Természetesen mondhatnánk, hogy aki szereti Lovecraft műveit, annak valószínűleg nem kell bemutatni Thomas Ligottit, és ez bizonyos értelemben helytálló lenne, hiszen a The Black Aether olvasói kedvelik Lovecraftot, és nagy eséllyel legalábbis hallottak már Ligottiról, mégis némiképp félrevezető, elvégre Ligotti több, mint pusztán egy Lovecraft nyomdokain haladó szerző. Thomas Ligotti az ezredforduló környéki amerikai rémtörténet-irodalom különös élő klasszikusa, akinek fikciós munkássága lényegében világlátási deklaráció is, amely tartalmában és stílusában egyaránt összetéveszthetetlen. A kérdések összeállításakor kicsit bizonytalan voltam, nem lesz-e bántóan leszűkítő a Lovecrafthoz kapcsolódó kérdések magas aránya, elvégre Ligotti saját jogon vált jelentős íróvá, akinek művészetét Lovecrafton túl is számos hatás formálta. Mégsem tűnt indokolatlannak, hiszen Lovecraftban Ligotti nemcsak egy jó íróra, hanem rokon lélekre is talált. Szerencsére egyáltalán nem zárkózott el a válaszadás elől. Ligotti idestova három éve nem alkot aktívan, utolsó kiadványa a 2014-es The Spectral Link (emellett ugyanabban az évben megjelent egy interjúkötet az íróval Matt Cardin szerkesztésében), kérdéseink azonban így is akadtak bőven. Köszönettel tartozunk Jon Padgett-nek, a Ligotti.net alapítójának és vezetőjének, amiért segített a kapcsolatfelvételben.
Helló, Tom. Köszönjük, hogy elfogadtad a The Black Aether felkérését és szakítottál időt a kérdéseinkre. Az, hogy felfedezted Lovecraft műveit, fontos állomás volt szakmai és intellektuális életed szempontjából is. Pontosan hogyan akadtál Lovecraft írásaira? Mi volt az első történet, amit elolvastál és mik voltak az első benyomásaid? Elképzelhető, hogy ha másik Lovecraft-történetet olvasol el (avagy Lovecraft-történetek másik csoportját), akkor nem támadt volna fel az érdeklődésed a munkássága iránt?
Ez éppenséggel három kérdés, de rendben van. Először akkor hallottam Lovecraftról, amikor egy gyógyszertár könyvállványán ráakadtam a Tales of the Cthulhu Mythos puhafedeles példányára, egy lovecrafti novellaantológiára, amely tartalmazta magától Lovecrafttól a Cthulhu hívását is. Teljesen véletlenszerű esemény volt. Pár héttel korábban ugyanabban a gyógyszertárban találtam egy kötetet Arthur Machen történeteivel. Ezekben az időkben egy Ballantine nevű, puhafedeles könyveket piacra dobó amerikai kiadó utánnyomásban megjelentetett olyan kiadványokat, amiket eredetileg az Arkham House gondozott, amely először kezdett Lovecraft-gyűjteményeket kiadni 1939-ben. Noha élveztem a Tales of the Cthulhu Mythos legtöbb írását, az egyetlen, amely erős benyomást tett rám, Lovecrafté volt. Olyan prózastílus jellemezte, amilyennel nem találkoztam azon Poe-művek óta, amelyeket az iskolában olvastam, és olyan sötét világlátás is, amely visszhangozta a tulajdon morbid és félelemtől terhes felfogásomat az emberi életről. Míg az általam ezt megelőzően elolvasott Arthur Machen-történetek lebilincseltek, azok inkább Conan Doyle Sherlock Holmes-elbeszéléseire emlékeztettek, amelyeket őszintén szerettem, és most is szeretek. Ám ezzel ellentétben Lovecraft mélyen személyes szinten érintett meg. Nem csupán a természetfeletti horror kiváló írója volt, amit vonzónak tartottam azokban a filmekben, amiket gyermek- és ifjúkoromban megnéztem, de sajátos elme is a pesszimista filozófia terén, amely számomra akkor még felfedezésre várt, viszont először Lovecraftban ismertem fel. Bármit olvastam volna Lovecrafttól, esetleg néhány Dunsany-stílusú történetét leszámítva, abban rokon lélekre ismertem volna.
