival, és az okoskákkal a háttérben. Minden epizódra jut egy eset, miközben a háttérben fut egy nagyobb történet.

Az epizód két szálon fut, az egyik a több részen átívelő sztori, amiben az egyik szereplőt feltámasztják, de az beláthatatlan következményekkel szolgálhat, ugyanis egy ilyen esemény felébreszthet valami nagyon gonoszat. Az adott epizód története az ezüst kulcs körül forog, ugyanis ha valaki megérinti azt, akkor a külvilág számára szörnyetegnek fog kinézni. Csápos, szárnyas, fogas és haslábú borzalomnak, amik olyan “lovecraftosak”, és akkor az emberek ellene fordulnak a szörnyeteggé változó személynek és megölik. Igen, ez történik. Nem megőrülnek, nem lesznek öngyilkosak a látványtól, nem menekülnek, hanem megtámadják a szörnyeknek kinéző áldozatokat azzal, ami a kezük ügyébe akad, ami itt komikus elemként is szolgál. A lények borzalmas számítógépes grafikával vannak megjelenítve, és a reakció rájuk teljesen hiteltelen. A történet Lovecraft rajongó antagonistája, akinek a munkaszobája tele van lovecrafti szörnyekkel, azért öl meg embereket ilyen módon, mert a felesége korábban egy baseball mérkőzésen meghalt, és senki sem segített rajta. Igazából ez is rémesen van bemutatva: a nőt párszor meglökik, az a földön fetreng, majd tényleg mindenki elsétál mellette, fintorogva lép odébb. Persze ez tényleg szörnyűség, és így tényleg szörnyek lesznek azok, akik nem foglalkoztak a nővel, akiket később a bosszúálló baseball és Lovecraft rajongó levadászik. A kulcs eredetileg Lovecrafté volt, ami számára nyitotta meg az álmok kapuját, és onnan szerzett ihletet a történeteihez, amik később “nyomot hagytak a populáris kultúrában”. Lovecraft mint szerző, továbbá csak annyiban van megemlítve, hogy az egyik “egyszerűbb” szereplő olvasott gyerekkorában egy képregényt aminek Cthulhu volt a címe. Persze, a magas kultúrában jártas kolléganője, aki fél a csápoktól, inkább Kafkát és Shelley-t olvas, ha már horror…

Kínos, amit a sorozat készítői művelnek, nem elég hogy az ezüst kulcsból egy zavaros fegyvert csinálnak, de még Lovecraft személyét is egy alsópolcon tartandó íróként tüntetnek fel, akinek csak a hatása volt számottevő, de a művészete az egyáltalán nem. Az epizód egyébként komolyabban is vehette volna magát, hiszen az elején kiderül, az átívelő történet szálban, hogy valaki Magellán asztrolábiumának a segítségével kitörölt 24 órát. Nos ez egy időutazós feladatnak hangzik, és mintha egy bizonyos ezüst kulcs ebben talán segíthetne is…

La chiave d’argento (The Silver Key) (1982)

Az igen keveset foglalkoztatott Ciriaco Tiso írta és rendezte a filmet, a főszerepben pedig Jobst Grapowt láthatjuk, aki szintén csekély filmes életművel rendelkezik. Grapow nem csak Cartert játssza el, hanem azt is, akinek az alteregója volt, Lovecraft is általa kel életre. A Silver Key történetét Grapow, Lovecraft nevében beszéli el egy üres kávéházban, és a dialógusok, a monológok mind az eredeti történetből származnak, szinte szó szerint. A film elején a saját gyerekkoráról beszél, álmodozó természetéről, majd rátér Carter történetére. Láthatjuk, mint unatkozó polgárt, akit séta közben “megkísértenek” a különböző tudományágak, és mint a műveit megutáló írót, aki a könyveit égeti el a szabadban. Elkezd foglalkozni az okkult tudományokkal, majd egy éjszaka nagyapja szelleme beszél neki egy különleges kulcsról, amit meg is talál egy öreg fekete ládában, amit pont úgy nyittat fel szolgájával, mint az eredeti novellában. A film közepe tájékán elindul, és már amint a természetbe kilép, járása is játékosabb lesz, vidámabb, míg végül éjszaka, elveszve, meg nem találja a régi házat, a régi lakókkal…

Carter újra gyermek, de továbbra is Grapow játssza, miközben kísérgeti őt egy fiúcska, akinek a “helyére lép”. Komikus, de nem bugyuta ahogyan dorgálják az idős férfit, mint egy gyermeket, aki néha a saját ifjonti énjével is vitatkozik. Carter végül elindul a barlang felé, ahol egy farönkre szimbólumokat vés, aztán eltűnik, hogy aztán visszatérvén egy különösebb gyermek benyomását keltse, aki profetikusan előre sejti jövőjét. Elkezdenek nyomozni időskori eltűnése után, megtalálják a fehér zsebkendőjét is mint a novellában, és végül nem Carter egyik barátja monologizál azon, hogy nem halt meg, hanem maga Lovecraft. Az örök álmodozó végül tükörbe nézhet éjszaka, hogy alvás közben találkozhasson kalandozó énjével.

Nem mindennapi darab, egy olyan időszakból, ahol Lovecraft még messze nem volt olyan megkerülhetetlen mint napjainkban. Az olasz televízió örömteli hogy fantáziát látott az íróban és műveiben, kár, hogy nem készült több hasonló koncepciójú alkotás. Teljes mértékben történet hű, ízléses fantáziafilm, de sajnos koránt sem tökéletes. A játékidő rengeteg sétával, dialógus, és narráció mentes kirándulással van tele. Ki kell mondanom: igen unalmas filmről beszélünk, hiába a szép polgári díszletek, a szimpatikus színészek, egyszerűen vontatott, bizonyos eseményeket csak elmondanak, ahelyett megmutatnák, vagy eljátszanák, emiatt dokumentumfilm szagú, de ettől függetlenül egy igen érdekes alkotás, és kiemelkedő a lovecrafti filmek mezőnyében azzal a ténnyel, hogy hiteles. A zene hol mesei hangulatú, hol kifejezetten kemény feszültségben gazdag, állandóan illik a képi világhoz. Nincsenek benne mítosz elemek, és kihagyták az Álomföldeket is, az eredeti matéria nem kiindulási pont volt, hanem egy feldolgozni való anyag. Nem csináltak belőle horrort, krimit, hanem meghagyták olyannak amilyennek Lovecraft megírta: egy elgondolkodtató történetnek.