A Lovecraft Történelmi Társaság égisze alatt produceri és színészi feladatokat is ellátó Mike Dalager nem kevesebbre vállalkozott 2011-ben mint hogy elkészítsen egy rock opera lemezt az Álmok a boszorkányházban című történetből, miután elolvasta egy repülőgép út alatt, hogy nagyobb rálátása legyen Nyarlathotep karakterére, akit ő játszott el a Whisperer in the darkness–t feldolgozó rövid filmben. A repülőút után nem sokkal később találkozott Chris Laney svéd rock énekessel és zenei producerrel, aki valami hasonlót akart készíteni a közeljövőben, és beszállt a projektbe. A dalszövegeket, illetve a szövegkönyvet Mike Dalager, Sean Branney és Andrew Leman írták, akik a Lovecraft Történelmi Társaság alapítótagjai, a zenéért pedig Chris Laney, Anders Ringman és Lennart Östlund felelt. 2012 februárjában kezdődött a munka, és több mint másfél év múlva elkészült a lemez 17 énekessel és 14 zenésszel, akik között az ex-Kisses Bruce Kulick és Doug Blair a WASP zenekarból is megtalálható. Az énekesi feladatokat a lemez zenei, és dalszöveg írói vették magukra, de azért akadnak előadók a Lovecraft Történelmi Társaságon kívül is, mint például a rock és brodway énekesnő Alaine Kashian, aki Keziah Mason szerepét ölti magára, illetve a szintén színi előadó, és hangalámondó Jody Ashworth, aki a Fekete Ember vokálját adja. Az eredmény egy zeneileg és vokálban igen gazdag és változatos progresszív rock album lett, amin nem csak a klasszikus rock zenekari hangszerek hallhatók, de akad cselló, orgona. és japán furulya is. A produkció megjelent CD-n, és impozáns, lila színű dupla vinyl lemezen is, és most egy képregény is készül hozzá. A produkció honlapján eléggé sok mindent találhatunk, dalszövegeket, videóinterjúkat, illetve grafikai anyagokat is.
A történet keretét Frank Elwood (Andrew Leman) és Iwanicki atya (Sean Branney) között zajló drámai beszélgetés adja, ami Walter Gilmanről (Mike Dalager), és annak sorsáról szól. Az első dal, a The Confession / Arkham Overture bevezetőként szolgál, az első dialógus egyetlen hibája az ócska poén, hogy Elwood másodpercre pontosan megmondja, mikor gyónt utoljára. Meg is ijedtem tőle, hogy ilyenekkel lesz tarkítva a lemez, és átmegy paródiába, de hála istennek ez az egyetlen ilyen eset, de ettől még ezek az átvezetők néha eléggé tökéletlenek, szájbarágósak. A Dreams in the Witch House-al elkezdődik a visszaemlékezés, és a Boszorkányház leírása, az ott, és Arkhamban lapuló borzalmak felsejtetése, amitől Elwood borzong, de Gilmant lenyűgözi a ház titokzatos múltja. A következő dal, a Higher Fire / Breaking Me Down egy duett Gilman és Joe Mazurewicz (Stuart Ambrose) között. Gilman csodálattal adózik a hely adta inspirációnak és a misztikus ihletnek, míg Mazurewicz imádkozik, mert közeleg Walpurgis éjszakája. Igen felemelő dal, így érzi magát Gilman is az elején, de ez átcsap egy megszállottságba, és eléggé kaotikus hangnemű befejezést kap az egész. A negyedik a sorban, a Bridge To The Stars is egy pozitív attitűddel rendelkező darab, eléggé musicales, ahogy Gilman bizonygatja a frissen szerzett, Elwood szerint magától az ördögtől való tudását. Upham professzor (Jesse Merlin ) is énekel, illetve a komplett Miskatonic egyetem. A spotifyról egyébként ezt a zenét töltötték le a legtöbben az albumrók, Mike Dalager szerint. Kicsit bizarr dal, aminek a vége a The Nightmare című dalt vezeti fel. Eléggé keményen kezd, végre megjelenik a rémálmok síkja, van egy epikus kórusunk, és Brown Jenkins (Chris Laney) is megjelenik éles, recsegő hangjával. Kiemelkedő dal. Megérkezünk a „slágerdalhoz” a No Turning Back-hez amihez látványos videóklip is készült. Remek dal, de Keziah Mason (Alaine Kashian) nekem túl szeduktív figura, de a refrén hangulata eléggé vészjósló. A videóklip nagyon jó, látványos, bár nekem túl klisés ahogy az énekesnő vonaglik és csábítgatja Gilmant, és a gyermekfeláldozós része nagyon kiábrándítóra sikeredett. A Signum Crucis (https://www.youtube.com/watch?v=FdWxlgsgUB8) több dialógust és kórust is tartalmaz, eléggé tartalmas. A szomszédság elkezd szaglászni Gilman ajtaja előtt, és azt kinyitva felfedezik, hogy az ifjú tudós eltűnt, és csak az emberarcú patkányba, Brown Jenkinsbe botlanak bele, aki károg nekik egy kicsit. Következőnek egy ballada jön, amivel az első felvonást zárják, a Nothing I Can Do ami az egyik legkiemelkedőbb darab a lemezen. Gilman reménytelenül sodródik álmaiban, és szembesül elkárhozásával, miközben a szomszédok tehetetlenül nézik az üres szobát. Remek egymásnak válaszolós és kórus részeket is tartalmat, mikor megjelenik Keziah és Jenkins. Elwood fejezi be az egészet, kicsit szentimentális módon, de eléggé szépre sikeredik a befejezés.