A legegyértelműbben „lovecrafti” történeted a The Last Feast of Harlequin, amely nyíltan az ő emlékének lett ajánlva. Minek hatására fogant meg ez a novella a fejedben? Véleményed szerint annak a történetnek mely vonása az, ami bármilyen szempontból a leginkább rokonítható Lovecrafttal?
Történetesen nem tartottam Lovecraftot szem előtt, amikor megírtam a The Last Feast of Harlequint. Később persze felismertem, hogy hasonlóság áll fenn a Harlequin és Lovecraft némely narratívája között, amilyen például a rejtelmes kisváros, ahol egy ünnepet rendeznek, ami felkelti a novella narrátorának kíváncsiságát, olyan elemek, amelyek felfedezhetők Az ünnepben és az Árnyék Innsmouth fölöttben. Ezek az elemek fellelhetők Algernon Blackwood Ancient Sorceries című John Silence-történetében is. Az HPL-nek való ajánlás utólagos gondolat volt, és Jorge Luis Borges There Are More Things… című lovecrafti történetéből másoltam ki. A The Last Feast of Harlequin lényegét tekintve az antinatalizmuson alapul, amit a degenerált kultusz fejez ki a novella helyszínéül szolgáló Mirocaw fiktív városában. Tudomásom szerint Lovecraft időnként hangot adott az emberi létezéssel szembeni ellenérzésének a leveleiben, de sohasem dolgozta ki az antinatalizmus filozófiáját. Számára az emberi élet baleset volt, ám nem szükségképpen üdvözlendő fejlemény az evolúcióban. 2010-ben megjelentettem egy nemfikciós könyvet, amelyben teljes egészében kibontakoztatom pesszimista és antinatalista világnézetemet. Ez a nézőpont alapozta meg számos történetemet, amelyeket az elmúlt mintegy negyvennyolc évben írtam. A The Last Feast of Harlequin egyik fő vonása, amely kétségkívül lovecrafti, Mirocaw városának kezdeti vonzereje, ami ugyanúgy csábítja el – és teszi végül tönkre – a történet narrátorát, mint ahogyan Lovecraft narrátorai is elcsábulnak az ilyen helyekre, és ahogyan maga Lovecraft is vonzódott bizonyos új-angliai városokhoz. Mindent egybevetve van annak értelme, ha bármely olvasó lovecrafti írásnak ítéli a Harlequint.
Van más olyan írásod, amelyet így vagy úgy Lovecraft ihletett?
A The Sect of the Idiotben alkalmaztam a furcsa bútorzat ötletét egy olyan helyen, ahol furcsa lények gyűlnek össze, habár erre a konkrét elemre inkább Borges There Are More Things…-je gyakorolt hatást, amelyben központi és meglehetősen érdekfeszítő ötletként szolgál, még ha azt Borges nem is a megelégedésemre bontotta ki. Úgy véltem, ezt a jó kis elképzelést érdemes elcsenni. A kérdéses történet címét egy másik Borges-mű, A Főnix szekta címe inspirálta. Az én történetemben az „idióta” természetesen Lovecraft „vak és idióta Azathoth isten”-e, és a történet Necronomiconból származó mottója meg is nevezi ezt az entitást. Két másik történetemet, a Vastarient és a Nethescurialt számos alkalommal publikálták lovecrafti novellaantológiákban is és olyanokban is, amelyeknek semmi köze Lovecrafthoz. Nagy örömmel elismerem Lovecraft munkásságának befolyását a sajátomra, ahogyan Borges-ét, Edgar Allan Poe-ét, Vladimir Nabokovét, Bruno Schulzét, Thomas Bernhardét és más íróét is, akik iránt az esztendők folyamán elkötelezett voltam.
Mit tartasz Lovecraft mint weird író legfőbb erősségeinek és gyengeségeinek?
