Dajka Gábor bizarro sorozatában legutóbb Edward Lee, Trolley No. 1852 regényét mutatta be. Jó szokásunkhoz híven, Lee-t is felkértük egy interjúra, amit örömmel elvállalt. Ízig-vérig H. P. Lovecraft rajongó.
Hogyan és minek hatására ragadtál először tollat/billentyűzetet és kezdtél el történeteket írni?
E.L.: Tulajdonképpen sem nem toll, sem pedig billentyűzet volt, amin kezdtem, egy régi Smith-Corona írógépen vágtam neki annak idején az írásnak. A horror irodalom iránti érdeklődésem akkor kezdődött, mikor a hetvenes évek végén, a német hadsereg első páncéloshadosztályában szolgáltam. Gyakorlatilag ekkor mindent elolvastam, Lovecraft-től kezdve egészen Stephen King-ig. Akkoriban kéthetente egyszer voltam őrségben, ami azt jelentette, hogy négy órán át egyhelyben ülve kellett őriznem egy harckocsi-telepet. Ezekben az időkben kezdtem főként az unalomból fakadóan, fejben saját, rövid történeteket kitalálni. Mivel meglehetősen élénk a fantáziám, így hamar
osan el is kezdett bennem kikristályosodni a modern, kortárs horror Lovecrafti elemekkel fűszerezett keverékének ötlete. Végül arra jutottam, hogy nagyon szórakoztató dolog lehet írónak lenni, ezért miután otthagytam a hadsereget, bele is fogtam és elkezdtem írni.
Hogyan írnád le a saját stílusodat egy olyan illetőnek, aki sosem tartott még a kezében Edward Lee kötetet?
E.L.: Minden író stílusa egyfajta hibridként születik, mely más írók stílusának elemeiből áll össze. Az enyém egy kissé talán kevésbé mondható szokványosnak manapság. Mikor harminc évvel ezelőtt elkezdtem írni, a stílusom tulajdonképpen olyan írók modorának tükörképe volt, mint Stephen King, Ramsey Campbell, majd később Elmore Leonard és Ross McDonald. Akkoriban nem igazán lehetett modern horrort írni Lovecrafti felhanggal, hiszen egyszerűen nem működött a dolog, lehetetlen lett volna olyan szerkesztőt találni, aki megjelentette volna az ilyen jellegű írásokat. Ma már az úgynevezett „digitális kornak” hála, egészen megváltoztak a dolgok. Mára a stílusom is meglehetősen összetett lett, hiszen az olyan, tömegpiac számára íródott regényeim stílusa, mint a City Infernal és a Flesh Gothic kereszteződött Lovecraft és M.R. James munkásságának rám gyakorolt hatásával. Éppen emiatt, talán sosem élveztem még ennyire az írást, mint mostanában, pedig már több, mint három évtizede foglalkozom ezzel.
A könyvajánlók sok esetben bizarro fiction-ként címkézik a műveidet. Egyetértesz ezzel, vagy inkább inkább horror-írónak tartod magad, mintsem bizarro szerzőnek?
E.L.: A bizarro egy csodálatos al-műfaja a horror zsánernek, de én igazából sosem voltam annak aktív művelője, sokkal inkább nevezném azt a fiatalabb írók terepének. Mostanában azonban valóban gyakorta emlegetnek engem is bizarro-szerzőként, főként abból adódóan, hogy több regényem utánnyomása is a Deadite Press, illetve az Eraserhead Press kiadásában látott napvilágot. Mindkét kiadó úttörőnek mondható ugyanis a bizarro regények kiadását és terjesztését tekinthetően.
Milyen hatással volt rád íróként H.P. Lovecraft életműve? Kik azok rajta kívül, akik inspirálóan hatottak a munkásságodra?
E.L.: Minél idősebb lettem, annál jobban kezdtek számomra hiányozni Lovecraft történetei, és ekkor tudatosult bennem a tény, hogy gyakorlatilag ő a kedvenc szerzőm. Elkezdtem újra és újraolvasni a történeteit, és rájöttem, hogy mindennél jobban szeretem őket, és nem pusztán Lovecraft írói stílusa miatt, hanem a sztorikban rejlő kreativitás és sokszínűség miatt is. Ugyanezt mondanám M.R. James munkásságáról is, aki ugyanabban a korban élt és alkotott, mint Lovecraft. James írásait egy időben minden este olvastam, valóságos függőjévé váltam a munkáinak. Az egyetlen rossz dolog ebben az volt, hogy olykor hajlamos voltam más jellegű könyveket egyáltalán nem is olvasni. Lovecraft és James írásait azonban egyszerűen képtelen lennék megunni. Mindig találok bennük valami újat, nem számít, hányszor olvastam már őket korábban.
Van kedvenc Lovecraft által inspirált horror-történeted?
