Howard Phillips Lovecraft vitathatatlanul a rövidpróza egyik mestere volt még úgy is, hogy munkásságát szinte teljes egészében egy bizonyos zsáner, a rémtörténet oltárán áldozta fel. A rövid novellák olyan mértékben uralkodni látszanak életművében, hogy hosszabb alkotásait hajlamosak vagyunk kisregénynek nevezni – ezzel nem csak a terjedelmükre utalva, hanem szerkesztési elvükre is. Ha azonban elővesszük Lovecraft legismertebb “hosszú novelláit”, fel kell hogy tűnjön, hogy önmagában a fejezetekre bontás, a szokottnál több szereplő felvonultatása és az elmesélt történet összetett, szerteágazó szerkezete nem emeli valamilyen vélt vagy valós magasabb szintre az adott alkotást. Lovecraft a The Case of Charles Dexter Ward (Charles Dexter Ward esete) című művénél ugyanúgy a rémtörténetírás általa lefektetett alapvető technikáit használja és látni fogjuk, hogy az író néhány novellájához hasonlóan lényegében ez is több, egymásba ágyazott rémtörténet.

Engem olyannyira lenyűgöz az a sokféle elbeszélői és hangulatteremtő eszköz, ami ebben a műben fellelhető, hogy leginkább ezekre illetve néhány szerintem különösen figyelemre méltó példára fogok koncentrálni elemzésemben és nem a történet egészére, csak remélni tudom, hogy azon magánvéleményem is kifejeződésre jut az alábbi sorokban, hogy a The Case of Charles Dexter Ward H. P. Lovecraft egyik legjobb novellája.

Az ifjú egyetemista, Charles Dexter Ward, a régészet és a leszármazástan, családfakutatás tudora, sokszor csak kedvtelésből és szenvedélyből végzett kutatásai során egy több száz évvel korábbi, titokzatos tudós  – akkor még alkimista, sőt: varázsló – nyomaira bukkan. Miután kiderül, hogy a rejtélyes Joseph Curwen egyenes ági felmenője, a fiú mániákusságig fokozódó elszántsággal veti magát az újabb és újabb történelmi emlékek felderítésébe. Curwen múltja sötét, rettenetes titkokat rejt: a boszorkány-botrányban fulladozó Salemből települt át “szentségtelen praktikái” miatt a Maine állambeli Providence-be, ahol bár eleinte próbált beilleszkedni, hamarosan folytatta nyugtalanító üzelmeit, majd ennek nyomán szárnyra kapott a pletyka.

Ward leginkább korabeli szóbeszédekből, homályos leírásokból, legendákból és nagyon kevés hiteles információból próbálja összerakni a teljes képet. A részletekből egy hátborzongató történet áll össze: egy lélegzetelállító rémtörténet a kereskedő, patikus, emberkereskedő, emberkísérleteket folytató, alkimista, okkultista, őrült tudós Joseph Curwenről, Lovecraft egyik – ha nem a – leglenyűgözőbb “emberi szörnyetegéről”. Akármennyire is negatív képet festenek a fellelt információk az őséről, a fiatal kutató már-már rajongásnak beillő tisztelettel tekint rá. Ennek kettős mozgatórugója van: egyrészt a vérségi kötelék, amiről tudjuk, hogy Lovecraft különösen fontosnak tartotta, más részt a kettejük közötti nagyfokú, szellemiségbeli hasonlóság. Ahogyan Ward, úgy Curwen is tudós volt amíg előbbi régész, történész, addig utóbbi természettudós és mindkettejüket érdekelte az ember, az emberi szellem időn túli létezésének lehetősége. A nyomok, amit a Curwent végül legyőző providence-i polgárok heves igyekezettel próbáltak eltüntetni, végül elvezetik a kutatót felmenője egykori házához, ahol egy kis renoválás és restaurálás után rábukkan a Joseph Curwenről készült olajképre.

A fiatal Charles Dexter Ward szembenéz rajongásának tárgyával, fantasztikus és félelmetes munkásságú ősével – önmagával.