Így hirtelen azt gondolom, Lovecraft legfőbb erőssége mint író pontosan az, amit oly sok kritikus a legfőbb gyengeségének tekint: prózájának hisztérikus intenzitása. Számomra az első számú gyengesége prózaművészként az az igencsak technikai kérdés, hogy túlzásba viszi a határozószók használatát néhány kései művében, mint az Árnyék az időn túlról és Az őrület hegyei. Engem nem zavar a melléknevek tömkelege, amiket felhasznált a történeteiben, habár látok némi kivetnivalót ugyanazoknak a mellékneveknek az újra meg újra való ismételgetésében, mint amilyen például a „borzalom” és a „borzalmas”. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Lovecraft nagyon is tudatában volt ennek a cikornyásságnak, mert a leveleiben tökéletesen képes volt rá, hogy egészen lényegretörő és hibátlan prózát írjon. Összességében egyetlen szót sem változtatnék meg Lovecraft fikciójában, mert félek, hogy tompítanám a bámulatos hatását. Úgy vélem, Lovecraft módosított volna a stílusán bizonyos mértékig, ha meglett volna az esélye, hogy átdolgozza a történeteit egy gyűjteményes kiadáshoz. Néhány átdolgozás és javítás, amelyeket művei magazinbeli közreadásához hajtott végre, figyelemreméltó mértékben megfigyelhető, minthogy ezek a változatok láthatók Lovecraft műveinek S. T. Joshi által az Arkham House számára készített összkiadásában.
Újraolvasod-e alkalomadtán Lovecraft műveit? Mi tesz a szemedben egy történetet újraolvasásra érdemessé?
Számos alkalommal újraolvastam Lovecraft műveit, valamint hallgattam műveinek felolvasását is. Véleményem szerint egy történetet az tesz újraolvasásra érdemessé, hogy bizonyos dolgokat kimondatlanul hagy, és ezáltal olyan rejtélyt alkot, ami soha nem meríthető ki azáltal, hogy túlságosan konkrét és túlrészletezett. Például Lovecraft írásaiban Arkham városa temérdekszer említésre kerül, de mindig olyan kifejezésekkel van leírva, mint az “árnyak borította”, ahelyett, hogy a szerző verbális térképet rajzolna a helyről, ahogy azt a legtöbb író tenné. Még amikor való világbeli helyszínen is játszódik a történet, mint Providence a Charles Dexter Ward esetében, Lovecraft a leírásaiban impresszionisztikus. Az „impresszionisztikus” alatt azt értem, homályos, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan az impresszionista művészetben homályosak a körvonalak, vagy az impresszionista zenében homályos a tonalitás. A másik szó, amit használhatnék, a “sejtető”, ellentétben az “explicittel”. Ez oknál fogva Lovecraft Mítosza nem kínálkozik fel a racionális magyarázat számára. Az explicit jellegtől való tartózkodás révén rejtélyt idéz fel, ami az esszenciája annak, hogyan érzett az élet olyan vonatkozásai iránt, amelyek lenyűgözték, mint például a csillagos égbolt és a szűk, ködös utcák. Lovecraft expresszionistának is tekinthető, amennyiben egy helynek, eseménynek vagy entitásnak a karakterre, s ezáltal az olvasóra tett szubjektív benyomását közvetíti, nem pedig csupán azok objektív megjelenését.
Szakmai pályafutásod során néhanapján kapcsolatba kerültél a filmiparral is: korai novelládat, a The Frolicot feldolgozták rövidfilmként, valamint Brandon Trenzzel együttműködve megírtad egy X-akták epizód forgatókönyvét (Crampton), igaz, azt az epizódot sohasem forgatták le. Felmerült benned valaha annak lehetősége, hogy bármely történetedet feldolgozzák filmként? Ha igen, mely írásodat tartod a legalkalmasabbnak az ilyen adaptációra?
Az egyetlen dolog, amit írtam, és úgy tartom róla, hogy filmre adaptálható lenne, az a My Work Is Not Yet Done című kisregényem. Ezt a könyvet kezdetben filmforgatókönyvként képzeltem el, habár a történethez mint prózaműhöz olyan jegyeket is hozzáadtam, amelyek a legkevésbé sem filmszerűek.
Ha az ember a veled készített korábbi interjúkat olvassa, az egyik szembetűnő dolog az izgalmas könyvek garmadája, amelyeket a weird irodalom és a filozófia terén elolvastál. Milyen típusú könyveket olvasol manapság? Változott-e az idők folyamán a fikció és nemfikció aránya az olvasmányaid körében? Milyen mértékben követed napjaink mérhetetlen horror/weird termését? Akad a mezőnyben olyan kortárs szerző, akinek a munkásságát ajánlod?