E.L.: A számomra leginkább kedves, Lovecraft által inspirált történeteknek Brian McNaughton kései regényeit mondanám, főként a Satan’s Lovechild-ot. Ez a hetvenes évek közepén megjelent kötet tulajdonképpen egy kortárs családi dráma, ami a The Dunwich Horror egyfajta újraértelmezése, modern környezetben. Ramsey Campbell-nek is rengeteg remek munkája van, amit kifejezetten Lovecraft munkássága inspirált. Ajánlom a Hungry Moon című, kiemelkedő írását, valamint a Cold Print és a Faces at Pine Dunes című történeteit. Senki sem képes a maga módján jobban Lovecraft-et írni, mint Campbell.
Honnan eredeztethető a kozmikus horrort extrém erőszakkal és pornográfiával ötvöző történetek írásának ötlete?
E.L.: Nagyon sokszor jutott eszembe Lovecraft vagy James történeteinek olvasása közben, hogy „Hú, hát ezek a sztorik nagyon jók, és már csak egyetlen esetben lehetnének ennél is jobbak, ha sokkal brutálisabbak, erőszakosabbak lennének”, szóval valahogy így indult a dolog. A saját műveim közül erre az egyik legjobb példa a Haunter of the Threshold című kötet, ami Lovecraft Haunter of the Dark (A Sötétség Lakója) című novellájának egyfajta folytatása, az abban megjelenő fénylő trapezohedron történetét viszi tovább a modern Új-Angliában. A főszereplője egy erősen nimfomán hajlamú, keményvonalas fetisiszta hölgy. Talán ez a legdurvább és leginkább pornográf regény, amit eddigi pályafutásom során írtam, de valahogy mégis működött a dolog, és a mai napig nagyon jó eladásokat produkál. Érdekes persze, hogy Lovecraft és James teljes mértékben elzárkóztak attól, hogy műveikben nyíltan jelenítsék meg az erőszakot és a szexualitást, éppen ezért biztos vagyok abban, hogy ha majd egyszer a túlvilágon találkozom velük, szét fogják rúgni a seggemet azért, amit most művelek!
Ha jól tudom 1982-ben kezdtél írni, azóta pedig több, mint negyven regényed jelent meg az Egyesült Államokban. Az első két regényedet azonban nem a saját neveden, hanem Philip Straker álnéven jelentetted meg. Miért döntöttél úgy, hogy két kötet után elhagyod ezt az álnevet és a valódi neveden folytatod a munkásságod?
E.L.: Egyszerűen csak azért használtam ezt az álnevet egy ideig, mert nem szerettem volna, ha a családtagjaim rájönnének, hogy horror regényeket írok. Egyébként az Edward Lee sem a teljes, polgári nevem, az Edward a középső, a Lee pedig az utónevem. Lassan hatvan éves leszek, de még mindig tartok kissé attól, hogy a jelenleg is élő rokonaim egyszer rájönnek arra, miket is írok valójában.
Néhány könyvedből nagyon szép, limitált gyűjtői példányokat is megjelentetett pár kiadó. A Trolley No. 1852-ból például a Bloodletting Press jóvoltából készült egy mindössze 26 darabra limitált, dedikált, keménykötésű kiadás, kifejezetten a fanatikus gyűjtők számára. Te magad is ilyen nagy gyűjtő vagy, vagy pedig csak az olvasóidat szereted megörvendeztetni az ezekhez hasonló, különleges kiadványokkal?
E.L.: Furcsa mód jómagam nem vagyok nagy gyűjtő. Az igazat megvallva az összes könyvemet, beleértve azokat is, amiket én írtam, egy bérelt raktárban tartom, otthon ugyanis nincs elég helyem a tárolásukra. A gyűjteményem legritkább darabjai Ramsey Campbell Scared Stiff című könyvének, és a New Tales of the Cthulhu Mythos-nak egy-egy dedikált, első kiadású példánya, valamint Fritz Leiber Our Lady of Darkness-ének dedikált újrakiadása. Ezeken kívül Clive Barker Books of Blood-jából szintén van egy szignózott első kiadású példányom, és David Hume 1976-ban megjelent esszéiből két kötetem. Tulajdonképpen ennyi, amit kiemelkedőnek mondanék.
Hogy érzed, a filmek, vagy inkább az irodalom hat inkább inspirálóan a munkásságodra? Van esetleg kedvenc Lovecrafti filmadaptációd?