A történet itt nem ér véget – és nem is itt kezdődik! És ez már a rendkívül hatásos elbeszélői technikák sorába tartozik. Wardot nem mint lelkes, fiatal kutatót ismerjük meg, hanem törődött, testileg legyengült, elméjében zavarodott, fiatal kora ellenére is az előrehaladott öregedés jeleit viselő, beteg férfiként, egy elmegyógyintézet lakójaként találkozunk vele először. A novella bevezetőjében Lovecraft nagyon hatásos írói trükköt alkalmaz. Nem az eseménysor valós kiindulópontján kezdi az elbeszélést, hanem lényegében a végén. Nem véletlenül hangsúlyozta a kétféle szinopszis jelentőségét Jegyzetek a rémtörténetek írásáról című esszéjében. Az ilyen kezdés és úgy általában az idősíkok váltogatása nem csak izgalmassá teszi a történetet, de van egy jótékony hatása: az olvasók egy része azt hiszi, hogy tudja, vagy legalább sejti a rejtély természetét. Ezzel magabiztossá válik, könnyebb meglepni. Az olvasó másik része tudja, hogy ez csak egy trükk és még számos fordulat várható, de számukra épp ezért izgalmas a történet.

Másik érdekes aspektusa a novellának a mód, ahogyan az évszázados múltból visszamaradt, valamint a jövőben szerzett információk együttesen közelebb visznek a rejtélyek megoldásához. Ahogyan említettem is, a novella több, kettő biztosan, de ha jobban belegondolunk, három teljes értékű rémtörténetet sző össze és körít vagy tucatnyi rémtörténetre elegendő mellékszállal. Egyrészt, amennyire az lehetséges, megismerhetjük Joseph Curwen múltját, Charles Ward kutatásait, jellemfejlődését és végzetét, valamint és ezt értelmezhetjük harmadik fő szálként, Dr. Willet nyomozását.

Willet aki a fiú orvosa Ward állapota ügyében és lényegében a fiú lelkéért nyomoz, Ward Curwen életét és munkásságát kutatja. Az ilyen módon egymásba ágyazott élettörténetek Rosette-i kőhöz hasonlóan megadják a felvetett rejtélyek megoldókulcsát. Persze korántsem kapunk mindenre választ, ám nem érezzünk elveszve sem magunkat. A felvetett kérdésekre gyakran a szereplők adnak egyfajta lehetséges választ, más lehetséges válaszok pedig nyilvánvalóan csak az olvasók fejében léteznek.

Lenyűgözőnek tartom, ahogyan Lovecraft a két kor szellemiségét átadja, hitelessé teszi az elbeszélést és megteremti az átélhető hangulatot. Curwen múltjában a gyarmatosítás korabeli, a középkor sötétségétől még meg nem szabadult Észak-Amerika, Ward és Willet jelenidejének eseményeiből pedig Lovecraft Providence-ének mindennapjai köszönnek vissza. Az író leveleket, feljegyzéseket, naplóbejegyzéseket, újságcikkeket idéz, melyek jórészt az ő agyszüleményei és nyelvezetükben, előadásmódjukban az adott kort és környezetet idézik. A felidézett szövegemlékek közül néhány “titkos feljegyzésekből”, “szentségtelen, tiltott könyvekből való”, ám a legfélelmetesebb ezek közül véletlenül épp valós. Az alábbi idézett a novella szerint Borellustól származik:

„Lehetséges az Barmoknak főfő Sóit oly módon preparálni és megőrizni hogy egy ügyes ember a’ Műhelyébe gyűjtse össze akár az egész Noé Bárkáját, és kedve szerint felelevenítheti az Hamvaikból egy-egy Állat hű alakját; és hasonló módon az emberi Pornak főfő Sóiból egy Philosophus bűnös halottgyalázás nélkül bármely régmegholt Eleinket életre szólíthatja haló Poraiból, amellyé az Testét elégették vala.” – Baranyi Gyula fordítása

Hátborzongató! Ma már persze nap mint nap kiadnak egy-egy ilyen közleményt, vajon Lovecraft kreatív elméje mit kezdett volna az emberi géneket hordozó disznóembriók, és más kimérák gondolatával? Mindenesetre lenyűgöző, hogy ez le lett írva az 1702-es kiadványban ráadásul már egy korábbi forrásra hivatkozva. Csak arra tudok gondolni, hogy Lovecraft elméjében a szerzett tudás, az alapműveltség, az írói technikák ismerete és a fiktív történetek, helyek, események… mind-mind egy rendszert alkotott. Ezzel kapcsolatban nem tudok jobb tanácsot megfogalmazni, mint olvasni, olvasni, olvasni.