Igazán nem olvastam sok könyvet az elmúlt húsz esztendőben, amelyeket pedig elolvastam, pszichológiai és filozófiai tárgyúak voltak. Az 1970-es és 1980-as években elolvastam a természetfeletti horror összes klasszikusát, és naprakész voltam abban, amit akkortájt írtak. Azóta fokozatosan elveszítettem az érdeklődésemet a horrorirodalom iránt. A legtöbb írót, akit ebbe a zsánerbe sorolnak, sohasem tartottam különösebben érdekfeszítőnek. Az olvasmányaim terén világéletemben roppant válogatós voltam, amit egyesek “szűklátókörűnek” mondanának. Manapság sok pszichológiai és filozófiai előadást hallgatok a YouTube-on, illetve alkalomadtán a horrorirodalom klasszikusainak felvételeit. Azonban ha bármikor feltűnne a színen egy Lovecraft, tudnék róla és olvasnám az írásait.
Mi volt a legfélelmetesebb élményed valaha, amit a fikció révén éltél át? Könyv, film vagy valamilyen egyéb médium váltotta ki?
A legfélelmetesebb élmény, amit tudok, messze Az ördögűző megtekintése volt 1974-ben. Sem azelőtt, sem azóta semmi a nyomába sem ér, ha a felzaklatásomról és felkavarásomról van szó. Később Az ördögűzőt mint jól elkészített filmet élveztem, és többé nem ijeszt meg.
Egy 2001-es interjúban a The Shadow at the Bottom of the Worldöt nevezed az egyik kedvenc írásodnak a műveid közül. Ha ma visszatekintesz a munkásságodra, melyik történetedet (történeteidet) tekintenéd a kedvencednek és miért? Változott-e az idők folyamán az ítéleted bármely történetedről akár pozitív, akár negatív irányba?
Nem tartom túl nagyra a saját írásaimat, és sohasem olvasom újra a történeteimet, kivéve akkor, ha bekerülnek a novellásköteteim új kiadásaiba. A novellák, amelyeket jellemzően a legjobbjaim közé sorolok, történetesen mindig azok, amelyeket legutoljára alkottam. Ebből kifolyólag jelenleg az utoljára publikált novellámat, A kicsiny népet tekinteném az egyik legjobbnak (Magyar nyelven az Azilum 3. számában jelent meg). Bármely adott, általam írt történet értékéről alkotott ítéletem nem változik az idővel.
A keleti filozófia, úgy tűnik, jelentős befolyást gyakorolt a gondolkodásodra. A The Conspiracy against the Human Race-ben gyakran utalsz a buddhista irodalomra, egy interjúban pedig elárulod, hogy több mint harminc évig meditáltál. Mi az a keleti filozófiában, amit annyira relevánsnak és beépítésre érdemesnek tartottál a gondolkodásod szempontjából?
A keleti filozófia az emberi létezésről való negatív nézőpontja miatt vonzott. Azt tanítja, hogy élőnek lenni nemkívánatos állapot. Ennyivel értek egyet a keleti filozófiából. A többi – például a karma meg a reinkarnáció – szerintem badarság. Visszatekintve a meditációt relaxálónak találtam, de annál semmi többnek. Sohasem kerestem az úgynevezett megvilágosodást, mert nem tudom, mi az a megvilágosodás, márpedig hogyan kereshetne az ember olyasmit, amit a legkevésbé sem fog fel, és amit sem szavak által, sem másmilyen módon soha nem tártak a világ elé. Sokan elszántan meditálnak terápia vagy életmód gyanánt. Semmi kifogásom ez ellen. Vannak egészen hihető beszámolók arról, hogyan befolyásolhatja a meditáció az érzékelést és válthat ki másként nem megtapasztalható élményeket, sokban az LSD-hez vagy más pszichoaktív drogokhoz hasonlóan.
Nagyon köszönjük a válaszokat.
Igazán nincs mit.
Borítókép: Serhiy Krykun / Thomas Ligotti – Teatro Grottesco