A lemez második fele egy eléggé furcsa dallal kezdődik, a Legends & Lore-al ahol Keziah kap egy új eredetet történetet, miszerint anno meghalt az elsőszülött gyermeke, ezért megvádolták boszorkánysággal, és amíg a börtönben várta büntetését, addig egy titokzatos lila fény segítségével megmenekült. Mondanám, hogy inkább nem kommentálom, de muszáj megjegyeznem, ez az önmagát Lovecraft Történelmi Társaságnak nevező csoport, helyenként igen érdekesen kezeli Lovecraft örökségét. Amúgy remek kis dal lehetne, ha az eredettörténet nem lenne ennyire suta, értelmetlen, és teljesen indokolatlan. A The Sleepwalker egy rövidke átvezető, Gilman éjszakai alvajárásról, majd megérkezünk a lemez legnehezebben komolyan vehető dalához, a Blessed Are The Faithful-hoz, amihez egy paródia videó is készült. Dombrowoski (Anders Ringman) és Mazurewicz kettőse inkább komikus mint drámai, ahogy segíteni próbálnak Gilmannek. A paródia videó nem véletlenül ehhez a dalhoz készült, és bár jót mulattam rajta, jobb lett volna ha a készítők nem dobják fel ezt a labdát. Hiába a jó dalvezetés, és zene, sajnos az énekhang, és a dalszöveg nagyon bárgyú, főleg ahogy megemlítik a kis Ladislav eltűnését is. Szerencsére egy jobb dal kúszik elő, a Crawling Chaos végre visszahozza a hangulatot, a kántáló kultistákkal, és a szerencsétlen Gilmannel, akinek alá kell írnia a Fekete Ember könyvét, amihez Jenkins és Keziah gonosz éneke asszisztál. Dögös rock nóta, ami után a Fekete Ember is szót kap, hogy Azathoth-ot méltassa. Nyarlathotep, a Kúszó Káosz (Jody Ashworth ) hangja ultra mély, és a zene is eléggé izgalmas, ádáz, emlékezetes része a lemeznek. A gyerek sírós részért viszont mínusz pont jár, kevés idegesítőbb, hatásvadászóbb dolog létezik, akkor is ha a történet szempontjából indokolt. Meglepően bluesos, dögös énekkel kezdődik a The Sacrifice / No Turning Back (reprise), Keziah és Jenkins kettőse itt is remek, bár az egymásnak válaszoló duett nem biztos mindenkinek bejön. Aki ismeri az eredeti történetet, tudja mire számíthat, és szerencsére meg is kapja a „várt” befejezést. Katartikus, progresszív, változatos dal, egy nagyon lehangoló befejezéssel, és Jenkins fenyegetésével… Az utolsó előtti dal, a Between Reality and Dreaming a történet végét taglalja, Gilman végzetét. A lemez végére Elwood visszaemlékezése is befejeződik, aki már nem tudja mi a valóság, és mi az álom. Eléggé apatikus témájú, de izgalmas dal, aminek a végén a szereplők is furcsa kijelentéseket tesznek, tán mindenki egy csöppet megőrült, és Azathoth hatása alát került… Az album zárása a Madness is My Destiny Gilman hattyúdala, aki rájön arra, van olyan tudás, ami átok, és belesodródik az őrületbe, miközben Jenkins már ott ólálkodik körülötte. Meglepődtem a befejezés nem egy dialógussal ér véget, így eléggé jellegtelenül záródik a lemez, de még időben, mielőtt Gilmannek megadnák a megváltást.
Erre az albumra zeneileg panasz nem lehet, tartalmaz a történet 1-2 furcsa fordulatot, sőt, olyan dalokat amin az ember a szemöldökét felhúzza, és az elején lévő idült, optimista hangulattal sem könnyű mit kezdeni, de hát valahonnan muszáj volt lezuhanni, és szerencsére a befejezésen sem változtattak. Sok apró dolgot megjegyeznek ami az eredeti sztoriban is szerepelt, persze nem minden elemet emeltek át, de bevallom nem volt hiányérzetem, és szerencsére nem ironizálnak, komolyan vették az alapanyagot. A vokálok stílusa néhol zavaró, Gilman hangját eredetileg egyáltalán nem bírtam, de a sokadik hallgatásra már egyáltalán nem zavart. Mint minden progresszív lemezt, ezt is érdemes többször meghallgatni, az ember újabb finomságokat találjon rajta. Lovecraft szellemét egy ennyire musicales anyagra megidézni nem túl hálás, sőt, egyenesen nehéz feladat, hogy hiteles legyen és persze eladható, de a műfaj kedvelőinek ez a lemez biztosan tetszeni fog, és én azt mondom: soha rosszabb „lovecrafti rock operát”.
Vidra Gyula