Az író ugyan fukar kezekkel méri az információkat, azért említésre kerül a Fekete ember, Yog-Sothoth aki először ebben a novellában jelenik meg, és kiderül, hogy Marinus Bicknell Willet jó haverja Randolph Carternek. Természetesen még hosszasan lehetne sorolni a novellában szereplő érdekességeket, megemlítve akár a társadalomrajzi és történelmi utalásokat, a mágia, a ráolvasások sajátos szerepét, vagy a régi temetők és egyéb, gyakran valóság ihlette helyszínek szép leírásait, de ami számomra a legnagyobb örömet, az igazi, lovecrafti olvasmányélményt okozta, az a rettenet forrásának homályban hagyása. Banálisan hangzik, mert sok novellánál ez a helyzet, de tényleg ez adja a történet egyik legnyomasztóbb rétegét. A Curwent körüllengő titkok, a sokat sejtető, de semmit mondó szóbeszédek, a titokzatos éjszakai szállítmányok mind-mind ebbe a kategóriába tartoznak, de a legjelentősebb megnyilvánulása Joseph Curwen sötét, iszonyatos dolgokat rejtő tanyája.

Curwen megpróbál beilleszkedni a maine-i közösségbe, valamint pénzre is szüksége van, hogy praktikáit folytathassa, ezért valamilyen megállapodás útján megkéri annak jómódú apjától a fiatal Thillinghast lány kezét. A lány kötelességtudóan eleget tesz atyja kérésének hisz a XVII. században járunk, és hozzámegy a rosszhírű kereskedőhöz, annak ellenére is, hogy egy fiatal hajós, bizonyos Ezra Weeden már megkérte a kezét. A férfi elfogadja a lány döntését, de a háttérben nyomozni kezd Curwen után és miután egyre nyugtalanítóbb dolgok derülnek ki róla, egy csapatot szervez maga köré, akikkel egy éjjel betör az őrült alkimista tanyájára, hogy véget vessenek a borzalmaknak. Amit azonban odabent lelnek, olyan iszonytatóan borzalmas, hogy soha senkinek nem beszélnek róla, felgyújtják a tanyát és még az események nyomát is igyekezek eltörölni, hogy az utókor ne szerezzen róla tudomást. Néhány elejtett megjegyzésből, valamint a tanya szomszédságában élő család szűkszavú beszámolójából sejthető, hogy Curwen búvóhelyén valami nem evilági iszonyatnak adott szentségtelen életet.

Az író a végletekig fokozza a feszültséget, a megismerés kapujában azonban elzárja az utat és csak a letaglózottság, elveszettség érzése marad. De Lovecraft azt is tudja, hogy nem lehet minden elindított szálat elvarratlanul hagyni: a novella végén, az akkor már elkeseredett Willet doktor társaságában újra lemerészkedhetünk Curwen földalatti világába és közelebbről is megszemlélhetjük a borzalmakat. Ám ez csak a végső megbizonyosodás arról, hogy a mendemondákban megőrzött sötét félelem nem alaptalan, hogy valami iszonyatos dolgot rejt a város alatt húzódó katakomba-rendszer, és hogy Joseph Curwen tényleg olyan messzire ment az élet és halál kérdéseit kutató tudomány történetében, amennyire még soha senki.

Figyelemreméltó módon, Lovecraft nem csak a természetfölötti jelenségek, de az emberi tragédiák jelentőségét és súlyát is képes szinte az elviselhetetlenségig fokozni ezzel a technikával. Amikor Willet elméjében nagyjából összeáll, hogy mi is történt valójában és rájön, hogy Curwen, Ward segítségével, valamilyen módon visszatért az élők sorába és megpróbál kiszabadulni a fiú befolyása alól, a doktor a Ward dinasztia lakásába rohan, hogy még meg tegyen egy utolsó dolgot, amit meg kell tennie. Az író itt a tényleges rettenet homályban hagyásának technikáját szinte a csúcsra járatja. Távol minden kozmikus entitástól, minden sötét dimenziótól és alvó szörnyistenektől, a The Case of Charles Dexter Ward egyik legsokkolóbb tragédiája: egy ember halála.