E.L.: Nos, természetesen a könyveket sokkal jobban kedvelem a filmeknél, és jóval inspirálóbbnak is tartom őket. Sokkal inkább képesek megmozgatni az ember fantáziáját. A filmek nem igényelnek túl nagy koncentrációt, egyszerűbb, gyors szórakozásnak nevezném őket, elég csak bámulnunk a képernyőt, és felfogjuk az üzenetet. Mindig inkább a könyveket részesítettem előnyben, és ez valószínűleg a jövőben sem fog változni. Ettől függetlenül persze több, kiemelkedően jó, Lovecraft munkáit feldolgozó film is létezik, ezek közül a kedvenceim a The Dunwich Horror, főszerepben Dean Stockwell-el, az Ivan Zuccon által rendezett The Shunned House, az Álmok a Boszorányházban című novellán alapuló, 1968-as The Crimson Cult, valamint Stuart Gordon ugyanezen történetet feldolgozó, Dreams in the Witch House című alkotása a Masters of Horror szériából. Boris Karloff és Nick Adams 1965-ös Die Monster, Die című filmjét is kedvelem, ami a Szín az Űrből sztoriját dolgozza fel, valamint a The Haunted Palace-t, melyben Vincent Price alakítja Charles Dexter Ward figuráját. Véleményem szerint a legtöbb Lovecrafti filmadaptációval azonban az a probléma, hogy szinte képtelenek HPL írásainak atmoszféráját lefordítani a film nyelvére. Talán az egyetlen igazi kivételnek az HPL Historical Society Call of Cthulhu filmjét mondanám. Ez az egyetlen olyan alkotás, ami képes volt hitelesen, az eredeti műhöz hűen filmre vinni Lovecraft történetét, és egyértelműen ezt mondanám az eddigi legjobb Lovecraft-adaptációnak.
Véleményed szerint létezhetne-e a bizarro, mint műfaj a Lovecrafti alapok nélkül? Ha nem, miért, és ha igen, mennyiben lenne másabb, mint jelenleg?
E.L.: Ez egy nagyon érdekes kérdés. A bizarro írók általában a fiatalabb korosztályhoz tartoznak, és sokuktól hallottam már, hogy Lovecraft egyáltalán nem volt hatással a munkásságukra, vagy épp egyáltalán nem is kedvelik Lovecraft-et. Szélsőségesebb esetekben azt is, hogy korábban nem is olvastak semmit Lovecrat-től. Azt azonban ilyenkor hajlamosak elfelejteni, hogy azokra az írókra, akiket kedvelnek és rendszeresen olvasnak, az esetek többségében ilyen vagy olyan módon, de hatással volt Lovecraft munkássága. Talán merhetem azt állítani, hogy azokra, akik arra adják a fejüket, hogy horror-történetek írásával foglalkoznak, tudatosan, vagy tudat alatt, de mindenképp hatással van H.P. Lovecraft életműve. Tulajdonképpen ez kikerülhetetlen.
A közeljövőben tervezel olyan kötetet írni, ami a Trolley No. 1852-hoz hasonlóan, direkt módon viszi tovább Lovecraft örökségét? Illetve mondanál nekünk valamit arról, mi az, amin mostanság dolgozol?
E.L.: Úgy érzem, az ebben a hangvételben íródott munkáim közül a legjobban a Trolley No. 1852, az Innswich Horror, illetve a The Dunwich Romance sikerültek. Nem tervezek azonban a jövőben több, direkt módon HPL modorában íródott kötetet megjelentetni, túl nehéz ugyanis hitelesen és jól imitálni a stílusát. Persze valószínűleg mindig is lesz egy csipetnyi Lovecraft az írásaimban. Az új White Trash Gothic címet viselő, készülő kötetemben például szó esik H.P. Lovecraft egészen addig ismeretlen, törvénytelen fiának felfedezéséről. Az azért elég menő lesz!
Tanácsolsz valamit azoknak a fiatal íróknak, akik késztetést éreznek magukban arra, hogy hozzátok hasonlóan, a nem mindennapi, bizarr módon vigyék tovább H.P. Lovecraft örökségét?
E.L.: Meglehetősen általános dolgokat tudnék tanácsolni: 1) Naponta írjatok legalább egy oldalt. Így egy éven belül gyakorlatilag készen is van egy teljes regényetek anyaga!. 2) Csak olyat írjatok, amit ti magatok is szívesen olvasnátok. Ebből fakadóan, ha imádjátok Lovecraft munkásságát, írjatok olyan történeteket, mint Lovecraft! Ne foglalkozzatok azzal, másnak mi a véleménye ezzel kapcsolatban!
Zárásképp üzensz-e valamit a magyar Lovecrafti közösségnek és azoknak, akik érdeklődnek a bizarro fiction műfaja, valamint a munkásságod iránt?
E.L.: Igen! Nagyon bízom abban, hogy egyszer részesülhetek abban a kiváltságban, hogy a Ti csodás országotokban, a Ti nyelveteken is megjelenik valamelyik kötetem. Azoknak pedig, akik bármilyen más nyelven olvasták már bármelyik könyvemet, hatalmas köszönettel tartozom! Zárásképp pedig csak annyit mondanék: Éljen soká Lovecraft!
